Nicholas Christopher: Bestiárium

"Xeno Atlas Bronxban nőtt fel. Anyja korán meghalt, apja pedig az évek nagy részében tengerészként járta a világot, így a fiúra szicíliai származású nagyanyja vigyázott, aki esténként állatszellemekről mesélt neki különös történeteket. Felcseperedvén Xeno megszállottjává vált az állatoknak, s közülük is leginkább a rendkívüli lényeknek. Szenvedélyét tovább tüzeli egy elveszett középkori szöveg, a Karaván Bestiárium, mely állítólag azokat a teremtményeket gyűjtötte össze lapjain, amiknek nem jutott hely Noé Bárkáján. Írt a griffről, a mantikórról, a szfinxről és a főnixről, csupa olyan csodalényről, melyek a mi világunkban nem léteznek már. Xeno a kézirat után nyomozva elhagyja New Yorkot, s bejárja Európát, Ázsiát, hogy végül mégis saját családjának történetében leljen rá a legnagyobb rejtély kulcsára."

Rövid és tömör leszek, ez a regény valamiért nem tetszett. Sokan elismerően nyilatkoztak róla, ám engem valami okból kifolyólag a könyv nem ragadott magával annyira, mint a többi olvasót.

"Lényünknek egy része sosem hagyja ott életünk első szobáját."

De kezdjük a pozitívumokkal: azok a részek igazán tetszettek, amikor a Bestiárium kutatása folyt, sajnálatomra pont ezekből a részekből volt kevesebb. Szerettem ahogy az állatokról írt, ahogy bemutatta a tulajdonságaikat, szívesen elmerengtem egy-kettőnek a történetén. Sőt, kifejezetten tetszett, hogy egy-egy állat megismerése után egy rövid összefoglalót is kaptunk ezekről a teremtményekről, betekintést nyerve ezzel a főszereplő noteszeibe. A történet nem volt előre kiszámítható, sose tudtam, mi várhat rám a következő fejezetben. Ettől olyan érzésem volt, hogy egy kis plusz misztikus színezetet kapott a regény.


"A főnix
Hatalmas madár, tűzszínű tollakkal. 
Akárcsak a tüzet, őt is levegő élteti. Se nem iszik, se nem eszik.
A Paradicsomban él, és minden ezredik évben meghal és újjászületik."


Amit mások pozitívnak én inkább negatívnak éltem meg a könyvben. Nem szerettem, hogy a történet csapongó és néha a szerző túl sokat írt olyan dolgokról, amik számomra lényegtelen voltak. Szerintem jobb, ha egy történet összefüggő, illetve ha azokra fókuszál az író, amiről valójában szól a könyv, azaz a könyv kutatásáról. Habár a végére minden kérdésre megkapjuk a választ, mégis úgy éreztem, hogy a szépen logikusan felépített történetnek túl hirtelen lett vége.


"Nem létezett határ az emberek és az állatok között. Ám a kegyetlenség férge beleette magát az ember szívébe. Az állatoknak meg kellett védeniük magukat, ezért kifejlesztették a saját nyelvüket, amit csak az ő fajtájuk érthetett meg."


Kivételesen nem merem ajánlani ezt a könyvet senkinek sem, mert lehet hogy én olvastam rosszkor, rossz pillanatban. Annyira vegyesek az érzéseim, hogy inkább mindenki saját maga döntse el, hogy érdekli-e a történet. :)