Stephanie Perkins: Lola és a szomszéd srác

Minden olyasmire fel voltam készülve, hogy ez a könyv nem lesz olyan jó, mint az Anna és a francia csók, sőt meg sem közelíti azt; ne jó, rossz; snassz-tele klisével, de mivel kaptam egy példányt, elolvastam. Tulajdonképpen egy nap alatt. És alaposan, nem felületesen kihagyva oldalakat.
Éééééééééééés: talán azt is le merem írni, hogy jobban tetszett, mint Anna története.

Lola és a szomszéd srác

Na jó, a címével nem vagyok kibékülve, de nem zavar annyira, hogy erről több szót ejtsek.
Lola 17 éves san-francisco-i lány. Különleges egyéniség, vagy inkább az egyénisége különleges. Film- és színházi jelmeztervező szeretne lenni, s ennek megfelelően ő is feltűnő: színpompás ruháiban és parókáiban járkál és dolgozik egész nap, s ha valamiért visszatér a normális öltözékhez, mindenki látja a sötét felhőket körülötte.
Lola egy érdekes felépítésű családból származik. él: szülei Andy és Nathan a homoszexuális pár, akik két apa szigoraival nevelik őt. Édesanyja Nathan "problémás" húga, aki olykor-olykor találkozik a lánnyal, sőt egy ideig velük is lakik, de a nevelésébe nem szól bele.
E két furcsaság elég is lehet egy történetbe, a két furcsaság: az öltözék és a család.

De nekem ebben a történetben a család fontossága nagyon mély nyomot hagyott. Talán nekem kellett elolvasnom ezt a könyvet, aki parázs vitákat váltottam, hogy két férfi ne fogadhasson örökbe gyermekeket. S itt nem ellenérzéssel, hanem teljesen elfogadva léptem be a családi ajtón, hallottam a féltéseket, a büntetéseket, hogy mennyire megtalálják az egyensúlyt Lola nevelésében: a szabadelvűség azokban a helyzetekben, területeken látszódik és van jelen, ahol megvan a szerepe, ahol segít a személyiség megfelelő alakulásában; s ahol a családi segítségadás, a bizalmi légkörök kellenek, még akkor is, ha szigorral van egybekötve az, akkor is egyet értetem a férfiakkal.

Mert Lola esetében jogosan vagy nem mindig úgy, de a szigorú nevelésnek is helye lett. Barátja a 22 éves, inkább alternatív zenét játszó Max, aki bevezeti a lányt a felnőtt korba is, s bár szimpatikus és odafigyelő volt nekem ez a fiú, valahogy egy "szemét-állat" lett belőle. vagy csak a büszkesége diktálta ezt, nem tudom, mindenesetre a kapcsolatnak vége lett, mert Loláék szomszédságába visszaköltözött a szomszéd srác. A szomszéd srác, Crickett, aki nagyon jó kapcsolatban volt a mindig parókában járó lánnyal, s akinek visszatérte égis negatív élményt jelentett lolának. Vajon mi történt a múltban? Vajon miért nem szeretne találkozni Lola a fiúval? S végül hogyan fog a kapcsolatuk alakulni?

Nem gondolom, hogy spoiler, ha kisejlik a sorok közül, hogy mi is lesz Lola és Crickett kapcsolatával? Hát igen, hát persze!

De ahogy történik, és amilyen srác ez a szomszéd fiú, az nem mindegy! Ennek a történetét olvashatjátok a könyvben.
Crickett valahogyan túl jónak tűnik. Lehet, hogy van ilyen, szerencsés lehet az a lány.
S vissza is kanyarodok a család témájához, mert Crickett Bell nem egyszerűen okos, és jóképű és lovagias, hanem a családjáért, a testvéréért sok mindent megtett. Alázattal, lemondással.
Kalap megemel. Mese: Lehet. De kellenek ezek a kikapcsolódós történetek.

Tisztában vagyok vele, hogy ez a vélemény egy kisit más megközelítése a történetnek, de én örültem neki, hogy nem csak egy szimpla szerelmi történetet olvashattunk. Hogy nem beteg senki, nem halt meg senki, nem kell aggódni. Csak vannak. Fiatalon, boldogan.

Tetszett!

Katja Millay: Nyugalom tengere (The Sea of Tranquility)

A Nyugalom tengerén hajóztam két napig. Tegnap kerültem bele a közepébe s eveztem ki, s végig azon gondolkodtam, hogy vajon a két fiatal tényleg eléri-e a tengerpartot. Olyan volt, mint akik csak hánykolódnak a vízen, mint Pi, ők is viaskodnak magukkal, a bennük lévő emlékekkel, titkolóznak, nem beszélnek. De legalább rájönnek a nagy titokra: számíthatnak egymásra.

Nastya

Nastya - Drew

Nastya - Clay

Nastya - Drew - Josh

Nastya - Josh

Josh - Drew

Josh

Még fel lehetne mindenféle szövevényes kapcsolati hálót írni, rajzolni a történetben szereplő fiatalokról, mindenféle algoritmusban, hiszen a tanév zajlik, telnek a napok, a szótlan napok, a sokszor magányos napok, a bulik, a jófejségek, az intrikák, és a többi hasonló. De talán nem is fontos kiemelnem.

Nastya egy fiatal lány, aki két órányi távolságra utazott el otthonról azért, hogy megpróbálja újrakezdeni az életét, vagy megrázva másképpen mondva, hogy új fejezetet nyisson az életében a nagynénje oldalán, az ő lakásában, vele. Néma, szótlan, az iskolai névsorokban egy megjelölt név, akit a tanárok hagyjanak békén, ne piszkáljanak. Neki még az új imázst, az utcalányos kinézetet is elnézik az iskolában. Gyakorlott ember máris megállapítja, hogy a lány rejtőzködik, vajon mi a titka?

Josh egy iskolai társ, néhány órára együtt járnak, de a lánynak azonnal feltűnik a szótlan, mindig egyedül üldögélő fiú, aki igazán csak a technika teremben érzi jól magát. Magányos, visszahúzódó, mindenki elkerüli őt, az erőterét. Nem hallunk szülőkről csak egy nagypapa jelenik meg az első oldalak egyikén. Neki vajon mi van a háta mögött, mi rejtőzik a múltjában?

