Isamu Fukui: Truancy

A cselekmény röviden:
Suzie és Tack testvérek, egy fedél alatt élnek, mégis alig látják egymást az iskolai elfoglaltságok miatt. Tack az érettségire készül. Normális esetben közepes tanuló lenne, de ebben az iskolarendszerben csak bukdácsol. Suzie első éves gimnazista.
Amikor bekapcsolódunk a történetbe már közel 2 éve folyik a háború az iskolakerülő truantok és a polgármester, valamint a hivatalnokaiból álló hadsereg között.
Tack a húgát próbálja menteni a gólyanyúzó felsőbb évesek elől, akik nem egyszer téglákkal támadnak az elsőévesekre, amikor menekülés közben átbukik a saját kerületét a kihalt 19. kerülettől elválasztó palánkon. Itt találkozik Umasival, a pacifista-filozófussal, aki limonádét árul és később a tanítómesterévé válik. Umasi látszólag nem vesz részt a harcban, de mint kiderül, csupán gyilkolás nélkül akarja átvészelni ezt a krízishelyzetet.
Zyid a Truancy vezetője, igazi hadvezér. Egyik akciójuk során véletlenül meghal Suzie és ő az odaérkező Tackkel meglehetősen rideg részvétnyilvánítást közöl. Ettől kezdve Tack semmi mást nem akar, csak leszámolni Zyiddal, akinek a szent célon kívül semmi más nem lebeg a szeme előtt.
A véletlen folytán Tack bekerül a Truancy-ba, és mivel már útközben megmutatja milyen kiváló harcos, azonnal Zyid elé viszik, aki párbajoztatja alvezérével, Nonival, majd miután a fiú legyőzte a lányt, maga mellé veszi. Tack hiába tölti minden percét Zyiddal, az események sodrásában képtelen leszámolni húga gyilkosával. Közben persze változik, fejlődik a karakter és egyre többet tudunk meg Umasiról, Zyidról és Noniról, illetve az őket összekötő kapcsokról.
Többet most már tényleg nem vagyok hajlandó elárulni. :)

Mint az utópisztikus művek esetében általában, ezúttal sem tudjuk, hogy mikor is játszódnak az események. Az ember hajlamos automatikusan rávágni, hogy a közeli jövőben, de vajon tényleg így van? Vagy csak azért toljuk a cselekményt jövőidőbe, mert jelenleg ezek a dolgok még nem történnek meg?
A magyar olvasó talán 21. századi Pál Utcai Fiúkként tudná aposztrofálni Isamu Fukui regényét. Van benne valami, ami a klasszikus ifjúsági regényeket, a középiskolás kötelező olvasmányokat idézi, amelyekre mindannyian szívesen emlékszünk vissza, amelyeken generációk nőttek fel, hogy az élményt egy életen át magukban hordozzák.
A Truancy egyszerre klasszikus és modern olvasmány. Miközben a szereplők Molotov koktélokat hajigálnak az ellenfeleikre, addig egymás közt karddal vívják eszményi párbajaikat. A klasszikus vonalat erősíti az elbeszélés lassú tempója is, amely azonban egyáltalán nem megy a történet rovására. Kifejezetten élvezetes az egyes szereplők már-már filozófiai hangvételű párbeszéde, a hosszú (de nem túl hosszú) párbajok leírása a csőbombák füstfelhőinek ködében és a Molotov koktélok okozta lángtengerek visszfényében. Minden bizonnyal ezek a klasszikus elemek jelentik a maradandó élményeket az olvasó számára és egyáltalán nem hiányoznak a gyors tempójú, harsány, reklámszerű villanások.
Szinte mindegyik szereplő hozzánk nő a történet során.
A filozofáló, pacifista tanítómester (17 éves) alakjában rejtve megjelenik az író; saját nevének visszafelé olvasott verzióját adja karakterének (Umasi-Isamu).
Képtelenség nem rokonszenvezni a könyörtelennek tűnő, az erőszakot választó hadvezérrel (Zyid), hiszen szokás szerint ő is jóval többet rejt.
Az olvasó érdeklődéssel követi a főhős, Tack választásait a történet során, miközben maga is azonosul azokkal.
Végül az egyetlen női harcos, az elvakult alvezér, Noni az, aki miatt a leginkább várjuk a folytatást, hiszen a regény végére ő az, aki leginkább fordulóponthoz érkezik, és aki ezáltal kifürkészhetetlen marad.
Egyedül a felnőttekről nem tudunk meg semmit. Nem tudjuk, mit éreznek a szülők a gyerekeik iránt, hogy vajon féltésből nyaggatják-e őket vagy embertelenségből. És nem tudjuk meg azt sem, hogy mit gondolnak a felnőtt hivatalnokok kamasz ellenfeleikről. Vajon a hatalomtól való félelem vagy valódi elkeseredettség, gyűlölet hajtja őket az összecsapások során?
Érdekes, hogy nem katonák, csupán fegyveres hivatalnokok alkotják a felnőttek hadseregét. Katonai képzettségükről semmit sem tudunk. A gyerek szereplők kiválóan gyártanak bombákat, jártasak nem csupán a fegyveres küzdelemben, hanem a harcművészetekben is, de nem tudjuk honnan szerezték ezt a tudást, vagy, hogy képzettségük meddig terjed, a kiképzésükről kevés szó esik.
Bár az író erős túlzásokkal él, érezzük, hogy van igazság abban, amit ír. Különösen megkapó az a jelenet, ahol Tacket megöleli a húga és a fiút szinte földöntúli boldogság járja át a fizikai érintés hatására.