2008. június 26., csütörtök

Anna Gavalda: Együtt lehetnénk

Hogy őszinte legyek, ezért örülök, hogy nemrég beíratkoztam a könyvtárba... Mert ezt a könyvet úgy agyondícsérte mindenki, hogy tuti megvettem volna, ha nincs a könyvtár. De szerencsére nem tettem.... Alig vártam ugyanis, hogy vége legyen, mert már a következő könyvön járt az eszem, amit olvasni fogok...

A történet pedig jó lehetett volna. Párizsban játszódik a közelmúltban. Érdekes kis társaság verődik össze egy hatalmas lakásban. Camille, az anorexiás művészlelkű, de takarítónőként dolgozó lány, Franck, az egyszerű macsó, aki amúgy szakács, Philibert, aki egy elszegényedett arisztokrata család sarja és eltévesztette pár száz évvel az időt, azaz úgy viselkedik, mintha saját ükapja lenne, valamint Paulette, Franck nagymamája, aki a végelgyengülés határán van, de amúgy aranyos... Mindegyikőjük magányos, szeretetre vágyó, és hasonlóan hányatott múltú személy, akik végre egymásban találják meg a családot, igaz barátságot, szerelmet, törődést, stb.

Szóval ebből a bandából akár valami nagyon jót is ki lehetett volna hozni. Az ötletből, hogy mindhárom fiatalnak érdekes a hobbija, érdeklődési köre (festészet, konyhaművészet, történelem), sokkal többet lehetett volna profitálni, de olyan öncélúnak éreztem felvetni ezeket a dolgokat, mert valahogy semmi sem sült ki belőle. Ütköztethették volna az eltérő érdeklődésből fakadó különböző nézeteiket az élet nagy kérdéseiről, vagy mittomén.... De nem. Nagyon halványan említették mindhárom témát, szóval sok értelme nem volt, de mindegy.

Végig olyan érzésem volt, hogy Gavalda szépirodalmi köntösben próbál előadni egy kőkeményen szirupos, Románába illő sztorit... (**Spoiler** vagy valami ilyesmi) Ugyanis ez tulajdonképpen Franck és Camille története volt, a másik két fő(?)szereplő majdnem csak töltelékként került bele. Pedig Philibert volt a kedvencem, rá például sokkal mélyebben kíváncsi lettem volna, mint a többiekre, ugyanakkor pont az ő lelkivilágába nem igazán kaphattunk betekintést...
Irtó gagyi megoldások voltak benne pl. amikor Paulette házáról kiderül, hogy éppen olyan kis házikó, amit Camille álmaiban elképzelt magának és majdnem sikítófrászt kaptam, amikor Franck és Camille a végén eltávolodik egymástól, mint a rossz ponyvaregényekben, hogy aztán persze egymás karjaiban kössenek ki...

És ami a legjobban idegesített, hogy a 630 oldalas könyvben az 500. oldalig kb. semmi sem történt. OK, hogy be kell mutatni a szereplőket, a hátterüket, hogy aztán megérsük, hogy mik a motívációi a tetteiknek, de könyörgöm, a könyv 80%-ában??????? És az egy dolog, hogy történés alig volt az első ötszáz oldalon, de lélekábrázolás vagy mélyebb gondolatok is csak nagyon gyengén...
A vége pedig annyira nyálas és csöpögős lett, hogy....Áh...

5,5/10-nél nem érdemel többet nálam.
Biztosan rosszkor rossz helyen olvastam, de mindenre vágyom mostanában, kivéve ilyen szirupos heppiendes nyálas keserédes sztorira.
Filmen egyébként (főleg a rengeteg párbeszéd miatt) jobban el tudom képzelni - meg is nézem a belőle készült filmet már csak Audrey Tautou és Guillaume Canet miatt is - hátha ott jobban bejön a történet...

Szeee

2008. június 25., szerda

Kertész Erzsébet: Elizabeth

Még nem gondolkodtam ennyit, hogy megírjam-e a véleményemet egy bizonyos könyvről vagy sem.

Kertész Erzsébet könyv először tinédzser koromban akadt a kezembe (Teleki Blanka), és azonnal meg is szerettem az írónőt mesélni tudásáért, feminizmusáért és kifinomultságáért.

Az elsőt még több is követte, és egyikben sem kellett csalódnom, neve garanciát jelentett minden alkalommal.

Aztán megvettem az Elizabethet… Ezúttal nem Sissi-ről van szó, hanem Elizabeth Barrett Browning költőnőről, aki a XIX. századi angliában alkotott, igen sikeresen. Életét megkeserítette és nehezítette egy gyermekkorában elszenvedett baleset, így élete nagy részét bezárt szobák falai között töltötte, verseket megálmodva. 11-en voltak testvérek, de közülük csak nagyon kevesen voltak képesek a teljes értékű felnőtt életre, köszönhetően zsarnok édesapjuknak, aki kerek perec megtagadta minden gyermekének a házasságot. Habár Elizabeth volt a szeme fénye mind közül, a szülői akarat őt sem kímélte. Elizabeth önmagára sosem tekintett úgy mint szerelmes asszonyra, így a legkevésbé őt zavarta a drákói szigor, de testvéreit szánta minden pillanatban hisz ellenállni egyikük sem mert. Telnek múlnak az évek, hősnőnk pedig egy Browning nevű költőnek köszönhetően ráébred, a fájdalmas következmények ellenére, ő lesz az első aki ki fog törni a „rácsok” mögül.

Ennyi a történet, így még szép is lenne. Ez alapján érdekes lehet(ne), de akkor miért is nem tetszett?!

Hol is kezdjem? Valahogy nem ismertem rá a megszokott „Kertész Erzsébet stílusra”. Hiányzott belőle valami, inkább volt csöpögős elbeszélés, mint izgalmas hősnői kaland.
Sokszor leragadt a részleteknél, amelyek már fárasztottak egy idő után, mintsem dinamikusan haladt volna tovább.

És amit végképp nem tudtam felfogni: egy 30 éves nő miért hívja doktor bácsinak az orvost, még akkor is ha az már gyermekkora óta ismeri???? Ez kb. minden harmadik fejezetben előfordult, csakhogy ne legyen hiányérzetünk.

Szeretném még kiemelni továbbá, hogy a történet alatt többször is megemlíti a költőnő szépségét. Jó, okés hogy az akkori szépségideál más volt és biztos vagyok abban is, hogy az írónő valóban ilyennek látta, meg merném kockáztatni azt is, hogy kicsit színezett a dolgon, na de most őszintén: a kedves tekintet mellett, inkább mondtam volna érdekesen szépnek, mint a család legszebb nőtagjának. (Pedig elég rugalmas természet vagyok). (Hadd jegyezzem még meg: A könyvben publikált illusztrációk is elég messze állnak a valóságtól.) Ekkora ferdítést sem olvastam még tőle.

Értetlenkedésemet tett követte: utána néztem a neten, a Wiki szerint ezt az irományt, 1948-ban alkotta meg, jóval a Vilma doktorasszony, a Teleki Blanka, A lámpás hölgy vagy a Fejedelemasszony stb. előtt. Így talán már jobban érthető a különbség, de én részemről olvasásra akkor sem ajánlom.



Borostyán, 2008. június 25.

2008. június 23., hétfő

Lian Hearn: A Fülemülepadló

A Lian Hearn név a látszat ellenére női írót takar. És valóban takar, hisz valódi neve: Gil(Lian) Rubinstein, aki nagyon szereti és tiszteli a japán kultúrát. A 65 éves írónő azért ragaszkodott az álnévhez, mert nem akart zavartságot okozni a vásárlóknak, hisz ő addig kizárólag gyermekkönyveket publikált. Igazi világpolgár, Angliában született, sokáig Ausztráliában élt, de jelenleg Dél Afrikában van az otthona.

Mikor e könyvet az elején elkezdjük olvasni, rögtön értésünkre adja, hogy ne keressünk semmilyen történelmi vagy földrajzi egyezést az „igazi” régi Japánnal, mert nem létezik. Ez a könyv egy kitalált időben és helyeken, képzelet által megalkotott emberekről mesél. Nincs más célja mint a szórakoztatás, amit sikeresen véghez is visz.

Tomaszu a 15 éves, kamasz fiú édesanyjával, nevelőapjával és féltestvéreivel él egy nyugodt és csendes faluban egy Keleti Birodalomban, ahol békességben élik mindennapjaikat a Rejtett Isten vallását gyakorolva. Egy este, mikor egyik csavargásából hazatér, leégett házak, halottak és rengeteg vér fogadja. A gyilkosok még a faluban vannak, akik - Tomaszu egy igencsak merész húzása után - üldözőbe veszik a fiút. Menekülése közben belebotlik egy idegen férfiba, akit azelőtt sosem látott, de az védelmébe veszi őt. Menekülésük közben kiderül, az ismeretlent Otori Sigerunak hívják, aki merész elhatározásra jut: oltalmába veszi a fiút, akinek új személyazonosságot is ad Takeo néven és óva inti a Rejtettek vallását felejtse el örökre, hisz akik ezt a vallást a magukénak tulajdonítják, igen hamar halál fiai lesznek.

Takeo sorsa immár Sigeru életéhez fonódik, hálával és tisztelettel tekint rá, és még nem sejti, hogy új élete válaszokat tartogat régi életére, de újabb kérdések tucatjai merülnek majd fel benne. Biztosan tudja, bosszút fog állni családja gyilkosain, csak a módot és időt nem tudja még, de Sigeru nagyúr közelében erre is hamarosan választ talál.

Akad azonban még valaki a Birodalomban, aki bosszúra vágyik: Sirakava Kaede a szintén 15. évében járó leány, aki túszként él a Nogucsi kastélyban, miután vezér édesapja kénytelen őt fogolyként átadni. 8 évnyi szenvedés és reménykedés után eljön végre a nap, mikor kijut a kastélyból és ráléphet arra az ösvényre, mely örökre összefonja sorsát Sigeruval és Takeoval.

Ez egy sorozat, melynek az Otoriak Története alcímet adta az írónő, és három kötetet alkotott a történetből. (Később még kettővel egészítette ki a saga-t: egy előzmény feltáró és egy "utó" történettel). De ne ijedjünk meg, az aktuális történet befejeződik, csupán a hősök jövőbeni életét és kalandjait hagyja nyitottan Hearn, hisz oly sok kérdés marad még megválaszolatlan számunkra.

És mily meglepő, miután ez a sorozat is világsiker lett, Hollywood egyből lecsapott a jogokra és 2009-re ígérik a filmet. Egyelőre csak ennyit tudni, nem többet.


Eredeti cím: Across The Nightingale Floor
Borostyán, 2008. június 23.

Jennifer Kaufman és Karen Mack: Book Lover ("Könyvmoly" - saját fordítás)

XX. század, Los Angeles

Dora, a harmincas éveiben járó, pillanatnyilag egyedülálló nő minden helyzetben olvas. De leginkább akkor, amikor el akar menekülni a világ elől. Amikor valamilyen döntést kellene hoznia. Amikor bánat éri. Amikor az édesapja megbetegszik. Amikor szerelmes. Amikor nem szerelmes.
Dora mindenevő. Rendszeresen jár a helyi könyvesboltba, ahonnan nagy kupac könyvvel tér mindig haza, beül a fürdőkádba, bezárkózik a lakásba és napokig ki se dugja az orrát.
Aztán egyszer a könyvesboltban találkozik Freddel…


Amiért tetszett:
- érdekes egy könyvmoly lelkivilágáról olvasni, nem volt nehéz az azonosulás
- Los Angeles hangulata
- a Dora által olvasott könyvek jó ötleteket adnak újabb olvasmányélményekhez
- minden fejezet egy idézettel kezdődik: irodalomról, könyvekről, az olvasás öröméről

- hátul mellékletként össze van szedve az összes, a regényben megemlített irodalom, ami alapján az olvasó is könnyen összeállíthatja a saját listáját


Megjegyzés: a könyvet angolul olvastam, és ha jól tudom, nem jelent meg (még) magyarul. De azt gondoltam, helye van itt, a „könyvmolyok” blogján. Nem nehéz a nyelvezete, élvezetes, könnyű, modern, csajos olvasmány, akár nyaraláshoz is tudom ajánlani.

Az úgynevezett "Chic Lit" ékes példája, mellyel olyan regényeket szoktak jelölni, amelyek 20-as, 30-as éveikben járó, leginkább szingli, dolgozó, városi nőknek és nőkről szólnak. Na ez ilyen.

2008. június 21., szombat

Stephenie Meyer: Twilight (Alkonyat)

Az írónőről bővebben itt.
FRISSÍTÉS3: a könyv november 5-én fog megjelenni, a bookline-nál már elő is jegyezhető és 20% kedvezményt kaphattok rá.

FRISSÍTÉS2: Szeretnél beleolvasni a magyar verzióba? Persze nem kötelező, nem szeretnék én tukmálni senkit! :D :D :D
De ha a válaszod IGEN, akkor katt ide! Nem bánod meg! ;-)

Frissítés: MAGYARUL várhatóan október végén, november elején fog megjelenni, a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.
A film pedig úgy néz ki hazánkba is ellátogat majd, nem sokkal az amerikai premier után. Köszönjük az információt.

Bram Stoker nagysikerű Drakula regénye óta rengetegen megírták már a maguk elképzelése szerint, ilyen-olyan formában milyen is lehet egy vámpír szerelme. Annyian vannak már a képzeletbeli sorban, hogy amint megjelenik egy újabb példány legyintünk és szkeptikusan visszahelyezzük a polcra, hacsak…. Hacsak nem hallottunk valami nagyon jót vagy olvastunk egy fantasztikus olvasói véleményt róla. Így jártam én is Stephenie Meyer, Twilight című könyvével.

Az Egyesült Államokban tömeghisztéria fogadja már a nevét is, hát még akkor szabadul el a pokol, ha személyesen is megjelenik valahol. Utálom ezt mondani, de nem tudok jobb példát, ez az írónő olyan az amerikaiaknak, mint az angoloknak J.K. Rowling: nemzeti kincs a tinitársadalomban.

A Twilight két főhőse Edward és Bella. A 17 éves Bella önfeláldozóan édesapjához költözik egy Forks nevű kisvárosba, miután édesanyja újra házasodik, így szándékozik több időt adni anyjának, hogy ne kelljen folyamatosan közte és állandóan utazó sportoló férje között egyensúlyoznia. Bella kedves és okos lány, de nagyon nehezen viseli el Forksot: szinte állandóan esik, alig süt a nap, minden csupa moha és futónövény. Az iskolában kedvesen fogadják ki ilyen ki olyan módon, kivéve egy embert: Edwardot. Még egyetlen szót sem beszéltek egymással, a fiú mégis szinte megöli tekintetével, mely fekete szénként ragyog. A helyzetet csak rontja, hogy biológia órán egymás mellé kerülnek. Bella kisebb sokkot kap, nem érti, nem tudja mit csinált, hogy ezt érdemli, ráadásul úgy néz ki a fiú miatta marad ki az iskolából hosszú időre…. Aztán amikor egy nap az ebédlőben újra meglátják egymást a fiú mintha teljesen megváltozott volna, már nem néz rá ellenségként, és biológia órán kedvesen próbál Bellával beszélgetni, mintha jóvá akarná tenni múltkori viselkedését. A lány meglepődik, és döbbenten látja, a fiúnak nem csupán a viselkedése változott meg, hanem a szeme is: topáz színű lett. Edward egyre barátságosabb a lánnyal, ugyanakkor folyamatosan tartja köztük a karnyújtásnyi távolságot. Egy nap az iskola parkolójában Bellát majdnem saját járművéhez passzírozza egy megcsúszott autó, de Edward a tér túloldaláról pillanatok alatt ott teremve elrántja a lányt, és elemeli az autót a lábától. Ez újabb kérdéseket vet fel, de a fiú újra bezárkózik. Bella egészen addig nem érti, amíg az indiánrezervátumban élő középiskolás indián fiú Jacob, el nem mesél neki egy „legendát” Edward családjáról. A lányban összeáll a kép, de minden jel ellentmond a legendáknak, többek közt az is, hogy Edward világos nappal sétálgat az iskolában. Miután mindkettőjük számára világossá válik, hogy nem tudják távoltartani magukat a másiktól, megkezdődnek az őszinte vallomások, és ez közvetve mérhetetlen veszélybe sodorja Bella életét, hamarosan Edward „vegetáriánus” családjának segítségével menekülnie kell…

Ez egy könyvsorozat, idén augusztusban jelenik meg a negyedik rész. Az első hármat már elolvastam, mert miután végeztem a Twilighttal, neki kellett kezdenem a második (New Moon) és harmadik (Eclipse) résznek is. Tömeghisztériát említettem, nem véletlenül: ha a googleba beírom az írónő nevét 2 620 000 találatot dob ki és ez a szám folyamatosan nő, amint biztossá vált, hogy film készül a könyvből, rajongók ezrei készítettek olyan videókat hogy mely színészeket látnák szívesen a szereplők megjelenítésében. Ha beírja valaki Youtube-on, hogy Bella Edward 19 000 találatot hoz ki, ennyire iparkodnak a rajongók. Ahhoz képest, hogy annakidején csak egyetlen kiadó állt szóba az akkor elsőkönyves írónővel most milliókat keresnek rajta, ebben biztos vagyok…

És hogy mi az egyedi ebben a történetben? Először is nem a megszokott fokhagymás, koporsós, napon szétégős vámpírokról van szó, és nem is a szemfogas, denevérré változós klisékkel teli történetről beszélhetünk. A két főhős természete és szerelme is kellemesnek mondható. Jól sikerült velegye a romantikus, kaland és fantasy könyveknek. Az írónő fantasztikus stílusa koronázza meg az egészet, könnyed, szellemes és egy pillanatra sem unalmas. És bár tiniknek íródott, még én is nagyon élveztem, a szövege könnyű, nem sok szótárazást igényel egy középfokú nyelvvizsgával rendelkező olvasó.

Két idézet a könyből:

Edward: "És az oroszlán beleszeretett a bárányba"

Bella: "Hány éves vagy?"
Edward: "17"
Bella: "És móta vagy 17?"
Edward: "Egy ideje"

Az első rész alapján készülő filmet már le is forgatták, decemberben lesz a bemutató, íme az előzetes: http://www.youtube.com/watch?v=xBvOhfL4mYw
/Azóta ezt már meg is néztem és véleményeztem is/

És egy jelenet, amelyet már sikeresen összevágtak: http://www.youtube.com/watch?v=YzsFaelXTDo

És külön dicséretként szeretném még megemlíteni Stephenie Meyer honlapját: az egyik legjobb amit eddig olvastam! Nem is a design miatt, hanem a tartalma az, ami annyira fantasztikussá teszi: a könyvből kivágott részek, háttérinformációk a szereplőkről ÉS! Külön, a könyvek megjelenése után megírt kisebb történetek, melyek igazi csemegeként szolgálnak az olvasóknak. http://www.stepheniemeyer.com/

Hasonló koncepcióval rendelkezik Görgey Etelka oldala is, de azt még nem érzem ennyire kidolgozottnak.


Itthon, magyarul még nem jelent meg és sajnos nem találtam semmilyen infót, hogy valaha is veszi-e egy kiadó a fáradtságot a hazai megjelentetésre.





Borostyán, 2008. június 21.



FRISSÍTÉS!

Elkészült az első magyar Twilight rajongói oldal: http://twilight-info.org/

Borostyán, 2008. augusztus 03.


2008. június 16., hétfő

Sophie Kinsella: Kétbalkezes Istennő

Sophie Kinsella a Boltkóros naplója után ezúttal a ló másik oldalát mutatja be: Samantha egy kimagaslóan tehetséges ügyvédnő, aki a túlóráknak és a megoldhatatlannak látszó eseteknek, más szóval ízig-vérig a hivatásának él. Legnagyobb álma, hogy munkáját megbecsülve végre társnak válasszák be a menő ügyvédi iroda vezetői.

Igen ám, de a döntő napon egy végzetes hibát fedez fel, méghozzá a sajátját és ezzel vége karrierjének. A ténytől teljesen sokkolva, útra kel, megy amerre a lába viszi, és egyszer csak azon kapja magát, hogy Londont elhagyva valahol a teljes ismeretlenségbe csöppent. Bekopog egy közeli házba fájdalomcsillapítót kérni, és mire feleszmél már egy felvételi interjú kellős közepén találja magát, házvezetőnői pozícióra. Az állást megkapja élénk fantáziájának és leleményességének köszönhetően, de mire észbekap mit is tett, már nyakig ül az újabb pácban: ugyanis nem tud mosni, vasalni, takarítani a főzésről már nem is beszélve: egy egyszerű szendvics is kifog rajta. Húst, zöldséget és gyümölcsöt még csak fóliázva és felaprítva látott az üzletek polcain, a sütő gombjairól fogalma sincs mire valók valójában, nem tudja hogy a forró dolgokat konyhakesztyűvel ajánlott megfogni és szódabikarbónát használ a mártás sűrítéséhez. Már majdnem teljesen összeomlik, amikor is a konyhaajtón benyit az igencsak megnyerő kertész és ezzel Samantha felvértezi magát a sütő és mosógép elleni harcra.

Mulatságos, habos-babos kis könyv, de semmi extrát nem nyújtott számomra. Nyári kikapcsolódásnak megteszi. A boltkóros naplóját jobbnak találom, annak ellenére hogy az okos és talpraesett Samantha karaktere szimpatikusabb számomra, mint a költekező, totális csőd Becky, de az utóbbi kalandjai színesebbek és talán kevésbé csöpögősek, jobban felkavarták érzelmeimet.

Mindazonáltal nem tudom szó nélkül hagyni, hogy a borító maga a förtelem, a Kelly Kiadó újra nagyot alkotott.




Eredeti cím: The undomestic Goddess
Borostyán, 2008. június 16.

2008. június 15., vasárnap

Háy János: A gyerek

Nem is tudom... Nehéz ezt a könyvet helyretenni magamban. Nagyon hamar, 3 nap alatt kiolvastam, mert nagyon olvastatta magát, folyton történt benne valami.

Egy név nélküli, vidéki gyerek történetét meséli el nekünk az író. Már ezzel a névtelenséggel és az elbeszélésmóddal is kefejezi, hogy ez akárkinek a története lehet ma Magyarországon. Az arcunkba kapjuk ugyanis ezzel a sztorival a nagy magyar valóságot.

Gyerekünknek a szülei "nagy" jövőt szánnak, ő más lesz, tudós lesz belőle, mondják. Persze aztán az élet elintézi, mert ugye nem olyan egyszerű az. Esze ugyan van a gyereknek, de nem elég. Megfelelő háttere és szerencséje pedig végképp nincs. Így a vágyott filozófia szak, amire a gimnázium után jelentkezik, nem jön össze. Sokadszorra sem. Így a biztosra megy, elvégez egy vidéki főiskolán egy tanári szakot, majd tanár, sőt iskolaigazgató válik belőle. De elkapja őt is a gépszíj, inni kezd és az alkohol és a meg nem valósult álom az egész életét romba dönti, lépésről-lépésre csúszik lefelé...


Ennyi a törénet dióhéjban, de hozzá kell tennem, a gyerekén kívül még vagy 20-30, a gyerekkel kapcsolatba kerülő személy sorsát ismerhetjük meg 1-2 oldalon taglalva. Mégpedig olyan éles kanyarokkal eltérve az eredeti történettől, hogy minden második oldalon csak pislogtam, hogy most honnan is indultunk és kiről is van szó tulajdonképpen ebben a történetrészben (mert neve nem csak a gyereknek, de senkinek nincs)... Igazából ez a megoldás tetszett is meg nem is, mivel sosem tudtam, hogy kiről beszélünk. De rájöttem, hogy épp ez az író célja. Tök mindegy kiről beszélünk: bárkiről. Ezek a történetek, sorsok ugyanis akárkié lehetnek ebben országban, nem az a lényeg, hanem hogy van/lehet ilyen... Sajnos. Azért sajnos mert ezek az élettörténetek egyáltalán nem vidámak, sőt... Amilyen a valóság is.

Nem is tudom mit gondoljak erről a könyvről. A stílusa nagyon jól illik a személytelen történethez, néha olyan tényszerű, kegyetlenül őszinte, valós, mintha egy jelentést olvastam volna. Szóval nagyon ki van találva. De igazából maga a sztori engem szinte sokkolt. Nem mintha nem tudnám, hogy hogyan élnek százezrek, milliók, hogy milyen sorsok vannak körülöttem. Csak én nem ezt várom az irodalomtól. Ha valóságot akarok, akkor megnézem a Híradót, vagy a Duna tv-n a dokumentumfilmeket. (Egyébként néha a mónikashow jutott eszembe a könyv olvasása közben....) Nem ilyen gondolatokat akarok, hogy ébresszen egy történet. Köszi, de nem. Én maradok inkább a saját kis mikromiliőmben, az "álomvilágomban"...:-)


(Esküszöm, teljesen véletlenül alakult úgy, hogy ez után Alexander von Schönburg: Pénz nélkül gazdagon - avagy a stílusos elszegényedés művészete című könyvét tervezem olvasni...:-))))


Szeee

Raana Raas (Görgey Etelka): Csodaidők - Az Ogfák vöröse

Egy magyar írónő sci-fi-kaland könyve. Stílusában Scott Westerfeld – Csúfok című alkotásához hasonlítanám, de annál jóval kiépítettebb, megalapozottabb, sőt megkockáztatnám, hogy izgalmasabb is.

Amikor megtudtam, hogy e fura név magyar írót takar, egy kicsit alábbhagyott a lelkesedésem, mert még élénken bennem él az a csalódás melyet Böszörményi Gyula – Gergő sorozatának első részénél éreztem. Gergő számomra túl gyerekes volt, túl erőltetett. A gyerekek azonban szeretik és az a lényeg hogy olvasnak…

De elkalandoztam. Szóval a Csodaidők első része: Az ogfák vöröse felülmúlta minden várakozásomat, mikor végre elkezdtem már nem bírtam megállni, mihamarabb meg kellett tudnom hogyan alakul a 3 főhős (Judy, Giin és Yaan) élete, ebben a távoli és nagyon furcsa világban. A történetben a 3900-as éveket élik és az emberiség két részre szakad: kívülállók és kaveniek. A kívülállók kultúrája nagyon hasonlít a mai emberiségére, a kaveniek életét azonban a vallás, a tradíciók, a tisztelet és a család feltétlen összetartása jellemzi. Máshogy öltözködnek, mást esznek és más az életritmusuk is. Ők a sikeresebbek, a gazdagabbak és ráadásul sokkal tovább is élnek.

A könyv kezdetekor Raana Raas, aki elmeséli ezt a sokakéletét megváltoztató kalandot (ő is szereplő a könyvben) előszóban elmondja miért is írta meg e történetet.

A 12 éves Judy árvaházban él, miután édesanyja lemondott róla, életét éppen elég kilátástalannak és sivárnak látja. Kivülállónak született, a kaveniekről csak szóbeszédeket hallott, melyek igen rosszindulatúak és nagyon sötéten festik le őket.

A 45 éves Giin Raas kaveni, munkáját tekintve safir aki egy egész bolygón felügyeli a rendet, lemondott elsőszülöttségi jogáról öccse javára, hogy élete álma váljon valóra, és azt a munkát végezze, amire nagyon vágyott.

Yaan Raas az unokaöccse 17 éves, elnyomva él apja árnyékában, a tradíciók és a családi rend béklyója alatt szivárog el benne mind jobban az életmódja és családja iránti szeretet.

Judy képességeinek köszönhetően kiválik a kivülálló árvaházból és egy segítőkész mazdra által egy kaveni intézménybe kerül. Annyira megkedveli az ottani szokásokat és életet, hogy leghőbb vágya már az, ő is kaveni lehessen, egy nap hármójuk sorsa összefonódik.

Judy aki be szeretne kerülni a kaveni világba és Yaan aki ki akar törni onnan bármi áron.
Nem ismerik egymást mégis a „másik életét élik”. Hogyan alakul a sorsuk és sikerül-e a közelgő háborút elkerülniük, hisz az ellentétek kaveniek és kivülállók között napról napra nagyobbak.

Az első lapokon a Raas család családfája található, melyet elég sokszor kell majd fellapoznunk, mert nagyon sokan vannak és a történet során mindegyikük előkerül. A kaveni szokások és nevek elég furák első olvasásra, de hamar bele lehet jönni, a hátsó oldalakon egy kis lexikon segít az eligazodásban.
Bár majdnem 2000 évvel a mi időnk után játszódik a történetben felmerülő problémák és ellentétek ismerősek számunkra: vallási fanatizmus, bigottság, terrorizmus, rasszizmus, előítéletek, hatalmi láz, csőlátás, elnyomás, árulás és mindezek nevében vagy ellenében merényletek, gyilkosságok.

A történet tetralógiának íródott, ez az első rész, az idei Könyvhét alkalmából jelentették meg a másodikat Csodaidők - Kiszakadtak címmel, már nagyon várom, hogy a kezembe vehessem!

Elismerésem az Animus Kiadónak, hogy egy magyar író regényét is „bevállalták” és ezzel talán elindítanak végre egy jobb minőségű ifjúsági magyar irodalmi életet is. Ha valami felhozható hibájuknak akkor szerintem az, hogy nem fordítanak több reklámot és figyelemfelkeltést a könyvre, pedig igazán megérdemelné és azok is felkapnák a fejüket akik még nem is találkoztak vele.

A könyv honlapja, ahol részleteket lehet olvasni a regényből és többet megtudni erről a fantasztikus írőnőről: http://www.csodaidok.hu/

Kedves Görgey Etelka: remélem még sokat hallunk Önről!!




Borostyán, 2008. június 15.

2008. június 12., csütörtök

Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

XIX. század, London, arisztokrácia.

Dorian Gray, a kivételes, lenyűgöző szépségű, romlatlan, bájos arcú, ártatlan fiatal férfi egy festő barátja otthonában – miközben egy festményhez modellt ül – megismerkedik Lord Henry Wottonnal. A találkozás a fiú számára végzetesnek bizonyul…

Lord Wotton szerint az életben az egyetlen érték a szépség, és az élet értelme a vágyak kielégítése és az érzékek csillapítása.

Dorian élete megváltozik, kinyílik számára a világ, új, eddig nem látott élményekben van része. A cél szentesíti az eszközt, bármi áron elérni a gyönyört és megtartani a szépséget.

A fiú kívánsága – mely szerint a róla festett kép öregedjen, rajta viszont ne látszódjon az idő múlása – valóra válik. A bűnös, kicsapongó élet ellenére Dorian szép és üde marad, ártatlan arcára tekintve senkinek nem jut eszébe bármi rosszat feltételezni róla. A festmény viszont öregszik, arcán a vonások folyamatosan változnak és magukban hordozzák Dorian bűneit.

Többet nem írnék a történetről, mert akkor nem lesz érdekes elolvasni, legyen elég ennyi ízelítőnek…

Amiért tetszett a könyv:
- Időtlen téma: az élet értelmének keresése, öregedés, hedonizmus, dekadencia
- A szellemes, intellektuális, irónikus párbeszédek
- Nehéz, filozofikus gondolatok könnyed, olvasmányos formában tálalva

Megjegyzés: A könyv eredeti címe: The Picture of Dorian Gray, ellentétben a magyar címmel, ahol arcképről van szó. A kép, amiről a regényben szó van, egész alakos.

Ez egyébként Oscar Wilde egyetlen regénye, eredetileg 1890. június 20-án a Lippincott's Monthly Magazine-ban publikálta.

Ajánlom fiataloknak és lélekben fiataloknak…..



Eredeti cím: The Picture of Dorian Gray

Ulpius-ház Kiadó

344 oldal
Fordította:Kosztolányi Dezső

2008. június 10., kedd

José Saramago: Halálszünet

Köszi, Csenga!:-)

Új kedvencem újabb remekműve, gondoltam az utolsó előtti oldalig.


Ismét egy fergeteges sztori, magávalragadó stílusban, kérdőjelek, gondolatjelek, felkiáltójelek tökéletes hiányával. A kutya vonulat ismét megjelenik, mely már önmagában is szívembe zárja az egész könyvet...

Nagyon nagy odafigyelést igényelt a mű megírása, hálátlan feladatot választott magának Saramago azzal, hogy hónapokig senki nem hal meg egy országban, majd kékeslila levélen értesül mindenki egy héttel a halála előtt arról, hogy viszi a kaszás.. De Saramago mindenre gondol.


Végig úgy éreztem, egy jól összetett izgalmas történet, egy fejezet eszmefuttatás, egy fejezet cselekmény, egyikből se sok...


A probléma ott kezdődik, amikor a halál (aki természetesen nő, mivel a legtöbb nyelvben a halál szó nőnemű..) egy értesítőt rendre visszakap. Fogja magát, emberi alakot ölt és elmegy megnézni, ki ez az ember, aki nem hajlandó meghalni akkor, amikor meg kellene neki...

Végig sejtettem, mi lesz a vége, és lehetett volna egy keserű, ironikus, jó kis történet, ehelyett az utolsó pillanatban Saramago jobbra rántotta a kormányt, aminek következtében hálivúdban kötöttünk ki. A nyálas befejezésen túl ez az irány számos ellentmondást hagyott maga után.

Áll-leesés és kerekedő szemek helyett egy enyhe kis gúnyos mosoly kíséretében tettem le a könyvet.

Saramago kicsit most pihen nálam, de a többi könyvét is tervezem olvasni, mert ha ennek a vége nem is lett jó, olvasni nagyon jó a műveit.

Doris Lessing: A fű dalol


Szeee véleménye


Szándékosan raktam be ezt, és nem a már jól ismert könyvborítót ide. Egyrészt mert ezt az ősrégi kiadású példányt olvastam, másrészt mert ebből azért kiderül, hogy ez a mű nem mostanában írodott (egészen pontosan 1950-ben adták ki először), viszont mostanáig - a Nobel-díjig - kb. a kutya sem hallott sem az írónőről, sem a könyvről...

A történet egy gyilkosság felfedezésével kezdődik, a fekete szolga megölte - és ezt a tényt nem is tagadja - fehér úrnőjét. Mindezt a 40-es években, Dél-Afrikában. Nincs tehát nyomozás, az ok is látszólag nyilvánvaló: haszonszerzés... Ez azonban nem igaz és az írónő Ádámtól Évától, azaz a meggyilkolt nő gyermekkorától elkezdi mesélni a nő életét, hogy megértsük, mi vezetett el a történtekhez... Betekintést kapunk a kor zimbabwei társadalmába, képet kapunk a fehérek és feketék között húzódó éles határvonalról, amit egészen egyszerűen képtelenség átlépni, mert aki átlépi, az gyűlölet, kiközösítés tárgya lesz. Ugyenez vonatkozik az olyan társadalmi elvárásokra, mint a családalapítás, férjhezmenés - melyek Maryt is megtalálják és beleugrik egy ismeretlennel való házasságba, csak mert olyan akar lenni, mint a többiek. Feladja korábbi kényelmes és boldog életét, teljesíti feladatát, asszony lesz, ugyanakkor rendkívül szenved a kialakuló körülmények miatt: naphosszat egyedül a forróságtól lángoló farmon, egy olyan ember társaként, aki egy mulya, semmihez sem értő csődtömeg. Szegénységben, kiszolgáltatottan. Mary férjén kívül egyedül a szolgáin képes levezetni a benne felgyülemlő keserűséget, feszültséget. Pszichéje a hosszú évek alatt egyre romlik, idővel teljesen beszűkül és egyenes út vezet a tragikus végkifejletig.

Ami nagyon tetszett a könyvben, az a sallangmentes, kristálytiszta - egyedül a célt szolgáló történetszövés, mondatok. A cél pedig, hogy megértsük, mi vezetett a gyilkosság bekövetkeztéig, hogyan jutott el Mary és Moses addig a bizonyos pontig. Nem volt benne egyetlen felesleges, öncélú szóvirág vagy tájleírás sem, ami nem közvetlenül a történtek megértését célozta volna. Még a tücskök idegesítő ciripelésének leírása is azt szolgálta, hogy jobban ráhangolódjunk a főhősnő idegállapotára.

A másik, ami nagyon tetszett, hogy a történetbe ágyazva elég jó képet kapunk az akkori és ottani társadalomról, az esetleges visszásságokról. Gondolok itt például Mary és Dick szomszédjára, Charlie Slatterre, aki saját maga gazdálkodott, de fiait egyetemre járatta, művelt emberekké nevelte, ugyannakkor megvetette őket. És persze megjelenik a zárt közösségek örökké jellemző motívuma, a "ha nem asszimilálódsz, kiközösítünk", ahogyan ez Mary és Dick Turnerrel is történt, akik nem voltak hajlandóak részt venni a fehér gazdálkodók társadalmi életében, ezért pletykálkodni, gúnyolódni kezdtek rajtuk, sőt megvetették őket.

De a legeslegjobban Mary pszichés állapota romlásának bemutatása tetszett. Néha annyira valóságos volt az ábrázolás, hogy én is teljesen feszült lettem - és az ilyet imádom...

Mindent összevetve - attól függetlenül, hogy szinte tök egyenes, minden csavar nélküli sztorival álluk szemben, nagyon tetszett, nem tudok 10/10-nél rosszabb értékelést adni neki...;-)




Szeee 
Bejegyzés készült: 2008. június 10.

Csenga véleménye

Tyűűűűűűű!!! Leesett állal olvastam végig a könyvet, bár rögtön a végéről indít vagyis magával a gyilkossággal,és visszafelé göngyölődik a történet. De még igy is,hogy tudjuk mi lesz a vége, körömrágva izguljuk végig az oldalakat.

Mary bár angol volt Dél-Afrikában nőtt fel,a családját nem igazán szerette,apja alkoholista volt anyja pedig mártírként tűrte. Mary hamar a saját lábára állt és önálló életet élt,mondhatni boldog volt egyedül-egy véletlen meghallott mondat,barátoknak hitt árulók törték össze az idilli világot és benne Maryt. A társadalmi elvárások olyasmibe hajszolták bele,amit önszántából talán sosem tett volna meg. Férjhez ment...a városból elköltözött újra oda ahonnan gyermekkorából elmenekült. A sivár pusztaságba ,ahol csak a föld van és szolgák.
Próbált beilleszkedni,illetve egyszerűen megérteni az itteni egyszerű életet,de nem tudott alkalmazkodni,sem az emberekhez,sem a környezetéhez. Bosszús lett,életunt,és haragos.Mindketten mást vártak a másiktól ,de ezt sosem árulták el egymásnak. Egy alaklommal abban a hitben,hogy visszatérhet régi életébe megszökött a férjétől, de épphogy megizlelte a szabadságot azonnal rájött csapdába esett ahonnan nincs kiút-visszament férjéhez.

Mary minden dühét, csalódottságát a néger szolgákon vezette le,gyűlölte őket-maga sem tudta miért.A férje miután beteg lett, Mary kénytelen-kelletlen vette át a gazdálkodást földeken,hajszolta az embereket és magát.Egy napon olyan dolgot tett amivel aláírta a halálos ítéletét.....
Társadalmi elvárások,rabszolgatartás,a fekete emberek semmibe vétele, és új érzések amikkel Mary nem tud mit kezdeni,mindenről olvashatunk ebben a lebilincselően izgalmas könyvben.

Sosem éreztem még igy egy könyv elolvasása után-úgy érzem mintha lennének olyan oldalak amik megvannak irva, de még sem lehet elolvasni őket!!! Szinte biztos vagyok benne, hogy Mary és Moses a szolga között olyasmi történt ami teljesen megzavarta Maryt - szerelmesek lettek, függtek egymástól - de abban a társadalmi helyzetben ezt lehetetlenség lett volna felvállalni.
Nagyon kiváncsi vagyok,hogy más aki olvasta a történetet hasonlóan gondolja-e????

Bejegyzés készült: 2008. december 03.

2008. június 6., péntek

Grecsó Krisztián: Isten hozott

Ezidáig nem nagyon olvastam kortárs magyar irodalmat. Talán azért, mert úgy gondoltam, hogy a nagy magyar kedvenceim (Szabó Magda, Németh László, Wass Albert) nyomába egészen biztosan nem érhetnek a mai, és főleg a fiatal, Coca-Colán és emtívín felnőtt írók... Nos, ezt a vélekedésemet sikerült két olyan írónak megcáfolnia, mint Bartis és Grecsó, akik igenis tudnak írni, nem is akárhogy.... Grecsó már csak azért is felkeltette az érdeklődésemet, mert ugyanabban az évben született, mint én és azt gondoltam, hogy jól és főleg jót írni csak nagy élettapasztasztalattal lehet, legalábbis a 32 évnél mindenképp többel... Úgy látszik ezt sem jól gondoltam, aminek tulajdonképpen örülök...:-)


Az Isten hozott eléggé összetett írás, pontosan olyan fajta, amit én kedvelek. Először is több idősík jelenik meg benne. Egy alföldi városkában élő, fiatal könyvtáros férfi, akinek élete meglehetősen unalmasnak tűnik, emlékszik vissza kamaszkorának egy meghatározó szakaszára - egy telefonhívás kapcsán. A telefon olyan hírt közöl vele, ami arra készteti, hogy visszautazzon életének korábbi színhelyére, egy apró alföldi falvacskába, ahol hosszú évek óta nem járt. Hazautazása alatt gondol vissza a faluban eltöltött évekre, és az ott zajló rendkívül különös eseményekre. Sáraság - az elbeszélő szerint - kiválasztott falu, az Örökkévaló, ahogyan Istent emlegeti, nem akármilyen dolgokat küldött az ott lakókra.
Csak itt fordul elő ugyanis, hogy mindenkit mindig kínzó szomjúság gyötör; hogy a múlt árnyai - szó szerint megjelennek a falu utcáin, de ezt csak a helybéliek látják; hogy ébredés előtt mindenki fura szavakat kántál, amit ébredés után megpróbálnak értelmezni; hogy a téeszelnök titkárnője egyszer csak főnöke szavai helyett a falubéliek jövőjét kezdi gépelni önkívületi állapotban - és még sorolhatnám...

Főhösünk - kamaszként - egyletet alapít és néhány társával együtt elkezdi elemezni a faluban történteket, és megállapítják, hogy minden különös eseményre a falu közös múltja van befolyással. Belekeverik jócskán a hitet is.

A főszereplő visszaemlékezései során folyton a nagy összeveszést emlegeti, mely okán az egylet felbomlott és társaival "szakítottak" - e felé halad az egész történet, ez a titok szövi át a faluban történt, meglehetősen furcsa események sorozatát, amelyek persze önmagukban is élvezetessé teszik a történetet. A végén persze megtudjuk, hogy mi is történt a nagy összeveszéskor és olyan dolgok derülnek ki főhösünkről, melyek alapvető fontosságúak az életével kapcsolatban, de az egész sztori során ezekről "elfelejt" említést tenni. Ez a "csavar" egészen új megvilágításba helyezi a történetet: sok minden értelmet nyer ezáltal, de az ember azt gondolja, hogy azonnal újra kellene olvasni, hogy mindent tisztán lásson. (Imádom az ilyet - a filmekben is...;-))
Végül persze hazatér valós vagy vélt gyökereihez, mint élete során szinte mindenki, aki tisztában szeretne lenni önmagával.

Nagyon tetszett a könyv a sokrétűsége miatt: a misztikus események sorozata, a különböző ídősíkok, a vallás, a hit megjelenítése, a falusi élet kegyetlenségének (a pletykák, a kiközösítés veszélye stb.) ábrázolása, ugyanakkor az egyszerű, paraszti bölcsességek felvonultatása, a történetet átszövő "nagy titok" és persze a hazatérés, felnőtté válás motívuma - együtt nagyon értékessé tették számomra a könyvet.

Szóval nagyon ott van, nálam. Alig várom a Tánciskolát ;-)


(ja, és a borító is nagyon-nagyon tetszik...)


Szeee

2008. június 3., kedd

Doris Lessing: Az Ötödik Gyerek

Csenga véleménye


Nem akarom boncolgatni, hogy az irónő 'jogosan' kapta-e a Nobel-dijat.....
Sok ismerős érzéssel találkoztam a történet olvasása közben!
Az ilyen történeteket legszivesebben az összes olyan ember kezébe adnám akik azt gondolják,hogy velük nem történhet meg semmi rossz és nekik csakis tökéletes .okos,szerethető gyerekük lesz.....
Ahogy Forrest Gump anyukája is mondta:Az élet olyan mint egy doboz bonbon,soha sem tudhatod mit veszel belőle!

Harriet és David a hatvanas évek elején megismerkednek összeházasodnak és valamilyen belső indíttatásnak engedve elkezdik létrehozni a nagy ,boldog családjukat-kezdve egy óriási ház megvásárlásával,ami szép lassan benépesül már négy gyermek szaladgál körülöttük.
Az ötödik gyermeknél már a terhesség sem szokványos,Ben már az anyja hasában is jelzi-Ő más lesz mint a többiek.....
Amint Ben megszületik elkezd szétesni az addig tökéletes család,mindenki menekülni akar a valóság elől,úgy tenni mintha nem történt volna semmi.Ezt a teóriát mindenki támogatja kivéve Harriet -akiben viaskodik az anya és a gyarló ember.Úgy érzi ugyanolyan anyja kell,hogy legyen Bennek is mint ahogy a másik négy gyermekének.A család nem tolerálja Harriet erőfeszitéseit-lassan magára marad,négy gyermeke elmenekül az egykor boldog családi fészekből,a férj pedig csak látszólag van jelen Ben és Harriet életében.....
Sokan azt hiányolták,hogy nincs igazi vége a regénynek-mert nem is lehetett befejezni ezt a történetet....a történetnek akkor lenne vége ha mindenki belátná,hogy az életben nem csak jó dolgok történhetnek,és nem élhetjük mások életét csakis a sajátunkat amit ránk szabtak.

Akinek nincs gyermeke nem fogja megérteni a könyvet illetve nem fogja tudni átérezni igazán.





Üdv:Csenga
Bejegyzés készült: 2008. június 03.


f-andi véleménye


Doris Lessing Nobel-díjas írónő. A díjazottak könyvein, művein mindig elcsodálkozom, látszik, hogy nem vagyok műértő, mert mindig másnak adnám a különböző díjakat. A fű dalol tetszett, Az ötödik gyerek annyira nem.

Maga a történet nem rossz. Alapötlete elgondolkodtató, a cselekmények alakulása is arra készteti az olvasót, hogy állást foglaljon: elítéli vagy támogatja a családot.


A történetre rátérve:

Két ember, egy Nő és egy Férfi egymásba szeret (komoly kapcsolatuk ezelőtt nem volt), és megegyeznek abban, hogy sok gyerekük lesz. Vesznek egy hatalmas házat, születik 5 gyermekük. Mielőtt továbbmennék, fontos tudni, hogy a házaspár anyagilag képtelen volt megállni a lábán, fontos volt a szülők segítsége. Egyik oldalról a ház részleteinek fizetése és egyéb támogatások jelentek meg, a másik oldalról pedig a mindennapos segítség volt napirenden. Mindezek mellett a Húsvétok, a nyarak, és a Karácsonyok hatalmas családi összejövetelek voltak, amelyek hetekig tartottak. A Nő, örült ezeknek a családi összejöveteleknek, igényelte ezeket, hiszen önmaga is belátta, hogy neki ez a sok ember hatalmas segítséget nyújt.

A Nőnek és a Férfinak rövid időn belül 4 gyermeke született. Az előbb említett segítségekkel együtt boldogan éltek, míg meg nem született az ötödik gyermek, aki nagy hirtelen megváltoztatta az egész család életét. Más terhesség, más gyermek, minden más.
A mai felfogásban nagy divat a pedagógiában (pszichológiában) ezt a szót használni: másság, "más" gyermek. Pedig minden gyermek más. Más bánásmódot igényelnek. Más kulcs nyitja szívüket, a kérdés csak az, hogy a hatalmas kulcscsomón milyen gyorsan találjuk meg azt a kulcsot. Ben az olvasottak alapján más volt. Nem részletezem, már spoiler lenne, de tény, hogy annyira más volt, hogy felborította a család életét. (A fordító-szerkesztő hibájaként róvom fel, hogy nem értettem az atavizmus kifejezést, ami felmerül az 5.gyermek kapcsán. Rákerestem.)
A családtagok érzelmeinek változásának, a nagy -kiterjedt család egyre kisebbé zsugorodásának lehetünk tanúi. Átélhetjük egy anya vívódását, negativizmusát, félelmét, szeretetét, boldogulását. Megismerhetjük ennek a gyermeknek az életét, kapcsolatait.

Lessing egy jó történetet csupaszított le. Számomra nem voltak megfelelően kidolgozva a személyek, a karakterek, az élethelyzetek. Tény, hogy az akkori időkben másképpen álltak egy beteg/sérült gyermekhez, de hihetetlen volt elképzelni, hogy van ilyen. Elhiszem, hogy az írónő így szerette volna megírni a regényt, ez volt a célja, sokkoljon a realitással. Ezen kívül haragszom a családra, hogy a maguk kényelme miatt másokat kihasználtak, hogy mások pénzén lévő jólétet szerettek volna folyamatosan biztosítani maguknak.

Haragszom a családra: a Nő, az Anya miképpen hagyta el, távolodott el az egészséges 4 gyermekétől. Hogyan hagyta, hogy a zajos családi élet, üres lakóházzá váljon. Hogyan élete meg ezt a Férfi-az Apa, aki csak tette a szerinte lehető legjobbat.

Tele vagyok gondolatokkal, amik még kísérni fogják az életemet. Anya vagyok. Imádom a gyermekeimet. A Nagyot és a Kicsit. Vannak viták, vannak hibáik, vannak hibáim, de szeretem őket. Anya vagyok. Nem tudom elképzelni minek kellene történnie, hogy távolodjak tőlük. Anya vagyok, amíg gyermekeim vannak. Anya vagyok, ezt nem veheti el tőlem senki.
Ezzel a ténnyel nehéz pontos véleményt alkotnom Harrietről, az Anyáról. Támogatom? Megértem? Ellenzem a cselekedeteit? Támogatom a cselekedeteit? Nem voltam ott, nem velem történt, nem tudom, én hogyan cselekedtem volna. Nem ítélkezem, csak elgondolkodom. Egyszerűen, szimplán.








Bejegyzés készült: 2010. március 19.

2008. június 2., hétfő

J. D. Salinger: Franny és Zooey

Azt hiszem Salingernek ez a könyve is, hasonlóan a Zabhegyezőhöz, inkább fiataloknak szóló ifjúsági kisregény, de azért nekem tetszett, ugyanis így (alig) túl a 30-on néha azon kapom magam, hogy leragadtam kb. 10-15 évvel ezelőtt…:-)



Egy nem átlagos amerikai testvérpár ifjúkori szenvedéseiről szól. Nem átlagos alatt értendő, hogy Franny (aki lány és 20 éves) és Zooey (aki fiú, bocsánat férfi és 25) olyan igazi bölcsész típus. Idősebb testvéreik ugyanis zsenge gyerekkoruktól kemény vallástörténettel és –filozófiával tömték a fejüket, egyébként pedig gyerekkorában az összes testvér (mind a hét) szerepelt „Az okos gyerek” c. televíziós kvízműsorban – amit nem kell magyarázni, hogy kb. mit is jelent....

Az „ifjúkor szenvedés” alatt pedig értendő természetesen az útkeresés, világfájdalom stb.

Tulajdonképpen a fő szenvedő Franny, aki idegösszeomlást kap. Hogy mi ennek az oka, és mi erre a megoldás: ezt próbálják a 3 hosszú dialógusból álló kisregényben a szereplők kideríteni.

Az első dialógus Franny és barátja, Lane között zajlik, ahol a lány próbálja elmondani érzéseit a fiúnak, de finoman szólva süket fülekre talál és szó szerint összeomlik. Hazamegy szülei new york-i lakásába, ahol folytatja a nyűglődést.

Anyja és bátyja, Zooey dialógusa a következő, melynek során az édesanya próbálja fiától kipuhatolni, hogy mi is lehet a lánnyal, illetve vele is, na meg az összes többi testvérrel. Nem érti ugyanis a gyerekeit. Hiába, a generációs különbség...

A harmadik hosszú párbeszéd pedig Franny és Zooey között zajlik le, ahol a fiú próbálja a lányt meggyőzni, hogy az amit csinál, és ami miatt összeomlott, lehet, hogy nem is a tuti…. Aztán a végén jól megmondja neki a frankót, Franny-nek pedig talán kinyílik végre a szeme.

Bocs a kb. semmit nem mondásért, de nem akarom lelőlni a poént. Lényeg, hogy van benne jócskán vallásról, művészetről szó - hatalmas lelkizések közepette.

Már csak azért is szerettem a könyvet, mert mind a két főszereplőben olyan tulajdonságokat találtam, amelyek igencsak ismerősek....;-)

Franny-nél a „mindenki hülye csak én nem” fíling, Zooey-nál pedig az „élesen látom a világ dolgait, beleértve a saját hibáimat is és iszonyat nehezen viselem el az embereket - beleértve saját magamat is" érzés... Én általában egyik nap az egyiket, másik nap a másikat érzem.....:-)



Szeee

Toni Morrison: Nagyonkék

Mielőtt a könyvről és írónőjéről írnék, előtte hadd osszak meg veletek egy kis háttérinformációt:


A ’30-as évek végén az Egyesült Államokban egy afro-amerikai pszichológus házaspár, kutatást végzett a 3 évnél idősebb fekete gyermekek körében: Fekete és fehér babákat helyeztek eléjük, és választaniuk kellett melyikkel szeretnének játszani. Túlnyomó többségük a fehéret választotta, azt találta szebbnek, vonzóbbnak, míg a fekete baba „rossz” volt, és csúnya.


Toni Morrison Nobel díjas írónő maga is afro-amerikai, és érdekesen boncolgatja a ’40-es évek fekete közösségek széthúzását és önnön pocskondiázását. Mert bármily meglepő egymást is ugyanúgy „leniggerezték”, köpködték, kiközösítették és nyelvükre vették. Saját közösségükön belül is kialakultak a a hovatartozás utáni meg- és elítélések.

Abban a korszakban amikor a kis Shirley Temple volt a szőke bájos kislány akit mindenki csak kényeztetett volna, a fekete gyerekek csúnyának tartották magukat. Bőrüket túl sötétnek, hajukat túl göndörnek, orrukat túl nagynak szemüket pedig túl barnának találták.

Pecola Breedlove egy 11 éves kislány is hasonlóképen érez, de ő nem pusztán saját magát találja csúfnak hanem környezete is, saját szüleit is beleértve. Édesanyja egy gazdag fehér családnál végez házvezetőnői munkát, akiknek kislányát többet dajkálja és becézgeti mint saját vérét. Édesapja állandóan részeg, és gyakran verekszik édesanyjával. Bátyja folyamatosan elszökik otthonról, majd hazatér. Pecola befordul saját kis tudatlan világába, nincsenek barátai, jólelkű rokonai tulajdonképpen szülei sincsenek. Egyetlen erős vágya az, hogy ő is olyan szép legyen mint a fehér kislányok akiknek hosszú szőke hajuk és kék szemük van. Nap mint nap azért imádkozik hogy a szemei kékebbek legyenek a legkékebb kéknél is. Aztán egy nap apja újfent részegen jön haza és elveszti önmaga felett az uralmat… Egy tragédia amely felnyithatná a közösség szemét, amely lehullajtaná a látszat törődés fátylát és jobban figyelnének egymásra az emberek. Talán így lesz, talán nem. A könyvből kiderül.

Toni Morrison 1993-ban kapott irodalmi Nobel Díjat, munkássága elismerése képpen. Itthon nem sok könyve jelent még meg, de hazájában nagy tisztelet övezi.

A könyv összességében nekem nem „jött be”, a történet az elején nem igazán könnyen követhető, kicsoda ki, aztán hirtelen egy nagy lendülettel szereplőt váltunk és idősíkot is. Morrison mindenkiről igyekezett teljes háttér-információt írni, és ecsetelni hogy kivel milyen szerencsétlenség történt életében. Mindenkiről kiderül valami „csúnya” dolog kisebb nagyobb mértékben és szinte már úgy érezzük ebben a közösségben egyetlen jólelkű ember sem található.

Nekem túl kusza volt, túl sötét, sokkal többet vártam tőle az előzetes leírások és értékelések alapján.





Eredeti cím: The bluest eye
Borostyán, 2008. június 2.