Richard Russo: Sóhajok hídja

f-andi véleménye

Mindenképpen érdemes volt elolvasnom ezt a könyvet, bár úgy érzem, hogy a történetet később fogom megemészteni.

A könyvben megismerkedünk az egész Lynch családdal, főhősünkkel Lucy Lynch-csel, akinek az egész gyermekkorát nagyon részletesen bemutatja az író. Az én olvasatomban egy nagyon szomorú történet, aminek nem megfelelően (csúnyán) megfogalmazva egy „hepiend” a vége. Ne várjatok léggömböket és mosolyt, de tulajdonképpen örültem, hogy a történtek/fordulatok dacára (majdnem) mindenki boldogan éli tovább az életét.

Lui önmagát optimistának, szemlélődőnek jellemzi, aki szorosan kötődött korán elhunyt apjához, büszke volt rá, imádta, bálványozta, követte őt.

Hányszor fordul meg gyermekkorunkban: „ezt én biztosan nem így csinálom majd, mind a szüleim (Mamám/Papám)!” Lui ezt nem így gondolta. Szeretete olyan hatalmas volt édesapja iránt, hogy édesanyja olykor ezt fájlalta is.

Louit iskolás kora óta Lucy-nak csúfolták, ez rajta maradt élete végéig. Visszaemlékezéseit írott formában kezdi megörökíteni (amit aztán végül nem fejez be, hiszen minden a helyére került a lelkében).

Szép lassan, sorban halad: képet kapunk erről a kisvárosról, képet kapunk, hogy a fiú egész élete egyhangúan telt, hogyan dolgozott a saját boltjukban, ki volt a barátja, és ki lett a felesége.

Ez a barát Bobby Marconi (Robert Noonan), aki ezt a kapcsolatot nem tartotta barátságnak. Nem törődött Lucyval, örült, ha elköltöztek, és nem kellett vele találkozni a „baráttal”. Élete tele volt vadsággal, apjával szembe kellett fordulnia többször, így nem egyszerű gyermekkora volt.

Egy szolíd, csendes, jó tanuló fiú és egy zord fiú kapcsolata hogyan bontakozhat ki? Életük több helyen találkozott, keresztezte egymást. Loui egyetlen és legfontosabb barátjának tartotta Bobbyt. Bobby nem is törődött vele. Bennem Lui nagyon mély nyomot hagyott: szántam, sajnáltam őt. Egyre inkább nem értettem, mi adja neki a boldogságot? (Barátságukra még felnőttkorukban is az volt a jellemző, hogy Lucy írta a leveleket Bobbynak, és erre soha nem kapott választ. )

Lucy élte sivár életét Thomaston-ban, és nem történt semmi. Küzdöttek a boltjukkal, költözködtek a városon belül egyre jobb helyekre, de ezenkívül egyformán teltek a napok egymás után, míg egy lány –Sarah- fel nem figyelt rá, és mély barátságot kötöttek egymással, majd össze is házasodtak. Sarah élete is rejteget néhány olyan tényezőt, aminek hatására bekerülhetne az iskolai gyermekvédelmis dossziéba. A lány és a fiú élete végül egy pályára kanyarodott, és fontos szereplőnek Bobby is visszakerült a fiatalkori szerelmesek életébe.

(Kitérhettem volna arra a tényezőre, hogy Lucy életét egy betegség is beárnyékolja gyermekkorától kezdve, de számomra ez csak EGY tényező volt a műben. Arról is írhattam volna, hogy a regény 2/3 része Lucy szemével nézve íródott, 1/3-a pedig E/3 személyben Bobby-ra összpontosít. Nem írtam, ha olvassátok a könyvet, majd meglátjátok, megtapasztaljátok.)

Először szántam Lucyt, a végére megszerettem lelkének tisztaságát. Számomra fontos kérdés a könyvben: mi a fontosabb: szeretni vagy szeretve lenni? Mindkét oldalról meg lehet vizsgálni a kérdést, mindkét oldalról megérkezik majd a válasz, ha elolvassuk a művet. Odakerülhetünk a kisvárosba, megismerkedhetünk velük, ülhetünk az asztaluknál. Kirajzolódik Lucy szemén keresztül az egész Lynch család élete, örömeik, szomorúságaik, elkísérjük őket Lucy 60 éves koráig. R. Russo fantasztikusan megalkotta ezt a regényt. Érdemes elolvasni, bár nekem sok időbe tellett, talán mert nem jó időben talált rám; mindenesetre elgondolkodtam rajta.

Nagyon kíváncsi vagyok Mindenki véleményére!

...hogy miért lett a címe Sóhajok hídja? Ez is kiderül a könyvből!

Bejegyzés ideje: 2010. január 21.

Csenga véleménye 

A Pulitzer díjas író tollából származó regény rosszkor talált meg.Bár tetszett a történet de éreztem,hogy ehhez a történethez nyugalmas napok,ráérős ,töprengésre alkalmas órák kellenek.
Russo nagyon kifinomult alapos karaktereket alkotott,de a környezetet is hasonlóan aprólékosan ,részletesen jelenítette meg.Ez szó szerint csodálatot váltott ki belőlem.Például ahogy leírja a várost ahol él, a folyótól elkezdve a a különböző kerületekre jellemzőkkel-én 18évig éltem ugyanazon a helyen,de még csak nem is tudom,hol milyen stílusú házak épültek stb.Russo ebben is nagyot alkotott.

Tulajdonképpen egy barátságról szól a könyv,ami eléggé érdekesen alakult,Lucy(furcsa nevére van magyarázat) és Bobby akik szomszédok,és Lucy-nek teljesen egyértelmű,hogy barátok...Bobbynak mintha mindegy lenne.

Innen indul a történet,illetve a felnőtt férfi emlékszik vissza gyermekkorától kezdve.
Jóval többrétegű a regény mint ez a barátság boncolgatása,a házasság, a környezet,maga az élet, a család éppúgy szerepet kap,és minden téma részletesen körbe van járva.
Ami meglepetésként hatott rám,az Lucy szüleihez való viszonya:Apját már már istenítette,ellenben anyjával akihez szerintem nagyon kritikus volt,anyja hibáit túlságosan is felnagyította,még apjához lojálisabb volt,azt írja,hogy apját azért szereti annyira mert az elfogadta olyannak amilyen....ez elég nemes vonás...és szerintem Lucy erre alapozta az imádatát...
Lucy nekem eléggé furcsa természet,hogy lehet valakit a barátomnak tekinteni aki sosem tett értem semmit,és még a leveleimre sem válaszol? miért ragaszkodott már-már betegesen ehhez a barátsághoz?

Az érzelmek éppúgy aprólékosan vannak megjelenítve mint az emberek, a környezet.
Nekem néhol lassúnak túlságosan is elaprózottnak tűnt a történet,ugyanazt a türelmetlenséget éreztem mint amikor Anna Gavaldától olvasok valamit...én szeretem ha egy történet gyorsabb ritmusban íródik,annak ellenére még tudok töprengeni,hogy nem ragadok bele egy -egy szituációba,ezért is érzem,hogy ehhez a történethez ráérősség,idő,és türelem kell.Akkor remekül lehet élvezni.

És bár csodáltam ahogy Russo a végletekig menően leír minden apró mozzanatot,néha ezt már túlzásnak éreztem és zavart.
Mindenesetre egy nyugalmas időszakban érdemes elolvasni.





Bejegyzés ideje: 2010. február 02.