Christoph Hein: Paula Trousseau

Nagyon személyes volt nekem ez a könyv. Soha nem olvastam még olyan emberről, aki ennyire hasonlított volna rám, vagy én rá. Nem külsőségekről beszélek, nyilván, hanem a személyiségjegyekről.

A regény egyben egy nagy arconcsapás is volt számomra, mert ugyan egy ideje már érzem, de így kívülről szemlélve már látom is, hogy mi - Paula és én - úgy általában tekintve nem vagyunk egy szimpatikus emberfajta. De ez azért nem akkora baj, mert az emberiség, úgy általában tekintve meg nekünk nem szimpatikus :P

Nem mondom, hogy teljes egészében azonosulni tudtam Paulával, de az alapvető tulajdonságai meglehetősen emlékeztettek magamra.

De kezdjük az elején. A történet Paula halálával kezdődik, nem titkolja tehát az író, hogy hogyan végződött a művésznő élete. Igazából a regény lapjain a miértre nyújt nekünk választ Christoph Hein, hogy miért kellett(?) ennek a nőnek viszonylag fiatalon úgy végeznie, ahogy.

Nem sok szívderítő pillanat van Paula sorsában. Gyermekkora a szocialista NDK díszletei között szeretettelen, rideg, pedig teljes családban nő fel: szülők, testvérek, de ugye ez még nem recept semmire. Nem csoda tehát, hogy a lány az amúgy is vonzónak talált festészetbe menekül. Nem akar semmi mást, csak festeni. Mindennél fontosabb ez, szerelemnél, gyereknél, barátoknál, bárminél. Persze később azért a magánélet zajlik nála is, lesz házassága, kapcsolatai, gyerekei, de valami olyan kimértséggel, még az érzelmekbe is logikát és tudatosságot víve (ú...), hogy az nem tekinthető normálisnak. Ugyanakkor időnként elragadják az ösztönei is, amik viszont érdekes irányba viszik, a nők felé, amiben én szintén látok valami logikát. Nagyon érdekes.

A történésekből jól látszik, hogy bár Paulában eleve van ugyan egy adag introvertáltság, de szerintem nagyobbrészt a környezete alakította ilyenné: a nehéz gyerekkor, majd a félénkséget, tudatosságot és őszinteséget arroganciának tituláló környezet.
És igen, kegyetlennek is tűnt Paula sokszor, ez ismerős. De azt gondolom, hogy kíméletből, szép szavakból nem ért az emberiség, nem azért mert hülye, hanem mert nem akar érteni... Ha nem muszáj, ugye...
Kedvenc idézetem a könyvből:

Magam is meglepődtem egy pillanatra, de most szinte élveztem milyen kegyetlen tudok lenni. Egész jó dolog a kegyetlenség, ha magunkra találunk tőle. A kíméletlen egoisták mindig őszinték, nem színlelnek, tisztességesek és egyenesek. Nincs olyan kívánságuk, amit ki ne mondanának, ettől olyan egyszerű velük. Nem éppen könnyű, de egyszerű.

Kezdetben elcsodálkoztam Hein hűvös és szenvtelen hangján, ami az egész regényt jellemzi. Ugyanakkor meg kell hagyni, nagyszerűen illik ez az ábrázolásmód a 70-es, 80-as évek beli NDK légköréhez és Paula egész személyiségéhez. Ennek ellenére vagy talán éppen a tárgyilagosság miatt azonban nagyon olvasmányos, gyorsan olvasható: Hein nem beszél mellé, nem filozofálgat, a történések bemutatására szorítkozik, mégis jól kidomborodik a sztoirból a főszereplő lelkivilága.

Nagy hangsúlyt fektet az író Paula művészetére is, ahogyan küzd az ihletével és azzal, hogy csak azt tudja festeni, rajzolni amit akar, olyat nem nagyon amit meg is vesznek. Pont ezért soha nem lett belőle igazán nagynevű és szélesebb körben ismert festő. Ezen kívül hónapról hónapra él, küzd a felszínen maradásért.
Nagyon ismerős volt a büszke és segítséget soha el nem fogadó magatartása, kellemetlen őszintesége. A logikára alapozott gondolkodása, a romantikátlan és hűvös viselkedése, a világról tudni nem akaró hozzáállása.
Azért remélem én túlélem.