Nagy elégedettséggel tölt el, hogy Dickens nevét végre így, a címsorba írhatom le a blogban. Egyrészt mert már régen szerettem volna valaki nagynevű klasszikustól olvasni, akinek az írásmódja még tetszik is. Másrészt nagyon büszke vagyok rá, hogy kiolvastam ezt a könyvet, mert azért ez nem volt kis teljesítmény... Próbára tett rendesen ez a több, mint 800 oldalas, apró betűs regény a terjedelme miatt is, meg amiatt is, hogy meglehetősen nehézkesen, kerülőutakon, rettentő szószátyár módon jutottunk el A-ból B-be.Viszont Dickens stílusa már az első fejezetben megvett magának. Választékos, de nem érthetetlen, finom humorú, nagyon jó emberismeretről tanúskodó.
A történet meglehetősen sokrétű. Legelőször is a címszereplő, Amy Dorrit sorsát követhetjük nyomon, aki a Marshallsea nevű londoni börtönben látja meg a napvilágot, ott is nő fel testvéreivel együtt, mert édesapja adósként ide került és úgy néz ki, hogy itt is fogja leélni az életét. Érdekes ez a börtönvilág, mert a családtagok ki-be járhatnak amikor kedvük tartja, a rabok nem cellákban, hanem lakás-szerű, berendezett szobákban élnek. Úgyhogy az egész Dorrit család gyakorlatilag itt a börtönben éli hétköznapjait, bár csak apjuk az állandó börtönlakó. Kis Dorrit apróbb munkákat vállal házaknál, például varrást, hogy családját segíteni tudja. Egy munkaadójánál ismerkedik meg Arthur Clennammel, aki pártfogásába veszi a fiatal lányt, az ő és egész családja sorsát próbálja egyengetni, már amennyire tudja. És hogy ez hogyan sikerült neki? Na, erről szól a regény.
A történetben nagyon sok mellékszereplő van, akikről listát kellett írnom, ami eddig még sosem fordult elő... Az ő látszólag mellékesnek tűnő történeteiket is meglehetősen részletesen - már-már érthetetlen figyelmet fordítva rájuk - meséli el nekünk Dickens. De a vége felé persze kiderül, hogy egyetlen kis mozzanat sincs feleslegesen említve ebben a nagyívű történetben, mert nagy kerülőkkel ugyan, de minden erecske megtalálja a maga medrét a hatalmas tóhoz, hogy ott kerek egésszé álljon össze.
Nem volt meglepetés a regény vége, mindvégig benne volt a történetben, hogy mi lesz ennek a kedves és szerény, önfeláldozó lánynak a sorsa. A meglepetés - mint említettem - számomra az író fergeteges stílusában rejlik. Nagyon éles szemmel, szociológiai érzékenységgel, hitelesen ábrázolta ebben a regényében gyakorlatilag az egész korabeli angol társadalmat a legalsóbb rétegektől a legfelsőbbekig. A kifejezőkészsége, szóhasználata, humora, iróniája pedig egészen figyelemre méltó. Azt hiszem a fordítás külön megérdemel egy nagy-nagy dicséretet, szerintem nem lehetett egyszerű ezt a meglehetősen aprólékos és bőbeszédű szöveget ilyen frappánsra és nem terjengősre átültetni.
Nagyon szerettem olvasni a könyvet és ha maga a történet nem is kap tőlem maximális pontszámot, az biztos, hogy megértettem, hogy miért emlegetik Dickenst a világirodalom egyik legfontosabb és legnagyobb írójaként.
Nagyon szeretnék még olvasni tőle, a Két város regényét szemeltem ki következő áldozatul. Az szerencsére rövidebb :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése