"Mattia úgy vélte ,hogy Alice meg ő éppen olyan,mint két ikerprím ,magányosak és elveszettek,közel egymáshoz,de nem annyira,hogy tényleg összeérjenek..."
Alice és Mattia hátránnyal indult az életben.Mattia egy napon elveszti fogyatékos ikerhúgát,Alice pedig egy végezetes síbaleset kapcsán apját felejtette el szeretni,és felnőtt koráig sanyargatja testét.Egyikük sem tud beilleszkedni,nem tudnak felhőtlen tinik lenni.Bár egy idő után egymásra találnak,én olvasás közben úgy éreztem,hogy egymás furcsaságaival sem tudnak mit kezdeni,csak a saját különcségük volt elfogadható számukra.
Felnőttként sem veszítették egymást szem elől,de alapvetően mindketten magányosak voltak.Noha Alice férjhez megy egyedüli örömet csak a fényképezés jelent számára.Mattianak pedig a számok jelentik a biztonságot,ami távol tartja saját magától is.
Középkorúak mikor Alice,Mattia húgát pillantja meg egy kórházban...újra találkoznak,új esély,hogy egymásra találjanak végre pontot téve a fiatalkori tapogatózásra.
"Alice ott várja a nappaliban.Közöttük két sor tégla,néhány centi vakolat és kilenc év csönd."
Nekem igazán hiányzott a történet végéről a katarzis, a megoldás.Varázsütésre világosodnak meg a szereplők,kerülnek helyére a dolgok,gyógyulnak ki furcsa betegségeikből-legalábbis én ezt az utalást olvastam ki az utolsó sorokból.
Már az első mondat magával ragadott,lenyűgöző érzékenység és stílus jellemzi a könyvet.Számomra meglepő volt,hogy egy férfi szerző ilyen érzelmesen,érzékenyen tud íni.
Kiadó:Európa
10/9,5
2 megjegyzés:
Egyre jobban izgatja a fantáziámat ez a Paolo....akarom mondani könyv :P
A könyv Andié,kérd el:-))Szerintem neked is tetszeni fog!!
Megjegyzés küldése