Truman Capote: Más hangok, más szobák / A fűhárfa

Más hangok, más szobák

Amikor hoztam hazafelé a könyvet, beleolvasgattam, és már akkor elvarázsolt a stílusával. Valahogy így kellene írni, azt hiszem... Kezdetben nincs a történetben semmi különösebb izgalom, van viszont neki olyan hangulata, olyan beszippantóképessége, hogy nem bírtam letenni.

Joel 13 éves fiú, aki eddig New Orleansban élt. Anyja halála után rokonok fogadják be, de nem igazán tud beilleszkedni, így apja kérésére, aki már nagyon régen elhagyta őket, most egy távoli poros kisváros mellé, egy tanyaszerűségre kerül. Izgatott a régen látott apával való találkozás miatt, ám a házban és a környéken mindenféle érdekes szerzet felbukkan - az apa vértelen felesége, fekete alkalmazottak a maguk elképesztő történeteivel, egy különleges unokafivér és annál is különlegesebb szomszéd ikerlányok -, de Joel az édesapjával még sok nap után sem találkozik és mindenki kerüli, ha róla akar beszélni.

Ahogy az a Mozart és a kaméleonokban is nagyon jellemző, a történet él, pontosan látjuk, érezzük a Joel által látottakat és érzetteket (ez milyen magyaros :P). Vele lélegzünk, félünk, és tikkadunk a hőségben.

Borzongunk, mert az egész szituáció kissé szürreális, olyan valószerűtlen vélt és valós alakok és események bukkannak fel, hogy az olvasás során felmerül bennünk, hogy ébren vagyunk-e Joellel, vagy mindez egy álom, képzelgés. Aztán a vége felé egy-egy ponton megvilágosodik, hogy bizony ezek egy része csupán lázálom és azt hisszük, hogy megfejtettük a rejtélyt, aztán Capote megint olyan képeket és eseményeket vonultat fel, amelyek újra bizonytalanságba süppesztenek.

Nekem annyira nem jön be ez a szürreális, álomszerű kavargás a végén, de ennek ellenére nem tudom tagadni, hogy milyen magával ragadóan van megírva ez a történet. Helyenként, főleg a természeti jelenségek leírásánál már-már túl lírai és giccsbe forduló az én ízlésemnek, de ezzel együtt is azt kell mondanom, hogy kitűnő írás. Ez Capote elsőként publikált kisregénye, önéletrajzi elemekkel átszőve.

Alig várom a Fűhárfát.

A fűhárfa

Van Capote-ban valami menthetetlenül romantikus, valami finom, légies. Nagyon bájos volt ez a történet. Valahol hozza azt a hangulatot, mint az előző, abban a vonatkozásban, hogy itt is egy távoli rokonokhoz került árva fiú a főszereplő, aki próbálja megfigyelni, megérteni a körülötte zajló világot. Ám itt a fiú, Collin, valahogy nem főhőse az eseményeknek, inkább csak megfigyelője, lejegyzője. Azok nem vele történnek elsősorban, ő csak sodródik a többi szereplővel.

Collint 11 évesen két nagynénje, Dolly és Verena fogadja magához, náluk nevelkedik egy apró kisvárosban. Verena a ház úrnője, Dollyt sokan bolondnak tartják, Collin mégis inkább hozzá és fekete barátnőjéhez, Cathrine-hez húz, ők hárman alkotnak szövetséget a zsémbes Verena ellen.
Egy napon Dollyt Verena kizökkenti a megszokott kis álomvilágából, ezért felkerekedik a társaival együtt és egy kínafára tákolt házikóba költözik az erdőben...

Ez az esemény indítja el a meglehetősen mulatságos, már-már abszurd további történések folyamát. A vége pedig nem happy end, inkább szomorkás, mégis fájdalmasan szép tanulságot hordoz Collin és az olvasók számára.

Érdekes, hogy a Más hangok... hangulata jobban magával ragadott, ennek viszont a történései voltak azok, amik megragadtak a maguk bájával. Különösen tetszett a 15 gyerekes nő, Ida és családjának története. De az egész sztori valahol a másság, a másként való gondolkodás elfogadására éleződik ki, és arra, hogy merjünk a magunk feje után menni és nem bedőlni a konvencióknak, mert csak így lehetünk boldogak.

Ebben Capote kevésbé sziporkázik a tájleírásoknál, visszafogottabb, mégis az a néhány mondat, amit ezekre használ, nagyon kifejező és hangulatos. A fűhárfa metafora pedig gyönyörű.

Capote menthetetlenül bekerült a kedvenc íróim közé.