Theresa Révay: A hársak felett az ég

Eléggé zavarba hozott Theresa Révay ezzel a regénnyel, ami tulajdonképpen jót jelent.

Nem erre számítottam, amit ez a könyv adott, nekem hiányzott belőle az előzményének, a Párizs Fehér Fényei -nek a varázsa. Viszont ha jobban belegondolok, ez a II. világháború utáni nagyon nehéz időszakban játszódik, talán csak a háború alatt volt ennél rosszabb a helyzet Európában. Hogyan is lehetne szó bármiféle varázsról, fényekről…? Sötét volt ez a korszak, tele nélkülözéssel, éhezéssel, a háborúban eltűntek után való kutatással, a veszteségekkel való szembenézéssel. Nagyrészt Németországban, a porig bombázott Berlinben játszódik a történet, de időnként Párizsba és kicsit New Yorkba is elrepít minket az írónő.

Tetszett, hogy háborús vesztes németek lelkébe, nehézségeibe is betekintést enged, amiről ritkán hallunk, olvasunk, bár manapság azért egyre többet. És nem csak a polgári lakosokéba, hanem a bűnösökébe és hozzátartozóikéba is valamennyire.

Ebben a regényben ugyan tovább követhetjük az orosz származású Xénia Fjodorovna és a német Max von Passau szerelmének alakulását, de talán egy fokkal nagyobb hangsúlyt kap az ő utódaik, a következő generáció, barátok, rokonok érzelmi élete és szövevényes kapcsolataik.

Egyszerre találtam szappanoperába illően kimódoltnak (ami számomra kissé valószerűtlen és vicces) és nagyszerűnek Révaynak azokat az ötleteit, ahogyan szereplőit összekapcsolta egymással majd egy végső fináléra összeterelte őket. És igen, nagyon romantikus volt helyenként, az én ízlésemnek már túlzottan az, de meg kell hagyni, az a fajta romantika, amitől az ember sóhajt egyet, hogy igen, talán minden nehézség ellenére mégis ezért érdemes élni, mert végül minden jóra fordul és az ember boldog lesz, vagy legalábbis megnyugszik a lelke. Mert minden borzalom ellenére az életben maradt szereplők megerősödve és tiszta lélekkel viselték a sorsukat és bátran álltak az élet további akadályai elé – igen, én időnként szeretem az ilyen magasztos gondolatokat, be kell valljam…, és ez most éppen jó pillanatban talált meg, azt hiszem.

Aztán nem hagyhatom szó nélkül Révay írói stílusát, mert ez volt az egyik, amitől még én is élvezni tudtam ezt a helyenként súlyos romantikát, ami megjelent a regényben. Nem tudok rosszat mondani róla, azt mondom, ha már romantika, akkor minimum ennyire tudjon írni az írónő. Választékos, ötletes, igényes a nyelvezete. Arról nem beszélve, hogy ennyire alaposan ismerje és hitelesen ábrázolja a történelmi hátteret, ha már mondjuk éppen történelmi jellegű romantikus műről beszélünk. És minimum ilyen jól tudja belehelyezni a szereplőit az adott korba, háttérbe.

Sokáig bizonytalan voltam az értékeléssel, mert bár több benne a romantika és kevesebb a fény, mint az előző részben, de még mindig nem tudok Theresának rosszabbat adni, mint 9 csillag.

(Néhány romantikus író számára pedig egyenesen kötelezővé tenném a műveit!)