Fecsegünk, csacsogunk, olykor komolyabb hangvételű témákat is megütünk, de szigorúan megtartjuk magunknak. Legalábbis én. Nem vagyok lázadó, csendes tömeg vagyok, aki elfogadja a rendszert, hisz mit tudok én csinálni. Véleményemet a körülöttem lévő egy-két szűk társaságnak kifejtem, de itt el is hallgatok. Nem írok panaszkodó leveleket, hanem próbálok boldogulni ott és úgy, ahol vagyok-ahogyan tudok.
Kemény István, Bartis Attila. Egy költő, egy író. Egymással beszélgetnek, beszélgetéseikből kibontakozik véleményük, ami hihetetlenül egy síkon mozog az én gondolataimmal.
Bár én nem éltem Erdélyben, sajnos nem is jártam még ott, még csak azt sem mondhatom, hogy sok Magyarországon élő erdélyit ismerek. Csak hallgatok, nézek,látok.
Véleményem nekem is formálódik, gondolataim szavakká formálódnak. Igen: erről beszélni kell! Igen, szerintem is tanítani kellene a kortárs irodalmat. Igen, szerintem is jobban oda kellene figyelni az elmúlt időszakokra, hiszen olyan sokan "sötétben tapogatóznak".
A két férfi beszélget. Megismerjük életüket, véleményüket. Bepillanthatunk életükbe, megismerhetjük családjukat, az ő történetük egy-egy fontos részletét, pillanatát.
Két férfi őszintén beszélget. Politikáról, kritikákról, Életükről, az őket meghatározó személyekről.
Ki a költő, ki az író? Mi a költő és mi az író? Kik ők egyáltalán?
Előttem vannak ők: a Kemény István és Bartis Attila.
Füstfelhő és pálinka.
Komolyság és komolytalanság.
Felháborodás és lehiggadás.
Őszintén, kendőzetlenül, férfiasan-barátian, elgondolkodva.
Beszélgetés a törésekről, az érzelmekről, az érzelmek megértéséről, kereséséről, nyugalomról, az árvagyerekségről-árvafelnőttségről.
Jobban megértem Bartis munkásságát, kezdem megismerni Kemény verseit, irodalmát, és kezdek ott lenni a füstös helyiségben velük. Megérteni próbáltam a "bartisattilás" maximalizmust, a fotózás iránti szerelmet, illetve, a bezártság érzéséből való szabadulás vágyát.
Úgy éreztem magam a könyv olvasásakor, mintha egy történelemkönyvet lapozgatnék, olvasnám amiről csak hallottam, de oly keveset tapasztaltam. Persze szubjektív meglátások is lehetnek, de mit számít?- elég, ha kedvet kapunk a folytatáshoz, a felismeréshez, a megismeréshez.
Őszinte, szívembe zárós, jó.
Kemény István, Bartis Attila. Egy költő, egy író. Egymással beszélgetnek, beszélgetéseikből kibontakozik véleményük, ami hihetetlenül egy síkon mozog az én gondolataimmal.
Bár én nem éltem Erdélyben, sajnos nem is jártam még ott, még csak azt sem mondhatom, hogy sok Magyarországon élő erdélyit ismerek. Csak hallgatok, nézek,látok.
Véleményem nekem is formálódik, gondolataim szavakká formálódnak. Igen: erről beszélni kell! Igen, szerintem is tanítani kellene a kortárs irodalmat. Igen, szerintem is jobban oda kellene figyelni az elmúlt időszakokra, hiszen olyan sokan "sötétben tapogatóznak".
A két férfi beszélget. Megismerjük életüket, véleményüket. Bepillanthatunk életükbe, megismerhetjük családjukat, az ő történetük egy-egy fontos részletét, pillanatát.
Két férfi őszintén beszélget. Politikáról, kritikákról, Életükről, az őket meghatározó személyekről.
Ki a költő, ki az író? Mi a költő és mi az író? Kik ők egyáltalán?
Előttem vannak ők: a Kemény István és Bartis Attila.
Füstfelhő és pálinka.
Komolyság és komolytalanság.
Felháborodás és lehiggadás.
Őszintén, kendőzetlenül, férfiasan-barátian, elgondolkodva.
Beszélgetés a törésekről, az érzelmekről, az érzelmek megértéséről, kereséséről, nyugalomról, az árvagyerekségről-árvafelnőttségről.
Jobban megértem Bartis munkásságát, kezdem megismerni Kemény verseit, irodalmát, és kezdek ott lenni a füstös helyiségben velük. Megérteni próbáltam a "bartisattilás" maximalizmust, a fotózás iránti szerelmet, illetve, a bezártság érzéséből való szabadulás vágyát.
Úgy éreztem magam a könyv olvasásakor, mintha egy történelemkönyvet lapozgatnék, olvasnám amiről csak hallottam, de oly keveset tapasztaltam. Persze szubjektív meglátások is lehetnek, de mit számít?- elég, ha kedvet kapunk a folytatáshoz, a felismeréshez, a megismeréshez.
Őszinte, szívembe zárós, jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése