Nem tudom, mire számítottam, amikor kinyitottam a könyvet, de azt sem tudtam, mire számíthatok. Most fejeztem be és csak szavak villannak fel előttem: egzaltált, mély, felszínes, zavaros... még nem döntöttem.
Pallavicini Zita neve sokaknak ismerősen cseng, másoknak csak a családneve dereng valahonnan, a történelemkönyvekhez van köze talán? Egy őrgrófnő, akinek egyébként is, milyen gondjai lehetnek a maga bebiztosított, kékvérű, arisztokrata, lila ködös kis életében, ahol semmit sem tudnak a valóságról? Ahol mindenki főrend, aki pedig nem, az nem is számít, kivéve, ha ő is a kiválasztott kevesekhez tartozik.
Ehhez képest egy meggyőzően nyers önvallomást kap az, aki kezébe veszi ezt a gondolatfolyamot, mert szerintem ez az és nem napló, nem regény. Önvallomás, a szerző szembesülése önmagával, egy különleges helyzetben lévő nő kalandjai az élettel. Tiszteltem a saját magával szembeni kíméletlenségéért, mindig csodálatra késztet a kérlelhetetlen őszinteség, a leplezetlen vallomás.
Ugyanakkor bosszantott is; adott nő láthatólag nem főszereplője, inkább bábja az életnek, pedig kivételes helyzetben van születése okán. Azután meg arra gondoltam, hogy mi van akkor, ha pont ez a lényeg?! Ha azt akarta Pallavicini megmutatni, hogy senkinek sem könnyű avagy mindenki a saját szintjén nyomorog?!
Nem tudom, hogy teljes mértékben helyénvaló-e a történetek névvel való elmesélése, erről biztosan sokat tudnánk értekezni a szerzővel (szekszárdi bort innék vele egy májusi estén a teraszomon és sokat beszélgetnénk, hajnalig, azt hiszem-aki hallja, adja át) és érvelnénk pro meg kontra, az azonban bizonyos, hogy nem szokványos ez az egész.
Azt hiszem, értem, sőt, érzem, hogy mit, mikor, miért... aki habos leányregényre és "kékvérű nők suhannak át a pikáns anekdotákon"-típusú könyvre számít, az ki se nyissa. Az valóban ABSZURD lenne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése