2011. február 28., hétfő

W.Somerset Maugham:A színes fátyol


"Kittynek úgy tűnt,mintha hébe-hóba egy lepel széle egy pillanatra félrelibbenne,s egy-egy röpke pillantást vethetne egy olyan világba,amelynek szépségéről,és jelentőségéről addig nem is álmodott.'

Teljesen véletlenül bukkantam rá az íróra,és a könyv felénél már rajongója voltam.Olyannyira,hogy a molyon már eseményt is kapcsoltam az íróhoz és a többi mollyal együtt olvasom el a lehető legtöbb könyvét.

A történet a 30'as években játszódik,Kitty megcsalja férjét,és naivan azt reméli a nős férfi és Ő hamarosan egymáséi lesznek.Férje rájön az árulásra és választás elé állítja feleségét...Kitty legnagyobb bánatára férje magával hurcolja Kínának egy részébe ahol kolera járvány tombol,férje talán halálát kívánja feleségének,mégis mindenki úgy tudja,hogy Kitty biológus férje oldalán szeretne maradni még ilyen szörnyen veszélyes helyzetben is.

Innentől kezdve ha lehet még izgalmasabb,lenyűgözőbben alakul a történet.A karakterek fejlődnek,változnak és ez annyira leköti az ember figyelmét,hogy lehetetlen Maughammal lépést tartani.Elég sok verzió megfordult a fejemben olvasás közben és örmömre szolgált,hogy Maugham túljárt az eszemen.

-Sajnálom,hogy nincs megelégedve a külsőmmel.Annak,hogy boldogtalannak látszom csak az az oka,hogy már tizenkét éves koromtól fogva tudom,hogy kissé hosszú orrom van.Titkos bánat mindig érdekessé teszi az embert..."

Egyik percben hevesen együtt éreztem Kittyvel,és szántam a férjét,A következő oldalon elítéltem és mindenféle negatív jelzővel illettem.Pár oldallal később rettegtem férjétől és az agyfúrtságától.

Ami nagyon megragadott az a férj jelleme,karaktere.Alig van jelen a könyvben, mégis minden sor mögül minket néz.

Egészen eddig a könyvig féltem,hogy a klasszikus irodalom nem nekem való,túl buta vagyok hozzá.Maugham bebizonyította,hogy lehet olyat írni ami örök érvényű és élvezhető.Férfi létére elképesztő milyen átérzéssel,érzékenységgel ír,lát bele a női lélek rejtett zugaiba.

Alig várom már,hogy megnézzem a filmet is amit 2006-ban mutattak be Edward Norton főszereplésével.1934-ben pedig Greta Garbo alakította Kitty szerepét.

2011. február 27., vasárnap

Karin Alvtegen: Árulás



semelyik felnőttet nem szeretem benne
hányinger kerülget
felkavarja a gyomrom
úgy érzem magam mint amikor egy hasonló filmet nézek és folyamatosan reszketek remegek idegeskedek és sajnálom a beteg embereket
utálom őket
csak a másik nőt nem annyira-akár szerethetnem is-a könyv végére
próbálom rangsorolni a gyűlöletemet
mindkettőt-a férjet-feleséget viszont nem szeretem meg később sem
evat talán jobban 51% vagy még több
aztán próbálok közömbössé válni hogy megértsem őket
megalázó dolgok
beszennyezett nevek és tettek
hogy lehet így élni
romlott emberek
ki kezdte
ujjal mutogatás
egymásnak odamondás
betegség
pszichiátria
egy ártatlan kisfiú

DE MIÉRT ÍGY????? Jonas ügyét.... én nem így.... érdekes dolgokon akadt meg a tekintetem, .... erősen elgondolkodtam dolgokon.

S, hogy milyen gondolatokkal olvastam?
Látszik, hogy egyes cselekedeteink, mondataink mekkora lavinát indíthatnak el. Kit szeretünk kit nem? Akit szeretünk: -barátokat, rokonokat, szerelmet, mindig is fogjuk-e szeretni, mert annyira erős a közöttünk lévő kapocs?
Vagy jöhet vihar, ami ezt az érzést megváltoztathatja?
Ha elindult a lavina, megállhat-e? Ha nekimegy egy fának... hamar, talán akkor nem sérül senki. de gördül tovább, az ember pedig annyira belelovalja magát az eseményebe, akkor sérülhet mindenki, aki kicsit is beleszagolt, belekóstolt.
De mégis azt mondom: olyan sok múlik az ember személyiségén is, ill. a két ember közötti kapcsolatokban megmutatkozó különbségeken: homokba dugjuk a fejünket? vagy kitárulkozunk üvöltve? vagy éppenséggel kilépünk a vesztes érzésével csendesen szenvedve, vagy hátba szúrjuk a másikat?
Vállalunk-e felelősséget tetteinkért?




mert számomra voltak kiszámítható lépések (régen egy filmben láttam hasonló lépéseket, de nem emlékszem már a címére), és furcsállottam 1-2 spoileres dolgot.
Izgalom könnyed kikapcsolódás, amiből rájöhetünk, hogy élhetnek körülöttünk is "különleges", veszélyes, beteg, furcsa gondolkodású és -felfogású emberek.


2011. február 25., péntek

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

Elfogult vagyok egy kicsit az íróval. Mert magyar, mert az én generációm, mert nagyon tetszett az Isten hozott c. regénye.

Nem csalódtam ebben a könyvében sem. Sőt. Megdöbbentett az őszintesége. Ez ugyanis a családjának története, azon belül is jobban fókuszálva 3-4 családtagra. Szerintem ez sokunknál érzékeny téma, én csak nagyon kevés embernek tudok erről a témáról őszintén beszélni, mert fájdalmas, mert szégyenletes, mert miért kell így lennie...?
De szerintem nincs normális család, nincs olyan, ahol ne lennének takargatnivaló kis dolgok, és csak nagyon kevesen képesek ezt nyíltan felvállalni, a nyilvánosság előtt pedig pláne.

Grecsó megtette. A vele készült interjú szerint a sztorik váza igaz, csak a fehér foltokat töltötte ki a fantáziájára hagyatkozva. Ami külön jó, nekem tetszik, hogy teljesen biztosak nem lehetünk benne, hogy melyek a valós és a kitalált epizódok, ettől csak izgalmasabb. De igazából mindegy is, mert szerintem nincs olyan színes képzelet, amit a valóság ne tudna überelni.

A főszereplő, akit nem azonosít teljesen magával az író, mert nem nevezi meg és más a foglalkozása is, egy szép napon felkérést kap, hogy írjon a helyi lapba egy régi családi fotó kapcsán valami régi történetet. Hősünk elvállalja, leírja nagyapja testvérének rövid történetét, ahogyan ő hallotta a családban, de meglepetésére érkezik egy reakció az írására, miszerint az általa ténynek tudott dolgok mégsem igazak. Így kezd nyomozásba saját családjának valós története után. Rokonok, ismerősök szájából elevenedik meg a múlt, a kendertermesztő falu melletti telep élete, a kosárfonó, kalauz, építőmunkás rokonok egyáltalán nem egyszerű magánélete. A jelen, hősünk magánélete pedig a régi történetek sorai között zajlik szinte eggyé olvadva azzal, ami megint csak nagyon tetszett.

Különlegesnek találom Grecsó egész gondolatvilágát, hogy milyen mélyrehatóan foglalkozik ezekkel a családi dolgokkal, kutatva azután, hogy miként lehetne az ősök külső és belső tulajdonságait, történeteit saját magára, az ő sorsára vonatkoztatni. Van ebben valami ezoterikus, karmikus.

A nyelvezetét is szerettem, jól olvasható, gördülékeny, jól egyensúlyoz a hétköznapiasabb és a szépirodalmi eszközökkel tűzdelt részek között. Érdekessé teszik a szövegbe belesimuló párbeszédek.

Büszke vagyok Grecsó Krisztiánra, komolyan. Örülök, hogy vannak ilyen gondolatvilágú, fiatal, tehetséges íróink is.




Itt látható riport az íróval a regényről.

Diana Gabaldon: Outlander - Az idegen

Őszintén: Diana Gabaldon-ról egészen tavaly novemberig nem hallottam semmit. Aztán Ildikó megemlítette, hogy ki fogjuk adni és nem lenne-e valami borító ötletem, mert az eredeti helyett valami mást szeretnénk. Ekkor olvastam utána és csakis ekkor tűnt fel az is, hogy ennek a könyvnek bizony elég tisztes rajongótábora van. A története mondjuk nem dobott fel, a kíváncsiságomat azért felkeltette.

