Ebben a közegben ismerkedünk meg Mary Bartonnal, aki elveszítette édesanyját, és apjával éldegélnek. Mary varrónőnek áll, apja pedig a szakszervezetek munkáját próbálja előmozdítani. Hasonló életkörülmények között él a Wilson család is, ahol Jem Wilson Mary kezét óhajtja. Beleszól a történetbe az egyik gyár gazdag csemetéje is, Hanry Carson, akit megigézett Mary bűbája és gyönyörűsége. Az ifjú Carson azonban gyilkosság áldozata lesz, de ki a gyilkos, mi az apropó, és megtalálja-e mindenki a boldogságot?
A történet nagyon lassú iramban folyik, a gyilkosság is már jóval a könyv fele után történt. Azonban a cselekménynek kevés meghatározó szerepe van a műben, hiszen sokkal inkább fontosabb az a kép, amit Gaskell elénk tár az iparosodás szélén álló Anglia munkásosztályának életéről. A szörnyűséges körülmények, az éhezés, az ebből adódó gyengeség, betegségek és halál. Rengeteg haláleset van a könyvben, a végére a szereplők már szinte megszokják, hogy megtörténik, sőt, néha várják is, hogy hozzon végre megkönnyebbülést a szenvedő számára. Oldalról oldalra csak a puszta fájdalommal találkozunk, így nagyon rossz hangulatban sose olvassuk, mert magába tud szippantani, és csak rontaná a helyzetünket. Néhol kicsit nyálasnak találtam a nyelvezetet, és Gaskell remekül kimeríti a hogyan írjunk semmiről oldalakat fogalmát.
A szereplők kedvesek, szinte nem is volt olyan, hogy ne szerettem volna valakit, csak Jem és Mary esetlenségétől voltam ideges néha. :) De ez kellett is a történetbe, különben nem lett volna ennyire csavaros. A jó elnyerte a méltó jutalmát, a gonosz meg a büntetését. Felfedezhető benne jellemfejlődés is, tanulság is. Hiába vagyunk gazdagok vagy szegények, mind emberek vagyunk és a fájdalom egyenlővé tesz minket. A szeretetnek óhatatlanul is nagy ereje van (itt volt nyálas csak igazán, mintha Kozsót hallottam volna. :D).
Mindeközben megismerhetjük a munkásosztály küzdelmét a jogaiért, a szakszervezetek ténykedését, a sztrájkok okait. Gaskell összeütközteti a gyártulajdonosok és a munkásosztály álláspontját, talán kicsit a saját véleményét is tükrözte a mondanivalója. Mégsem állt senkinek az oldalára, elismerte, hogy lényegében mindenkinek igaza van, és egy arany középutat kellene elérni mind a lét fél részéről.
Nagyon hosszú volt a könyv, így volt, ahol felvettem a fonalat, és kíváncsi voltam mi fog történni a következő oldalon, de voltak fejezetek, amikor már nagyon untam a semmiről való fecsegést. Tényleg csak azoknak ajánlom, akik szeretik a viktoriánus regényeket, bele tudnak mélyülni a hideg téli estéken, át tudják érezni az eseményeket. Nem mondhatnám azt sem, hogy Gaskell szépen ír, nekem személy szerint nem nagyon tetszett. Tele volt olyan kifejezésekkel, ami utalt pl a Bibliára, vagy bármi másra. A kiadó segítségünkre is sietett, mert bőszen megmagyarázta mi miért is van.
Száz szónak is egy a vége, most már tudjátok, hogy mire számítsatok a könyvvel kapcsolatban. Mindenképpen pozitív, hogy egy új megvilágításból láttatja Angliát, nem csak folyton az arisztokrácia ablakán keresztül, hanem képes lejjebb "süllyedni", és foglalkozni azokkal is, akik annyira nem képezik a regények tárgyát, vagy legalábbis én még nem találkoztam vele. :)
Elizabeth Gaskell: Szerelem és gyötrelem. Lazi Könyvkiadó, 2010.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése