2010. március 18., csütörtök

David Mitchell: Szellemírók

Wáo!
Bár miután letettem ezt a könyvet, első gondolatom az volt, hogy megőrülök, mert nem értettem meg. Aztán utánaolvastam, átgondoltam és kiderült, hogy mindent kristálytisztán értek, csak persze megint azt hittem, hogy valahogy nem lesz ilyen kézenfekvő a "megoldás".

Én olvasás közben ugyanis azonnal levettem, hogy mely pontokon kapcsolódik a kilenc látszólag különálló történet, szépen összekapcsoltam őket, és ahogy haladtunk előre a történetekkel, úgy kerekedett ki az utolsó fejezeteknél az egész. Mitchell egyszerűen zseniálisan szőtte össze a szálakat, gyúrta az anyagot addig, amíg elért valami konklúzióig. Amiben az is jó, hogy közel sem egyértelmű, sokat lehet agyalni rajta.
Azt hiszem eddig pont olyan misztikus voltam mint ez a könyv :P De nem is akarok többet elárulni róla, max. annyit, hogy számomra nagyon egzotikus és távoli tájakon játszódott az összes epizód, mégis nagyon jól átjöttek a helyszínek hangulatai és a távolság ellenére is nagyon értettem, éreztem mindent, ott voltam mindenhol. Különös...

(Mitchell egyébként Hirosimában (!) élő angol születésű író, valahol érthető tehát, hogy hogyan tudta ezeket az érzéseket ilyen multikulturális módon közvetíteni.)

Bevállalósoknak mindenképp ajánlom. Nagyon vagány, nagyon mai, helyenként érdekesebb, helyenként érdektelenebb, de mindenképpen hordoz egy bizonyos korszerű igazságot, amit sokkal-sokkal egyszerűbben meg lehet fogalmazni, mint ahogyan itt előadta az író, de mennyivel jobban érezhető így.

Nem egyszerű könyv, de nagyszerű.


Nincsenek megjegyzések: