Henryk Sienkiewicz: Quo vadis

Nem szoktam történelmi regényeket olvasni, pedig biz'Isten ráférne a történelmi tudásomra egy kis frissítés. Ez a könyv például, mióta az eszemet tudom, a családi könyvtár szerves részét képezi (második szekrény, alulról a harmadik polc), és azt is tudtam, hogy a szüleim egyik kedvence, de ha nem lett volna lehetőségem az új kiadáshoz hozzájutni, valószínűleg még évekig nem került volna a várólistám legsürgetőbb helyére... És milyen kár lett volna érte! Hetekkel ezelőtt olvastam, de csak rágtam-rágtam magamban az olvasottakat, és nem jött számra a fogalmaznivaló... Bár @Frenki-től megtudhattuk közben, hogy Kosztolányi szerint Sienkiewicz középszerű prózaíró (remélem, helyesen idézem), rám mégis nagy hatással volt a regény. Szerettem, hogy nem egy kivételesen gondolkodó patrícius a főhős, hanem fajtájának tipikus képviselője, és szerettem, hogy a rossz sem úgy rossz, és nem is úgy bűnhődik, és a jó sem úgy nyeri el a jutalmát. A keresztényüldözés naturalisztikus leírása eléggé megviselt az utolsó fejezetekben, de azt gondolom, a kegyetlenség ilyen mértékű ábrázolása egyáltalán nem volt öncélú, minden mondatnak helye volt. Chilon története pedig... (spoiler!) a legmegrázóbb, amit valaha olvastam...
Igazi hittanlecke és ezt most a jó értelemben írom...

Ebben a pillanatban a hypogaeumból kilépett egy aggastyán, s vállán csuklyás palásttal, de födetlen fejjel, fellépett a máglya mellett heverő kőre. Láttára hullámzani kezdett a tömeg. Vinicius mellett suttogó hangok hallatszottak: "Péter! Péter!..." Egyesek letérdeltek, mások kezüket nyújtották feléje. Olyan mély csend lett, hogy hallani lehetett a fáklyáról lehulló minden apró zsarátnok neszét, a Via Nomentanán haladó szekerek távoli zörgését s a szél susogását a temető mellett sorakozó néhány pínea lombjai között.
Chilon Viniciushoz hajolt, s úgy súgta:
-Ő az. Krisztus első tanítványa, egy halász!
Az aggastyán pedig felemelte fejét, s a kereszt jelével köszöntötte az összegyűlteket, akik most térdre borultak. Vinicius és társai, nem akarván elárulni magukat, követték a többiek példáját. Az ifjú egyelőre nem bírta összeegyeztetni benyomásait, mert úgy érezte, hogy az előtte álló ember olyan parasztféle, de egyben rendkívüli is, s ami fő, rendkívülisége éppen egyszerűségéből fakad.

Vinicius nem tudta, alszik-e, vagy gondolataiba mélyedt. Nézte a leány arcélét, lehunyt szempilláit, ölében összekulcsolt kezét, s pogány fejében nagy nehezen kezdett megfogamzani az a tudat, hogy az idomaira annyira büszke, öntelt, görög és római mezítelen szépség mellett van a világon valami más, valami új, valami végtelenül tiszta szépség is, amelyben lélek van.
Ott még nem tartott, hogy ezt keresztényi szépségnek nevezze, de ha Lygiára gondolt, már nem tudta őt elválasztani a tanoktól, melyekben hitt. Sőt azt is megértette, hogy ha mindenki nyugovóra tért, csak éppen Lygia virrasztott mellette, éppen ő, akit annyira megbántott, ezt azért teszi, mert vallása parancsolja. S noha ez a gondolat csodálattal töltötte el ama vallás iránt, egyúttal kellemetlen is volt számára. Jobban szerette volna, ha Lygia ezt az iránta való szerelemből, arcáért, szeméért, szoborszerű alakjáért, egyszóval mindazért tette volna, amiért nyakát annyiszor ölelték át hófehér görög és római karok.
De hirtelen megérezte, ha Lygia olyan lenne, mint a többi nő, akkor valami nem tetszenék neki benne. Erre elámult, s maga sem tudta, mi történik vele, mert észrevette, hogy benne is valami új érzések, új hajlandóságok támadnak, amelyek teljesen idegenek attól a világtól, amelyben eddig élt.
Közben Lygia kinyitotta szemét, s látva, hogy Vinicius nézi, odalépett hozzá, s így szólt:
-Itt vagyok melletted.
Ő pedig így felelt:
-Álmomban láttam a lelkedet.

Joanna Bator: Homokhegy

A Homokhegy című regény Walbrzych bányavárosában és környékén játszódik, amiben néhány ember keresi a boldogságát. Sorsok, személyiségek és emberek összefonódása, boldogságuk keresése, boldogolsuk történetét olvashatjuk igazán érdekes stílusban.

".. Azt mondta, hogy kispirog hamarosan feketedni kezd. Valahogy ez jött a szájára, amikor a tekintete lesiklott a lánya lapos hasán, és megállt a kiduzzadó, csupasz vagy csaknem csupasz domborulaton. (...) Dominika néhány nappal azután, hogy kidobta az apját a fürdőszobából, egy csomag eperízű Mentost talált dzsekije zsebében, ilyet csak a walbrzychi piacon a Pewexben vagy az Eneszkában lehetett kapni. Rögtön elszopogatta az összes sima és csodás ízű cukorkát, mert mi mást tehetett volna egy megsértett, édességre sóvárgó lány. (...) Jadziának az volt a benyomása, hogy a lánya haja olyan gyorsan nő, amilyen gyorsan bekanalazta a serpenyőben olvasztott vajból, tejből és cukorból készült karamellkrémet, bevillázta a cukros savanyú káposztát, befalta a cukrozott almaszeleteket, elropogtatta a kockacukrot. A cukor sötét karamelszálakká változott, benőtte Dominika fejét, sűrű fojtó tmege végigkúszott az egész lakáson. Amikor Jadzia reggel bement a fürdőszobába, úgy érezte, hogy behálózta az egész előszobát, bepókhálózta az arcát, körültekerte a lábát. Micsoda busman! Jadzia régi szokás szerint a lánya mellé feküdt, hogy ne kelljen a vízesés alatti kanapét megosztania a részeg Stefannal, de úgy érezte, hogy egyre kevesebb hely jut neki. A csontos térdektől és könyököktől kék foltok keletkeztek a testén. Eltűnt a gyerekillat, amit annyira szeretett, és a Dominika fején lévő bozót az odaégett cukor és a nyirkos avar szagát kezdte árasztani. Jadzia ismerte ez a szagot. Ilyen szag volt anyja, Zofia konyhájában Zalesiében, amikor a húsvéti sütés után kinyitották az erdőre néző ablakot – ez volt az egyetlen időszak, amikor alig lehetett ecetszagot érezni.”

Az idézet számomra megkönnyíti az egész regény ismertetését.

Visszatérve a stílusra, nem tudom megmondani miért nem tetszett? Szeretem a tömör regényszerkezetet, nem ragaszkodom a sok párbeszédhez (ebben egy sem volt), Joanna Bator regényében ez a furcsa stílus határozza meg az emberek szürke, rossz, mocskos, iszákos, lényegtelen, felejthető, néhol undorító életét. Kíméletlenül és érzéketlenül a szemünk elé dobja, vágja a nyomorúságos emberi karaktereket, életüket. A történelem hömpölyög a történten keresztül de nem érdekelt Sokkal jobban érdekelt a szereplők sorsa, élete.

Lássuk a szereplőket!

(Azt olvastam valahol, hogy "3 nő, 3 élet élet, 3 sors" vagy valami ilyesmit. Természetesen tekinthetjük őket kulcsfiguráknak, de én másképpen olvastam ezt a történetet.)

Jadzia, az anya, akit édesanyja a nagymama Zofia nevel fel. Édesapja a „tulajdonképpen ki tudja?” kategória, aki elég hamar meghal, így Zofia egyedül neveli fel. Mániája a tisztaság, az ecetes lemosás, még lányát is folyamatosan mossa. Mániásan mindent takarít, ami olyan klasszul sikerül, hogy lánya Jadzia is eltanulja tőle.

Éldegélnek kettecskén, álmodoznak, hogy majd egyszer más lesz, jobb lesz, máshol lesz.

Jadzia egy véletlen folytán beleesik későbbi férje Stefan karjaiba.

Stefan: alkoholista, egy érdekes család kisfiacskája. Halina asszony (Stefan anyja) teherbe esett egy vándorcirkuszostól, majd egy kovács felesége lett, aki sajátjaként próbálta felnevelni ezt a kisméretű töpörödött fiúcskát.

Dominika: Jadzia és Stefan egyetlen lány. Iker. Lánytestvére születéskor elhunyt. A kislány sokat gondolt rá, babájával pótolta testvére iránti kötődését. Kb. 6 éves koráig Halina nagymamája neveli, ami „megalapozza” a gyermek lelki fejődését.

A kislány, aki felnőve mindig elvágyódik, keresi önmagát, ha végre barátja lett, az nyomtalanul elköltözik. Éppen kallódna a Homokhegy „sivatagában”, mikor egy jó szándékú új tanár felfedezi tehetségét, és segíti kiszakadását lakóhelyéről.

A mondatok bemutatják azt az érdekes stílust, amit az írónő érzékeltetni szeretett volna. Bevallom őszintén, sok helyen nem értettem a lényeget. Túl sok volt az ismertetés, a személyek bemutatása. Sokszor már azt sem tudtam kiről van szó. Az érdekes stílus tetszett volna, ha mértékletesebb lett volna és Dominikát állította volna be középpontba. Gyerek-centrikus lévén, rá voltam kíváncsi: a fejlődésére, az életére. Őt szerettem, neki drukkoltam, őt hallgattam. Hogy férjhez menjen, hogy kiszakadjon, hogy megfelelően szeressék őt.

„Jadzia kitörli Dominika harminchárom évét. Elfújja, mint a morzsát az asztalról. Dominika mögött nem marad semmi. Ha egy lépést hátrál, gödörbe esik. De Jadzia azt mondja, hogy hisz akármi történik, még mindig fennakadhat a Homokhegyen.

…..

..

.

És tudod, kislányom, valahogy kár ezért a Homokhegyért, mondta, amikor elindultak.”

Jerzy Sosnowski: Aglaja - Apokrif

Amikor Kowalewski Szép Szobájáról akartam véleményeket keresni a neten, akkor találtam rá erre a regényre, ami valakinek nagyon tetszett. A borító és a fülszöveg alapján - hasonlóan a Szép Szobához - elég cyberszerűen titokzatosnak tűnt, úgyhogy muszáj volt kivennem a könyvtárból. És nem csalódtam, nagyon jó kis történet, sci-fibe illő elemekkel tarkítva, de gondolkodásra késztető felvetésekkel.

A történetről nagyon nehéz úgy beszélni, hogy ne lőjem le a poént, de megpróbálom. Többszörösen összetett a sztori, az első harmadban egy éppen szakítás után lévő tanár, Wojtek szenvedéseinek lehetünk tanúi, aki új munkahelyre kerülve, egy középiskolában találkozik régen látott unokatestvérével. Adam hajdan ígéretes zongoratehetség volt, de mára ő is "csak" egy iskolai zenetanár lett. Kettejük viszonya elég feszülten alakul, amíg egy napon Adam valamiért Wojteket választja, hogy elmesélje neki életét, melynek középpontjában egy érdekes szerelem áll.

