Ann Patchett: Életszonáta

Dél-amerikai túszdráma, amiben semmi különös nem történik.

Egy mondattal így tudnám kifejezni azt a könyvet, amit a fenti cím takar.
Ann Patchett regényét kedves ismerőseim ajánlására olvastam el. Sokáig nem voltam kíváncsi rá, megérzéseim bejöttek.
A. Patchett minden kétséget kizáróan nagyon szépen és jól ír. Szavai, mondatai melengették lelkemet. Úgy éreztem, mintha az írónő ott lett volna mindenhol, mindenről tudott, mindent látott, ezeket az információkat úgy közölte, úgy tudatta velünk, hogy "psszt, a titkokat mi se áruljuk el". Jellemábrázolásai hatására pontosan tudtam elképzelni a megírt, fontos szereplőket. Ez mindenképpen hatalmas dicséret neki.
Hogy ne vágjak a közepébe elmondom, hogy a szappanoperák egyik fővárosában, valahol Dél-Amerikában játszódik a történet, egy japán üzletember Mr. Hoszokava szülinapját ünnepelik. Sok-sok híres vendég jelenik meg az alelnök lakásában tartott estélyen, befektetőket keresnek ebben a szegény országba. Az estély díszvendége Roxane Coss híres operaénekesnő, a fél társaság csak miatta jött el erre a szülinapra. (Érdekes volt számomra, hogy alig ismerik egymást az emberek. Sőt azt is furcsának tartottam hogy a saját szülinapjára hívják meg ezt a japán üzletembert egy nagyon távoli országba.)
Folyik a sör, bor, pezsgő, jó a hangulat, Miss Coss énekel, amikor is terroristák egy csoportja foglalja el az épületet, az estélyen nem megjelelő elnököt akarták foglyul ejteni. Elnök nincs, erre a Rosszak túszul ejtik az összes vendéget, néhány napon belül csak a tehetős-vagyonos férfiakat és a szép hangú énekesnőt tartják fogva (ezenkívül a 7 nyelven beszélő Gen, a tolmács, és egy fiatal katolikus pap is bent marad az épületben). Gen, a tolmács nagyon fontos pozíciót töltött be, egész nap tolmácsolta az elhangzott mondatokat a túszok között, a terroristák között. Egy hatalmas kapocs volt. Itt kezdődik a történet lényege. Ami nekem nem tetszett. Vártam volna valami klassz izgalmat, de belesüppedtem az unalomba. Sajnáltam a tizenéves (analfabéta) terroristákat, akik szülői háttér nélkül bedőltek a vezérnek, elcsábultak a rossz oldalra. Sajnáltam az embereket, akik nagy többséggel beletörődtek a bezártságba. Teltek a napok, a hetek. Megrökönyödve olvastam, hogy minden ember szerette az operát hallgatni. Mindenki elvarázsolódott tőle. Bevallom őszintén engem zavar ez a zene, de meg szerettem volna fejteni ezt az érhetetlenségemet, így folyamatosan opera-áriákat kezdtem hallgatni a youtube-on. Mivel továbbra sem tetszenek, így arra jutottam, hogy A: bennem van a hiba; B: túlmisztifikálják az énekesnőt.

A rabságban, a zártságban felértékelődött minden. Mindennek lett fontossága, ugyanakkor minden elvesztette a fontosságát. A túszok sokáig nem tudták, vajon túlélik-e a fogságot? A legtöbben elfogadták sorsukat, semmi változást nem láttak, elkönyvelték magukban, hogy itt fognak maradni, itt élik le életüket. Kaptak ételt, italt, sodródtak a napi eseményekkel. Patchett jól ábrázolta a fontossági sorrendek átalakulását, a fontos személyek személyiségének (át)alakulását. A tolmács és az egyik terrorista lány (mert olyan is volt ám) között szerelem szövődött, érezték, hogy boldogságuk csak e épület falai között alakulhat jól.
Nekem hihetetlen volt ezeket a mondatokat olvasni: "de mondd meg őszintén, olyan szörnyű lenne, ha itt maradnánk ebben a gyönyörű házban?... Miért akar elmenni, miért akarja itthagyni őt és ezt a helyet?
- Ez nem mehet így örökké- mondta Gen.- Előbb vagy utóbb valaki véget fog vetni neki.
- Csak akkor, ha az emberek szörnyű dolgokat csinálnak. De mi nem bántunk senkit. Senki nem boldogtalan idebent."

Majdnem minden férfi beleszeretett Roxane Coss-ba, úgy éreztem már én is, hogy az operaénekesnő iránti szerelem egy betegség, ami megfertőzte őket.
A születésnapos Hoszokavának sikerült is közelebbi kapcsolatot létesítenie Miss Coss-szal, szerelmük nyílt titok lett.
(A főbb szereplőket két kezemen meg tudnám számolni, de felsorolásukba nem bocsátkoznék, csak Messnert említeném meg, akinek szabad bejárása volt a házba, ő volt a kapocs a külvilág és a ház között. Szerepe számomra jelentéktelen volt.)

A könyv végére már a kertbe is kimehettek a túszok, olyan érzésem volt, mintha gyerekek táborozásáról olvastam volna: volt benne pihenés, foci, sakk, éneklés, szerelem, és még haza sem akarok menni, mert olyan jó itt lenni.
A megszokottság mellett természetesen a napi egyeztetések is zajlottak, de volt egy pillanat amikor sejteni lehetett, hogy közeledik a megoldás.

A vég bekövetkezett. Elérkeztem az utolsó oldalakhoz, majd az Epilógust olvasva meghökkentem, mint sokan mások. Valahogy nem illett oda: "Biztos volt benne, hogy .... és ....... szerelemből házasodtak, egymás és mások iránt érzett szerelemből."

HIHETETLEN regény, az elejétől a végéig nem sikerült hihetővé tenni számomra. A történettől többet vártam, szép írás, de kevés. Nekem.

7 csillagos