Igen-igen. Ez a két fiatal megismerkedik egymással. Vagy inkább a néma, szótlan lány rátelepszik a fiúra, annak garázsában. Néz, figyel. A másik dolgozik, figyel. ....s egyszer csak közel 500 nap után Nastya megszólal. Csak Joshnak. Senki mással nem beszél. Közöttük kialakul egy baráti kapcsolat, amely több lehetne ennél, de nem veszik észre, és persze ott van Drew is.

Drew: az iskola szépfiúja, Josh barátja, a női szoknyák megkurtítja, a lányok sírásainak okozója. De mégis olyan karaktert sikerült alkotnia az írónőnek, hogy nem hibáztatjuk. Jófej, jó barát, de van egy téma, amit nem beszélnek meg egymással, ez pedig Nastya. Drew és a lány úgy tesznek, mintha..., mert ez nekik jó. Ad nekik egyfajta védelmet. A lány vele is beszél, támaszaik egymásnak.

Nastya éjszakánként Josh garázsában és lakásában van, a bulikat Drew-val tölti, fittyet hánynak minden szóbeszédre, Nastya menekül önmaga elől. Ennek arcait ls megjelenésit tudja Clay fantasztikusan ábrázolni. Ők így kerülnek kapcsolatba egymással, s végig a szótlanság játszik szerepet. Nastya bújdokol, de Clay meglátja őt az álarc mögött.

A Nyugalom tengerét kellene megkeresniük, azaz a tengerpartot, de önmaguk sem tudják hol vannak, merre kellene menniük. Különböző okoknál fogva egyedül állnak, próbálnak egymás támaszai lenni, de az elég nehéz lehet, ha az egyik nem nyílik meg, nem engedi a segítséget. Talán azért, mert ez a tengerpart nem létezik. Egy csak egy nagy, sötét árnyék a Holdon.

A könyv az ő történetük. Titkok. Életek. Barátságok. Szerelmek. Újrakezdések. Túlélések.

Gyorsan olvastam, mert érdekelt. Valamiért a kiállítási résszel nem voltam kiegyezve, olyan gyors volt, de ötletem sem lett volna, hogyan kellett volna. Meglepődtem a végén is, úgy gondoltam, hogy Brighton továbbra is 2 órányi távolságra lesz. tudom, hogy ez így homályos és érthetetlen, de spoilerezni, vagy a végéről bővebb véleményt kifejteni nem szeretnék.

Blue Jeans: Ugye tudod, hogy szeretlek?

Kicsit több mint egy évvel az első rész után, úgy gondoltam ideje, hogy folytassam a trilógiát. Már csak azért is mert nagy meglepetésre a második és harmadik rész is megjelent, így egyben a két rész, egymás után elolvasva végre teljessé teheti a sorozatot.

Az első részt Dalok Paulának  kíváncsiságból olvastam el, anélkül, hogy véleményeket, értékeléseket olvastam volna róla. 

Azzal viszont tisztában voltam, hogy már nem az én korosztályomnak szól. Ennek ellenére nekem tetszett, mi sem bizonyítja ezt jobban mint a négyes osztályzat.

Aranyos sztori, tele szerelmi háromszögekkel, nyárral, és váltakozó időrenddel.

Tömören és velősen ez a második rész.

Az elején kicsit meghökkentem, hogy olyan szereplő is felbukkan akit Paula ismer, én viszont nem.

Aztán ahogy lapoztam párat máris a múltban, egy bizonyos nyaraláson találtam magam.

A szerző az olvasó figyelmét a folyamatosan mozgó ás változó szerelmi szálakkal próbálja fenntartani, ami nem is lenne baj, ha az első részben ezt a lehetőségét nem játszotta volna ki.

Kicsit unalmasnak éreztem, hogy újra ezzel élt.

Ennek ellenére van a sorozatnak egy aranyos bája, hangulata amiért kedvelem.

Sajnos a Cukorkák ebben a részben azért némi változáson esnek át, ez a csapatszellemnek nemigazán tesz jót.

Szeretem ha egy könyvben váltakozik a múlt és a jelen, a két idősíkon történtek nagyon izgalmasak is tudnak lenni, itt azonban legtöbbször csak összezavart.

A fejezet elején írt idő meghatározások idegesítettek, ugyan úgy mint az első részben, szerintem ezekre semmi szükség.

Végül is nyárra,  hintaágyba olvasva még mindig szórakoztató.

Értékelés: 10/6

Gayle Forman: Csak egy nap

".... nem az számít, vagyunk-e, hanem, hogy milyenek vagyunk?"

Menni akarok, szeretnék, légyszi', légyszi'!

Forman elvarázsolt, álmodoztatott, elnémított, elgondolkoztatott.
Olyan volt, mint a Mielőtt felkel a nap című film. Pedig más, de mégis olyan volt az első harmad hangulata. És azt szeretem, nagyon!

"Csak egy nap"-ennyi elég volt Allyson számára, hogy valami megváltozzon benne, valami átalakulni kezdjen, mint egy vírus, szép lassan fertőzzön, leterítse, átalakítsa, szemét felnyissa.
Allyson egy szuperokos, szuperintelligens amerikai lány, aki az érettségi és a főiskola közötti nyáron Európába repül a legjobb barátnőjével, hogy egy kis kultúrát szívjon magába. Szülei nélkül is hozza a tőle elvárt és megszokott formát:jó kislány, nem iszik, nem bulizik, nehogy csalódást okozzon a szüleinek. Allysonorvosi pályára készül, ezt édesanyja menedzseli. Igen, ezt teszi, mondhatom, hogy sajnos, mert ezt gyakorló anyaként borzasztó volt így, ebben a formában olvasnom. A lány napjai be vannak táblázva, mikor mit csinál, hova megy, milyen különórája van; milyen nyári munkát kell végeznie, s már az is megvan mikor, melyik napon milyen órákat kell felvennie az egyetemen. Igen, ezt mind az anyukája intézi, förtelmes ugye? S, ha még hozzáteszem, hogy majdhogynem ő pakolta be az európai útra szánt bőröndjét, vagy, hogy a lánya kedvenc óráját kidobta, mert már komolyabb lett a lány, ahhoz pedig másmilyen karóra jár; vagy éppen a gyereke részvétele nélkül vásárol neki ruhákat..... hát berzenkedni kezdek.
Igen Allyson, testvér nélkül egy ilyen családban él, ahol ő a központ, neki akarják a legjobbat, és ezt ő úgy hálája meg, hogy tökéletes minden percben.
Igen ám, de egyetlen nap, CSAK EGY NAP elég neki, hogy valami megmozduljon benne, valami olyasmi, ami elindít benne egy olyan folyamatot, amitől rájön, hogy ő nem is önmaga, hogy nem is azt szeretné. Bár ennek beéréséhez sok hónapra lesz szüksége, de beérik a dolog, és elindul egy másfajta élet Allyson számára, megtalálja igazi önmagát.

S hogy mi is történt ezen a napon? Ezen a napon a lány, nevezzük Lulunak, mindenféle előzetes terv nélkül elindult egy szimpatikus fiatalemberrel Párizsba. Ezt a fiút Willemnek hívták, s aki megbabonázta a lányt egy előző esti Shakespeare- színdarabban. Elindult egy kémia, vagy pedig csak jó színész a fiú? Mindenesetre a vonat kifut velük Londonból, s egy nappal később a lány egyedül, sírva tér vissza ide, hogy innen záporeső könnyekkel térjen vissza az USA-ba.
Mi történt? Ennek egy része kiderül a könyv első harmadából, ahol mi is barangolhatunk velük a francia fővárosban, majd izgatottan várhatjuk, hogy kiderüljön a többi információ.

A nyár végén Allyson-orvosi előkészítősként- beleveti magát a tanulásba, azaz belevetné, de nem megy neki; anyukája napi többszöri kollégiumi ellenőrzését a hívásokon keresztül sem viseli el. Valahogy minden más. Elindult a folyamat, már a barátnőjével sem igazi a kapcsolata, semmi sem jó neki, pedig nem is mer emlékezni arra az egy napra. Változik az élete, a személyisége, csökken a szemén lévő hályog vastagsága, lassan felnő a 18-éves Allyson.

"..... Willem megváltoztatta az életemet. Megmutatta, hogyan kell eltévedni, utána pedig én mutattam meg magamnak, hogyan kell rátalálni az útra."

Kedves történet, színes, álmodós. Legalábbis nekem ilyen volt. Én, aki keveset nézek hátrafelé, én, aki nem mer álmodozni, elvarázsolódtam és mertem. Olyan jó lett volna egy ilyen utat kipróbálni: hogy csak megyek, utazok, tapasztalok, hogy belevágok. Olyan merész, bátor, nyári.
35 Celsius fok kint. Feküdtem az erkélyen a napozóágyon és egy olyan városba, Párizsba kezdtem vágyódni, ahol nem voltam, s ahova nem is vágyódtam eddig soha. Shakespeare-t akartam olvasni. Holland tulipánmezőn szerettem volna feküdni......, mert én is olyan fotókat szeretek készíteni, ami másnak jelentéktelen lehet, de nekem az életet jelenti.

Forman hozta a nálam elvárt szintet: olvastam, olvastam és olvastam.............. és nagyon várom Willem egy évét, a folytatást. (Just one Year)

9,5/10

Jennifer Probst: Elhibázott házasság

Hűha!

De sajnos -számomra- ez a könyv nem a pozitív hűha élményt hozta. Valahogy úgy voltam Jennifer Probst harmadik könyvével, hogy a "kevesebb több" lett volna.

Ebben a részben Carina Conte a dúsgazdag Michael Conte legkisebb húga, a féltett, óvott kislány áll a központban, aki az évek alatt ifjú, diplomás hölggyé érett, s a hatalmas eszével, empátiájával és önállósági törekvéseivel lépi át a bátyja cukrászat-pékség-üzletláncolatát, hogy gyakorlatra tegyen szert az üzleti világban. Igen ám, de a szerelmi varázslást, a mágiát ő is elvégzi, bár nem a megszokott előírásokat követi, azaz a leendő férjnek nem a tulajdonságait írta le s majd égette el, hanem egyszerűen csak azt a nevet rótta a papírra, akiért gyermekkora óta rajong, akit szeret, a "majdnem" testvért, a 8 évvel idősebb, a nőcsábász Maximus Gray nevet.

Carina a cégnél Max keze alá kerül, asszisztense lesz, hiába minden, Max nem tehet semmit, főnöke, barátja Michael rendelkezésével szemben. S ahogy telnek a napok, a férfi rájön, hogy a nő már nem az a kislány, akit ő megismert, nem a dacos csajszi, és ezt Miss Conte folyamatosan be is bizonyítja a hozzáállásaival. Bár mi olvasók, és az üzletben résztvevő partnerek, a kollégák látják, hogy nem annyira az üzletre, az üzletkötésre termett a hölgy, de ez nem is köti le annyira a figyelmünket, mint az a tény, hogy ez a két ember gondolataiban állandóan szexelni akar a másikkal. Carina azért, mert még mindig szereti ezt a jóképű fiatalembert; Max pedig azért, mert Carina helyes, talpraesett, formás, és na.....! Max is csak egy férfi. :)

És itt van a sok. A történet alapjaiban tetszik, tényleg jókat mosolyogtam Carina harcain, önállóságán és jó-akarásán, Max szenvedése is derített, hiszen úgyis tudjuk, hogy mi lesz a vége ezeknek a szórakoztató könyveknek, de a sok erekció, és nedvesedés, a részletek zavartak. Vajon prűdség vagy nem?- passz, egész egyszerűen hasonló ez a dolog, mint, hogy egy sejtelmes erotikus jelenet jobb egy filmben, vagy egy klassz ehérnemű is tetszetősebb a meztelenség helyett.. valahogy így.

Ha ettől eltekintek, akkor egy szerethető könyv, meg sem közelíti pl. S. Kinsella-tól a Mézesheteket, ami nekem fájdalmas volt. Itt volt Conte mama, aki ismét bekavart, van benne cuki kutya is, megszületik Ethan és Luke az unokaöcsik is, s a végére mindenki megtalálja a megfelelő helyét mind a családban, az asztalnál, az ágyban, de még az üzleti világban is!

S ez a könyv arra volt jó, hogy kíváncsi legyek az utolsó könyvre is, amiben Carina és Michael utolsó hajadon testvéréről, Julietta-ról lesz szó, akinek a munkán kívül nincs élete. Vajon ő kit és hogyan fog meghódítani. Illetve őt ki fogja?

Úgy fogalmaznék, hogy nem én vagyok a tökéletes célcsoport. Az első könyv nagyon tetszett, a második is egész jó volt, mert azok nem egy #szürke50árnyalatos írások, és remélem, hogy a negyedik könyvben a valamekkora fokú visszafogottsággal fogok találkozni.

5/10

Grecsó Krisztián: Megyek utánad

Minden ember, aki szeret olvasni, tudja, hogy mit várhat egy olyan írótól vagy írónőtől, akitől már olvasott valamit. Amikor Grecsó Krisztián új, frissen megjelent könyvét vettem a kezembe tudtam, hogy milyen stílussal, milyen szövegalkotással fogok találkozni, így nem lepődtem meg, hanem belekezdtem Daru történetébe. A fülszöveg elolvasása most sem történt meg, így meglepődtem, amikor Juszti mama nevével is találkoztam (Grecsó K.: Mellettem elférsz). 
Pedig ez a könyv, a „Megyek utánad” más. A stílus nem, de itt egy fiú/férfi életének egy szeletével találkozunk a női nem vonatkozásában. Akár mondhatom azt, hogy a történet sem, hiszen a kamaszság, élet örök problémái is helyet kapnak benne.

A történet kezdetén Daru 12 éves kiskamasz, aki alig várja a hormonális változásokat, a szőrösödést, a mutálást, önértékelési problémákkal küzd, nem a jó bandában áll; aki szerelmes a kiskori jó pajtásba. Innen indulunk el, s majdnem körbe érünk. Vagy akár körbe is, ez csak nézőpont kérdése. A könyvben a lányok, nők, asszonyok jönnek-mennek, Daru keresi a helyét a faluban, vagy éppen a főiskola, majd az egyetem előadótermeiben, miközben folyik az alkohol, érződik a fű szaga (nem, nem a lekaszált friss fűé), tolódik a katonai behívó felhasználása. Daru éveinek a száma nő, a változás, az élet megtapasztalása elkerülhetetlen.

"Ha ő nem menne végig ezeken az ösvényeken, elkopnának, beleolvadnának a határba, megszűnne valami hallatlanul fontos, és az emlékezet jóvátehetetlenül megsérülne. Daru élete, sorsa is ilyen: makacsul járja az érzelmek elágazó csapásait, múltban és jövőben, közben mindegyik kapcsolatában elveszít magából valamit, mindegyikbe belehal egy kicsit. Így válik felnőtté." (részlet a fülszövegből)

A nők központi szereplői ennek a regénynek. Lili az óvodától-kamaszkorig tartó nagy szerelem, a viszonzatlan, a sebet ejtő, a fájdalmas.

Eszter a vadság, a másság megtestesítője.
Gréta az érzelmes, az Igazi-ra váró.
Petra a nevelő, az érzékeny, a sokat akaró, a megalázkodó.
Sára, aki pótléknak használta.
Adél….., na igen, maradjon csak Adél.
Majd visszatérünk Grétához, Lilihez, Julihoz is.

Daru élete a nőkön keresztül. Kép, hogy mi és hogyan változott az évek során, hogy használták ki őt, hogy nem volt képes soha megfelelően a talpára állni, hol erősödött, hol gyengült.

Magyar könyv, magyar író, alapjai az 1980-as évek körüli időszaktól. Aki akkor is élt, aki esetleg egy faluban élt még jobban fogja szeretni, mert átélhette mozzanatokban a saját múltját.
Én igen. Álltam a „gőzben”- a fóliasátorban; telefonáltam fülkéből; hívtam olyan személyt, akit egy központi telefonhoz szólítottak a hatodik emeletről, és a portás végighallgatta a beszélgetést. Érdekes volt arról olvasni, hogy lehetett letagadni az első diplomát, de ezek csak apró-cseprő momentumok, mert minden a kortárs magyar irodalmat, vagy akár Grecsó Krisztiánt kedvelő olvasó meg tudja találni benne azt a szépséget és értéket, ami miatt érdemes a kezébe vennie ezt a könyvet, és érdemes belemerülnie bele Daru életébe.

Mary Nichols: A szökőkút

Az 1920-as évek végén kezdődik a történet.
Barbara és Penny egyetemisták, mindkét lány nagy vágyakat dédelget. Penny színésznőnek készül, Barbara festőművésznek.
Az iskolai szünet alatt azonban Barbara családjában olyan változások történnek, amik a régen szeretett otthonból a lány valósággal elmenekül, az egyetemet is félbe hagyja.
Penny testvére, Simon gyengéd érzelmeket táplál Barbara iránt. Viszont egy másik férfi, George, akinek határozottsága és elszántsága imponál a lánynak.(vagy csak gyorsabb volt mint Simon) teljesen leveszi a lábáról Barbarát, olyannyira, hogy nemsokkal megismerkedésük után az oltár előtt állnak.

George feltörekvő építkezési vállalkozó, aki minden erejét, és energiáját a munkába fekteti. Barbara tulajdonképpen ugyan olyan eszköz számára mint bármi más, ami a kitűzött célhoz segíti a férfit.
Talán Barbara és George még boldog is lehetne ha egy időre nem kényszerülnének egy fedél alá anyósával Elizabetthel.
A határozott és mogorva nő, semmilyen érzelmet nem talál Barbara felé, és a háztartásban sem enged változást, ami azt jelenti, hogy Barbara üresfejű bábunak érzi magát a házasságban. Munkát vállal, de persze anyósának ez sem tetszik. Hamarosan tesz is ellene, hogy Barbara a tisztességes asszonyok mindennapjait élje. Karöltve fiával dróton rángatják szegény lányt...

A történettel két bajom volt, egyik, hogy már az elején tudtam mi lesz a vége, a másik pedig az, hogy a fülszöveg miatt a könyv első fele érdektelen volt, túl sokat árult el.
 Barbara életéről, egyen elég annyi, hogy mozgalmas, a a házassága pedig furcsa alapokra épül.
Ahogy halad a történet egyre több szál fonódik a házaspár életének szövetébe, megnehezítve azt.


Azt vettem észre, hogy bár a szerző nagyon jó témákat talál, csak nem tudja átadni ezt nekem. A szereplők nem kerülnek közel hozzám, és annyira érzelem mentesen, szárazon ír, hogy unalmasnak hat.



10/6

Arne Svingen: Magas Cé és Jobbhorog

Magas Cé és Jobbhorog

El nem tudtam volna képzelni, hogy mire utalhat ez a cím, el sem gondolkodtam rajta. Talán olvastam egy kritikát, megkérdeztem, hogy tetszhetne-e nekem, mert érdekelnek a hányatott sorsú gyerekekről szóló könyvek. Aztán hirtelen a válasz a könyv formájában érkezett.

...és nagyon tetszett. Hogy mi tetszett benne? Nem is tudom megfogalmazni, az egész tetszett. Hogy olvasmányos, hogy pozitív, hogy reménykedős, hogy nem feladós. Az is biztos, hogy az édesanyák felé nyújtott feltétel nélküli szeretet szépen megmutatkozik benne. (S én, mint anya, hányszor utáltam ezt az anyát...!!!)

Éneklés és ökölvívás, e két hobbi, elfoglaltság jut a 13 éves Bart-nak: az elsőt szereti, a másodikat az anyukája szereti, és Bart már 55 órán részt vett, hogy szükség esetén meg tudja védeni magát.

A könyv egy elhanyagolt kamasz fiú története, életének egy szelete, éppen az, amikor talán ki tud törni abból a méltánytalan szerepkörből, élethelyzetből, amiben benne van. A könyv egy új élet reményének a lehetőségét csillantja meg. Bart, a barátok nélküli fiú (egyetlen barátjának mondott férfi, a heroinista-házbeli Geir), aki alkoholista, nagyon kövér munkanélküli anyukájával él egy szobában, ahol a folyosó drogos fecskendőkkel és mocsokkal teli. Kevés boldogságai: az operaéneklés, amit csak egyedül, a fürdőszobában tud csodálatosan kivitelezni, és Ada, az osztálytárs, a padtárs látványa.

Igen ám, de az osztály műsorra készül, és az osztályfőnök a fejébe vette, hogy az iskola történetének a legjobb előadását fogja színpadra vinni, s mivel a pletykás Ada megmutatta Bart éneklésének felvételét a tanárnak, így az könnyes szemmel tette be a fiút a zárószámként. Ez egy dolog, folyik a medrében, hogy Bart ezt átszervezze, miközben szegényes, éhes, ingermentes életét éli, próbálja túlélni a szemétkedéseket, az orrának - August keze általi- betörését túlélni. Ami megfigyelhető, hogy Bart-re nem jellemzőek a korosztályra jellemző kamaszcsínyek, inkább a fiú komolysága, érettsége, a pozitivizmus, a segítőkészség a megfigyelhető, ami az életének velejárója.

"Természetese álmodoztam arról,  hogy egy színpadon állok a közönség ujjongása és tapsvihara közepette. Biztosan fantasztikus érzés. De soha nem fog megtörténni. AZ a jó bennem, hogy egyszerűen elfogadom, hogy az életben nem jöhet össze minden. Csak az idióták hiszik azt, hogy minden rendben lesz."

Aztán történik valami, szépen lassan megszűnnek a hazugságok, a nagymama segítő társ lesz, és őszintén reméljük, hogy végre jól alakul a család, és legfőképpen Bart élete.

Szerettem olvasni, és jó lenne, ha többen olvasnák a fiatalok körében is, mindössze azért, hogy bármilyen rossz is a helyzetük, biztosan vannak olyanok, akik rosszabb helyzetben is képesek élni és boldogulni, vagy ha nem is képesek a segítségek hiánya miatt, akkor is rosszabb helyzetben vannak, és ezt kénytelenek elfogadni. A történet atársadalomban fellelhető problémákat érinti (drog, munkanélküliség, alkoholizmus, szegénység), nem szájbarágósan, csak megemlítve, hogy a család ebben él, így él, amolyan "ilyen helyzetek" is vannak stílusban, ami esetleg leránthatja a hályogot néhány fiatal szeméről, ezért nem ártana ezt a könyvet, vagy részleteit esetleg irodalomórán is érinteni.

Tamara Ireland Stone: Time between us- Elválaszt az idő

Időutazás! Wow!

Szeretem az ilyen filmeket, könyveket! Biztosan azért, mert én a gondolataimban is alig szárnyalok a múltamban, vagy éppen tervezek a jövőre. Túlságosan reálisan nézek magam elé. Így duplán élvezem az olyan-ilyen könyveket, amelyben van egy ilyesfajta misztikum a szerelem mellett.

Anna egy 16 éves lány. Fut. Tanul. Egyszerű. Nem menő. A gimi mellett dolgozik az édesapja könyvesboltjában (ugye milyen jó neki?). Két jó barátja van: egy lány és egy fiú. Álma, hogy kilép az államhatáron kívülre, bejár országot és világot.

Azaz egy sima, átlagos amerikai élete van, míg meg nem ismerkedik Bennett-tel, aki már első ránézésre furcsa. Anna már látta futópályán, a fiú is látta őt, de ő mégsem emlékszik a lányra. Végül egy osztályteremben találkoznak, a tanév közepén. Bennett az új fiú.

Fiatal, kamasz lányoknak szóló könnyed könyv, így nem kell sokat gondolkozni azon, hogy vajon megismerkednek-e egymással a fiatalok, hiszen tudjuk, hogy igen.

A könyv mégsem erről szól, hanem a szerelemről, a barátságról, a jólneveltségről, a családi egységről, a családi értékről, amit már olykor keresni kell. Szól a bizalomról, az elfogadásról.

Anna olyan lány, akire minden szülő vágyhat: elfogadja amije van, vágyakozik, de megérti ami nem lehet. Szereti szüleit, nem lázad. Kamaszként sem siránkozik, nem követel. Sodródik. Éppen ezért is lehet, hogy ilyen könnyedén belevág az újba, a lehetőségekbe Bennettel az oldalán.

Hogy mik történnek? Az már spoiler lenne, de azt tudom, hogy bármilyen időutazásos filmet nézek, ott lebeg előttem a Pillangóhatás című film, és hiába örültem a végkifejletnek ott a The End feliratnál, mégis azt kell mondjam, hogy általában nem kedvelem, ha beleavatkozik az író a múltba, a már egyszer megtörtént-be. Jól van, jól van, nem vagyok szőrös szívű, mert imádom a nagy egymásra találásokat is (Ház a tónál pl.), de itt azt éreztem, hogy Anna nagyon akaratos, befolyásol, erőszakos Bennett véleményével szemben.

Bennett beavatta a titkába, elmesélte neki a képességeit, a lehetőségeket, és Anna egyre csak többet akart. Persze megértem őt is, de ha nem rózsaszínű lenne minden, az sem lenne rossz.

Érdekes volt olvasni, hogy nem lehet egyszerre két Bennett ott a helyszínen, hogyan tűnik el az egyik, ha véletlenül ez történik; érdekes volt az egész könyv, mert akaratlanul összehasonlítottam Az időutazó feleségével, vagy a fent említett filmekkel, hogy egyebekről ne is beszéljek. A fiatalok suliba járnak, tanulnak, spanyol dolgozatot írnak, lassan telik el az a 30 nap, amit a fiú az itt-ott-tartózkodással tervez eltölteni, aztán át is lépik azt, itt kezd izgalmas lenni. Elmegy a fiú? Képesek leszek együtt maradni? Bennett ebben az időben tud maradni? Amikor is ő tulajdonképpen még egy kisbaba... Azaz ő jött vissza a múltba egy esemény kapcsán.

Mi az? Mi történt, ami miatt nem a saját szüleivel él?

Én nagyon szerettem volna erről is olvasni, de a történet Anna tolmácsolásában jut el hozzánk, így Bennett életét nem ismertem meg annyira. Olvastam, értelmeztem, elmerengtem. Összeraktam ami tudtam. Érdekes, úgy olvastam, mintha igaz lehetne? Ez a szép benne.

S hiába írtam, hogy én nem szoktam álmodozni, mégis ott voltam velük abban az olasz kis falucskában. Vagy éppen Mexikóban. Így pedig elérte a könyv, hogy álmodozzak és kikapcsolódjak. És ez jó. :)

Könyvmolyképző Kiadó

2013

8/10

Thierry Cohen: Jobb lett volna élni

2001.Május 8. A húszéves Jeremy szerelmi bánatában öngyilkos lesz. A tervébe viszont valami hiba csúszik, ugyanis magához tér, mellette a szeretett lány aki elutasította, de  most  már élete párja...minden szép és jó, az viszont igencsak ijesztő, hogy Jeremy semmire sem emlékszik...

A dátum 2002. Május 8.

Jeremy élete tulajdonképpen egy -egy napból áll, amikor magához tér és csak az biztos, hogy telnek az évek és mindig, minden teljesen új neki. Mondhatnánk, hogy átlagos a fel felvillanó életútja, elveszi feleségül Victoriát, aki miatt annak idején eldobta az életét, gyereke születik, költöznek, és a karrierje is beindul.

De ki az a férfi aki átaludja az életet? És ki az aki éli Jeremy életét? 

A legborzalmasabb az, hogy az egy-egy napra magához térő Jeremy egészen más ember mint akivel Jeremy minden ébredése alkalmával szembesül.

A történet eleje nagyon izgalmas volt, teljesen lekötött a sodrás, hogy vajon Jeremy mire ébred a következő alkalommal, milyen változás történetek az életében. Jeremy élete vagyis az az ámokfutás amit megismerünk belőle, az egyre durvább és szerintem attól még a legoptimistább ember is a kardjába dőlne. Ráadásul a könyv terjedelme miatt szinte biztos voltam benne, hogy a vége nagyon le lesz egyszerűsítve. Így is lett. Az alap ötlet jó volt, de a kivitelezésen lehetett volna még finomítani.

Egész olvasás alatt éreztem, hogy mi lesz a végkifejlet, mi is kellene tennie Jeremynek, hogy megszakadjon ez az életnek nem igazán nevezhető szenvedés. 

A szerző szerintem misztikusra szerette volna venni a dolgot, de az elején túlságosan is nagy falatokat dob az olvasónak, a végére pedig már csak morzsák maradnak, így nem volt akkora hatása a befejezésnek.

Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései

"Tudod... az iskolában sok srác utálja a szüleit. Némelyiket verik. Némelyiküknek rossz élet jutott. Némelyik csak arra kellett a szüleinek, hogy trófeakánt mutogassák őket aszomszédoknak, mintha győzelmi szalagok vagy aranycsillagok lennének."

Ennél a mondatnál, valahol az elején, még mást hittem a könyvről. Végül nem is annyira lett más, de mégis. Attól függ, hogy honnan, melyik dimenzióból nézem.

Charlie, a különc srác, aki egy ismeretlen, azaz csak számunkra ismeretlen valakinek írja a leveleit, örömeit-bánatait és napjait, egy éven át. Írja, elküldi, választ sem vár, azt sem tudjuk, hogy az a valaki elolvassa-e. Ez nem lényeg Charlie számára, s talán a mi számunkra sem. Vagy számított volna, ha egyszer csak egy válaszlevelet kapott volna?

Különc vagy különleges? Szerintem ez utóbbi, amit elismernek a barátai, a szülei és a testvérei is. Nem is tudom, hogy miért különc a címe, mert nekem a különc más jelentést takar.

Charlie 15-16 éves, amerikai, az ottani szabad szellemmel, neveltetéssel, azzal az életformával, fiatalsággal, amit nem tapasztaltam, de a könyvekben eleget olvastam róla, füvezik, azaz drogozik, barátokat szerez, autót vezet, bulizik, él. (Bár most rájöttem, hogy sokan itthon is így élnek......)  Mondjuk ezek az új barátok érdekesen kerültek az életébe, de sokat jelentettek neki, aztán egymásnak, akik elfogadták őt a másságával, miután az egyetlen barátja meghalt. Mert ez a MÁS nagyon divatos lett a könyvekben, filmekben egyaránt. Más. Valamiben különbözik az átlagtól. Itt is gondoltam autizmusra, az elején felmerült az enyhe értelmi fogyatékosság, mondjuk ezt hamar elvetettem, szóval valami ott lebegett, hogy Charlie ki is valójában, miért is ilyen fura szerzet? Olvastam és egy megmagyarázhatatlan érzés keringett a fejem felett, valami ami miatt az utolsó oldalakig azt mondogattam magamban, hogy oké, jó könyv, de olvastam ennél sokkal jobbat, jobb szöveggel, meg aztán Charlie is túl érzékeny, remélem kinövi majd a sírásait, úgy érzem, hogy a film kivételezésére is kíváncsi vagyok az összkép miatt, de ez akkor sem több egy 3/4 -4 -nél. Végül az utolsó oldalak elsodortak, tovább vittek előre, és ahogy az i-re felkerült az a bizonyos pont, és hirtelen jobbnak éreztem a regényt, valahogy hirtelen  kerültem hozzá. Akkor már sajnáltam a fiút, akkor már kiabálni szerettem volna, akkor már a barátja akartam lenni én is.

Charlie, akit elfogadtak, akit szerettek, akit kedveltek. Akit -talán- neveltek. Akinek jót akartak, s remélem sikerült úgy tanítani őt, hogy ezeket meg is fogadja, mert ő egy szeretetre méltó fiatalember. Aki más, de remélem, hogy bizonyos tekintetben jó úton van az átlagos felé.

Nem tudok róla mit írni. Én a Zabhegyezőt is szerettem (-ha már párhuzamot vontak vele), csak azt sajnálom, hogy már csak a hangulatára emlékszem. Hanna azt mondta, hogy szeretné majd elolvasni ezt a könyvet. Én pedig örülnék, ha elolvasná egyszer 2-3 év múlva. 

"Annyira szeretem anyát!Nem érdekel, hogy nyálasan hangzik. A következő születésnapomon én fogok neki ajándékot  venni. Szerintem ez lenne a jó szokás.A gyerek kapjon mindenkitől ajándékot, de az anyukáját ő lepje meg ajándékkal, mert az anyukája is ott volt, amikor megszületett. Ez szerintem nagyon szép dolog lenne."

A film is tetszett!

9/10*

Nora Roberts: A tanú

"Elizabeth, egy rideg, uralkodó típusú anya leánya fellázad, és egy éjszaka kirúg a hámból: hamis igazolvánnyal bejut egy éjszakai klubba, koktélt iszik, és hagyja, hogy egy vadidegen férfi orosz akcentusa elcsábítsa egy Lake Shore Drive-on lévő házba. Ezek az események örökre megváltoztatják az életét.

Tizenkét évvel később az Abigail Lowery néven ismert nő egy kisváros, Ozarks külterületén él. Szabadúszó számítógépes programozóként bonyolult biztonsági rendszereket tervez… saját biztonsági rendszerét pedig egy vad kutyával és kézifegyverek egész arzenáljával egészíti ki. Visszavonultan él, keveset beszél. De Abigail visszahúzódása csak még inkább felcsigázza Brooks Gleason rendőrfőnök érdeklődését. A lány logikus gondolkodása, titokzatos természete és minden romantikát nélkülöző nézetei lenyűgözik, ugyanakkor zavarják is. Gyanítja, hogy Abigailnek védelemre van szüksége, s hogy a gondosan kiépített védelmi rendszer olyan titkot takar, amelyet fel kell fedni. 

A csavaros eszű, felejthetetlen hősnővel és a lélegzetelállítóan izgalmas cselekménnyel Nora Roberts olyan új regénnyel ajándékozza meg olvasóit, amely joggal szilárdítja meg helyét a bestseller szerzők között, miközben az olvasók már a következő művére éheznek."

Mivel én hosszasan tudok dühöngeni a szemét, gyerekeiket kihasználó, nem szerető, vagy nem megfelelően szerető anyák miatt, és nagyon tudom sajnálni az ezeket elszenvedő gyerekeket, így a kezembe is ragadt a könyv mindjárt az elején, ahol azonnal belecsöppentem egy veszekedésbe, egy utálatba, egy kihasználásba, egy ridegségbe, s azonnal egy dacba. Innen indultam, s hamar egy sodró folyású hömpölygő árba zuhantam, ahol egy hiperokos, tudományos-lány egy gyilkossági ügy szemtanúja lesz, ami miatt menekülni kényszerül. 17 évesen. Nem szeretnék spoilert írni, így nem szeretnék semmi izgalmasat feltárni és elmesélni, legyen elég annyi, hogy a könyv 90%-a 12 évvel később játszódik.

A könyv az ő (Elizabeth-Abigail) története, az emlékeié, a félelmeié, a múltjáé, ami lassan átalakul egy szeretetteljes jelenbe is, amihez nagy köze lesz a helyi rendőrfőnöknek is. Egy krimi romantikus szállal, egy oldódással, egy tündéri nagy kutyával.

Sokat töprengtem, hogy Abigail vajon asperger-szindrómás vagy ennyire "klassz" lányt tudott az anyja kitenyészteni a lombikban. :( 

Aztán olvastam az apjáról, őt is csodabogárnak képzeltem, végül arra jutottam, hogy a lányt, ahogy az elején olvashattam, nagyon félrenevelték és robotként várt tőle el mindent az anyja, de a tudása, a képességei akkor sem egy normális gyermeknek voltak megfelelőek. Nekem ott maradt a fejemben egy nagyon enyhe asperger-szindróma, egy kis spektrumú zavar, amin felül bírt kerekedni akkor, amikor a megfelelő szmélyek kerültek mellé és a szeretetükkel segítettek neki. De ott voltak a jelek, az tuti.

Jó volt olvasni, gyorsan lehetett olvasni, kerek egész volt, az amerikai kisváros egyéb bajaival együtt, nekem egy kicsivel több izgalom kellett volna. Kevés krimit olvasok, de mindig vártam egy nagy ijedtséget, egy nagy izgalmat, de a vulkán kitörése soha nem jött el. Hát hiába!- ez a nő tényleg nagyon ügyes és okos!

8/10*

Jeff Kinney: Egy ropi naplója 6.- Négy fal között

Éppen majdnem egy éve ott tartottam, hogy megkedveltem ezt a Greg fiút, és örültem, hogy az élete egész jól alakul, fejlődik, komolyodik, eszébe jutnak jó dolgok, és rájött arra is, hogy ki az igazi barátja.

Ebben a 6. kötetben a négy fal között találja magát, de nem az egész kötetben, hanem inkább csak a végén, amikor óriási decemberi hó esik le a városukban és előáll a "se ki, se be" -helyzet. De mielőtt még idáig eljutunk, jobban megismerjük a naplóíró főhősünket, hiszen alig kap teret a bátyó, ellenben az öcsike nagyon a "bögyömben volt" már a történet végére (erről később).

Greg, teljesen mindegy, hogy mennyi idős még nagyon hisz a Mikulásban, a karácsony csodájában (ugye Amerikában a Télapó hozza karácsonykor az ajándékot a zokniba vagy a fa alá), és mindent megpróbál elkövetni, hogy sikerüljön neki a jó viselkedés, hogy a Kémkrampusz figyeli minden lépését a lakásukban. Az is sokkolja, hogy a Mikulás is figyeli, s hogy -szerinte- ennek a piros ruhásnak listája van a jó-és rossz gyerekekről. Greg bizony próbálkozik a jó cselekedetekkel, nem tehet róla, hogy sokszor balul sülnek el a tervek, és inkább a büntetést vonja maga után a cselekedete, mint a dicséretet. Persze okulnia kell a nem megfelelő-öncélú ötletei miatt is, mint amikor a plakátos-dolog rosszul sikerül.

Ebben a részben valahogy sokkal jobban megismertem ezt a fiút, hiszen betekinthettem a kisebb korába az otthoni árvíz miatt, de a kisebb testvére miatt "elszenvedett" kínszenvedéseket nem bírtam. Mert Manny egy kis elkényeztetett valaki. Aki miatt újra kell díszíteni a fát, akinek nem mindegy, hogyan áll a mustár a hot-dogon, aki képes az egész családdal kiszúrni. Lehet, hogy nekem nincsen humorérzékem, de eszembe jutott, hogy valamilyen szempontból -egyenlő életkori eloszlásnál- mindig a középső gyereknek -mondjuk úgy- legkülönlegesebb a sorsa, az élete. Greg Heffley életénél is ezt érzem.

Bevallom, hogy jobban tetszett ez a 6. rész az 5.-kel összehasonlítva, de talán jobb, ha itt befejezem a sorozat olvasását. Meghagyom a fiamnak, aki bár már a Harry Potter sorozatot is olvasgatja, mégis szívesen merül bele a Ropi-család életébe, és boldogan újságolta, hogy lesznek még kötetek.

Könyvmolyképző Kiadó
2013

8/10

Jodi Picoult: Vezeklés

"Elvehetik tőlem az otthonom... A pénzem, a feleségem, a gyerekem. Elvehetik a megélhetésem, az ételem, az unokám, de nem vehetik el az álmaimat."

Picoult és mégis más.

Több olvasó ismerősöm is örülhet az előbbi a mondatomnak. Olyanok, akik a bestseller író Jodit nem kedvelik; olyanok, akik a regényeiben folyamatosan megjelenő tárgyalást nem szeretik.

Bár ez a történet is egy olyan témát takar, amelyiken már alig maradt valami újdonság, hiszen a holokauszt témája, a második világháborúban, a zsidókkal szemben elkövetett borzalmak már annyi helyen, dokumentumban, regényben, megemlékezésekben megfogalmazódtak, hogy lehetséges, hogy valaki ezért nem kedveli majd.

A könyv két központi szereplője a magányos 25 éves nő, Sage, aki éjszaka, hogy ne kelljen találkozni senkivel, hogy ne láthassa senki a sebhelyes arcát, pékként dolgozik és egy nős férfi szeretője. A másik fontos figura a 90-es éveiben járó Josef Weber, aki az amerikai kisváros fontos és megbecsült polgára, akit mindenki szeretett, akire mindenki szeretettel gondol vissza.

Ők ketten egy terápiás csoportban találkoznak, s itt  kötnek barátságot egymással: összejárnak, sakkozni kezdenek, beszélgetnek. Az öreg úr arra kéri a zsidó felmenőkkel rendelkező vallását nem gyakorló lányt, hogy segítsen neki meghalni. Nem beteg, hanem a második világháborúban SS-tisztként sok ember halála és megalázása az ő kezén száradt, de utána elmenekült, és tisztes polgárként egy kedves feleséggel élte az amerikai életét. Az élet megkímélte őt, nem halt bele a rákba, nem sikerült az öngyilkossága, szeretne végre békében megnyugodni.

".. a reményvesztett emberek sokszor olyasmit is megtesznek, amire egyébként nem lennének képesek."

Sage első felindulásában azonnal a rendőrségre siet, hogy feljelentse őt, majd elindul egy gépezet. S miközben a saját élete sem működik megfelelően, még magára teszi ezt a terhet is, amelynek hatására a saját nagymamájával, Minkával is közelebbi kapcsolatba kerül.

Picoult stílusának megfelelően Josef, Sage gondolatait ismerhetjük meg, s mellettük az FBI-os Leo véleményét is megismerjük. Minka gyermekkori lengyelországi története egy nagy fejezetet kapott, amit olvasva elfelejtettem a háttérben meghúzódó Sage-Joseph párost, és nagyon örültem, hogy az írónő nem szabdalta szét a nagymama visszaemlékezését, amely a kilátástalanságot, a halálra vágyást, a bátorságot mutatta.

A Vezeklés (The Storyteller) egy kitalált történet. Bár, amint mondtam, az olvasható borzalmakkal már máshol is találkozhattunk, de a benne lévő kérdés miatt egy új szemszöggel találkozunk.

A kapcsolódási pont mindig kiderül, a szálak közelítenek egymáshoz, a vége felé kialakulnak a saját vélemények, a gondolatok, hogy segítenénk-e, hogy megbocsátanánk-e, hogy vajon meglesz-e az a kis plusz, amit megszoktunk már az amerikai szerzőtől, s vajon ha meglesz, ki is találjuk-e?

A történetben kiderül, hogy Minka túlélését segítette egy olyan történet, amit őt írt gyermekkorában, ami segített neki a borzasztó világ elviselésében, majd a továbblépésben is. Ennek a vámpíros mesének fontos szerepe van a könyvben, s ezen kívül színezi az egész írást, elválaszt egymástól gondolatokat, elgondolkoztat, párhuzamot huzat.

"Az upiórok olyanok, mint a zsidók. A nép szemében ők a vérszívók, sötét és rémisztő lények. Rettegnek tőlük, fegyverrel, feszülettel és szentelt vízzel harcolnak ellenük."

A könyv olvasása ismét megríkatott, mint mindig. Ahogy Josef gyermekkoráról, a művészlelkű testvére megvédéséről, a verekedéseiben elért sikerélményeiről, a saját testvére ronggyá veréséről olvastam, elgondolkodtam, hogy vajon ezek a sikerek elegendőek voltak-e számára, hogy egyenes útja legyen egy sikeres SS-tisztség felé?Nem menthetők fel ezek a bűnösök, de nem tudhatjuk, hogy ki hogyan jutott el idáig, hogy megfeleljen a hitleri elvárásoknak, hogy odáig jusson, hogy csak a napi eszméletlenre piálás segít neki feldolgozni a saját maga tetteit, az aktuális háborús életét?

"Mindnyájunkban él egy szörnyeteg, és mindnyájunkban él egy szent is. A kérdés csak az, melyiket tápláljuk -melyiknek engedjük, hogy a másik fölé kerekedjen."

Nincsenek ebben az időszakban itt elhunyt vagy itt túlélő rokonaim, egyszerűen túlságosan érzékeny vagyok.

"Néha nem kell más, hogy visszaváltozzunk emberré, csak valaki, aki annak lát bennünket -bármilyen visszataszító alakban is mutatkozunk előtte."

Elfogultan, de mindenképpen 5*, és tovább gondolkozom a végén, a nem leírt folytatáson.

10/10