Igazából idáig kell kibírni a történetet, ami helyenként elég irritáló, az ezt következő rész viszont annál olvasmányosabb, amikor tanúi lehetünk Adam és Lilka a 80-as évek Varsójában zajló, elképesztő elemekkel gazdagított szerelmének és annak végének.

A harmadik rész pedig még az előzőnél és szájtátósabb, ugyanis megismerkedünk Adrzej-jel, aki az egész előző történet írója. Egy hajléktalan forma ismerőse mesélte el neki a fentieket és ő annyira érdekesnek találta, hogy muszáj volt papírra vetnie. Viszont felkeresi őt egy hölgy, aki az előbbi történetnek valamilyen módon részese és elmeséli Andrzejnek a hátborzongató hátterét az említett szerelemnek. Ennek a nőnek a verziója késztethet minket alapos gondolkodásra arról, hogy vajon a testünk és a személyiségünk mennyire tartozik egymáshoz, létezhet-e, hogy külön életet éljenek. És vajon csak a bensőnk által megélt élmények és tapasztalatok valóságosnak számítanak-e? Az hiszem elgondolkodtató dolog ez mostanság pl. az Internet virtuális világában megélt dolgok kapcsán is...

Nem olvastam ugyan még ilyen jellegű sci-fis beütésű történetet, de ez határozottan tetszett, mert gondolatébresztő, mondanivalóval rendelkező regény.

Wlodzimierz Kowalewski: A szép szoba

Totál ismeretlen lengyel író, kemény téma, jó kis gondolatmenetek életről-halálról, élettörténetek, gördülékeny történetszövés. Nekem nagyon bejött, másfél nap alatt kivégeztem, alig tudtam letenni.

A téma elég érdekes, de mégis hétköznapi. A halálról és persze ennek elválaszthatatlan velejárójáról, az életről szól a történet, mely a XXI. század közepén játszódik a jövőben. A jövő vízionálása kicsit emlékeztetett Orwell 1984-ére, ami ugye nálam nagyon elöl van a kedvencek között. Itt is egy rideg, kontrollált társadalom jelenik meg - kisminkelt férfiak, kopasz nők, aszexualitás, elektronikus személyi igazolvány, mely a mostaninál sokkal több adatot tartalmaz az egyénről s mely egyben videofon is stb. Ugyanakkor jelen vannak még a XX. század termékei - például a panelházak, melyek sorban omlanak össze és a XX. század már idős gyermekei, akik még a "régi" időkben születtek és még nem lettek alávetve bizonyos eljárásoknak, amelyek segítségével kigyógyíthatóak lennének az életveszélyes betegségekből.

Így a 91 éves Ireneusz is csak a véget várhatja, ugyanis súlyos, rákos beteg. Lehetősége van elvonulni a kórház O-L osztályára, ahol kérésére eutanáziával vetnek véget életének, hogy ne kelljen tovább szenvednie. Irus végül e mellett dönt, beköltözik az osztályra, ahol kis idővel ezután megjelenik Cmon is, a 70-es évek rockbálványa és elmeséli életét. Rajta és Ireneuszon kívül még egy, az osztályon fekvő harmadik betegnek is megismerhetjük életét dióhéjban - és azt, hogy milyen indokból döntenek a halál ezen különös fajtája mellett.... A sok történetmesélés, az életutak végigkövetése után Ireneusz rádöbben, hogy hogyan is érdemes élni, meghalni.

Nagyon érdekes, elgondolkodtató, letehetetlen olvasmány sok fantáziával és némi szarkazmussal fűszerezve, nekem nagyon tetszett. Egyedül azért adok neki 9-et a 10-ből, mert Cmon élettörténete túl hosszúra sikerült, ami szerintem nem volt indokolt, jobban érdekelt volna az alapsztori.




(A könyv olcsón beszerezhető itt.)