Decemberben, amikor kikerült a könyv a polcokra, akkor értettem meg, hogy kisebb mértékben mint külföldön ugyan, de azért itthon is voltak már olyanok akik ismerték és szerették. Sok olyan bejegyzést olvastam, amiben örömüket fejezik ki, hogy végre magyarul is kapható, aztán pedig egyre másra jöttek a pozitív kritikák is olyanoktól akik – akárcsak én - akkor hallottak róla először. Ennek hatására persze az én várólistámon is előbbre került.

A legtöbbször felmerült indok, amiért azt mondták, hogy felfigyeltek a könyvre a Skót–Felföld és a történelmi leírás volt. Engem sem egyik, sem másik nem szokott vonzani, nem kapom fel a fejem, ha ezek a témák szóba kerülnek.

Akad még valaki, aki nem ismeri a történetet? Azok kedvéért akik még nem találkoztak vele, röviden leírom: Claire és férje Frank a festői szépségű Skót-Felföldön vakációznak az újra egymásra találás fényében, hisz a II. Világháború még csak nem olyan rég fejeződött be, ők pedig más-más fronton voltak szolgálatban. Claire mint ápolónő, Frank mint (… nos ez nem derül ki igazán, de utalás van rá, hogy olyan helyekre járhatott sokat, ahol tanácsos volt halkan osonni és meghúzódni). Frank a családfáját kutatja, melybe Calire-t is igyekszik bevonni, nem túl sok sikerrel. A nő figyelmét inkább a gyógynövények keltik fel, és ez az aminek köszönheti azt a bizonyos időugrást is. A szerencsétlen kis növény, ami felkelti mohó érdeklődését pont olyan helyen bújt ki a földből, ami egy kapunak bizonyul a XVIII. és XX. századi világok – pontosabban 1945 és 1743 - között. A józan ész eleinte persze meg akarja győzni Calire-t hogy ez csakis egy filmforgatás vagy amolyan hagyományőrző előadás lehet, de előbb utóbb szembe kell néznie a valósággal… csapdába esett. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a körülményekhez képest egész biztonságos helyre kerül, és hamarosan egy második férjet is betudhat magáénak. Jamie más: kedvesebbnek, műveltebbnek és konokabbnak tűnik, mint a többiek. A nő hamarosan saját bőrén is megtapasztalhatja hogy mennyire, és az is előfordulhat, hogy már nem vágyik vissza annyira a saját idejébe.

Ahogy az írónő elképzelte Jamie-t
A képen Gabriel Aubrey látható
"megphotoshopolva"
Azt hiszem Jamie és Claire fogalom lesz a magyar olvasók között is. Annyian leírták már, de most megteszem én is. Fantasztikusan ír Gabaldon, így érezhetjük a kettejük közti kapcsot egyre erősebbnek, a környezetet egyre elevenebbnek és a veszélyt egyre sürgetőbbnek. Tetszett Claire hozzáállása a dolgokhoz, hogy nem volt képes egyik pillanatról a másikra oly könnyedén továbblépni, hogy erős tudott maradni és igazán veszélyes helyzetekben (legtöbbször legalábbis) képes volt a fejét használni és nem buta p*#@ módjára sikoltozni. Jamie pedig… elnézve Gabaldon egyik oldalán a képet, amit megosztott, hogy megmutassa hogyan is képzelte el Jamiet, nincs több kérdésem. Érthető miért volt a lányok kedvence a kastélyban. Pedig én nem is szeretem a vörös hajú férfiakat! Az egyetlen rész, amikor csúnyákat gondoltam rá, az az ominózus fenekelős rész volt. De ahogy Claire-t Sassenach-nak hívja (ami a többiek szájából inkább káromlásnak tűnik) nagyon kedves. Ejtsd: Szászenáh – az első sz-t kissé megnyomva, jelentése: idegen, nem skót, többnyire az angolokra mondták.

Jack Randall pedig főgonoszként valami újat domborított. Sokféléről olvastam már és sok kitalált szadistát láttam már filmeken is, de azt hiszem ő az, aki mindent visz.

Egyébként meg kell valljam annak ellenére, hogy nem vagyok nagy skót rajongó, engem is elvarázsoltak a tájak, a szokások (a házak alapzatába feláldozott embereket már tényleg túlzásnak érzem…) és a skót emberekből áramló erő. Meg kell hagyni, hogy Nancy Baxter könyve (ha másra nem is, erre jó volt) legalább megalapozta, hogy magam elé képzelhessem egy kicsit a skótok hazáját.

A Castlerigg-i Kőkör -ehhez hasonlít a könyvbéli is,
csak az egy dombon van
Diana Gabaldon első könyve ez, ami nem hétköznapi úton került kiadásra, ez pedig jó hír azoknak, akik blogolással kívánják a felfedezésüket elősegíteni. Úgy adódott egyszer ugyanis, hogy Gabaldon egyszer feltette egy fórumra könyvének azt a részét, amikor Jenny (Jamie húga) arról mesél milyen érzés is várandósnak lenni. Nem akarta megmutatni senkinek, nem akarta kiadatni (még egyetlen ügynököt vagy kiadót sem keresett fel addig) csupán így egyszerűbbnek találta elmondani saját gondolatait, hogy Jenny-t hagyta beszélni maga helyett. Egy, a fórumon szintén jelelevő írónak tetszett a részlet és megkérte, hogy küldje át neki az egész könyvet, majd felajánlotta hogy összehozza az ügynökével aki segíthet neki kiadót találni. Így is lett, a többi pedig történelem

És hogy hány részes ez a sorozat?
Egyelőre még maga Gabaldon sem határozott ez ügyben, jelenleg a nyolcadikat írja és azt mondja nem biztos, hogy ez a vége. Lehet, hogy lesz egy kilencedik is, de azt már most meg tudja mondani, hogy Claire és Jamie története 1800-ban fog végződni.

Hogy mikorra készül el az egésszel?  Lássuk csak az eddigi részek kiadási idejét:

Outlander - Cross Stitch (U.K.) (1991) 
Az amerikaiak kedvéért kellett Outlanderre cserélni a címet, mert nekik nehezen érthető lett volna a Cross Stich – ami egyébként egy öltés minta. Ezzel próbálta Gabaldon kifejezni, hogy Claire innen-oda-onnan-ide kerül. Így jön ki az X öltés.  
Dragonfly in Amber (1992)
Voyager (1994)
Drums of Autumn (1997)
The Fiery Cross (2001)
A Breath of Snow and Ashes (2005)
An Echo in the Bone (2009) 

Mostanában kb. 4 év mire elkészül egy rész. Ennek függvényében pedig 2013-ban várható a „talán” utolsó rész.

The Exile: az Outlander
"képregény" változata
És most egy kicsit a regény műfajáról, mert nem egyszerű a dolog: maga Gabaldon is azt állítja a könyve nem számít pusztán romantikusnak, mert nem felel meg azon kritériumoknak, amikben jelenleg a romantikus regényeket író szerzők könyvei születnek. És bár elnyerte az RWA RITA (egy romantikus könyveknek járó díj) díjat, mégsem jelent semmit. Ezt egyébként nem romantikus műfajú könyvek is megnyerhetik, amikben van szerelmi vonal. A díj odaítélése után egyébként sok író érzett késztetést, hogy támadja a könyvet és az írónőt, hogy nem tetszését nyilvánítsa ki amiért EZ a könyv nyert. Hisz az Outlander nem felel meg bizonyos romantikai „normáknak”… nem csupán a főszereplők kapcsolatával foglalkozik, a nő idősebb a férfinál (szentségtörés), hogy nem találkoznak már a legelején, hogy nem egyértelmű az elejétől fogva, hogy Jamie a főhős, hogy egyes szám első személyben íródott (újabb szentségtörés) és ami Jamie-vel történt a végén (amit egyébként az írónő bevallása szerint a legnehezebb rész volt, amit megírt)… és a nem bebiztosított happy end. A második rész megjelenésekor emiatt fenyegető levelek tucatjait kapta, mert mégis, hogy KÉPZELI, hogy úgy végződik a második rész, ahogy … ráadásul a harmadikra még egy évet várni kellett.

Tehát, ahogy az írónő is látja: könyve nem sorolható csupán egyetlen műfajba, ezért nem is szeretné, ha csak egyféleképpen néznének rá vagy értékelnék. Maga a kiadója is bajban volt az elején. A jogok megvétele után 18 hónapig azon töprengtek melyik műfajba is sorolják a könyvet… végül maradtak a románcnál, amibe Gabaldon beleegyezett, csak annyit kért, hogy ne Fabio vagy női mellbedobós típusú borítót kapjon, és ha netán sikeres lesz a könyv, akkor tegyék át a Fiction szekcióba. Telt az idő, a könyv siker lett, Gabaldon pedig érvényesítette óhaját, és kivetette a románc kategóriából a könyvet. Így egyébként jobban fogadták az olvasók is és az eladási számok nőttek.

Zene ajánlatom azoknak, akik szeretnek hangulatnak megfelelő dallamokat hallgatni olvasás közben: Loreena McKennitt. Bár nem csak kelta zenét játszik, abszolút beleillik a képbe. Én azóta is szívesen hallgatom az énekesnőt.




Elnézést a hosszú posztért. Tudnék még további infókat írni, de most már tényleg nem foglalom itt a helyet tovább. Hagyok még érdekességeket majd a második részre is, ami ha minden jól megy, akkor ez év végén megjelenhet.



2011. február 24., csütörtök

Stacy O'Brien:Wesley,kedvesem


"..Megálltam,és letekertem az ablakot,de a lélegeztetést nem hagytam abba.

-Tudja,hogy úgy vezet mintha ittas lenne?-kérdezte az egyik rendőr.

-Igen tudom(pff-pff) elnézést! (pff-pff) Éppen elsősegélyben részesítek egy (pff-pff) hörcsögöt.Sürgősen be kell vinnem az állatkórházba.

-Hogy mi?!

A rendőrök bevilágítottak az autóba.Meglátták a hörcsögöt:hátravetett fejjel,kilógó nyelvel hevert a tenyeremben...."

Stacy 1985-ben kutatás céljából egy gyöngybagoly fiókát kap aki mindössze négy napos és attól a naptól fogva Stacyt tekintette,anyjának,párjának.

A biológus Stacy az együtt töltött tizenkilenc évüket örökítette meg ebben a köteteben.

A könyv nemcsak róluk szól,a szerző különleges ,fura tudósokkal is megismertet bennünket akiket manóknak hívnak és a laboratóriumok alagsorában élnek,vagy olyan emberrel aki a dzsuneglben a saját bőre alatt gyűjtötte össze a férgeket..vagy éppen a saját nagymamájával akinek szintén volt egy gyöngybaglya.

Hihetetlen dolgokat tudhatunk meg ezekről az állatokról,én csak tátottam a szám,hogy mennyi mindent nem tudok,illetve téves elképzeléseim voltak a baglyokkal kapcsolatban.

Ez nem egy tipikus házi kedvencről szóló könyv,sokkal több annál.Bepillanthatunk a tudósok világába,akik egyetlen kiválasztott céljuknak szentelik az egész életüket.

Stacy példaképe Jane Goodall,ilyen elkötelezett lett az állatok mellett a fiatal lány is.

Mindegy egyes fejezetnél láthatunk képet Wesley-ről.Vannak vicces,de éppenséggel gyomorforgató részek is,de az biztos,hogy nem hagyja hidegen az embert ez a könyv,az én kíváncsiságomat nagyon felkeltette a körülöttem élő milliónyi csodálatos állat,és mindegyiket szeretném legalább annyira megismerni mint Wesley-t.


Jo Nesbo: A megváltó

Elrabolták az érdeklődési körömet a megnyugtató, kiszámítható, lelket simogató romantikus történetektől. Ehelyett jött ismét egy skandináv krimi személyében a körömrágás, hajvég húzogatás, párnacsücsök szorongatás.

Hát én azt sem tudom honnan keveredtünk hova! Csak kapkodtam a fejem, az idegrendszerem néhol majd' felmondta a szolgálatot.

A történet legeleje is már egy elég nagy turpissággal kezdődik. Mondtam is magamnak, hogy erre jól oda kell figyelni, mert ebből még lesz valami! :-) De mire odáig értünk, hogy megértsem, helyretegyem, addigra már annyi minden más is történt, hogy rég elfelejtettem. Persze aztán gondoskodtak róla, hogy ismét előtérbe kerüljön, de már teljesen más megvilágításban, a történet vége felé, amikor már aztán tényleg réges-régen elfelejtettem.

Oslóban valami nagyon nem stimmel az Üdvhadsereg környéke táján. A karácsonyi ünnepek előtt egy rendezvényen lelövik az egyik munkatársukat. Nyom szinte semmi, kiindulópont nuku. Az én új kedvencemnek Harry Holenak viszont nincs lehetetlen. Az egyedüli, amit tudni lehet, hogy a gyilkos piros kendőt viselt a nyakában. Másrészről meg mindenki gyanús, meg sok mindenki szimpatikus is. :-)

A nyomozónak nem sok hitele van felettesei körében, ennek ellenére a tapasztalatok azt mutatják, hogy nagy hatékonysággal deríti fel a bűnügyeket. Itt sincs nagyon más választás, mint őrá bízni a nyomozás vezetését. A megbízhatósága kérdéses az előélete miatt, viszont van egy nagyon jó módszere, a megérzés! Szinte szlogenjévé válik az első sejtésekre, sugallatokra hallgatni. És úgy tűnik, ez be is válik. Sokszor kell korábbi kudarcaival, tévedéseivel, belső vívódásaival megküzdenie, így tényleg nem könnyű a helyzete, de a jó kis kopóorra nem hagyja cserben. A szálak egészen Horvátországig nyúlnak vissza.

Kinek, miért, mikor állt útjában a meggyilkolt vezető? És a múltban történtek mennyiben hatottak ki a cselekményre?

A pénz nagy szerepet játszik a történetben, talán ez az egész mozgatórugója. És persze, hogy van szerelmi szál, nem is egy! Már ezek kibogozása sem volt egyszerű feladat.

Végig feszültségben tartott a történet, ideges voltam, ha megszakítottak olvasás közben! :-) Én nem is értem, hogy kerültek elő ezek a skandinávok krimiügyileg, de jól teszik, hogy itt vannak!

Az már gáz, ha belezúgtam Harry Hole-ba? Aki amúgy egy lecsúszott alkoholista, dohányfüsttől bűzölgő, kissé depressziós (az már mé' ne?), de veszett jó nyomozó??? Meg a borítón szereplő pasiba is! :-) Egyébként ilyennek képzelném Hole-t, pedig ez a rosszaság, aki a történetben az én szemeimben egy kis csíra volt! :-)

Egyébként pedig senkiben ne bízzatok a történet szereplői közül!!! :-)

Skandináv krimi-fan lettem.

2011. február 23., szerda

Ivo Andrić: Híd a Drinán

Olyan szépeket olvastam erről a könyvről, hogy szerettem volna. Akartam, ….és elolvastam. Régen nem találkoztam ilyen irodalommal.

Hosszú tömött, sokat mondó és sokat adó sorok, kidolgozva, érthetően, szépen. Igazi szépirodalom. Stílusában, mondandójában.

Ivo Andrić Nobel díjas író, ezért a regényéért kapta e méltó elismerést.
A híd egy –szerintem- csodaszép híd a Drina folyó felett, Višegrad városa mellett. A kasaba egy kisváros: Višegrad, fontos pont a folyó területe mellett. Központ, ma mondhatnánk, hogy logisztikailag fontos csomópont.
A híd ötlete egy olyan férfi fejéből pattant ki, aki gyermekkorában Sokolovićében élt, és az éppen esedékes véradó fejében vettek el családjától, és híd hiányában a folyón való átkelés nehézkes, lassú, és fázósabb volt a novemberi időszakban. Akkor elhatározta, hogy egyszer egy hidat fog építeni a Drina folyó felett, és felnőttként ezt kivitelezte.

A regény az építés időszakától az 1914-es első kisebb mértékű robbantásáig tart.

Miközben kibontakozik a regény, a híd története, úgy mászunk bele a kasaba lakóinak életébe, úgy ismerjük meg az akkori, ottani történelmet, úgy alakul ki egy képünk a regényről, és úgy alakult ki saját képem arról a hatalmas változásról, ami ebben a 400-450 évben megtörtént. Nem csak a történelem változásaira gondolok, hanem azokra a jellembeli, személyiségbeli változásokra, amiken az emberek, a családok keresztülmentek e sok év alatt. Belepillanthattam a különböző vallásúak boldog, egymás melletti életébe, örömeikbe, bánataikba, szokásaikba.

„A kasaba igazi lakója természete szerint nem kártyás. Amint már láttuk, mindenféle más szenvedélyei vannak: a nők mérhetetlen szeretete, hajlam az ivásra, a dalra, kóborlásra vagy pedig a víz melletti ábrándozásra.”

Híd a Drinán. Mindenki sétált már hídon. Talán- valószínűleg- meg is állt rajta. Szétnézett, elgondolkodott a készítésén, az életén, önmagán.

Én, ezen a kilenclyukú hídon sétáltam napokon keresztül, a kasaba lakóival éltem, rettegtem, féltem, dolgoztam. Benne van az én verejtékem is a kövekben, a betonban. 5 évig hordtam a nehéz köveket, olyan időszakban is, amikor halál járt a nem megfelelő munkáért. Olyankor is, amikor ennek elvégzése kötelező volt, fizetség nélkül is. (No nem a felnőtt kisfiú miatt, hanem az ő munkavezetője miatt.) Megtapasztaltam a hanyatlás kezdeteit a vasút megjelenésével, amikor a híd, vagy éppen a kisváros már nem töltött be annyira fontos szerepet.

Megismertem a karóba húzott ember életét, és végigszenvedtem a karóba húzását. Az árvíznél segítettem, a baja jutottakon, majd panaszkodtam én is a folyamatos, hosszú megszállás alatt.

Ivo Andrić olyan szép képekkel és mondatokkal írta le a híd történetét, hogy teljes, hiteles képet kaptam a kisvárosról, a kasabáról, a hídról, a népről.

Mit adott a könyv?

„Így odafönn, a híd kapujában, az ég, a folyó és a hegyek között nemzedék nemzedék után megtanulta, hogy ne sajnálja túlságosan azt, amit a zavaros víz elragad magával. Itt költözött beléjük a kasaba tudat alatti bölcsessége: hogy az élet fölfoghatatlan csoda, mert szüntelenül költ és pazarol, mégis tovább tart, és szilárdan áll, „mint a híd a Drinán”.”

Számomra ismét bizonyságot nyert, hogy bármi történik, a híd megmarad. Ha felrobbantják, újraépítik. Velem bármi történik, majd újjáépítem saját magam. Részben vagy egészben, de biztosan sikerülni fog. (Előbb vagy utóbb.)

2011. február 22., kedd

Pataki Éva: Ami elveszett

Nagyon élveztem a könyvet. Megszerettem a Czeisler családot és az évtizedeken át hozzájuk csapódó különböző szereplőket is. Nagyjából egy évszázadon átívelő, nagyon érdekes történelmi korrajzzal átitatott családregényt olvashattam.

A történet középpontjában Auguszta áll, aki hosszú éveken át próbálja egyben tartani a hatalmas családot, küzdve hittel, bánattal, szeretettel.

Annak ellenére, hogy egy korábbi posztomban pont a háborús történetektől való megcsömörlésem miatt fakadtam ki, most ez mégsem okozott gondot, pedig átitatja többek között a II. világháború, az 56-os forradalom is a regényt, amelyek nem kímélték a család tagjait sem, főként hogy egy zsidó családról van szó. Ortodoxnak nem nevezhetőek, azért mégis a zsidóság gyökere mélyen ott rejtőzik kezdetekben mindegyikük lelkében, mindennapjaiban. Fontos számukra, főként az idősebb generációnak a jeles ünnepekről megemlékezni, Széder estét kihagyni nagy vétek. Innentől kezdve nálam majdhogynem garantált volt a siker...

Egyben visszaemlékezés a könyv egy jó pár generációval későbbi leszármazottól, Auguszta dédunokájától, akinek a vallás már nem jelent szinte semmit, a hagyományok réges-régen tovaszálltak. Maradt a depresszió, a kilátástalanság. Tulajdonában vannak feljegyzések, emléktárgyak, amelyek talán közelebb vihetik felmenőihez. Segít, ha visszamegy a múltba? Tudnak neki az ősei jó tanácsokat adni? Számít honnan jött? Mindez kiderül (vagy talán mégsem) a könyv olvasása után.

Az 1800-as évek végére, 1900-as évek elejére, Mezőkövesdre nyúlik vissza a történet kezdete. Mezőkövesd mindvégig nagy hangsúlyt kap a történetben, hiszen ez a család bázisa, ide megy férjhez Pollner Auguszta. Nagyon sokáig innen "irányítja" családját, ide születnek meg gyermekei, szám szerint hat. Mindegyik más-más egyéniséggel, így más-más problémával vág neki az életnek.

A család a háborús viszonyok következtében, az új lehetőségek reményében szerteszét szóródik a világban, Mezőkövesden már írmagja sincs a hajdani zsidó családnak. Hogy ott éltek e nemzetség lakói, már csak a lezárt zsidó temető bizonyítja.

Szerintem nagyon jól voltak ábrázolva a karakterek, mindegyiket "személyesen" megismertem, aggódtam értük, szerettem őket, drukkoltam nekik, velük éltem. Hihetetlen gazdag, színes háttérrel rendelkező család sok-sok évébe pillanthattam bele.

Én nagyon bírtam az öreglányt, annak ellenére, hogy a vele való együttélést nem biztos, hogy nagyon preferáltam volna. Szegényt néhol már karosszékestül, ordebálás közepette tették fel a platóra továbbköltöztetés céljából, de szinte már úgy tűnt, mindenkit túlél. Az egész család mozgatórugója volt.

És mi az, ami elveszett? A hit, a hagyomány mindenképpen, de a családi köteléket, szeretetet, összetartást sem találtam már meg a regény végén az emberek életében, még akkor is, ha ez néha nagyon nehéz teherként helyezkedett el a vállukon.

2011. február 21., hétfő

Arnaldur Indridason: Kihantolt bűnök

"Egy külvárosi építkezésen rejtélyes csontvázat találnak. Erlendur, a nyomozó először arra gondol, hogy csupán az Izlandon szokásosnak mondható történet áll a haláleset hátterében: valaki eltűnik egy hóviharban, s évek, évtizedek múltán rátalálnak. Ám a körülményekben van valami nyugtalanító. Ott van először is a csontváz különös testtartása... Aztán nem messze tőle, az a négy, szabályosan ültetett ribiszkebokor, a semmi közepén. Mintha egyszer már laktak volna itt... Erlendur nem is sejti, milyen mélyre kell ásnia a múltban, hogy fény derüljön a rég elhantolt igazságra. "

A Kihantolt bűnök című regény szintén a skandináv krimik sorozatban jelent meg az Animus kiadónál, így most eggyel növeltem az általam olvasott palettát. Nem is igazán értem, miért pont erre a könyvre esett a választásom, de azt hiszem ebben az esetben most mindegy is. :)

Bizonyos helyzetekben nagyon nehéz megkezdeni egy bejegyzést, hiszen komolyan végig kell gondolnia a bloggernek, hogy mit is akar róla írni és milyen formában. Azt hiszem sokunk nevében elmondhatom, hogy a legnehezebb egy olyan regényről véleményt alkotni, ami a szemünkben kifejezetten ütős olvasmánynak számít. Most is hadilábon állok, mert szeretném átadni az összes gondolatot amit a könyv olvasása közben éreztem, ezért jól meg kell válogatni a szavaimat.

Egyben viszont biztos vagyok, hogy ha filmre kéne vinnem a Kihantolt bűnöket, akkor tutira valami szürke színt választanék. Minden a szürke valamely árnyalatában létezne, a táj, az emberek és az időjárás, a hangulat pedig borongós és hátborzongató lenne, olyan amire az emberek tutira évekig emlékeznének. Mert bennem ez maradt meg a leginkább, az a fura hangulat ami nem akart elengedni, ami arra késztetett, hogy néhol elszoruljon a torkom a sok kegyetlenségtől, vagy éppenséggel kicsorduljon egy könnycsepp a szememből. Igen, ez a könyv kegyetlen, de valóságos és ez a legelképesztőbb benne.


A történet valójában három szálon fut. Először minden a nyomozással kezdődik, mert egy elásott csontvázat találnak, majd belecsöppenünk egy régi családi tragédiába és ha ez nem lenne elég, akkor a nyomozást vezető főnök magánéletébe is bepillanthatunk. Egyik sem egy leányálom, úgyhogy a szerző nem fogta vissza magát, beleadott apait-anyait, hogy a regénye lebilincselő legyen. A főszereplő nekem kicsit Lawrence Block Matt Scudderére hasonlít, ne kérdezzétek meg miért, de valahogy ő volt az első gondolatom, pedig valójában ég és föld a kettő. :)

Arnaldur Indridason igazi vérbeli krimit alkotott, nem szépítgette, nem csinosítgatta, csak úgy odadobta nekünk olvasóknak, hogy a végén a darabjainkból szedjük össze magunkat.

Nancy Baxter: Mindörökké Norma

Nem tudom mi van velem mostanában, de egyre inkább azt veszem észre, hogy a fantasy-ket kerülve most inkább a romantikus könyvek felé húz a szívem. Pedig nem vagyok az a chick-lit vagy romantika faló ember, most mégis valahogy jól esik ez nekem.

Igaz, véletlenül nyúltam erre a könyvre a könyvtárban, nem céltudatosan választottam, de a borító és a fülszöveg alapján a kezemben is hagytam.

Norma életére úgy tűnik már örökre rányomja bélyegét a középiskolai lét. Élete legemlékezetesebb éjszakája nem csak azért marad meg örökre a szívében mert akkor történt meg az a bizonyos nagy esemény, hanem azért is mert akkor lett végérvényesen az a lány, akit a „Jaj ne! Pont te?” kérdéssel illetnek. Innentől kezdve már nem is tud magára másképpen gondolni, csakis ezzel a jelzővel. Évekkel később, mikor Norma már felnőtt és házasságban él édesapja váratlanul súlyosan megbetegszi, még mielőtt meghalna elárulja Normának féltett titkát. Egy nagyobb vagyont sikerült félretennie nem törődöm édesanyja és felszínes nővérei elől, amit szeretne ha Norma használna fel és menekülne el a savanyú élettől. Norma egy, az apjától kapott kis plüss lunda madár segítségével kiválasztja Észak-Skócia egy kis szigetét (Orkney-szigetek) és útra kel. Előbb azmég megáll Londonban ahol új ruhatárra, frizurára  és egy kicsivel több önbizalomra is szert tesz. A szigeten aztán megváltozik az élete, és a gondolkodása is. Már az első nap megismerkedik azzal a férfival (Brian-nel) aki örökre bevési magát a szívébe. Norma csak pár napra tervezte a látogatást, egyszer csak mégis azon kapja magát, hogy már a letelepedését tervezgeti…

Azon kívül, hogy megtudtam a puffin-t magyarul lundának kell hívni (érdekes, hogy előbb ismertem ennek a madárnak az angol nevét mint a magyart) egy varázslatos szigettel ismerkedhettem meg és ezt köszönöm az írónőnek. És bár Norma annyira nem nyűgözött le (szinte állandósuló alkoholizálása már kifejezetten irritált), mégis ellazulva olvastam a szigetlakókról és a rengeteg látnivalóról. Olvasás közben letelepedtem szépen a számítógép mellé és egymás után gugliztam a nevezetességeket és lestem meg a képeiket. Az pedig nem kérdéses, hogy a lundákat én is nagyon szívesen meglesném költés idején. Az írónő stílusában sincs semmi különös, vagy emlékezetre méltó, egyszerűen csak kikapcsol.

Skara Brae - ahol Norma többször is
eltöltötte az éjszakát
Fordítási hibák azért szépen akadnak benne. Például nem tudom, hogy a napéjegyenlőség mióta történik decemberben, ráadásul ezt többször is kihangsúlyozta… Brian dédnagymamáját simán nagymamaként tűntetik fel, aminek hála eleinte nem is nagyon értettem, hogy most akkor ki kinek a kicsodája, de aztán levezettem magamban szerencsétlen családfáját és szépen helyre tettem magamban.

Komolyan mondom csakis a leírások miatt kap ilyen sokat, 7 csillagot.


Lois Lowry:Nyáron történt


"-Ez a kedvenc virágom-mondta Will.-Talán azért,mert ez az utolsó,ősszel nyíló virág.És mert olyan magányos,rejtőzködő.Nem törődik azzal,hogy észreveszi-e valaki."

Meg és Molly egy gyönyörű vidéki házban töltik a nyarat,mert édesapjának be kell fejeznie a könyvét.A két kislány eleinte egyáltalán nem örül,hogy a városból hirtelen a senki földjén kell tölteniük a nyarat.Ráadásul hely hiány miatt a két lány ezúttal közös szobán osztozik,ez egyre több feszültség forrása a testvérek között.

Molly az okos,talpraesett és szép-így látja őt Meg.Meg pedig a simulékonyabb,nyugodtabb,aki hamarosan fel is találja magát a festő környezetben.A táj,és az emberek-főleg az idős szomszéd Will-fényképezőgépért kiált.Meg pedig gyönyörű fotókat készít mindenről ami csak a szeme elé kerül.Édesapja sötétkamrát készít neki ahol napestig hódolhat a szenvedélyének.

Tökéletes is lehetett volna ez a nyár,ha Molly meg nem betegszik...

Meg szemén keresztül kísérhetjük végig,mi történik a családon belül és tágabb környezetében.Molly kórházba kerül,meg pedig továbbra is Will-re támaszkodik ha magányos.A szomszéd házba egy furcsa pár költözik,akik megkérik a kislányt,hogy legyen jelen a szülésnél,és készítsen fotókat gyermekük első pillanatairól.

Az élet és a halál ,két utat mutat be a szerző hihetetlen finomsággal és érzékenységgel.Mikor a gyönyörű tájleírásokat olvassuk,érezzük a nap melegét az arcunkon,és a bólogató kalászok aranyát.Aztán szomorú szívvel nézzük ahogy Molly és családja a gyógyulásért küzd,ahogy Meg próbálja tartani magát,miközben arra gondol,hogy nem volt elég jó testvér.Az egyik lapon még süt a nap, a másikon beborul az ég.

Meg-ben kicsit magamra ismertem,és ez nagyon jó volt.Kislány kori önmagam köszönt vissza.

Ami azt illeti nem fér a fejembe,hogy ez a könyv mitől ifjúsági.Szerintem egy tizennégy-tizenöt éves gyerek ezt még nem érti,túl sok,túl nehéz történet neki.


2011. február 20., vasárnap

Palotai Boris: A férfi


Palotai Boris nevét csupán és csak a szüleim könyvespolcáról ismerem.
Nem ismerek senkit, aki olvasta volna, aki ajánlotta volna, aki jó/rossz véleménnyel nyilatkozott volna róla.
Érdekes volt, mert erről a könyvről -bevallom őszintén- én sem tudok sok mindent írni. (A szerkesztésével voltak bajaim, nem mindig tudtam, hogy mikor van jelenidő, mikor van képzelgés vagy más dolog...)
A női főszereplő, aki túlélte a háborút, sőt hazatért onnan, keresi a régen otthagyott (vagy elvesztett?) önmagát. Családját elveszítette, ez gyorsan kiderül az olvasás során, de ő csak keresi a helyét Etelka néninél, a rokonnál. Jár-kel, tesz-vesz, élni és túlélni próbál, miközben megismerkedik A Férfival, kapcsolatuk alakul, bimbózik, mint tavasszal a virágok és rügyek, de sem mi, sem pedig a nő nem tudja, hogy vajon ki fog-e nyílni valaha?

Olvasok, idegeskedem, olvasok, leteszem, olvasok, idegeskedem, olvasom, leteszem... így olvastam sokáig a mindössze kb. 160 oldalt...

A végeredmény érzései:
Lassú, háború-utáni-szomorúság, idegesítő-de letenni nehéz, utálom a nőt, megértem a nőt, de mégsem érthetem a nőt, aztán megkönnyebbülés, fokozódó idegesség, végül ott az ász, megnyugszik a nő, vele együtt én is.
Örülök, hogy elolvastam!

2011. február 19., szombat

Caroline Jourdan: Ha a helyén van a szíved

Caroline Jourdan élete szinte a tökéletessel egyenlő. Igencsak busásan fizető állása van a Washington-beli Capitoliumban. Rangos eseményeken, világhíres emberek között forog nap mint nap. Panaszra tényleg semmi oka.

Villámcsapásként éri a hír, hogy haza kell térnie Tennesseebe, mivel édesanyját szívroham érte, előre nem látható, hosszú kórházi ápolásra szorul. Édesapja háziorvosi praxist működtet, ahol első számú asszisztense pont felesége volt. Gyakorlatilag éhbérért dolgoznak, sokszor a rászorulóknak (akikből sok van a környéken) ingyen adják oda a gyógyulásukhoz szükséges orvosságot, eszközöket. Új alkalmazottat nem tudnak felvenni, hiszen tisztességes bért nem tudnának kifizetni, így lánya segítségét kell kérnie.

Caroline kezdetben pár napos ott tartózkodásra számít, ám ebből jóval több idő kerekedik. Egymást érik a néhol nem egyszerű orvosi esetek, mindez általában ironikus humorral fűszerezve.

A negyvenes nő nap mint nap azon gondolkodik, hogy kerül vissza a családi fészekbe, amikor éveken át azért küzdött, hogy saját, önálló életet tudjon kialakítani, ráadásul ez a vártnál sokkal jobban sikerült is. Úgy érzi, visszafelé halad, a kezdeteknél téblábol ismét. De vajon mire elegendő az a bő egy év, amit ott tölt. Rájön vajon arra, hogy többet ér-e a jól fizető, ámde sablonos kapcsolatokon alapuló állás az igazi, kézzelfogható segítségnél, amit napról napra nyújtani tud a környezetében élőknek?

Nekem kicsit felsorolásszerűek voltak az esetek, jöttek egymásutánban, vég nélkül.

Nem nagyon tudom hova tenni a könyvet magamban. Valahogy a célját, az értelmét nem nagyon látom. Érzem, hogy mély mondanivalója lenne/van, de valahogy nem jutott el hozzám teljes egészében. Inkább a humora, vicces mivolta miatt élveztem többnyire. Tetszett az is, hogy nem tökéletes emberekről szólt, hanem hiányosságokkal küzdőkkel volt tele, akik így is elégedettek voltak. A borító viszont nagyon az ízlésemnek megfelelő. Mondjuk nem a bonyolultság jellemző rá. :-)

2011. február 18., péntek

Krystyna Kuhn:A Völgy I.évad A Játék


Nagyon kettős érzéseket keltett bennem ez a történet.Egyrészt nagyon olvasmányos ,gyorsan lehet vele haladni,észre sem vettem és már több mint a könyv felét felfaltam.Ugyanakkor talán azért faltam a sorokat ,hogy történjen már végre valami igazán nagy durranás.Ezt ugyan megkaptam de már csak a végén.

Julia és Robert a testvérpáros egy elit,elzárt iskolába kezdi az új tanévet.Visszahúzódóak,gyanakvóak-nem véletlenül választották ezt az eldugott helyet a hegyekben.persze semmi konkrétat nem tudunk meg múltjukról,csak sejtjük,hogy valami rossz történt velük-itt jegyzem meg,hogy nekem nem voltak hitelesek mint testvérek,könyörgöm kb:3 szót ha váltottak az egész könyvben!!! Persze Robert ,egy igazi kis zseni aki a saját világában él,de ugye csak egymásra számíthatnak-ennek ellenére úgy viselkedtek egymással mint két idegen.

Nem elég a két testvér megtépázott élete,az iskolában egyre több furcsa dolog történik,többek között egy haláleset is.Az iskola nagyon alaposan van jellemezve,igazi kísértetkastélynak van beállítva-nekem ezzel is gondjaim voltak,hiszen ha valami ennyire le van robbanva-állandó áramszünetek,kopott linóleum,régi ódivatú,silány berendezés-akkor ,hogy lehet,hogy moziteremre mégis van pénz,még Srtabucks kávéház is van-de normális ,modern berendezésre már nem tellett??

Volt egy kis ellentmondás akkor is mikor közölték velük,hogy a 2 órányira levő legközelebbi poros kisvárosba csak indokolt esetekben engedik el a diákokat.Előre kell időpontot kérvényezni,és alapos indokkal kell előállni,hogy az iskola beleegyezzen az eltávozásba.

De a könyv egyik részénél három fiatal simán leautókázik mert az egyiküknek elromlott a kamerája...oké tegyük fel hogy elkerülte a figyelmem,hogy elengedték Őket,de Juliát akkor sem hívhatták volna el magukkal csak úgy,hogy pattanjon be-hiszen Ő tuti nem kért engedélyt,illetve mikor kért nemet mondtak!!!

Az apró mozzanatok teszik izgalmassá,sodróvá a történetet-ugyanakkor én ezekben is találtam kötekedni valót.Julia ellop egy bizonyos dolgot az éj leple alatt, a szobájába viszi és ugye megnézni mit is talált.Ugyanakkor az elé táruló tényektől rosszul lesz és kirohan hányni a mosdóba,mire visszatér a cucc eltűnik.Hát kérem szépen ha én valami miatt ennyire tilosban járok az éjszaka kellős közepén az a minimum,hogy bezárom a saját szobám ajtaját!! Érdekes módon valahogy azok akiknek rejtegetni valójuk volt,állandóan tárva nyitva hagyták a szobájukat ,arról nem beszélve,hogy minden papírt,e-mailt ami a rejtélyekhez egy újabb kulcs,elől hagyják....

Unalmas rész nincs a könyvben,ez igaz,de annál több olyan rész ahol huzigáltam a szemöldököm.Igazi ifjúsági krimi!! Nekik még izgalmas,meg izgulós.Nekem nem igazán volt elég.

Elnézést,hogy kevés részletet,és tartalmat írtam le,de nagyon nehéz úgy erről a könyvről írni,hogy ne áruljam el a lényeget.

Aki szereti a kollégiumi hangulatot,titkokkal,borzalmakkal fűszerezve annak ajánlom a könyvet.

2011. február 15., kedd

Lev Tolsztoj: Anna Karenina


XIX. század, Oroszország, arisztokrácia.

Egy asszony, Anna Karenina története. Legalábbis mindenkinek ez ugrik be elsőre, ha meghallja a könyv címét.
Ám számomra ez a regény sokkal több volt, mint egy asszony története.
Kezdjük azzal, hogy kapásból három asszonyról beszélhetünk: Annáról, Kittyről és Dollyról. Ők és férjeik viszonyáról, kapcsolataikról, gondolataikról, sorsukról. És akkor még a férjek / szeretők történeteit nem is említettem, Anna férje (Karenin) és szeretője (Vronszkij), Kitty férje (Levin) és Dolly férje (Sztepan Arkagyics).
Mindegyik külön egyéniség, különböző meggyőződéssel, gondolatokkal, elvekkel és érdeklődéssel.

Az alapsztori nagyon leegyszerűsítve a következő:
Anna Karenina a mindenki által irigyelt, csodálatos szépségű asszony beleszeret Vronszkijba, a katonatisztbe és elhagyja férjét és gyerekét.
Mivel kell szembenéznie a bukott asszonynak? Hogyan tagadja meg a pétervári és a moszkvai arisztokrácia, hogyan tiltják el fiától, hogyan alakul a kirekesztettség után kapcsolata szeretőjével, ezek az alap kérdések, ami köré szövődik a történet, de mint említettem ez csak egy szál.

Hogy őszinte legyek, én nem tudtam azonosulni Annával. Sajnáltam őt a depressziója miatt, de valahogy végig azt éreztem, hogy magának csinálta a bajt, és utána mástól várta a megoldást. Kiszekirozta szegény Vronszkijt a világból. És nagyon furcsa volt, hogy csak a fiát szerette, a lányát, aki a hőn szeretett Vronszkijtól született, nem. Úgy gondolt magára, mint áldozatra, aki feláldozta magát, holott nagyon is önző volt a viselkedése.

A legkedvesebb szereplőm Levin volt, Kitty férje, szerettem a bizonytalanságáért, a kételkedéséért, a szerelméért, a sebezhetőségéért, azért, ahogy az élet értelmét kutatta.


Tolsztoj nagyon erős a jellemábrázolásban, a szereplők gondolatainak, érzéseinek tolmácsolásában, úgy hogy az nem tűnik túlzottan filozófikusnak.
Jó a könyv hangulata is, az orosz telek, nyarak, nagyvárosok, vidék, vadászatok, enteriőrök élvezetes hátteret nyújtanak a szereplők mindennapjaihoz.
Az akkori orosz politikai és gazdasági elemzések néhol kicsit soknak tűntek nekem, de azért nem volt vészes.

A több mint 1000 oldal elrettentőnek tűnhet, de viszonylag gyorsan olvasható, életszerű, párbeszédekkel tarkítva.
Érdemes elolvasni annak is, aki nincs oda a klasszikusokért, szerintem mindenki talál benne valamit, amitől gazdagodik.

9/10

Eredeti cím: Anna Karenina
Oldalak száma: 1056 (két kötetben)
Kiadó: Európa Könyvkiadó

Vicki Iovine: Barátnőim a terhességről

A könyv írónője írását hiánypótlónak szánta, mert szerinte nincs olyan könyv a piacon, amiben a terhesség alatt felmerülő kérdéseinkre választ kaphatnánk (pedig az összeset megvette állítólag).

Már ez furcsa volt, mert én egyetlen könyvet olvastam el a terhesség alatt – ezen kívül - (egy angol kiadás: Babát várunk – Minden kérdésre itt a válasz címmel), és teljesen elégedett voltam vele, szerintem mindenre kitér, érthető, egyszerű, nem misztifikálja túl a dolgot.

Az, hogy az orvosunkat kérdezzük meg, nahát az kizárt. Tehát ki a legkompetensebb a kérdésekre való válaszok adásában: barátnőnk illetve barátnőink (ami természetesen bizonyos esetben igaz is, de sajnos az írónő barátnői nem az én  barátnőim, hiába is próbálja azt sugallni a könyv).

Már akkor gyanús volt a dolog, amikor azt fejtegette, hogy szerinte a terhesség (40 hét) az nem 9 hónap, hanem 10, akárhogy is számoljuk is. Hát persze, ha minden hónap feburár lenne...

A stílus vicces próbál lenni, de én nem nagyon találtam annak, némely helyen inkább közhelyesnek, máshol kissé közönségesnek tűnt.

Szóval nekem nem jött be, persze lehet, hogy más élvezettel forgatja majd.

Hú, most láttam csak az interneten, hogy ez több részes, van útmutató az anyasághoz, a gyerekneveléshez és a partizáshoz is :-)

4/10

Eredeti cím: The  girlfirends' guide to pregnancy
Kiadó: Park
Oldalak száma: 264

2011. február 14., hétfő

Chaim Potok: A nevem Aher Lev


Asher Lev egy fantasztikus személy. A fantasztikus nem is megfelelő jelző. Maradjunk a NEM MINDENNAPI-nál.
Torokszorító volt számomra.

Elkezdtem olvasni a könyvet, sodródtam: rajzok, szemek-amelyek látnak, család, hagyományok, menekültek, egy kisfiú, egy család, ismerkedtem velük. Teljesen megértettem a kisfiút, de érdekes módon teljesen megértettem a kisfiú családját is.

Asher Lev zsidó. Haszid zsidó, akik kis közösségekben élnek, betartva sok éves hagyományaikat, "törvényeiket", közösségük vezetője a Rebbe, aki irányít, akit a zsidó közösség tart el, neki szolgálnak, dolgoznak.
Asher Lev édesapja is a Rebbe szolgálatában tölti mindennapjait, menekíti az orosz zsidókat Amerikába, utazik, Európában hozza létre, alapítja a jesivákat, a zsidó iskolákat. Fájdalmasan érinti kisfia rajztehetsége, folyamatosan tiltani szeretné gyermekének ezt a fajta kibontakozását, hiszem az a "másik oldalról" való biztosan.
Édesanyja Rikveh, aki szoros kötődéssel áll Férje és fia között: támogatja Ashert, hiszen a fia, és támogatja férjét, hiszen ő férje. Az egész történetből kiérződik ennek a 3 embernek a jelleme, az élete, odaállunk melléjük, támogatjuk őket, elítéljük őket, szeretjük őket, vagy éppen nem.

Asher Lev rajzol. Mindenhol és mindenkor. Az összetűzések gyakoriak, egyre többször előtérbe kerülnek, miközben a cseperedő fiú, nem tud a tehetsége ellen semmit sem tenni. Vonzza, húzza magához az a valami, ami nem szabadítja. Az évek múlásával ott élünk, rajzolunk vele, izzadunk ott a Rebbe székével szemben ülve, várjuk a követendő, meghatározott feladatot, aminek hatására Asher Lev ténylegesen megszületik, újjászületik, kialakul, megváltozik.

Tépelődünk, fejlődünk lélekben mi is, miközben ő. Egyre inkább megtanulunk látni. A lényeget, a fontosat.
Én legalábbis.

Az első sortól kezdve élveztem, és izgatottan olvastam, mi lesz a kisfiú Asher Lev-vel? Vele voltam, fogtam kezét, a támogatója szerettem volna lenni, ahogy gyermekként én is vágytam minderre.
Aztán én voltam az Édesanyja, aki nem tudta elítélni, hiszen Anya csak egy van: bármi is történik, mi ott vagyunk mellettük.
Aztán természetesen én voltam az Édesapja, amikor próbáltam magam tartani a hagyományokhoz, az Íráshoz, de mélyen ott volt az akarás, hogy a fiamat megértsem.
Szenvedtem vele, néztem a kiállítás képeit, nem akartam bemenni a terembe, a lift felé, nem mertem ránézni a szüleire, tépelődtem, szenvedtem a gyötrődéstől, cudarul éreztem magam, a torokszorító érzés erősödött, és utat nyitott a szemeimen keresztül.



2011. február 12., szombat

B.S.Aldrich: Száll a fehér madár

B.S.Aldrich ebben a könyvben írta meg az „És lámpást adott kezembe az Úr” történetének folytatását. Az első rész nagy kedvencem lett évekkel ezelőtt, s bár olvastam azóta sok-sok irodalmi alkotást, a szívemben az egyik kedvenc helyről nem tudta semelyik másik könyv kiszorítani. Egyértelmű volt számomra, hogy egyszer a folytatás is elém kerül.

Száll a fehér madár…

Abbie Deal meghalt. Abbie Deal, akinek a kezébe az Úr lámpást adott, aki hihetetlen akaratával és energiájával élte életét, és vezette családját, elhunyt.

Itt hagyta rokonait, és kedvenc unokáját, Laura Dealt.

Laura siratta szeretett nagyiját, akinél a legtöbb időt töltötte, aki mindenben megértette őt, aki mindig meghallgatta, akinek mindig volt ideje Lollyra, egymás múltbeli és jövőbeli álmait is ismerték.

Laura 12 éves volt ekkor. Egy akkor talált versrészlet meghatározta mindennapjait, mindig eszébe jutott, próbálta értelmezni, próbált e szerint élni, szárnyalni.

„ Ó mennyi bánat, keserűség érte,

Éles köveken vitte sebzett lába.

De ha lelke,- ha vérzik is a szárnya,-

Fehér madárként száll az úr elébe.”

Száll a fehér madár…és Laura is szállni akart. Ő is élni szeretett volna. Tanult, egyetemet végzett, és elhatározása, miszerint író lesz, (úgy, amint egykor nagymamája szeretett volna író lenni) töretlen volt. Annyira szeretett volna írni, a képzeletét használni, hogy megalkuvásokra volt képes. Muszáj volt neki, hiszen sok mindent feketén vagy fehéren látott.

Férjhez menni? – nem lehet, hiszen nem gyereket szeretnék szülni, nem robotolni szeretnék, nem földet művelni akarok, hanem írni…..

Édesanyja a drága Eloise, akit néha egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani, nagy reménységeket táplált a gazdagság iránt, így képes volt több mindenre is.

Nem szeretném az alig 200 oldalas kisregényt elmondani, elég annyit, hogy Laura olyan volt nekem gyerekként, mint Anne Shirley. Szerettem álmodozásait, vágyakozásait, gondolatait.

„Laura azt hitte, nem bírja elviselni, hogy soha többé ne lássa a drága fehér törzsű nyárfákat, a kanyargós utakat, ne érezze a fenyőfák illatát és ne hallja többé a hűvös, kék víz csobogását.”

De –milyen közhelyes- az élet pereg tovább növünk, növekedünk, újabb és újabb problémákkal szembesülünk, amik megoldásra várnak.

Amiket Lollynak is meg kell oldani, neki is fel kell nőni.

Abbie Deal és Laura Deal: hasonlítanak vagy különböznek? Laura milyen felnőtt lesz? Egy szenvedélyes író lesz? Milyen életet fog élni? Cedartown vagy New York?

A végén pedig mindössze egy mondatban (de az összetett lesz) megemlítem: kedvenc szereplőm Oscar Lutz, a jó öreg Oscar bácsi, aki miatt ismét elgondolkodtam, hogy ki vagyok én egyáltalán?; és, hogy mennyi sok-sok dolgom lenne még nekem az életemben, a környezetemben, a barátaimmal, az ismerőseimmel, hogy vállon veregethessem magamat.

Olvastam, tulajdonképpen semmi különös nincs a könyvben, mégis éreztem valami mást. Aztán rájöttem:

egyes könyvekben nem kellenek nagy mondatok, hatalmas tragédiák, nem kellenek háborúk, egyszerűen az élet van megírva szépen, gyönyörűen, olvasmányosan, elgondolkodtatóan.


2011. február 11., péntek

Salamon Pál: Zariffa

Hirtelenjében kell írnom a könyvről, hiszen annyiféle érzelmet, gondolatot váltott ki belőlem. Korántsem biztos, hogy mindet vissza tudom adni ezen a poszton keresztül. Sírok, szorongok, nevetek, drukkolok! És ezeknek még számtalan árnyalata, ami át-, meg átfut rajtam még az olvasás után is. Nagy valószínűséggel ez még nem is fog véget érni egy jó darabig.

Igaz történetet olvastam Zariffa Saada pár évéről, 8 éves korától körülbelül 17 éves koráig. Ebből a röpke 255 oldalból következtethetünk az előzményekre és élete további szakaszaira is.

Olyan érzésem volt, mintha egy kis kincsesládikát tartottam volna a kezemben, egy mesekönyvet, pedig a legtöbb esetben korántsem volt megnyugtató, vidám a történet.

A helyszín a Líbia-beli Tripoli. A múlt század közepén járunk, ahol egy gettóban élő, a mindennapi megélhetésért küzdő, 8 gyermekes zsidó család életébe pillanthatunk bele. Ennek a családnak a tagja Zariffa, a 8 éves, fantasztikus tálentumokkal megáldott kislány. Mindenki életébe fényt visz, szeretnek a közelében lenni, Ő is szereti az embereket. Még az sem zavarja, hogy mindenütt "bolondok" veszik körül.

Az, hogy ki a bolond, a történet egyértelművé teszi, hogy sokszor a társadalom mondja ki, de nem biztos, hogy ez a valóságban is így van. Legyen szó a szörnyű tragédián átesett Mabrukról, vagy az önjelölt anyáról, Alexisról. Mindkét személlyel egymás hiányosságait kívánják pótolni. De mindenkinek szüksége van a másikra.

A II. világháború következményei itt is eléri őket, a nyugodt élet megvalósítása már csak emiatt sem lehetséges. Zariffa nehezen dolgozza fel a pogromok emlékét, élményét. Fiatal korához képest jóval érettebben gondolkodik, de így sem könnyű megemésztenie a látottakat.

Ez a kislány küzd a gyermek-, illetve felnőttkor között tátongó szakadék szélén. Identitása kialakulóban, bár korántsem nevezném határozatlan, jellemtelen egyénnek, sőt! Nemcsak barátságára szomjaznak az emberek, hiszen egy nap újdonsült munkahelyének, a Profumeria ajtaján belép álmai hercege, akinek szintén nem közömbös a lány kisugárzása.

Zariffa párkapcsolat terén nem igazán rendelkezik jó mintával, hiszen szülei, illetve a környezetében élő zsidó házaspárok igen konzervatív módon "élik" meg ezt az állapotot. Szüleit még egymást megcsókolni sem látta, nem tudja, mi illő, mely érzelem helyénvaló!? Azonban szívének nem tud parancsolni, menthetetlenül beleszeret a sem társadalmilag, sem korban hozzá nem illő férfiba, aki szintén viszonozza a lány érzéseit. Hihetetlenül tiszta, gyönyörű, sallangoktól mentes szerelem bontakozok ki köztük.

"A néhány perce még ismeretlen ember úgy ejtette ki a nevemet, mint egy verssort. Olyan újszerűen hallottam a "Zariffa" nevet, mintha tőle akkor és ott kaptam volna."

Hogy szerelmük be tud-e teljesedni, hogy Zariffa szerelméért elkövetett tettének milyen következményei lesznek, hogy ezt megtudja az olvasó, mindenképp ajánlom elolvasni a könyvet! Meg amúgy is, mert nagyon jó kis könyv ez!

Véletlenül cseréltem ezt a könyvet, de most már biztos vagyok benne, hogy jönni akart hozzám! És milyen jó, hogy rátaláltam! Állítólag ennél a könyvnél A Sorel-ház még jobb is! Izgatottan várom.

Az író honlapja: http://www.salamonpal.hu

2011. február 10., csütörtök

Sóvári Mónika: Szerelmem, Sanghaj

Pöfivonat (Christina) ajánlására vettem ki a könyvet, bár az is igaz, hogy égi jel is részt vett az akcióban, mert a könyvtár frissen visszahozott könyvei közül ez mosolygott rám legelsőként. Első reakcióm az Igen! Erre hívta fel a figyelmem Christi, a másik meg az hogy Ez tényleg ilyen vékonyka? Össz-vissz 173 oldal. Jellegzetes karcsúsága mellett igen feltűnő borító is jellemzi, amely nagyon szép piros és ráadásul ajtónyitó van rajta, amiket én is szeretek fényképezni utazásaim alkalmával. Kérdés nem volt, hogy ki is veszem, így hát hazavittem.

A történet valós eseményeken alapszik, bár nem minden úgy zajlott le a való életben, ahogy az itt írva vagyon (ezt az írónő blogjáról tudom) mert a vége teljesen máshogy alakult. De erről kicsit később.

Sóvári Mónika (a szerző) nagy lépést tesz meg: évekre elköltözik Sanghaj-ba a férjével és a két gyermekével. Mónika nem vonja keblére azonnal a várost, sőt eleinte igen idegenül viseltetnek egymással, de hamarosan megismerik a másik szépségét és innentől tartós szerelem bontakozik ki belőle. Igen furcsa, elborzasztó, meghökkentő és sokszor nagyon mulattató egy nyugati ember szemén keresztül ott az élet (milyen furcsa, hogy mi ott tehetős nyugatnak számítunk, míg mi itt a rongyos kelet vagyunk). Kóstolót kapunk a kínai gondolkodásmódból, a mindennapi viselkedésekből és különleges eseményekből/ünnepekből egyaránt. De nem csak a kínaiakat ismerhetjük meg itt, hanem az ott élő más nyugatiakat is és viszonyulásukat a város életéhez. A város- és emberkép leírása mellett azonban bölcseleteket is kapunk Mónika édesapja közvetítésében, amik kifejezetten feldobják az egész könyvet. Nem mintha alapjába véve nem lenne egy fantasztikus útleírás, de ezekkel a szösszenetekkel együtt már egy igazi lelki utazás mind kelet és nyugat oldalán. Nem csak arra ébreszt rá minket, hogy mennyire más ott az élet és a mindennapi gondok, hanem azt is megértjük, hogy amit addigi mindennapjaink során természetesnek vettünk hamar gondot okozhatnak nekünk, amint nem részesülünk kegyeikben.

Miután a könyv végére értem, kissé csalódott voltam. Nem a tartalom miatt, hanem az utazás rövidsége miatt. Olyan hamar eltelt az az idő amíg Mónikáék Kínában voltak, és én még sok minden szívesen olvastam volna róluk. Bánatomat enyhítette kissé a már korábban említett blog, és annak olvasgatása. Itt megtudtam például, hogy Mónikáék a könyv kiadásának idején még mindig Sanghajban éltek, hogy kik azok az előember nagyik, hogy a Feng Shui-t valójában föng svéj-nek kell ejteni, hogy a kertész valószínűleg egy megfigyelő ügynök és hogy a borítón látható ajtónyitót a szerző jó barátja Koczka Judit készítette és a Jade Buddha Templom főbejáratának kapuját díszíti. De még többet megtudhattam a Holdünnepről és a holland Vilmáról is (aki valójában Irma – hej! az a jó kis Flinstone család J). Nem csak a plusz információk miatt tartom fantasztikusnak a blogot – és ezúton szeretném megköszönni annak a bizonyos Miklósnak, hogy rávette Mónikát az írására – hanem azért is, mert nagyon sok szép fényképeket is kapunk. A hivatalos oldal címe, ahol a blog is található: http://szerelmemsanghaj.hu/#/fooldal

Egyéni meglátásom: ahogy olvastam a igen csak mélázásra ösztönző gondolatokat valamiért a Szex és New York jutott eszembe, amit eleinte nem értettem. Aztán rájöttem: bár Mónika sokkal okosabb, eredetibb és kedvesebb mint Carrie, mégis mindketten újságírók és olyan szemmel is nézik időnként az eseményeket. Hamar végiggondolják a történtek miértjét vagy annak lehetséges okait, majd megosztják azokat az olvasóikkal. Ezek után már csak egy lépés volt tovább képzelnem, hogy ezt a könyvet is felfedezi magának Hollywood és ebből is sorozatot fognak csinálni… de jó lenne! Ébresztő! Bilibe lóg a kezed! Tudom … de akkor is eszméletlenül jó lenne!

Ha valakit érdekel egy hosszabb beszélgetés az írónővel, akkor nézze meg az RTL klubnak ezt az adását, ami nem árul el sokkal többet a könyvnél, de arra mindenképpen kiváló, hogy ha valaki még nem olvasta, akkor felkeltse vele az érdeklődését.
http://www.rtlklub.hu/most/11339_portre_hogyan_dontenenek_ha_egyik_naprol_a_masikra_lehetoseg (A felvétel megtekintéséhez egy rövid és ingyenes regisztráció után kerülhet sor.)

Azon kívül, hogy nagyon szimpatikus volt Mónika édesapja, erős lett a meggyőződésem, hogy ha egyszer alkalmam nyílik elutazni Sanghaj-ba, egy percig sem fogok tétovázni.

Köszönöm még egyszer Christának és Sóvári Mónikának ezt a fantasztikus élményt!




Ui: amíg nagyban írtam ezt a recenziót Kőhalmi Zoltán mesélte el a Cool tv-n (immár százezredik ismétlésben) a pekingi kalandjait és a kínai emberekkel átélt élményeit. Mi ez ha nem megint egy újabb égi jel?