Úgy érzem nincs egyszerű dolgom.
Mellette és ellene is vagyok a könyvnek.
Tetszett is meg nem is.
Támogattam a szereplőket meg nem is.
Sajnáltam, szántam őket meg nem is.
Másképp cselekedtem volna meg nem is.
Ha figyelembe veszem a XIX. század végi szigorúbb hagyományokat másképp gondolkodom, mint, ha a XXI. századra gondolok. Bár, úgy gondolom, hogy a totális fejlődés és változás nem következett be, de akkor sem történne meg ilyen a mai világban.
Így nehéz elvonatkoztatnom a saját életemtől, a gyermekek iránti szeretetemről, a nők és férfiak közötti kapcsolatok alakulásától.
Értékelésem így egy gondolatokat, véleményeket felsorakoztató szösszenet, ami talán sokakat arra késztet, hogy elolvassa ezt a csodaszép Indiában játszódó történetet.
A regény középpontjában Devi áll, aki hetedik gyermekként született, de csak egy bátyja élt. Ezt a kislányt mindenki szerette, mindenki támogatta. A családba elég hamar bekerült egy kisfiú Devanna, aki, különböző okok miatt nem tudott szülei szárnya alatt nevelkedni. Ők ketten elválaszthatatlan barátok lettek, együtt kúsztak, másztak, szaladgáltak, játszottak, majd iskolába jártak. Devanna hamar kiemelkedett okosságával, tehetségével, így ő továbbtanult.
Életemben sokszor elgondolkodtam már azon a kérdésen, hogy létezhet-e fiú és lány között igazi barátság? Hosszútávon.... Valahogy mindig azt éreztem, hogy az egyik valamikor valamennyivel többet szeretne majd. Spoiler elárulása nélkül (ld. hátsó borító) bevallom a kis Devanna őrülten szerelmes lesz a kislányba, amit Devi nem tud viszonozni, mert ő 9 éves fejjel elhatározta, hogy Macsu a nagy tigrisölő felesége lesz... Itt azért felmerült bennem egy kérdés: ennyire számít, hol és mikor élt ez a kislány? Az én kislányom 9,5 éves, és még nem nézi a felnőtt fejlett férfiakat- szerencsére.
Eltekintettem ettől, mert India hagyományai, tájai, szokásai valamelyest lenyűgöztek, de bevallom ez már kezdett kevés lenni, mire végre történt egy olyan esemény, ami örökre megváltoztatta az itt élők, a regényben szereplők életét. Innentől peregtek az események, érdekelni kezdett a történet, faltam az oldalakat (politikai dolgokat kihagytam volna, mert nem kötött le), és megszületett, kialakult ítéletem is: azaz kit szerettem meg, kit utáltam meg, kinek drukkoltam, és kit kívántam máshova.....
Egy tiltott szerelem, mely nemzedékeken keresztül lángol – ez a mondat olvasható a borítón.
Nekem ez a szerelem majdnem jelentéktelen lett az olvasás folyamán. Sokkal inkább figyeltem e szerelem-kapcsolat kialakulását, [ "Mintha szárnyam nőtt volna.(..) Téged szeretni olyan, mintha repülni tudnék."] majd a szereplők sorsának alakulását és életüket. Szenvedést tapasztaltam végig. Folyamatosan azt kiabáltam volna Devinek: Sajnálom drágám, de ez van!
Természetesen folyamatosan ott kattogott a fejemben, hogy hogy bírja ki a nő a saját életét, én mit tennék? De én teljesen más karakter vagyok....
Aztán feltettem magamban azt a kérdést: ki mit figyel egy regény olvasásakor? Kinek mi ragadja meg a figyelmét? Itt a szerelem? Vagy család? Vagy.....?
Érdeklődésem középpontjába nem Devi és Macsu a tigrisölő, vagy Devi és Devanna kapcsolata, szerelme, barátsága, gyűlölete, szenvedélyessége stb. került, hanem figyelmemet teljesen a gyermekekre összpontosítottam. Ezen keresztül láttam a fent említett szereplőket. Nem tudtam elvonatkoztatni tőlük. Devit, gyűlöltem, szántam, sajnáltam változó intenzitással, de azt hiszem, hogy soha nem voltam képes őt szeretni.
Kedvencem Nandzsu volt. Érdeklődésem mindvégig rá irányult, őt sajnáltam, dédelgettem, simogattam, vigasztaltam, támogattam, öleltem, segítettem. Sőt a könyv olvasásakor elmorzsolt kettő könnycseppemet is miatta morzsoltam szét az arcomon (494.oldal).
Appu-ról nem mondanék semmit, mert erősen spoilereznék. Találjátok ki!
Úgy gondolom, hogy önmagunkat is megmutatjuk egy kicsit az olvasmányainknál, ezzel én is közelebb kerültem a megismeréshez, sőt önmagam megismeréséhez. Majdnem, hogy elgondolkodtam egyes véleményeimen, és csóváltam a fejemet.
Egy -számomra- fontos, sok mindent megmagyarázó idézet:
„ A fájdalom csak gyűlik. Hacsak nem dobják félre, gyűlik-gyűlik, saját magára épül fel. Megkeményedik, megvastagszik, szétfeszíti szívünket. Először még leszedjük a varat a sebhelyekről, hogy megint olyan tiszták, ártatlanok lehessünk, mint azelőtt. De idővel ez túl nehéz. Túl nehéz erőszakkal letépni a kötést, újraélni minden kínzó emléket. Könnyebb bezárni valahová, ahol nem látjuk, ahol nem beszélünk róla. Úgy hordozni magunkkal, mint láthatatlan követ a nyakunkban. Már nem bántjuk sebeinket. És a var csak vastagszik, rétegről-rétegre, míg egy nap arra ébredünk, hogy mi magunk is visszafordíthatatlanul megkeményedtünk. ”
A fent leírtak alapján elmondhatom, hogy tetszett a könyv, 8 csillagot csak a számomra felesleges kissé unalmas oldalak miatt kap. Szívesen olvasnék még az írónőtől.
U.i: Hogy miért Tigrisdomb a címe? Olvasd el és megtudod! :D
U.i2: Annyira szeretném elmondni a történet lényegét, Nandzsu és Devanna életét, hogy megvitassuk, de spoiler-mentességre tettem fel az eskümet!
Így nehéz elvonatkoztatnom a saját életemtől, a gyermekek iránti szeretetemről, a nők és férfiak közötti kapcsolatok alakulásától.
Értékelésem így egy gondolatokat, véleményeket felsorakoztató szösszenet, ami talán sokakat arra késztet, hogy elolvassa ezt a csodaszép Indiában játszódó történetet.
A regény középpontjában Devi áll, aki hetedik gyermekként született, de csak egy bátyja élt. Ezt a kislányt mindenki szerette, mindenki támogatta. A családba elég hamar bekerült egy kisfiú Devanna, aki, különböző okok miatt nem tudott szülei szárnya alatt nevelkedni. Ők ketten elválaszthatatlan barátok lettek, együtt kúsztak, másztak, szaladgáltak, játszottak, majd iskolába jártak. Devanna hamar kiemelkedett okosságával, tehetségével, így ő továbbtanult.
Életemben sokszor elgondolkodtam már azon a kérdésen, hogy létezhet-e fiú és lány között igazi barátság? Hosszútávon.... Valahogy mindig azt éreztem, hogy az egyik valamikor valamennyivel többet szeretne majd. Spoiler elárulása nélkül (ld. hátsó borító) bevallom a kis Devanna őrülten szerelmes lesz a kislányba, amit Devi nem tud viszonozni, mert ő 9 éves fejjel elhatározta, hogy Macsu a nagy tigrisölő felesége lesz... Itt azért felmerült bennem egy kérdés: ennyire számít, hol és mikor élt ez a kislány? Az én kislányom 9,5 éves, és még nem nézi a felnőtt fejlett férfiakat- szerencsére.
