Tegnap este olvastam ki ezt a könyvet, és úgy fel...húzta az agyamat, hogy alig bírtam aludni tőle. Egyrészt mert Murakamit tökre megkedveltem az eddigi három elolvasott regénye után. Ezenkívül azt gondoltam, hogy ez valami fergetegesen jó regény lesz, még a többieken is túltesz, mert ahol értékeléseket láttam Murakami könyveiről, mindenhol ez kapta a legjobbat.Ehhez képest nekem nem tetszett. Mint kompozíció, irodalmi alkotás teljesen rendben van ugyan. De a témája... Azt írták több helyen róla, hogy ez a keleti Zabhegyező meg ilyenek. És pont úgy felcseszte az agyamat, mint 10 éve a Zabhegyező, úgyhogy lehet valami benne...:P
Egy fiatal, 20 év körüli fiú története ez a 70-es évek körül Japánban. Már idősebben, 37 évesen emlékszik vissza a főszereplő erre az időszakra, az első szerelemre, az egyetemi éveire stb. A srác egyébként tök jó fej önmagában, bizonyos szempontból nagyon jó hozzáállása van a dolgokhoz. Viszont. Elegem van, hogy pont úgy, mint Murakami többi főhőse, ő is rohadtul elidegenedett, magányos, szenvedő. Persze az embernek ez az életszakasza gyakran ilyen, szó se róla, de miért kell minden főhősnek így éreznie a világgal kapcsolatban??? Kicsit unalmas. A srác a 420 oldalas regény folyamán más sem csinál, csak magába fordul, egyedül van, zenét hallgat, olvas, néha szexel és fájja a világot meg a szerelmet és legfőképp a halált. A halál ugyanis az egyik fő szála az eseményeknek. Nem akarok belebonyolódni a történetbe, lényeg az, hogy a sztoriban, 4 azaz négy öngyilkosság van. Ez annyira kiverte nálam a biztosítékot, hogy olyan képzeteim voltak a könyv elolvasása után, hogy legszívesebben az asztal sarkához, vagy valami jó éles tárgyhoz vertem volna ezt a könyvet addig, míg apró cafatokra nem szakad.
Biztos vagyok benne, hogy én nem értettem meg teljes egészében ennek a történetnek a mondanivalóját, de tény, hogy hihetetlenül letaglózott és pont olyan állapotba kerültem tőle, mint a könyvbeli Naoko, aki főhősünk szerelme és akinek nem lett jó vége...
Emellett, hogy 100 oldalanként volt egy öngyilkosunk a regényben, elég unalmas volt. A felénél feltettem a kérdést, hogy akkor fog itt valami történni is? Aztán a második felében azért beindulnak a történések, de nem dobtam el az agyamat tőlük. Az egyetlen szereplő, aki szerethető volt, az Midori volt, a srác egy barátnője, aki ugyan teljesen őrült volt, de legalább volt benne élet, öngyilkos hajlam meg nem.
Egyébként ebben a könyvben is feltűnnek az összes Murakami regényben jelenlévő motívumok, mint a kék ruha a nőkön, a macska, a magány és a zene. A zene itt most nem komolyzene, mint a Kafkában, hanem főleg Beatles és egyéb 60-70-es évekbeli popzene. Innen a regény címe is, amit a Beatles Norwegian Wood c. számából fordítottak magyarra. Rohadtul nincs köze az egész sztorihoz, ráadásul rossz is a fordítás, mert a dalszövegben norvég faanyagról van szó, úgyhogy ez is gáz, de mindegy.
Ja, és ki ne hagyjam az anyjalehetne korú nővel való dugást, mert persze az is van itt, mint a Kafkában.
A sok halál meg nyomasztó dolog között persze tök jó kis gondolatok vannak benne életről, meg mindenféléről, de ezek sem tudták feldobni a könyvet számomra. Valószínűleg ezek miatt tetszett sokaknak.
Megmondom őszintén, ez egy olyan könyv, hogy én jó szívvel nem ajánlanám senkinek. Nem is tudom mit váltott volna ki belőlem 20 évesen. Talán akkor tetszett volna, de az is lehet, hogy már nem élnék...:P
7/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése