Helen Dunmore: Ostrom

Amikor Debra Dean Leningrádi Madonnák c. könyvét olvastam, akkor figyeltem fel Leningrád ostromára, mint a II. világháború egyik fontos eseményére. Már akkor szerettem volna bővebben olvasni a témáról, ezért örültem, hogy megjelent ez a regény. Viszont hibáztam, hogy nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget a fülszöveg annak a mondatának, hogy a regény a mindennapok apró mozzanataira koncentrál. Mert tényleg.

Egy érdekes felállású család küzdelemmel teli napjait kísérhetjük figyelemmel a könyv lapjain, ahogyan a németek által körbezárt és minimális élelmiszer tartalékkal rendelkező városban harcolnak napi szinten az éhség ellen, az éhenhalás ellen, az életükért. A történet főszereplője a 23 éves Anna, aki édesanyjuk halála után anyja helyett anyja 5 éves öccsének, Koljának és aki a magába fordult, mellőzött íróként vegetáló idős apjukat is támogatja - főleg lelkileg. A város körbezárása után, a válságos helyzetben a családhoz csapódik egy hajdanán híres színésznő, Marina, aki az apa szeretője volt korábban, valamint képbe kerül egy fiatal medikus, Andrej, aki pedig a lány szerelme lesz. Az ő ötük sorsát mutatja be nekünk az ostrom első felében az írónő, amikor is a legnagyobb volt az élelmiszer-hiány, a legkevesebb volt a tüzelő, a leghidegebb volt a tél és a legtöbben haltak éhen...

Nagyon szenvedtem ezen a könyvön, az az igazság. Egyrészt mert magáról az ostromról elég keveset tudtam meg. Jobban érdekeltek volna a katonai szempontok, az élelmezés megoldása, a felmerült stratégiák stb. De megértem, hogy ez a könyv nem ezt hivatott bemutatni. És az előbbieknél is jobban érdekelt volna az emberek lelkivilága, a helyzethez való hozzáállása, gondolatai, következtetései ebben a helyzetben, de ezt csak nagyon-nagyon halványan kaptam meg. Nem vitás, hogy Dunmore nem ír rosszul, főleg a leíró részei voltak rendben, jó a szókincse.
A természetet, ételeket, éhséget szavakkal egészen jól körülírja, de ez azért kevés egy jó regényhez. Egyszerűen rám nem hatottak a mondatai, még akkor sem, amikor arról írt, hogy hogyan voltak az éhenhaltak a temető kapuja elé odazsúfolva... Időnként azért sajnáltam a szereplőket ebben a hatalmas éhségben, de teljes mértékben ezt sem tudtam, mert egyszerűen nem hittem el a szereplőket, nekem nem voltak igazán valóságosak.

Talán mert nem engedett igazán beléjük látni, így meglehetősen bambának tűnt nekem így kívülről főleg a főszereplő Anna. Olyan volt, mintha egy érzések nélküli ösztönlény lenne, aki mindent megtesz ugyan a családjáért, próbál túlélni, de semmi több. Egyszerűen nem voltak mélységei. Az Andrejjel való szerelme is olyan sután volt ábrázolva, hogy az valami vicc. Az öt éves Kolja megnyilvánulásait sem hittem el, ugyanis Dunmore pechére van itthon egy 4 és fél évesem, és tudom, hogy bizonyos mondatok egy ekkora gyereknek ebben a formában biztosan nem hagyják el a száját. Lehet, hogy bennem van a hiba, de nekem az édesapa és Marina kapcsolatát sem igazán sikerült megfejtenem, egyszerűen mert nem volt kifejtve igazán az egymáshoz való viszonyuk. Számomra Marina meglehetősen öncélúan keveredett a történetbe, mert milyen "izgalmas" ha van benne egy régen ünnepelt színésznő, aki most megmutathatja a sztáron felül emberi oldalát is.

A könyv végén az éhség és a hideg tetőpontja után pedig egy huszárvágással kitavaszodik, az élelmiszer fejadagok hirtelen megemelkednek és minden átmenet nélkül könnyebbé válik az életben marad leningrádiak sorsa, a család életben maradt tagjai pedig elsétálnak a napsütésben. (........)

Én azt gondolom, hogy a háborúban, éhségben túlélésre játszó embereknek is vannak az éhségen felül érzései, amik nagyon is szívfacsaróak lehetnek, a helyzet pedig eleve annyira tragikus, hogy abból a megfelelő szavakkal nagyon-nagyon ütős és hatásos, mély írást lehetne létrehozni, a téma adott. Ezt nekem nem tudta most nyújtani Helen Dunmore, nekem ezek az életkép szerű leírások kevesek voltak. A fent említett Debra Dean a Leningrádi Madonnák c. regényének pár sorával sokkal jobban megrendített, mint ez a regény összességében.




Találtam egyébként egy orosz regényt, Nyikolaj Csukovszkij A balti égboltját, ami Leningrád ostromáról szó, méghozzá hitelesen, hiszen a szerző maga is átélte az eseményeket. Na, talán ezt kellett volna és fogom is elolvasni a témában.