Simon Scarrow: A sas vadászata

A sas vadászata már a harmadik, s ez idáig a legizgalmasabb darabja Simon Scarrow történelmi regényfolyamának, amely a Kr. u. 40-es évekbe, Róma britanniai hadjáratának idejébe kalauzolja az olvasót.

Miután nem sikerült legyőzni Caratactust, a kelta törzsszövetségek hadvezérét, a Britanniában állomásozó római hadsereg hosszúhadjáratra rendezkedik be. A római történelmi figurák mellett megjelennek a kelta hősök is, mint például Boudica és jövendőbeli férje, az icenus herceg, Prasutagus. Scarrow karakter ábrázolása azonban jól mutatja, milyen keveset tudunk ezekről a hősökről, noha Arthur királlyal ellentétben ők már mind, hús-vér történelmi személyek. Boudica kifejezetten kidolgozatlan, élettelen figura, de Prasutagust is elnagyoltnak érzi az olvasó, ahogy a szerző erős, de ostoba harcosként jeleníti meg, és nem igazán érti, hogy lehetett belőle druida tanonc annyi ésszel. A könyvben megjelenő hiányosságok azonban nem a történelmi feljegyzések hiányosságaiból fakadnak, hanem az író szakmai hiányosságaiból.

Scarrow nem kíméli a druidákat sem. Képzeletbeli druida társasága, a Sötét Hold hadsereggel rendelkező, vérszomjas, vallási fanatikus papok gyülekezete, akik a legsötétebb pogány isteneket dicsőítik, és nem borzadnak vissza az emberáldozatoktól sem. Ezek az emberáldozatok azonban nagyban különböznek a történelmi feljegyzésekből ismert szertartásoktól. Míg a másutt olvasható, emberáldozatot követelő druida rituáléknak a legtöbbször meghatározott célja és természetesen menete, módja van, addig itt az emberáldozat csupán oktalan vérontásként jelenik meg. Az író 2001. szeptember 12-én fejezte be könyvét és a modern kori párhuzam teljesen nyilvánvaló. Kár. Ennek ellenére a druidák kegyetlen vérontásai teszik izgalmassá, már-már félelmetessé a könyvet, és ez az, ami dinamikát ad az amúgy meglehetősen egyszerű cselekménynek.

Ahogy a hősei, úgy változnak Scarrow könyvei is. Az elsőt egy szuszra olvastuk ki és néhány jelenetnél percekig röhögtünk hangosan. A második részben a cselszövéseké volt a főszerep, így a cselekmény is lassult, hiába a sok fondorlat. A harmadik könyv ismét izgalmasabb, de sokat rontanak rajta a vázlatos karakterek, és nagyon nagyon hiányoznak a vicces jelenetek, amelyek az első részben főként az emberi tökéletlenségre épültek.
Cató alakján viszont érezni, hogy a szinte kamasz, 17 éves rabszolgafiúból, aki a császári palota pompájából került a hadseregbe, mostanra, noha csupán másfél év telt el, felnőtt férfivá és kiváló katonává érett. Ezt az érzést erősítik az író visszapillantó jelenetei is, amelyekben Cató a régi önmagáról és a mostani énjéről elmélkedik.

A sas vadászata egy korszak lezárultával végződik, és noha az angol eredetiben jelenleg legalább 10 kötetes a sorozat, az eladási mutatók ismerete hiányában felmerül az olvasóban, hogy vajon lesz-e újabb rész magyarul, vagy a magyarországi kiadó trilógiává zsugorítja a regényfolyamot a gazdasági válság negatív hatásaira hivatkozva. Pedig azok után, hogy az első három könyv annyira különbözik egymástól érdekes lenne látni, mit mutat az író a negyedik kötetben.