Megkönnyebbültem, hogy vége ennek a könyvnek. Letaglózott. Felháborított. Kiakasztott. Dühített. Boldogságot az utolsó oldalnál éreztem: becsukhattam a könyvet.
Jeannette Walls önéletrajzi regényében elmeséli életét. Elmeséli, hogyan élt családjával és 3 testvérével egy olyan családban, ahol szabályok nem léteztek (maximum annyi, hogy tiszteljék szüleiket), ahol a felelőtlen életmód volt a divat, ahol semmi olyat nem kaptak és tapasztaltak, ami a mi „normális családban élőknek” természetes.
Mi a normális? Bárhogy is élek én, bárhogyan is nevelem a gyermekeimet, sokszor elgondolkodom: vajon jót teszem velük?, vajon megértik az én következetes nevelésemet?, vajon kellemesen fognak visszaemlékezni a gyermekkorukra?, stb… A könyv hatására, elkönyveltem, hogy igen, jót teszem velük, igen megértenek, igen megértenek, és igen a következetes nevelésem jó, és igen..stb.
Olvastam, hogy a szülők mennyire szerették a gyerekeket. Én ezt nem éreztem. Nem éltem a 60-as évek Amerikájában, de felháborít mindaz, ami ezekkel a gyerekekkel megtörtént. Szeméttelep, szökés, lopás, bank-csalás, verekedés, felmerülő molesztálás, patkány a házban, alkoholista apa, összeverekedő szülők a gyerekek előtt, hideg, jégcsapos fűtetlen, beázós lakás, áramrázás akár naponta. Sorolhatnám tovább, de minek spoilerezzek?
A lényeg Jeannette Walls látásmódja, esze, ahogy túlélte a kisgyermekkorát, ahogy kitalálta kamaszként a menekülési útvonalat, ahogy rendbe tette az életét.
A regény olvasatja magát. Fogynak a sorok, fogynak az oldalak, telnek az évek, és semmi újat nem olvasok, nem számítok jobbra, csak várom, hogyan alakul a gyerekek sorsa, mikor lesz nekik jobb, hiszen tudom, hogy Jeanette Walls megírta a történetét. Szívesen megkérdezném tőle mennyi időbe tellett neki, mire ezeket az „élményeit” feldolgozta a pszichológusa segítségével, mikorra tudta tényleg feldolgozni, hogy a szüleinek minden más fontosabb volt, mint a gyerekeik (akiknek ezért nélkülözni kellett, nem is keveset).
Jeanette Walls szélesen mosolyog rám a könyv borítójának belső oldalán. Megemelem a kalapomat előtte, és gratulálok neki.
Kedveltem Jeannettet.
Nem tudom Anyukáját vagy Apukáját utáltam jobban. Talán az előbbit egy kicsivel jobban.
8/10
4 megjegyzés:
A gyereknek sokáig addig az a normális amiben él,legyen az bármilyen élet,aztán ahogy nőnek,látják ,hogy másképpen is lehet élni...
Az már más kérdés,hogy ezzel mennyire tud megbirkózni ha elég idős lesz ahhoz,hogy Ő másképp éljen.
Én is így éreztem, amikor olvastam a könyvet. Aztán egy kis idő múlva elkezdett letisztulni sok dolog. Ezek a szülők nem lettek volna képesek jobbak lenni, a mi szóhasználatunkban, mint ahogy mi sem vagyunk képesek "mások" lenni, mint, amik vagyunk. Teljesen megdöbbentő belegondolni, hogy mások hogyan élhetnek. Azt is gondoltam,kár, hogy önéletrajzi könyv és nem a fantázia szüleménye. De kérdés, hogy akkor hogy álltam volna a sztorihoz. Lehet, hogy pont az az erőssége, hogy egészséges ember lett Jeanette-ből.
Csenga: Természetesen igazad van neked is. Az én gyerekeim kicsi koruktól képesek engem "kritizálni", azaz képesek meglátni és megfogalmazni a "mást". A más szokásokat, a más nevelést a családoknál. Egyértelmű, hogy nekik természetes az, ami nálunk van, ahogy nálunk zajlik, de azért nálunk nincs ekkora kontraszt másokhoz képest. Akartam is írni, hogy kíváncsi leszek a véleményedre, ha elolvastad.
Annamarie: én változtam önmagamhoz képest. Saját magam képes voltam nevelési elveket elvetni, hogy ne legyek pl. olyan szigorú. Nem volt könnyű. Mögöttem is van egy gyerekkor....
Számomra hihetetlen, hogy ez megtörtént ezzel a lánnyal (nővel), az pedig még hihetetlenebb, hogy ennyire emlékszik rá.
Forrest Gump mondta,hogy érdekes az ember nem emlékszik arra mikor megszületik...:-)) de mennyi minden másra igen..nekem elég érdekesen szelektált a memóriám...eléggé hézagos,hogy mi hány éves koromban történt amire emlékszem,,,valamiért a kellemetlen dolgok túlsúlyban vannak..
Megjegyzés küldése