Eltekintettem ettől, mert India hagyományai, tájai, szokásai valamelyest lenyűgöztek, de bevallom ez már kezdett kevés lenni, mire végre történt egy olyan esemény, ami örökre megváltoztatta az itt élők, a regényben szereplők életét. Innentől peregtek az események, érdekelni kezdett a történet, faltam az oldalakat (politikai dolgokat kihagytam volna, mert nem kötött le), és megszületett, kialakult ítéletem is: azaz kit szerettem meg, kit utáltam meg, kinek drukkoltam, és kit kívántam máshova.....
Egy tiltott szerelem, mely nemzedékeken keresztül lángol – ez a mondat olvasható a borítón.
Nekem ez a szerelem majdnem jelentéktelen lett az olvasás folyamán. Sokkal inkább figyeltem e szerelem-kapcsolat kialakulását, [ "Mintha szárnyam nőtt volna.(..) Téged szeretni olyan, mintha repülni tudnék."] majd a szereplők sorsának alakulását és életüket. Szenvedést tapasztaltam végig. Folyamatosan azt kiabáltam volna Devinek: Sajnálom drágám, de ez van!
Természetesen folyamatosan ott kattogott a fejemben, hogy hogy bírja ki a nő a saját életét, én mit tennék? De én teljesen más karakter vagyok....
Aztán feltettem magamban azt a kérdést: ki mit figyel egy regény olvasásakor? Kinek mi ragadja meg a figyelmét? Itt a szerelem? Vagy család? Vagy.....?
Érdeklődésem középpontjába nem Devi és Macsu a tigrisölő, vagy Devi és Devanna kapcsolata, szerelme, barátsága, gyűlölete, szenvedélyessége stb. került, hanem figyelmemet teljesen a gyermekekre összpontosítottam. Ezen keresztül láttam a fent említett szereplőket. Nem tudtam elvonatkoztatni tőlük. Devit, gyűlöltem, szántam, sajnáltam változó intenzitással, de azt hiszem, hogy soha nem voltam képes őt szeretni.
Kedvencem Nandzsu volt. Érdeklődésem mindvégig rá irányult, őt sajnáltam, dédelgettem, simogattam, vigasztaltam, támogattam, öleltem, segítettem. Sőt a könyv olvasásakor elmorzsolt kettő könnycseppemet is miatta morzsoltam szét az arcomon (494.oldal).
Appu-ról nem mondanék semmit, mert erősen spoilereznék. Találjátok ki!
Úgy gondolom, hogy önmagunkat is megmutatjuk egy kicsit az olvasmányainknál, ezzel én is közelebb kerültem a megismeréshez, sőt önmagam megismeréséhez. Majdnem, hogy elgondolkodtam egyes véleményeimen, és csóváltam a fejemet.
Egy -számomra- fontos, sok mindent megmagyarázó idézet:
„ A fájdalom csak gyűlik. Hacsak nem dobják félre, gyűlik-gyűlik, saját magára épül fel. Megkeményedik, megvastagszik, szétfeszíti szívünket. Először még leszedjük a varat a sebhelyekről, hogy megint olyan tiszták, ártatlanok lehessünk, mint azelőtt. De idővel ez túl nehéz. Túl nehéz erőszakkal letépni a kötést, újraélni minden kínzó emléket. Könnyebb bezárni valahová, ahol nem látjuk, ahol nem beszélünk róla. Úgy hordozni magunkkal, mint láthatatlan követ a nyakunkban. Már nem bántjuk sebeinket. És a var csak vastagszik, rétegről-rétegre, míg egy nap arra ébredünk, hogy mi magunk is visszafordíthatatlanul megkeményedtünk. ”
A fent leírtak alapján elmondhatom, hogy tetszett a könyv, 8 csillagot csak a számomra felesleges kissé unalmas oldalak miatt kap. Szívesen olvasnék még az írónőtől.
U.i: Hogy miért Tigrisdomb a címe? Olvasd el és megtudod! :D
U.i2: Annyira szeretném elmondni a történet lényegét, Nandzsu és Devanna életét, hogy megvitassuk, de spoiler-mentességre tettem fel az eskümet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése