Annyi minden megfogalmazódott bennem olvasás közben,aztán mire a könyv végére értem már nem tudtam, hogy mit is kellene írnom. Azt hittem a lágerek és borzalmak történetei elfogytak, nem lehet már olyat írni amitől annyira megrendülök, hogy nem tudok tovább olvasni... most ez történt, több olyan rész is volt ahol azt hittem, hogy félre kell tennem a könyvet felejteni. Aztán persze győzött a kíváncsiság mert a szerző olyan hihetetlenül izgalmasan, fordulatosan ír, hogy muszáj volt tudnom mi lett Sarah és mi lesz Julia sorsa.
Julia újságíró és egy cikken dolgozik ami az 1942. Párizsi razzia évfordulójára íródik, nem is sejti, hogy milyen láncolatot indít el ezzel. Juliát letaglózza, hogy mennyi ártatlan gyereket hurcoltak el és tüntettek el örökre a föd színéről.
A véletlen úgy hozza, hogy Julia egyre több borzalommal szembesül,ami furcsa módon kapcsolódik férje családjához is.
Saraht 1942.Július 16-án szüleivel együtt a párizsi Téli kerékpárstadionba viszik, négyéves öccsét egy titkos faliszekrénybe bújtatja el, rázárja az ajtót, megígérve neki, hogy visszajön érte és kiengedi.... zsebre teszi a kulcsot és elindul.....
Sarah és Julia felváltva szólalnak meg a könyv lapjain.
A szereplőket nem valós emberekről formázta a szerző, de a történelmi adatok igen! És ennek tükrében akár az is megtörténhetett amit elmesél ez a könyv. Soha nem hallottam még erről a razziáról ahol több mint 4000!!! gyermeket hurcoltak a biztos halálba Auschwitzba Franciaországból.
Soha nem fogom megérteni, hogy hova tűnik az empátia, az együttérzés, az emberekből ha háború van, és hogyan válnak állatokká, érzéketlen gyilkológépekké. Hogy képesek apró gyerekeket éhen, szomjan marhavagonokba zsúfolni és végignézni haldoklásukat... és hogyan képes egy egy kislány egyik pillanatról a másikra felnőni, és cipelni a múltat egészen felnőttkoráig...
A történet érdekes módon hat Julia életére, akinek házassága válságban van, és férje családjával is különös kapcsolatot ápol.
Vajon a múlt tévedési elegek ahhoz, hogy mi már ne kövessük el őket?
Vagy a történelem ismétli önmagát?
Két világháború nem volt elég, hogy örökre lemondjunk az öldöklésről?
Vajon lesz olyan nap a földön amikor a világon sehol nem ontanak vért?
Ezek a kérdések kavarognak még mindig bennem... és lám az aktuális szépségkirálynőket megmosolyogjuk a Világbéke! óhajukért, vajon azért mert túl sokat kérnek????
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése