"Állatok vagyunk és ez a mi vigaszunk."Nem értem Oates-t. Az Áldatlan szerelmeket pl. félre kellett tennem tőle, egyszerűen nem tudott lekötni. Igaz, az hosszabb is volt mint ez vagy a Napforduló, amik viszont nagyon tetszettek.
Egyszer szeretnék már egy hosszabb hangvételű írást olvasni tőle, ami végig ilyen pezsgő, tele történésekkel és érzésekkel, feszültséggel. Tud valaki ilyet ajánlani nekem Oates-tól?
Ezt a történetet például nagyon is el tudtam volna képzelni jobban kifejtve, hosszabb változatban. Ugyanis nagyon jó az alapsztori, a karakterek. Arról van szó, hogy van egy amerikai főiskola, ahol a versíró kurzus összes lánya bele van szeretve a professzorba, Andre Harrowba, aki azzal ösztönzi tanulóit minél jobb teljesítményre, hogy ráveszi őket, hogy minél többet tapasztaljanak meg az életből, minél jobban, érzelemmel, érzékekkel éljék át a velük történteket. Ez természetesen felkavarja az érzelmeket, ösztönöket a lányok körül. Versengés, csábítás, figyelés, széthúzás következik. Aztán külön fincsiség a történetben, hogy ennek a profnak van egy szobrász felesége, egy igazi vörös, szenvedélyes, rapszodikus, kiismerhetetlen nő, akit a lányok távolról csodálnak és irigyelnek. Dorcas totem szerű hatalmas, őskort idéző alakokat farag, amelyek nyersek, erősek, állatiasak. Nagyon-nagyon tetszett ez a szimbólum a történetben.
A főiskola területén időről időre tüzek gyulladnak ki, úgy tűnik, hogy valaki gyújtogat. Aztán egy napon kigyullad a professzorék háza is.
Az a helyzet, hogy a lányok is egyenként, a történetet elmesélő Gillannel az élen, valamint a tanár és a felesége is rettentően érdekes személyiségeknek tűntek. Sajnos nem sikerült ebben a rövid történetben jobban megismerni őket, pedig sokkal nagyobbat üthetett volna. Az egész sztori az érzelmek által vezérelt és totálisan elvakított ember ostoba, ösztönös cselekedeteit mutatja be. Mert bizony ilyen az ember, kicsit állat, ami nem biztos, hogy baj bizonyos szituációkban, és szerencsés, ha az ember ezt később felismeri, mérlegre rakja, esetleg megbánja. Jó, ha hideg fejjel megfelelően tudjuk értékelni a dolgokat. Mert nem véletlenül hívnak minket embereknek minden állatias ösztönünk és megnyilvánulásaink ellenére.
Szóval én azért továbbra is a kontroll mellett teszem le a voksomat, főleg olyan helyzetekben, ahol az állatias viselkedésünkkel árthatunk másokkal. A történet persze kicsit más aspektusból mutatja a dolgokat, a (részben) áldozat oldaláról, de ebből a szemszögből is van min gondolkodni, azt hiszem.
Állatok vagyunk és ez a mi vigaszunk?
Haragszom az írónőre, hogy nem fejtette ki jobban ezt a nagyon jó lehetőségeket hordozó történetet :( Ettől függetlenül nagyon tetszett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése