Nos, biztos, hogy nem vettem volna a kezembe ezt a könyvet mostanában, ha tudom, hogy a Holokausztról is van szó benne.
Kicsit le is döbbentem, amikor kiderült, de addigra már annyira magával ragadott, hogy eszemben sem volt letenni…
A könyv egy költőnő első regénye. Ez már az elején számomra világos, ugyanis teljesen szokatlan a regény nyelvezete, tele metaforákkal, „képekkel”, víziókkal. A legelső fejezet kissé bizarra és nagyon költőire sikerült szerintem, de aztán elcsendesedtek a hullámok (hehe, átvettem a stílust….) és emészthetőbb stílusban folytatódott a történet. Szerencsére.
A 7 éves lengyel zsidó kisfiú, Jakob családját a nácik kegyetlen módon megölik, illetve a nővérét elviszik. A fiú napokig, hetekig bújkál az erdőben, éjszaka pedig vándorol, amikor egy görög származású geológus, Athosz talál rá, aki magával viszi Görögországba, Zakinthosz szigetére. A fiú évekig bújkál Athosz házában, évekig nem mozdul ki onnan, hiszen a sziget is náci megszállás alatt van. Ezen időszak alatt a könyv tulajdonképpen az ő gondolatait, vízióit, emlékképeit írja le, fűszerezve természettudományi tanulmányainak érdekes elemeivel. Eközben Athosz ugyanis, természettudós, geológus lévén izgalmas világba kalauzolja a kisfiút.
Később, a háború után Athosz és Jakob Kanadába költöznek, ahol a felnőtt Jakob kapcsolatait, barátságait, szerelmeit követhetjük nyomon - hasonlóan egyedi mélységben ábrázolva a főszereplő gondolatait -, de utalásként megjelennek a Holokauszt borzalmainak képei is.
A könyv második felében egy Ben nevű férfi története bontakozik ki, akire az előző főhős költeményei, írásai mély benyomást tettek. Annak halála után Ben Görögországba utazik (Jakob ugyanis itt töltötte utolsó éveit), hogy megszerezze Jakob hátramaradt, értékes írásait. Visszaemlékezés formájában betekintést nyerhetünk Ben életébe, szüleinek (akik túlélték a Holokausztot) halálukig tartogatott szomorú titkába. Ben kapcsolatait és azok bonyolultságát hasonló lírai eszközökkel, gyönyörűen megfogalmazott és egyben elgondolkodtató, mély értelmű mondatokkal ábrázolja az írónő.
Egy-két szösszenet, ami megfogott:
„Amikor összeházasodtunk, Naomi azt mondta: Néha mindkét kezünkre szükség van ahhoz, hogy kimásszunk valahonnan. Előfordulnak meredek helyek, ahol az egyiknek előre kell menni. Ha nem talállak, mélyebben nézek önmagamba. Ha nem tudom tartani a tempót, ha nagyon megelőztél, nézz vissza. Nézz vissza.”
És a könyv utolsó mondata:
„Látom, hogy azt kell adnom, amire a legnagyobb szükségem van.”
A két történet nagyon hasonló, egybefonódó, amivel szerintem azt akarja kifejezni az író, hogy az első szívbemarkoló, reménytelenül szomorú történet mennyire nem egyedi, mindig, mindenhol találunk hasonlókat.
Nagyon fontos mondanivalója még a múlt kitörölhetetlen, jellemformáló volta…
A történet egyébként nem kerek, hanem nyitott, ami nyilván szintén egy írói eszköz, de nekem (egyszerű lélek lévén) ez mégis hiányérzetet okozott. Ezért a 10-es skálán „csak” 9-est adnék neki….
Olvastam, hogy épp most forgatnak filmet ebből a könyvből. Erre csak annyit, hogy: nem kéne....
(Ha valakit érdekel a könyv, itt megveheti fillérekért....)
Szeee
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése