Jodi Picoult: Second Glance

Na, ez az egész onnan jött, hogy már egy ideje szerettem volna angolul olvasni, illetve szerettem volna valami misztikusat olvasni.
Persze az angolul olvasást nem valami keménnyel akartam kezdeni, hanem nyilván valami egyszerűbb szövegű, könnyedebb stílusú könyvvel és ami a misztikát illeti, ennek a fülszövege eléggé csábító volt, szellemek stb.

És igen. Jodi Picoult szuperül tudja, hogy mitől döglik a légy. Azaz mitől válik egy regény bestsellerré: nos, végy hozzá minimum egy beteg gyereket, aztán valamilyen állatot, legjobb a kutya, mert a kutyákhoz általában mindenkinek fűződik valamilyen pozitív élménye, aztán valami jó kis egzotikus népet, mondjuk az Indiánokat, akik ott Amerikában rögtön kéznél is vannak. Adj hozzá egy hosszú hajú, halott szerelmét sirató, megvigasztalásért ordító magányos macsót. 1-2 nagyon erős és magabiztos, gyerekét hősként nevelő magányos nőt. Aki persze még okos is, naná. Ez már bőven elég lenne, de hogy még véletlenül se süssék rád a hétköznapiság bélyegét, fűszerezd meg egy kis misztikával, például szellemekkel, akik rózsaszirmokat szórva hagynak nyomot maguk után. Ja, és ki ne hagyjuk a tudományt, elmésebb és kifinomultabb ízlésű olvasóink kedvéért. Kéne bele kén, vagyis inkább mondjuk legyen egy izgalmas kis genetikai vonal, ami a szociológiával párosítva tuti székhez szegezés, falhoz vágás.
A nyomozás sem maradhat el, mert ki kell deríteni, hogy visszajáró szellemünknek ki volt hajdanán, vagy 70 évvel ezelőtt a gyilkosa. És hab legyen a tortán (sic!), hogy a macsó és a szellem szerelembe esnek. Ennél többet már nem lehet kihozni a hozzávalókból, ebből az ízkavalkádból, tádámm: kész a tökéletes, izgalmas, minden igényt kielégítő finomság.

Boá...

Tetejébe idegesítő a 2-3 oldalas, filmszerű jelenetekből álló elbeszélésmód. A szöveg nem annyira egyszerű, mint vártam és vannak benne rettentően okos, szép és szívszorító mondatok, ahogyan az viszont elvárható.
A egész végén pedig egy már-már apokaliptikus jelenet, ami mintegy tetőpontként a történet legizgalmasabb jelenete akar lenni, de én itt már sírtam, annyira-de-annyira gagyi volt, hogy alig akartam elhinni, hogy ez a számomra is érdekesen induló és a feléig relatíve normálisan haladó történet itt kötött ki. Pedig gondolhattam volna.

Nyelvleckének jó volt, megtudtam, hogy simán képes vagyok közepesen nehéz szöveget gond nélkül olvasni, érteni, oszt ennyi.