2011. január 31., hétfő

Charles Dickens: Kis Dorrit

Nagy elégedettséggel tölt el, hogy Dickens nevét végre így, a címsorba írhatom le a blogban. Egyrészt mert már régen szerettem volna valaki nagynevű klasszikustól olvasni, akinek az írásmódja még tetszik is. Másrészt nagyon büszke vagyok rá, hogy kiolvastam ezt a könyvet, mert azért ez nem volt kis teljesítmény... Próbára tett rendesen ez a több, mint 800 oldalas, apró betűs regény a terjedelme miatt is, meg amiatt is, hogy meglehetősen nehézkesen, kerülőutakon, rettentő szószátyár módon jutottunk el A-ból B-be.

Viszont Dickens stílusa már az első fejezetben megvett magának. Választékos, de nem érthetetlen, finom humorú, nagyon jó emberismeretről tanúskodó.

A történet meglehetősen sokrétű. Legelőször is a címszereplő, Amy Dorrit sorsát követhetjük nyomon, aki a Marshallsea nevű londoni börtönben látja meg a napvilágot, ott is nő fel testvéreivel együtt, mert édesapja adósként ide került és úgy néz ki, hogy itt is fogja leélni az életét. Érdekes ez a börtönvilág, mert a családtagok ki-be járhatnak amikor kedvük tartja, a rabok nem cellákban, hanem lakás-szerű, berendezett szobákban élnek. Úgyhogy az egész Dorrit család gyakorlatilag itt a börtönben éli hétköznapjait, bár csak apjuk az állandó börtönlakó. Kis Dorrit apróbb munkákat vállal házaknál, például varrást, hogy családját segíteni tudja. Egy munkaadójánál ismerkedik meg Arthur Clennammel, aki pártfogásába veszi a fiatal lányt, az ő és egész családja sorsát próbálja egyengetni, már amennyire tudja. És hogy ez hogyan sikerült neki? Na, erről szól a regény.

A történetben nagyon sok mellékszereplő van, akikről listát kellett írnom, ami eddig még sosem fordult elő... Az ő látszólag mellékesnek tűnő történeteiket is meglehetősen részletesen - már-már érthetetlen figyelmet fordítva rájuk - meséli el nekünk Dickens. De a vége felé persze kiderül, hogy egyetlen kis mozzanat sincs feleslegesen említve ebben a nagyívű történetben, mert nagy kerülőkkel ugyan, de minden erecske megtalálja a maga medrét a hatalmas tóhoz, hogy ott kerek egésszé álljon össze.

Nem volt meglepetés a regény vége, mindvégig benne volt a történetben, hogy mi lesz ennek a kedves és szerény, önfeláldozó lánynak a sorsa. A meglepetés - mint említettem - számomra az író fergeteges stílusában rejlik. Nagyon éles szemmel, szociológiai érzékenységgel, hitelesen ábrázolta ebben a regényében gyakorlatilag az egész korabeli angol társadalmat a legalsóbb rétegektől a legfelsőbbekig. A kifejezőkészsége, szóhasználata, humora, iróniája pedig egészen figyelemre méltó. Azt hiszem a fordítás külön megérdemel egy nagy-nagy dicséretet, szerintem nem lehetett egyszerű ezt a meglehetősen aprólékos és bőbeszédű szöveget ilyen frappánsra és nem terjengősre átültetni.

Nagyon szerettem olvasni a könyvet és ha maga a történet nem is kap tőlem maximális pontszámot, az biztos, hogy megértettem, hogy miért emlegetik Dickenst a világirodalom egyik legfontosabb és legnagyobb írójaként.

Nagyon szeretnék még olvasni tőle, a Két város regényét szemeltem ki következő áldozatul. Az szerencsére rövidebb :)




Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert

Szeretem a meséket! Nagyon sokszor olvasok gyermekeimnek is, és öröm nézni, amikor ragyog a szemük az élménytől. Hát most az én szemem ragyogott, de nagyon! Fülig ért a szám rendesen. Mert ez a mese nekem szólt. Én is szeretnék egy ilyen kertet, mint amilyen a Waverley család birtokában van. Szeretném, ha beszélnének hozzám a növények, az almafa dobálná rám a gyümölcseit, hogy egyem meg őket. Persze nem mindig szabad megbízni ebben az almafában, mert furfangos és néha picit önző is!

A Waverley családot mindig is valamiféle titok övezte. A város kezdettől fogva csodabogaraknak tekintette őket. Maguknak való, befelé forduló jellemük miatt nem egy könnyen építenek ki kapcsolatokat, főként ha párkapcsolatról van szó.

Claire és Sydney Waverley testvérek. Gyermekkorukban szerencsétlenségek, bizonyos életkörülmények halmozódásaként, folyományaként elkerülnek egymás mellől. A viszonyuk sem nevezhető békésnek, így nem is tartják hosszú évekig a kapcsolatot. Sydney igazából pont a Waverleyeknek tulajdonított furcsaságok elől menekül el, ő "normális" emberként akar élni, nem akarja elfogadni ezeket az önakaratukon kívül rájuk ruházott tulajdonságokat.

Claire marad a családi fészekben. Neki ez nyújtja a biztonságot, az egyensúlyt. Egy idő után magára marad a nagyszülői házban, amelynek része a titkokat, meglepetéseket rejtő kert. Claire leginkább itt található meg, többnyire a földön fekve, elmélkedés közben, vagy pedig a konyhában, amint a kertből összegyűjtött kincsekből készít szó szerint varázslatos, bár néha igencsak szokatlan étkeket.

Claire is kilóg a sorból, mint a felmenői, ennek ellenére tisztelik, megbecsülik, igénybe veszik partiszerviz szolgálatát, de ennél ne tovább!

Persze már itt is elég izgalmas volt számomra a történet, de hirtelen mindegyikük életében váratlan fordulat történik. Sydney hazatér, bár nem igazán önszántából, valójában menekül. De jó helyre viszi a szíve? Hiszen annak idején a családi fészekből is úgy futott el.

Ráadásként pedig a szomszédba egy bombajó pasi költözik, akinek nem biztos, hogy ellen lehet állni! Kitart a Waverleyekre jellemző zárkózottság, büszkeség, ridegség?

A két nővér újra ismerkedik, együtt dolgozzák fel az elmúlt éveket, a saját sérelmeiket próbálják elsimítani magukban, illetve egymással. Vajon sikerül? És a kertnek milyen szerepe van az egészben?

A képzelőerőmet nagyon finoman, mégis erőteljesen megmozgatta a történet. Én is végigsurrantam hajnalonta a harmatos füvön, az almafa folyamatosan követett az ágaival. Éreztem a gyógynövények illatát, szinte fájt, amikor felocsúdtam az álomból.

Engem teljesen elvarázsolt, levett a lábamról a történet. Én inkább szentimentálisabb olvasóknak ajánlanám. Férfi kezében nem nagyon tudom elképzelni, de ezt semmiképp nem degradáló értelemben írtam. Picit (jó, nagyon!) nőcis a könyv!

2011. január 29., szombat

Matti Rönkä: A határjáró

"Ez a sajátos világú krimi napjaink Helsinkijében játszódik, ahol az alvilágot a szovjet utódállamokból érkező bűnözők uralják. Nem piti alakok, legális fedőtevékenység mögé bújva folytatják üzelmeiket. Az egyik keresztapa egy Oroszországból áttelepült finn származású férfi, Viktor Kärppä kisebb-nagyobb szolgálatait is igénybe veszi. Ártalmatlannak tűnő ügyek ezek, de a rendőrség figyelmét nem kerülik el. Kärppä, aki magándetektívként dolgozik, nem csak kényelmetlen üzletfeleitől, de a múltjától is szeretne elszakadni, amire igencsak jó oka van. Ebbeli fáradozását egyáltalán nem segíti elő, amikor egy férfi eltűnt feleségének felkutatásával bízza meg."

Matti Rönkä egy igazán feszes tempójú, humoros krimit rakott le az asztalra, ami egy elsőkönyves írótól kezdésnek egyáltalán nem is olyan rossz. A szerző hivatására nézve zsurnaliszta, ami szerintem érződik a regényen, tényszerű és sallangoktól mentes.

A történet nem az a klasszikus egy-két szálon futó detektívsztori, hiszen a főszereplőnek nem csak egy ügyet kell felgöngyölítenie, hanem más megbízásokat is el kell vállalnia a különböző nációjú megrendelőktől. Engem személy szerint ez idegesített a legjobban, hogy túl szerteágazó volt a történet, valahogy jobban szeretem ha egy könyvben a nyomozásé a főszerep. Szeretem, ha elmerülhetek az ügy felgöngyölítésében, ezáltal is megdolgoztatva az agytekervényeimet. Ráadásul a megoldás is annyira egyszerűre sikeredett, ahelyett hogy jól meglepődtem volna, majdhogynem fel is nevettem.

A sokszálú történetet a helyszín csak feldobja, ugyanis megismerhetjük az orosz-finn-észt határkörzetet, amiről én még sok mindent nem olvashattam. A főszereplő éppenséggel nem egy szentéletű egyén, hiszen vannak ám a kapcsolatai az alvilággal is. Néha bizony a jó és a rossz közötti határmezsgyén mozog, így számomra a cím két értelmet is nyert ezzel. Ha elképzeljük magunk elé egy egyszerű fickót láthatunk, ám ha még mélyebbre ásunk akkor sok titkot megismerhetünk.

Jó - jó, de ebből ki lehetett volna hozni egy sokkal jobbat is. Egy kicsit több odafigyeléssel és egy kicsit több ráfordítással egy hatalmas sztorit kaphattunk volna. De hát mint tudjuk a "remény hal meg utoljára", így lehet hogy a szerző következő könyve már meghozza a várva várt sikert a számára.






Babits Mihály: Hatholdas rózsakert

Ez nagyon jól esett.
Mert rövid volt. Mert magyar volt. Mert vicces volt.

Kicsit tartottam tőle, mert azért ezekben a régi írásokban sokszor úgy csikorognak a szavak, hogy azt nehéz elviselni. De Babits egyrészt annyira nem régies, másrészt meg valahogy nagyon kifinomultan ír, a téma, a környezet pedig annyira hétköznapi és egzotikus egyben, hogy az csak jó lehet. Azért írom, hogy egzotikus, mert azért hatholdnyi rózsával beültetett kert nem éppen hétköznapi dolog. El lehet képzelni, hogy nyári estéken milyen hangulatot áraszt egy ilyen hely. Na. Egy vidéki kisvárosban Ilka néninek van ez a kertje, a szerbeknek adja el a rózsaszirmokat, akik illatkészítésre használják. Emellett házába albérlőket is fogad, főleg facér fiatalembereket, jelen esetben Gruber Francit (már ez a név is...:D), aki ifjú joggyakornok. És igen, a név és a titulus alapján máris el lehet képzelni az illetőt. Esetlen, nem egy határozott, férfias jelenség, olyan, akit lehet szivatni.

Ilka néni valahogy a kisváros kerítőnője lett az évek során. Az ő hatalmas kertjében gyűlnek össze nyár estéken a fiatalok nagy beszélgetésekre, nevetésekre és persze párt találni. Franci szerencsétlenségére kiszemeli őt a város leghűvösebb és legokosabb eladósorban lévő hölgyeménye, Irén.

Többet nem árulok el, érdemes elolvasni, hogy hogyan szövi Irén a tehetetlen Franci köré a hálóját ill. hogyan adja meg magát végleg Franci. Vagy talán mégsem...?

A novella alcíme az, hogy vidéki komédia. Tényleg az, de semmiképpen nem nagy, könnycsorgatós röhögésekkel van teli, hanem valami nagyon finom humorral, olyannal amit csak egy intelligens, finom úriember tud írni.
Tetszett ez a visszafogottsága, a valódi és szimbolikus rózsaszirmok.
Jó volt, na. Egy újabb magyar kincs.




Megtaláltam az MTV videótárában a belőle készült filmet Tolnay Klári és Tahi Tóth László főszereplésével. Még nem néztem meg, de valahogy biztos vagyok benne, hogy remek.

2011. január 28., péntek

Paulo Coelho: Tizenegy perc

Megígértem magamnak, másoknak is, hogy a Brida után próbálkozom még Coelhoval. Mivel az számomra óriási csalódás volt, kissé félve nyúltam ehhez a könyvhöz. Azt is tudom, hogy véleményemmel nagyon nagy ellentáborba ütközöm, ettől függetlenül álláspontjukat abszolút tisztelem.

Maria egy gyönyörű, fiatal brazil lány, aki az élettől megcsömörlötten nekiindul a nagyvilágnak szerencsét próbálni. Többszöri sikertelen próbálkozás után a testéből kénytelen megélni. Minden vágya, hogy hazatérve Brazíliába, egy kis földre tegyen szert megszerzett "jövedelméből".

"Hivatásából" adódóan sok férfival találkozik, viszonylag közönyösen áll a dologhoz. Életbölcsességekkel, filozofálgatásokkal próbálja lelkiismeretét elrejteni. Valójában a szerelmet keresi, azt a férfit, akinek gyermeket szülhet, akivel tiszta érzelmeket cserélhetnek egymással. Ez az adott helyzetben nyilván nem egyszerű.

Ahogy haladunk előre a történetben, a fülledt erotika is egyre erőteljesebb, néhol egészen zavarba ejtő.

Vajon Maria megtalálja-e az élet értelmét? Fel tudja adni ezt a fajta pénzkereseti lehetőséget? Mert ez alapvető lenne, hogy megtalálja a boldogságot.

Gondolkodtam sokat (már hogyha ezen egyáltalán kell gondolkodni), hogy mi célból írhatta Coelho ezt a könyvet? Sokszor úgy éreztem, hogy magát a prostitúciót emeli piedesztálra. Többször, visszatérően említi szent hivatásnak is.

Magával Mária sorsával viszonylag tudtam azonosulni, de akkor sem tudom elfogadni ezt a foglalkozást végső megoldásként. Nem tette szimpatikussá számomra a szerző a prostitúciót, pedig általában tényleg azt éreztem, hogy ez a célja.

Lehet, hogy sok helyütt félreértelmezem az írásait, valójában a legtöbbször nem is értem őt. Egyik mondata üti a másikat, így a szereplőké is.

A Brida után mindenképpen előrelépés volt, de azt hiszem, itt feladom!

Sajnos végérvényesen be kell látnom, hogy Coelho írásai nem nekem valóak. Idegesítenek, zavarnak! Szerintem rettentő sok butaságot hord össze! (most aztán jöhet a feketeleves...) :-)

Tahir Shah: A kalifa háza

Ha eleged van a ködös Albionból, térre, napfényre, szabadságra vágysz, vegyél egy házat és költözz Casablancába. Na de nem akármilyen házba ám! A kalifa házába. Az írónak, Tahir Shahnak volt elég bátorsága, megtette.

Mindig is csodáltam az ilyen bevállalós embereket, és csendben megjegyzem, irigylem is őket.

Mindenképp nagy bátorság kellett hozzá, nemcsak azért, mert egy teljesen új, más környezetbe készült otthonra lelni, de két kicsi gyermeket is magukkal vittek.

Sokáig kutatta emberünk a megfelelő házat, többszöri nekifutásra lelt rá a kalifa házára. Vagy talán a ház találta meg Őt?

A házra hatalmas felújítás vár kívül-belül, ami egyébként sem egyszerű dolog, de ott aztán végképp nem kispiskóta. A szerzőnek nemcsak a már említett kulturális különbségek nehezítik a mindennapjait, hanem a házban jelenlévő dzsinnek is, akik nem szívesen engedik át az uralmat a ház felett az új tulajdonosnak! :-) Aztán ott vannak az őrök, akik viszont a dzsinnektől félnek, így ők sem mindig munkaadójuk érdekeit szolgálják.

Számomra nagyon viccesek voltak a jelentek, bár akadtak olyan helyzetek, amiket ha személyesen élek át, nem biztos, hogy így vigyorgok a markomba!

Néhol nagyon ki voltam akadva főhősünk szerencsétlenkedéseitől, bár nem tudom, adott helyzetben én mit tettem volna. Főként, ha még figyelembe vesszük a már fent említett kulturális hátteret is. Semmiképp, semmilyen módon nem lehet az európai viszonyokhoz hasonlítani, légyen az hivatalos ügyintézésről, munkások megbízásáról, egyszerű vásárlásról.

Egyszerű kis történet, rendkívül szórakoztató mindennapokkal, élethelyzetekkel.

Mellesleg pedig a könyvborító az egyik kedvencem! :-)

2011. január 27., csütörtök

Jamie Reidy:kemény üzlet

"-Már senkit sem érdekel a légcsőhurut,csak a merevedés.Még a gyermekgyógyászok is csak erről akarnak hallani."

1995 és 2000 között Jamie gyógyszer ügynökként helyezkedett el a Pfizer gyógyszergyártó cégnél.Előtte katonásdit játszott de nem volt neki való,ahogy az ügynökösdi sem csak éppen nem volt más választása.Jamie remekül mutatja be és adja el magát és családját,az első oldalakon percenként röhögtem fel olyan klasszul ír a srác.

Jamie miután elvégzett egy tanfolyamot elindul az ügynöki pálya rögös útján,a Pfizer úgy gondolja a legjobb alapanyag egy volt katona aki ugye fegyelmezett akit nem kell ellenőrizni,akiben buzog a kötelesség tudat-na ezek pont nem jellemzőek Jamie-re,Ő szeret délig aludni,ebédidőig dolgozni és pihenni...ha ügyes ezt meg is tudja valósítani igaz a látszat,hogy dolgozik még több energiát és időt emészt fel mintha ténylegesen dolgozna.

Jamie nagyon látványosan és szórakoztatóan mutatja be a munkáját az ahhoz kapcsolódó stikliket,módszereket,gyógyszer eladási stratégiát.Egy percig sem unatkoztam és mégis átlátható,érthető a sztori.

Természetesen szó esik a kis kék csodáról is ami hihetetlen népszerűségnek örvend mind a mai napig,de szerencsére csak a könyv vége felé foglalkozik ezzel.Egy egész könyvnyi Viagra himnuszt nem igen bírtam volna elviselni.

Természetesen a könyv visszhangjáról is esik pár szó,és a megfilmesítés is olyan véletlenek műve volt mint magának a könyvnek a megszületése.

Jamie a gyógyszeripar nagy megkönnyebbülésére ma már csak ír,agglegényeket tanít főzni és takarítani legújabb könyvében-jesszus ez milyen vicces lehet:D

A borítón szereplő mondatot nem sikerült megfejtenem:"Néha az kell a legjobban,akit a legkevésbé akartál".



2011. január 25., kedd

Ljudmila Ulickaja: Vidám temetés


… és bezárult a kör….
minden információ a helyére került…
hogy meztelenkedtek? ki nem tesz rá nagy ívben? fogjuk rá, hogy forróság volt….
temetés…. vidámság?…..
egy művész- egy jelenség! egy ember- egy személyiség.
egy különlegesség- aki még a halálában is más.
egy férfi- aki tud méltósággal- és Margaritával haldokolni.
Ulickaja nem kertel, nem szépít, nem túloz, CSAK leír, megír. Egyszerűen, ahogy van. ez van és kész. Valakinek kevés, valakinek sok, valakinek túlzó, valakinek hihetetlen. Nekem éppen elég. jó. tetsző. (moly.hu)

Ulickaja még az Életművésznőkkel lopta be magát a szívembe, s azóta –szégyen- csak a Szonyecskát olvastam.
Vidám temetés….. milyen az? Kinek rosszabb a helyzete? Először egyik oldalnak, aztán másiknak? Hogyan lehet vidáman temetni? Ezt nem tudom elmesélni, hiszen én nem vagyok képes rá.
Itt van egy rövidke kisregény, ami néhány nap történését tartalmazza, miközben kialakul egy képünk a szereplők többségéről, elkönyveljük őket ilyennek vagy olyannak, sodródunk, kíváncsiak leszünk.

Alik egy orosz bevándorló, aki köré összegyűltek az orosz bevándorló nők. Akik együtt voltak, összetartoztak, akik szerelmesek voltak, akik szerették őt.
Aki meghal.
Miért?
Milyen volt?
Hogy milyen volt Alik?

„- Gyerekek! Lányok! Nyulacskáim!
(…)

- Itt vagyok veletek, gyerekek! Töltsünk! Igyunk és együnk! Mint mindig! Ahogy szoktuk!
(…)
- És kérlek benneteket, minden szirszar bömbölés nélkül! Minden rendben van! Megy minden a maga útján! Oké? Igen?


Joyka hangosan felhüppögött. Nyina enyhén kidüllesztve a szemét megmerevedett. A nők nem törődve Alik kérésével, sírva fakadtak. Meg azok a férfiak is, akik meg merték ezt engedni maguknak.
(..)
- Na, miért vagytok ilyen búvalbaszottak, gyerekek? Igyunk rám egyet! Nyinocska, igyál rám! Gyerünk! T-shirt, ke
dves, nyomd ki egy percre a magnót.

Csend állt be.

(…)

Mi volt Alikban olyan különleges? Hogy mindenkit szeretett? De hát valójában miben áll ez a szeretet? Hogy jó fe
stő volt? De hát mit jelent ez manapság? Nem veszik – tehát rossz…

Életművész volt. Művészien élt…”



2011. január 24., hétfő

Kate Morton: Felszáll a köd

Miután oly sokan dicsérték a könyvet és áradoztak a befejezésről, magam is úgy határoztam, hogy elolvasom. 

Grace 98 évesen egy idősek otthonában tengeti napjait. Egy nap levelet kap egy hollywoodi rendezőtől, aki megkéri, hogy nézze meg következő filmjének díszleteit, mivel tudomására jutott, hogy évekig szolgált abban a házban, melynek szobáit próbálták rekonstruálni. Egy 1926-ban rendezett estély lesz a fő téma, melynek csúcspontja nem a pezsgők durrogtatása, vagy a csillámló tűzijáték volt, hanem egy híres költő halála, melynek két szemtanúja is volt. A két híres Hartford lány is végignézte az egészet: Hannah az elegáns, előkelő és okos férjes asszony, és Emmeline a bohó, életvidám parti királynő. Az egész vendégkört sokkolja a dolog, és hetekig cikkeznek az újságok a szörnyű eseményről. Senki sem tudja azonban mi vezetett a férfi tettéhez, miért vetett véget az életének. A két szemtanú pedig hallgat, még egymással sem beszélnek. Az egyetlen ember, aki még szólhatna az Grace. Már csak ő van életben, mégsem beszél, senkinek nem mondja el azt, amit tud. Bár évtizedek óta nem áll már a család szolgálatában, a családhoz való hűsége továbbra is hallgatásra bírja. De mégis úgy érzi, hogy legalább egy valakinek meg kell tudnia. Nem távozhat el úgy ebből a világból, hogy öntené ki a szívét legalább egy valakinek…

Két idősík: 1999 és a’10-es ’20-as évek. Grace szemén lehetünk tanúi az emberek és a társadalom változásának, hogy milyen hatással volt rájuk a háború, és annak befejezése.

Kate Mortonnak első könyve ez. Egyáltalán nem érződik rajta, sőt olyan mintha már több tucatot megírt volna. És a kifejezések is annyira simogatóak sokszor, hogy öröm volt a sorokat olvasni. A karakterek kivételesen elevenre sikerültek, főleg Hannah és Grace. És nem egy síkúak a szereplők. Ez is roppantul tetszett benne. Sokkal szimpatikusabb volt nekem a 98 éves Grace, mint a fiatal.  De Hannah is egyre szimpatikusabb lett az idő előrehaladtával. De nem csak fejlődésüket kísérhetjük figyelemmel, hanem Grace fáradékonyságát is. Ahogy közeledünk a történet vége felé, ő is egyre fáradtabb és kimerültebb lesz és mindezt nem azzal, hozzák tudomásunkra, hogy Grace erről panaszkodna. A hangulata változik meg, a gondolatai lesznek egyre csapongóbbak… mesteri írás, komolyan mondom.

A vége pedig valóban megrázó, bár meg kell vallanom, annyira nem volt nagy meglepetés számomra. Hasonló végre számítottam (SPOILER: csak én a Emmelinera tippeltem SPOILER vége) mégis az az utolsó levél szíven ütött. Ha az nincs, akkor számomra nem lett volna „katarzis”, de ezzel a lépéssel még másnap is ezen gondolkodtam: mennyi apró dolog vezethet egy katasztrófához, amire abban a pillanatban még nem is gondoltunk volna.

Angol címből kettő is van, de az „igazi”, eredeti ausztrál kiadás címe a The Shifting Fog volt, amit a brit olvasók számára változtattak meg The House at Riverton-ra, mondván, hogy a köd szóról az angoloknak kellemetlen dolgok jutnak eszükbe. Mára már egyedül Britanniában 500 000 példányt adtak el, közvetlen a megjelenése után a sikerlisták élére került. A legnagyobb lendületet az angoloknál oly népszerű Richard and Judy műsorának köszönhette. És bár az írónő azelőtt nem járt Angliában, mégis fantasztikus leírásokat adott a környezetről és az akkori időkről.

Az egész hangulata kísértetiesen emlékeztetett a Vágy és vezeklés című könyvre, amit meg is erősített bennem az írónő vallomása, melyet a könyv befejezése után olvastam: nagyon nagy hatással volt rá Ian McEwan könyve és a mai napig az egyik kedvenc regénye.

Minden pozitívuma ellenére maradt egy kis rossz szájízem. Néhány dolgot oly annyira hosszadalmasan ír le, hogy voltak sorok, amiket nemes egyszerűséggel átugrottam, mert türelmemet veszítettem, a történet haladását sietettem. De ilyen nem sok akadt, alig pár.

Nagyon tetszik nekem a magyar kiadás, bár a borítón fekete hajú a lány, Hannah valójában pedig szőke volt. 


Nick Barkow:Szomorú Vasárnap


"...Ez a dal olyan nekem,mint a régóta magamban tartott szomorúság és bánat,amit idáig csak én ismertem és eddig visszatartottam.És közben egyre nőtt, mindenhova elkísért, egyre nehezebb lett,és már annyira megszoktam a jelenlétét,hogy már hiányozna is,ha soha többé nem érezném"

1935 Budapest-egy szerdai napon Seress Rezső egy XIV. kerültei vendéglőben játszani kezd a zongorán,kevés a vendég most megteheti,hogy a saját szórakoztatására játszik.Az étterem tulajdonosa ,Szabó úr felfigyel a szívbemarkoló dallamra és megkéri a zongoristát,hogy gyorsan jegyezze le amit alkotott,adjon neki címet is mert ez bizony tetszeni fog a vendégeknek.

Szabó úrnak olyannyira igaza lesz,hogy hamarosan világsiker lesz a dal,ezzel még inkább szomorúságot plántálva a mű szerzőjébe.Az újságok napi szinten foglalkoznak a különös szerzeménnyel,amely öngyilkosságra sarkallja az embereket-Prágában 12,Bécsben 14,Párizsban 13,Magyarországon 46 ember vetett véget életének a lemez megjelenése után-és ez csak a kezdet volt.....

A háború kitörése után már ok sem kell az öngyilkosságra...Szabó úr a zongorista,és egy német tiszt élete összefonódik Szabó úr éttermében.Sok mindenről szó esik a könyvben,én végig szomorú szemekkel de mosolyogva olvastam,aztán az utolsó lapokra elfogyott a mosolyom is.Szabó úr végtelenül bölcs,egyszerű és becsületes ember volt,úgy látta az élet dolgait ahogyan én is látni szeretném.

Az élet nem igazságos!Nem igaz,hogy a jók a sok szenvedés után boldogok lesznek,és az sem igaz,hogy a gonosz,gyilkosok megkapják méltó büntetésüket.Valahogy eddig mégis úgy gondoltam,hogy az élet, a sors,vagy Isten előbb utóbb igazságot oszt.Most már biztos vagyok benne,hogy nem így van.Ennek ellenére ez lesz az a könyv,amit rongyosra fogok olvasni mert megnyugtatnak Szabó úr bölcsességei,szavai,életöröme.

Sajnálom,hogy a dal szerzőjéről sokat nem tudunk meg,nem sokáig élvezte a kétes dicsőséget amit a Szomorú vasárnap hozott el számára,követte a rajongóit...

A dalt rengeteg nyelvre lefordították,át hangszerelték,mégis aki hallotta az eredetit bizton állítja,hogy igazán csak magyarul szól gyönyörűen.Az is kiderül,hogy szöveget is később kapott a dal.Valahogy nekem szöveg nélkül jobban is tetszik.

Bár az alábbi videoban már át hangszerelve hallható a dal,szerintem ez a legszebb verzió,eredeti zongorán játszott verziót is találtam,de elég rossz volt a minősége.

Számomra könyv és a dal üzenete,hogy mindenki életében vannak szomorú vasárnapok,a kérdés az,hogy hogyan magyarázzuk el magunknak.Szabó úr úgy magyarázta el az életet amit én is szeretnék megtanulni.


2011. január 23., vasárnap

Camilla Läckberg: A prédikátor

"A helyszín ezúttal is Fjällbacka, ez a szép fekvésű, csendes városka, ahol húsz évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt két fiatal lány. Véletlen-e csupán, hogy csontjaik most épp azon a helyen kerülnek elő, ahol egy játszadozó kisfiú egy nő ruhátlan holttestére bukkan? Az eset mélyen megrázza a városka lakóit. Patrik Hedström nyomozó figyelmének középpontjába egy különös család kerül. A Hultok között összeférhetetlen alakok, vallási fanatikusok de bűnözők is akadnak. A gyanúsítottak listája hosszú, ám az idő kevés. Vajon melyik sötét családi titok vezet el a tetteshez?"

Egy újabb svéd krimit sikerült a kezembe vennem, és azt kell hogy mondjam nem hiába. Ezek a svédek aztán tudnak valamit. :) Nem csak hogy kezdem megszeretni őket, hanem egyszerűen elkezdtem rajongani az Animus kiadó által kiadott skandináv sorozatokért. :)

A borítón lévő felirat szerint egy krimit tart a kezében a kedves olvasó, de ez ne tévesszen meg senkit sem. Ugyanis ez olyan mint egy kettő az egyben kávé, egyszerre krimi és családregény, ez a két irány pedig remekül harmonizál egymással. Ráadásul mindez végig remekül működik, mondhatni a legvégére ezt a két műfajt szépen össze is házasítja az írónő. Fantasztikus. Azt hiszem pont ezért kezdem megszeretni a skandináv írókat, mert nem egyszerűen egy bűnügyi regényt alkotnak meg, hanem annál sokkal többet.

Nem csak egy remek történetet kapunk, hanem betekintést nyerhetünk Svédország világába, ahol nem csak fagyos hideg van, hanem akár olyan meleg amitől az ember izzad mint egy ló és nem bír öt percig megmaradni a napon. Ugye milyen hihetetlen így első hallásra. :) Szerencsés vagyok, mert jártam már ebben az északi országban, így könnyebben el tudtam képzelni a történet helyszíneit. Az se keseredjen el, aki még soha nem járt ezen a gyönyörű helyen, mert a szerző remekül festi le ezt is az olvasónak, így könnyen magunk elé tudjuk képzelni. A fantáziánk amúgy is határtalan, nem igaz?

Rengeteg szereplővel ismerkedhetünk meg a történet során, folyamatosan bővítve ezzel a potenciális gonosztevők listáját. Az agytekervényeink csak úgy kattognak mivel folyamatosan azt keressük, vajon ki lehetett olyan alávaló, hogy elkövette azokat a gyilkosságokat. Mindenki megkapja a maga kis mellékszálát is, bepillantást engedve ezzel a magánszférájába, mellesleg színesebbé téve a regényt ezzel.

Camilla Läckberg elsősorban azokat az olvasókat célozta meg, akik valamivel többet várnak egy krimitől és nem akarnak leragadni a CSI típusú könyveknél. Ugyanis itt nem csak egy bűntény pörgős felfedezése történik, hanem egy család évszázados múltja bontakozik ki előttünk, meglepetésekkel és fordulatokkal megfűszerezve.

U.I.: Szerintetek mi legyen a következő skandináv krimi, amivel meg kéne próbálkoznom?





2011. január 22., szombat

Karin Fossum: Indiai feleség

Ritkán olvasok krimit. Ez azonban az indiai nemzetiségű feleség okán felkeltette az érdeklődésemet. Persze igazából nagyon kevés indiai vonatkozás volt benne, mert nagyrészt Norvégiában játszódik.

Egy pici faluban, kb. 2000 lakossal, amely helység a falu ugyanazon jellegzetességeit viseli magán, mint bármely falu Európa szerte. Van egy posta, egy kocsma, egy bolt, egy iskola és sok-sok egymást nagyon jól ismerő vagy ismerni vélő lakos.
Egy ötven körüli szelíd agglegény, Gunder úgy dönt, hogy mivel hazájában eddig nem sikerült feleséget találnia, Indiába utazik, mert megfogja a nővérétől kapott, Indiáról szóló album. Úgy gondolja, hogy ott biztosan talál magának megfelelő nőt, hiszen sokan vannak, szegények és nem utolsó sorban szépek a nők. Érdekes módon azonnal talál is magának megfelelőt a rövidke, két hetes útja során és meg is ejtik a frigyet pikk-pakk. Megmondom őszintén, lehet, hogy mert én túl óvatos vagyok, de ezt a momentumot egyáltalán nem találtam életszagúnak. De hát mi lett volna az Indiai feleséggel, ha nem sikerült volna asszonyra lelnie??? Hát akkor nem hal meg. Ugyanis Poona, az asszony pár héttel férje után, miután mindent elrendez és búcsút mond korábbi életének, Norvégiába repül, hogy végleg ott maradjon. A férj egy tragikus baleset miatt nem tud feleségéért menni a reptérre, és úgy alakul, hogy a nőnek sosem sikerül elérnie álmai otthonát, mert a reptérről a hazáig vezető úton valaki brutális kegyetlenséggel megöli.

Megindul a nyomozás Sejer felügyelő és ifjú kollégája vezetésével. Az események lassan bontakoznak, kezdetben nincs semmi nyom, de lépésről lépésre mégis előbukkannak szemtanúk és vallomások, melyek elvezetnek az esetleges gyilkoshoz. Fossum úgy szövi a szálakat, hogy többen is gyanúba keverednek egy-egy félmondat erejéig és néhány szereplő kis története elvarratlan marad. Éppen ettől életszagú igazából a krimi, mert nem kapunk mindenre választ és az igazság sem derül ki teljes egészében.
Érdekes kriminológiai, megkérőjelezhető módszereknek lehetünk tanúi, legalábbis nekem annak tűntek. Hogyan lehet valakit beismerésre kényszeríteni, függetlenül attól, hogy bűnös-e vagy sem...
Érdekes volt olvasni, hogy hogyan befolyásolja egy ilyen szűk és zárt közösségben való lét az emberek őszinteségét a tanú- és egyéb vallomásoknál. Hogy akár inkább gyanúba keverik magukat, minthogy a piszkos kis titkaikra fény derüljön...

Nagyon gyorsan haladtam az olvasásával, egyrészt mert érdekelt, valahol tetszett, ugyanakkor rettenetesen nyomasztott a sivárság, a sterilség - van valami steril a skandinávokban, amit nem tudok más szóval kifejezni és megmagyarázni sem - és már le akartam tudni.
Biztos, hogy nem egy átlagos krimi bizonyos szempontból. Azt hiszem tetszett.




Gaál Viktor: A tea színe


"Amikor a sötét erdőben bolyongtunk, egyszer csak egy elágazáshoz értünk. AZ egyik út jól kitaposott volt, és egy tisztásabb rész felé vitt. A másik a legnagyobb sötétségbe, egy mocsárba. (...) Te meg a sötétebb utat választottad, elindultál rajta. (...) Akkor elgondolkodtam rajta, miért akartál azon az úton menni? És miért jobb az egyik út, mint a másik? (..) Azt hiszem, akkor tudtam ezt először megfogalmazni: nem az a fontos, hová mész. Az a fontos, hogy járd az utat, és megélj minden egyes, az úton töltött pillanatot."

Mekkora utat kell bejárnunk, hogy megtapasztaljuk a saját életünket meghatározó dolgokat? Mikor tudjuk a legtökéletesebb teát elkészíteni?

A tea színe
Milyen is?
Melyiket szeretem jobban?
Hogyan kell elkészíteni?

Nem tudom-nem tudom-nem tudom.

A tea színe könyv borítója csodaszép, története csodajó, de valahogy nem haladtam vele, voltak benne részek amik nem ragadtak el. Tisztában vagyok vele, hogy mindez azért van, mert alig várom, hogy más történetet/könyvet is elkezdhessek olvasni, főleg akkor, ha találok a regényben nem igazán tetsző részt.
Ebben volt, de nem emelem ki, mert az írás, a megfogalmazás nagyon szép. Öröm volt belemerülni a mondatokba, amikből kibontakozott egy Teaház története, annak tulajdonosának -Somerset- történetével, és az ott dolgozók/élők történetével.
Miután Orinnal a nagy vándorral (teakészítővel) együtt belépünk e említésre méltó társaságba, készüljünk fel az ízkavalkádra, a történetek és a teák zamatára.
A történet magában rejti a mesét, a kalandokat, a XVIII. századi történelem egy kis szeletét, a társasági életet, a szerelmet. Megismerjük Mayát, akit én csodáltam és szerettem ez első perctől kezdve, a bájos Anit, és kiderül, hogy mindenkinek megvan a maga kis szerepe és helye ebben a regényben. Mindenki a tea egy alkotórésze, a teakészítés kilenc titkának egyike.

Miközben haladtam a történettel, és vártam a kimenetelre, a befejezésre, úgy világosodott meg számomra, hogy nem az lesz amire számítok, de még csak nem is az, amit igazán szerettem volna. Mert ez kettő különböző dolog volt. Jött egy harmadik, ami elvarázsolt, aminek sokkal jobban örültem, mintha a saját magam alkotta befejezést olvastam volna.

Gaál Viktor végül jót alkotott számomra is. Az összképet figyelembe véve, ez egy szépen, igazán választékosan megalkotott regény, elképzelhető, hogy még a kezembe fogom venni, és jobban belemerülök a történelmi háttérbe is.
Gaál Viktor külön dicséretet érdemel a mondatok sokszínűségéért. Kevés helyen olvastam a tündérrózsáról és a völgyről, ahol terem. :)
Fantasztikus fogalmazását élveztem, magamban áldottam nevét, hogy van még egy magyar író, aki képes ilyet létrehozni. Elgondolkodtam, továbbolvastam, tovább gondolkodtam, visszaolvastam.
(Voltak számomra túl szájbarágós filozófiai gondolatok, de belefért, mert mindig túllépett ezeken a magvas mondatokon.)

"Fogadd el úgy a világot, ahogy van! A világot nem lehet megváltani, jobbá tenni. Nem azért vagyunk. Úgy tökéletes, ahogy van: egy kaotikus, ordenáré kupleráj. Igen, jól látod, világ rossz. Mindig is az volt. (...) Magadat teheted csak olyanná, amilyenné akarod. Sőt, ez az egyetlen, végső és utolsó tanácsom: a rendet csakis és kizárólag magadban kell megteremtened! Ha ez sikerül, eléred az örök boldogságot."



Most végül visszatérek az értékelésem elejére, és megmagyarázom, mi nem tetszett: a hajókon lévő teával kapcsolatos dolgok. Tudom, hogy kell bele, de nekem túl sok volt, és ez a téma nem kötött le.





2011. január 20., csütörtök

Iselin C. Hermann:Expressz ajánlott


"Súlytalan vagyok a vágytól egy ismeretlen férfi iránt-akinek ismerem keze írását,de a kezét nem,akinek ismerem a szavait,de a száját nem.Súlytalan a vágytól és az irigységtől a papírra,amelyre írok,s melyet hamarosan kezed közt tartasz."

33 évvel ezelőtt egy Dán nő,a festő Jean Luc Foreur képét meglátva úgy gondolja mindenképpen írnia kell neki legalább egy üdvözlőlapot,megköszönve a csodát.

Aztán ebből az ártatlan kis üdvözlőlapból egész levelek kerekedtek,jöttek mentek Dánia és Franciaország között.Szóba került sok minden,de legfőképpen a szerelem,és a vágy.Kicsit nekem túlzó volt a dolog,már ami a testiséget illeti ,a levelek zöme a művészeten túl szinte csak erről szólt,hogy egyikük mit tenne a másikkal...már már közönségesen,nyersen megfogalmazva.

A könyv amúgy sem terjedelmes,de a közepénél már-már úgy gondoltam,hogy ez nem nekem való,nem olvasom tovább.Aztán mégis a kíváncsiság nem hagyott nyugodni,hogy hova is fajul ez a levelezés,meddig bírják egymás nélkül,mennyire valódi ez a vágy, a vonzódás a szerelem ami levélpapírra került?

Az utolsó oldalakon teljes az izgalom Delphine sorsdöntő lépésre szánja el magát...aztán paff egyszerre két hatalmas pofont is kapok,háromszor olvastam el az utolsó lapokat,tátva maradt a szám,az egyik nagy titkot elárulom,igaz történetet-levelezést tart kezében az olvasó.A lényeg,hogy így utólag visszagondolva a könyvre teljesen átértékeltem.

Hihetetlen,drámai kis könyv.

A könyvet köszönöm :Neelának aki kölcsönadta nekem:-)




2011. január 19., szerda

Joyce Carol Oates: Jó étvágyat, Amerika!

Cseri javaslatára nyúltam Oates-nak ehhez a regényéhez. Deeeee.... Nem volt rossz, de nekem ez sem az az Oates, akit a Napfordulóban vagy az Állatokban megkedveltem.

Ez számomra az igazi felszínes, csacsogó, mosolygós amerikaiakat hozta. Persze a jelenség mögé nyúlt az írónő, hiszen természetesen ez csak a felszín, a mélyben ott van a valóság. De valahogy nem érdekelt eléggé a téma, azt hiszem.

Van egy felső-középosztálybeli házaspár, McCullough-ék, középkorúak egy 19 éves lánygyerekkel. A férj demográfiával foglalkozó tudós, a nő szakácskönyveket ír, a lány egyetemista. Nagy társasági életet élnek partikkal, hatalmas baráti körrel. Jólét, biztonság. Többször elhangzik a történet során, hogy a nagy baráti összejöveteleken, partikon úszkálva a saját jólétük és nagyszerű életük mámorában milyen jól érzik magukat, mennyire boldogak. Aztán persze a társaság nem egy tagjáról később kiderül, hogy a háttérben azért nem olyan fenékig tejfel az életük, mint mutatják.
Egy napon a szánalmasan suta és jóindulatú, békés főszereplő férj egy ügyetlen ügye miatt a feleség ijesztően kifordul önmagából és megtörténik a tragédia. Összetörik házuk hatalmas üvegablaka, súlyos sérülést okozva egyiküknek. És összetörik mindnyájuk élete. Bírósági tárgyalás következik, mely azt hivatott kideríteni, hogy szándékosság vagy baleset volt-e a tragikus esemény hátterében. A gyanúsított, bár kezdetben makacs hallgatásával próbálja védeni az áldozat és saját jó hírét, végül mindent bevallva új életet kezdhet. De milyen életet? Okulva a tragédiából? Nem feltétlenül... Hanem mintha újabb "üvegpalotát" építve...

De ha neked ez kell, akkor jó étvágyat hozzá, Amerika!

Az Áldatlan szerelmeket nem bírtam végigolvasni az írónőtől, nekem olyan csapongó, lényegtelennek tűnő dolgokról csacsogó volt, nem tudtam követni igazán a gondolatmenetét, untam. Ez a regény helyenként szintén ilyen volt, de sokkal jobban olvasható, lineáris történetszövéssel. Annál jobbnak találtam, de számomra nem közelíti meg a Napforduló és az Állatok lélektaniságát, feszültségeit.


Kvĕta Legátová: Szégyenlős szerelem

Eddig nem hallottam erről a könyvről, és ha Claudia barátnőm nem nyomja a kezembe azzal, hogy "ez neked biztos tetszeni fog!", nem is egyhamar találkoztam volna a történettel. Ami nagy veszteség lett volna. Nagyon szokatlan, kedves történetet olvastam. Szokatlan, mert ha nem ez a barátnőm ajánlotta volna, akkor elsőre valamiféle szirupos sztorira gondoltam volna, de semmi ilyenről nincs szó. A szerelemnek valami olyan finom, tiszta oldalát mutatta be az írónő, amivel szerintem ritkán lehet találkozni.

Az eredetileg Želary címen megjelent könyv főszereplője Eliska, akinek Böhmen und Mährenből (Cseh-Morava Protektorátus) kell menekülnie a Gestapo elől.

Egyetlen lehetősége akad. Új személyazonossággal vidékre költözni és férjhez menni. Eliska igencsak meglepődik a férjjelölt személyén, ugyanis egy műveletlen, végtelen egyszerű, már-már... parasztlegényt fog ki magának.

Želaryba, egy morva-szlovák határ menti, eldugott kis falucskába menekülnek. Minden eltér a nő megszokott környezetétől. A kifinomult, nagyvároshoz szokott doktornő keresi a válaszokat, hogy került ebbe a vályogpadlójú, minden komforttól mentes házba ezzel az emberrel? Komplett bolondnak tartja a férfit, retteg tőle, hiszen a faluban az a "normális", ha üti az ember az asszonyt. Jozának ehhez még az ereje is meglenne.

Eliska csalfa szeretőjét siratja, akit a városban hagyott, akivel a kapcsolata felszínes és hazugságokkal teli volt. A csöndben elkezd a szíve Joza felé fordulni, megismerni a férfi valódi énjét, mögé látni a tanulatlanságnak, faragatlanságnak.

Mélyen meghatott ez a tiszta szerelem, amely mentes minden külsőségtől, megjátszástól, színjátéktól. Csak két ember sallangtól mentes, őszinte, tiszteletteljes szeretete, szerelme mutatkozik meg.

"Egy felnőtt férfi mesét mondott egy felnőtt nőnek, a menyegzőjük előtti éjszakán, a cserépkályha mellett a petróleumlámpa világánál, a gyógytea illatában."

Szerintem maga a főhősnő lepődött meg a legjobban az érzelmein.

"valahányszor veled vagyok, körös-körül minden olyan szép"

Rendkívül rövidke könyvről van szó, annál több mondanivalóval.

A regény alapján, Cserhalmi György főszereplésével film is készült. Mindenképp beszerzem!

2011. január 18., kedd

Anya Seton:Katherine I.

"Összehúzta magán a köpenyt, egyenesen, és mereven állt a fal előtt, arca oly kemény volt, mint falból kiálló, faragott kőkonzol.
-Igen, Sir Hugh - mondta - Egyedül vagyok, védtelenül. Azért jött, hogy erőszakot tegyen rajtam?"

1366-tól indul Katherine története. Katherine ekkor tizenöt éves volt kolostorba nevelkedett, nővére a királyi udvarban szolgál és úgy gondolja ideje húgát megfelelően kiházasítani.
Persze a fiatal lánynak egészen más elképzelése van a férjhez menetelről mint amik akkor szokásban voltak, úgy mint manapság Katherine csakis szerelemből kialakult házasságot tud elképzelni. A királyi udvarba érkezve teljesen elvarázsolják a lovagok, a lovagi tornák, a pompa, a mesés gazdagság, a ruhák, és persze a rengeteg udvarló.

Az Angol herceg John of Gaunt egyik lovagja elhatározza, hogy megszerzi magának Katherine-t, szerelme jeléül egy alkalommal megtámadja a lányt, hogy megerőszakolja... na igen szép dolog a szerelem... abban az időben, ha egy nőt megerőszakoltak, minden esetben a nő tehetett róla hiszen valószínűleg valami bűbájt bocsátott szegény emberre.
Katherine és John of Gaunt kezdődő románca már ebben a részben elkezdődik, páthuzamosan a lány házasságával, ami újabb és újabb kihívásokat jelent a fiatal, tapasztalatlan nőnek.
A járványok és a háborúk hol férjétől, hol a királyi udvartól szakítják el.

Nehéz eldöntenem, hogy valójában tetszett-e a könyv, Seton saját elmondása szerint teljesen hű volt a történelemhez, nagyon kevés résznél kellett a saját írói fantáziájára támaszkodnia. Engem igazából az zavart, hogy tulajdonképpen a szerelem csak a testi vonzalomban jelent meg, úgy látszik abban a korban tényleg elég volt a szép a ruhád szép a lovad a szerelemhez.

Katherine nekem olyan egyszerűnek tűnt mint egy facsipesz. Néha egy -két pillanatra úgy tűnt, önállóan gondolkodó, felnőtt ember, de a következő oldalon már butuska csajszi lett belőle. Nagyon kíváncsi leszek, hogy a következő részben milyen lesz a személyisége.

A minden napi nehézségek, járványok igazán remekül lettek ábrázolva, végig vacogtam a könyvet-állandóan hideg volt. Az akkori babonákon, hiedelmeken jót nevettem - például ha egy gyerek beteg disznóhúgyban fürdették. Arról nem szól a fáma, hogy ez mennyire volt hatásos "gyógyszer".

A könyvben vannak olyan részek amik szerintem egyértelmű töltelék, a legutolsó jobbágy családfáját is levezetni teljesen felesleges, főleg akkor ha a továbbiakban annak a szerencsétlennek semmi szerepe sem lesz a történetben. Ezeken az unalmas részeken nehezen lendültem át.

Ennek ellenére a könyv 1954-es megjelenése óta, hazájában az egyik legolvasottabb könyv!

A borító csodaszép!


Robert Goolrick: Házasság céljából

Ralph Truitt, az igen jómódban élő, középkorú úriember ráun a magányra, a lelkét gyötrő, évtizedes borzalmakra. Házassági hirdetést ad fel, melyre a csinos, okos Catherine Land jelentkezik.

Rögtön találkozásuk legelején rejtéllyel áll szemben a férfi. Vajon mit tartogat még számára a nő? Meghozza vajon a várva várt szerelmet? Lelki társra talál benne? Egyáltalán mit rejteget a nő múltja? De persze az is kérdés, vajon a férfi múltja makulátlan-e?

Az alapsztori szerintem nagyon jó lehetne, de annyira silányan, unalmasan van megírva, hogy a végén már bekezdéseket hagytam ki, hogy mihamarabb érjek a végére. Reménykedtem, hogy ott találok valami kis meglepetést, valami fordulatot, de igazából ott sem lepődtem meg.

A borító gyönyörű, jó a könyvet kézben tartani. Nagyon jól is indul. Kimondottan szórakoztatott a legeleje. Szóval a külcsín, a fülszöveg alapján mindenképpen nagyon jó szórakozásra számítottam. De aztán belassult, beragadt a történet.

Sajnálom kiadni a kezemből a könyvet, mert tényleg nagyon tetszetős, de ezzel aztán mit kezdjek???

Hogy a könyv legutolsó mondatát idézzem: "Előfordul az ilyesmi."

2011. január 15., szombat

Brent Weeks: Árnyak útján

"A tökéletes gyilkosnak nincsenek barátai csak célpontjai. Egy fehér kígyó puffant az asztalra. Kylarnek alig jutott ideje megállapítani, hogy mi az, mielőtt a kígyó az arca felé csapott volna. Látta a nagyra tátott száját, benne csillogó méregfogakkal. Hátrahőkölt, de túl lassan. Aztán a kígyó eltűnt, Kylar pedig hanyatt esett a székről, de ugyanabban a pillanatban talpra is ugrott. Blint az állatot a feje mögött megmarkolva tartotta a kígyót. A levegőben kapta el, amikor támadott.
- Tudod, hogy mi ez, Kylar?
- Fehér áspisvipera. - A világ egyik leghalálosabb kígyója volt. Kicsik voltak, ritkán nőttek nagyobbra, mint egy ember alkarja, de akit megharaptak, másodperceken belül meghalt. - Nem, ez a kudarc ára."

Az árnyak útján című regény jelenleg egy féltéglával vetekedik, ugyanis egy 670 oldalas könyvről beszélünk éppen. Ha esetleg valaki szeretne gyúrni, akkor máris jól járt, mert biztos hogy e mellé már nem kell súlyzót venni. Annak ellenére, hogy vaskos mégis nehéz letenni, hiszen az események csak pörögnek, a csavarok pedig ütősek. Egyetlen egy gondom volt, az elején annyi szereplő lett felvonultatva, hogy először azt se tudtam fiú vagyok-e vagy lány. Ezért kénytelen voltam sokszor visszalapozgatni, mert néha elfelejtettem ki kicsoda, vagy ki hogyan keveredett ide, de természetesen egy idő után minden kis részlet a helyére kerül.

A regény két meghatározó karaktere Durzo és Azoth. Durzo minden kapcsolatot feléget maga körül, szerinte nem szabad szeretni. Személyisége oldalról oldalra bontakozik ki előttünk, sose tudjuk mit rejt a valódi énje, hiszen még az utolsó oldalakon is megdöbbentő meglepetésekkel vár bennünket. Azoth teljes mértékben az ellentettje, sokkal kiismerhetőbb, emberségesebb, mint a mestere és mindent megtesz azért, hogy barátai is megmeneküljenek. Hogy ezen kívül mire számíthatsz még? Hát gyilkosokra, őrült királyokra, csúnya lányokra, nemesekre, és varázslókra. Na meg persze sok-sok mágiára, mindezt egy lélegzetelállítóan jól megírt köntösben. Hisz egyik pillanatról a másikra máris azon kapod magad, hogy ott vagy a szereplőkkel, szinte érzed a bűzt ami árad a Telephelyről, vagy részese lehetsz a palota fényűzésének is.

Ha valaki vérbeli fantasy könyvet szeretne, akkor emellett a regény mellett el ne merjen menni, muszáj lesz elolvasnia. Most már csak abban bízhatok, hogy a kiadó csipkedi magát és nem kell sokat várni a folytatásra. :)

A könyvet Borostyánnak szeretném megköszönni, aki felhívta erre a fantasztikus regényre a figyelmemet. :) Ha van még ilyen könyved, ne rejtsd el előlem. :D





2011. január 14., péntek

Sofi Oksanen: Tisztogatás


"… a mindennapi félelmektől elgyötört élet, Martin bűzlő teste, (…..) a vég nélküli hazudozások, a vég nélküli hentergések (..), az örökös remegés, a bemberg-ruha izzadtságtól csatakos hónaljbetétje, a fogorvos szőrös keze, Linda merev tekintete ama bizonyos éjszaka után, lámpák és katonai csizmák, mindezekért kész lett volna megbocsátani, mindezeket elfelejtette volna, ha csak egyetlenegy napot együtt tölthetett volna Hansszal Tallin parkjában."

Ismét egy reménytelen szerelmes nő..... évekig, hiába. Hogy ez miatt vagy más miatt, azt nem tudom, de olyan dolgokat tesz, hogy azt mondom "Úristen"
Kemény, küzdő, megfontolt, törhetetlen. Ami így van, az így van.
A könyv? ..... jól van megírva. Élvezet volt olvasni, bár tele fájdalommal, remegéssel, de ez a brutális élvezet, hitetlenség, hihetetlenség.

Aliide és Zara találkozása, "ismerkedése", rövid kapcsolata, miközben kibontakozik Észtország XX.századi történelme egy család életébe kicsiny betekintést nyerve. Családregény? á, nem.... sok kellene ahhoz. Történelem.

sehol egy napfény, sehol egy tényleges mosoly. csak Hans reménykedése a pozitív. csak Ingelben van valami fény.
Kit lehet ebben a regényben szeretni? tények, amik megtörténtek, tények, amik a jelenen vannak. Hülyék, mondhatnám f********-k, brutálisak, degeneráltak, kihasználók, „én vagyok az Isten”-ek.
történelem, reméljük már történelem. de mindig lesznek Natasák, Pásák, reménytelenül szerelmesek, menekülők, újrakezdők, reménykedők.
Lehet ez történelem, lehet ez borzalom, de egy jól megírt regény, amiben ott rejtőzik az akkori valóság, és a mostani is.
aggódás, szerelem, gyötrelem, védelem, elvakultság, feláldozás, ……..és a piszok-mocsok-büdös

ami nem mindig múlik, ez persze nézőpont kérdése. Honnan nézzük? Honnan számoljuk? Mit teszünk érte? Merünk lépni?- Zara megtette, meglépte,.......... megnyerte? Csak reménykedünk. Tény, hogy közel kerültem hozzá, és a Aliide-hez is, talán közelebb, mint ők ketten egymáshoz. Azért a megértéstől olykor fényévekre voltam, de elméláztam, ködössé vált tekintetem, és rájöttem, kis apró légypiszok vagyok én ebben a történetben.

"Zarának fogalma sem volt róla, miért tartozik Pásának. Ettől függetlenül számolni kezdte, mennyivel csökkentette már tartozását, mennyi van még hátra, hány hónap, hány hét, nap, óra, hány reggel, hány éjszaka, hány zuhany. (...) Az időszámítás alapja más is lehet, nem csak az óramutatók járása. Az ő kalendáriuma mindig megújult, mert..."


David Almond: Skellig- Szárnyak és titkok



Én hiszek az angyalok létezésében.

A könyvből jobban megismertem az angyalok életét. Vagy legalábbis elképzeltem, a könyv olvasása közben. Egy amerikai család néhány hétköznapjába pillantunk bele az új házba való költözésüket követően. Apa, anya, beteg újszülött és Michael, aki kicsit a peremre került a helyzetből adódóan. A ház feltérképezése és megismerése kapcsán megismerkedik a szomszéd Minával egy Skellig nevű férfival; kapcsolatuk alakulását és a kisfiú életéhez kapcsolódó történéseket ismerhetjük meg, követhetjük nyomon.
Miközben láttam Skellig napjait és drukkoltam a kistestvér életéért, úgy kezdtem reménykedni abban, hogy lesz majd valaki aki nekem is rendel 27-t és 53-t, aki megtanít a reményre. Aztán már abban reménykedtem, hogy talán én is angyal vagyok.

Mese? nem, bár tény, hogy fiataloknak íródott... Evolúciós történet?:)- erről is van benne szó... :)
barátságok, kapcsolatok?- hogy a szülők is lehetnek feszültek, de tudnak bocsánatot kérni...
reménykedés?- az mindenképpen szükséges. hit?- ez kis kell egy kisebb adag.....

"Mire valók a lapockák?-kérdeztem.
Elrobogott mellettem, mintha kezdenék az idegeire menni. De amikor a lépcső feléhez ért, megállt, és visszajött hozzám. Az ujjait a lapockám alá csúsztatta.
-Azt mondják, hogy ahol a lapockád van most, ott voltak régen a szárnyaid, amikor angyal voltál.-mondta.- Azt is mondják, hogy ott fognak kinőni majd a szárnyaid.
- De ez csak mese, nem?- kérdeztem.- Tündérmese kisgyerekeknek.
- Ki tudja... talán valamikor mindannyiunknak volt szárnyunk. S talán egy nap újra lesz mindannyiunknak."



2011. január 13., csütörtök

Paolo Giordano: A prímszámok magánya

Nem is tudom, mit írjak. Gondban vagyok ezzel a könyvvel. Tetszett, ugyanakkor nagyon meg is viselt. Úgy veszem észre, hogy időről-időre egymás után hasonló témájú könyvekhez nyúlok. Mostanság is így vagyok ezzel. Mindegyik nagyrészt a magány, a magányból adódó komplikációk, defektek kérdését boncolgatja.

Alice és Mattia. Két nagyon súlyos pszichiátriai eset. Hogy hogyan alakult így az életük? Mindenki döntse el maga a könyv elolvasása által... ha tudja! Szerintem, hangsúlyozom szerintem egyértelműen a családi háttér, a szülői oda nem figyelés vagy esetleg túlzott, rossz módon való figyelés az oka. Azért vagyok ezzel a kijelentéssel óvatos, mert ez a téma sokkal mélyebb, nehezebb annál, minthogy egy egyszerű földi halandó (mint én) csak úgy diagnosztizálja az esetet. Ha ilyen egyszerű lenne, gondolom, nem jelentene ekkora problémát.

Persze mindkettejüknek konkrét, nagyon súlyos oka is van a "megzakkanásnak", de kellő segítséggel, terápiával talán jobban feldolgozhatóak lettek volna. A fiatalkoruk nem az ifjúság gondtalan napjaival telik, hanem a belső vívódással, önmaguk kárhoztatásával.

"Zsák a foltját" effektus alapján egymásra találnak, kiegészítik egymást, illetve még inkább kihangsúlyozzák hátrányukat a társadalommal szemben. Mindenesetre szükségük van egymásra, támaszt remélnek a másikban.

"Olyanok ők, mint a matematikában ikerprímeknek nevezett számok: egymás közelében, egymás szomszédságában vannak, de valaki vagy valami, egy nem prímszám, mindig közöttük áll."

Éveken át kísérhetjük figyelemmel életüket drukkolva, segítségért kiáltva.

Mindvégig szántam őket, de nagyon! Az érzelmeim ide-oda csapódtak, hol dühöt, hol tehetetlenséget, hol szomorúságot éreztem. Szélsőséges eset kettejüké, bár nem tudom, mennyire hétköznapi!?

Aggódom, hogy gyermekeim soha még csak a közelébe se érjenek ilyen élethelyzetnek. Ez úgy gondolom, nagyrészt a mi szülői felelősségünk!

Gondolkodom még, hogy szeretném-e a magánkönyvtáramban látni ezt a könyvet!

Azon is gondolkodom még, mit tennék, ha a környezetemben hasonló esettel találkoznék!?


David Almond: Skellig Szárnyak és Titkok

"Hogy van a szíved?-suttogta Mina.

........

-Magányosan."

Mindössze 121 oldal a könyv mégis benne van minden.A csoda a varázslat és egy angyal aki végre úgy van ábrázolva ahogy mindig is vágytam egy angyalos könyv esetében.

Az,hogy ez egy gyermekkönyv ne tévesszen meg senkit,nagyon is kell ez nekünk felnőtteknek is.

Michael és családja új házukban nem igazán boldogok,nem elég,hogy a ház elég rossz állapotban van Michael húga nagyon beteg, az újszülött körül forog a szülők minden gondolta,Michael pedig egyedül fedezi fel a kertet és a környéket.

Egy nap a romos garázsban talál valamit,illetve valakit aki úgy tűnik haldoklik...a kisfiú elhatározza,hogy ha már a kis húgáért nem tehet semmit,ezt a lényt nem engedheti meghalni.Hamarosan csatlakozik hozzá a szomszéd kislány Mina is,aki okos és talpraesett ,nem jár iskolába,és rengeteg dolgot tud amit Michael nem...Michael elviszi Mina-t a lényhez..akiről együtt gondoskodnak,miközben Michael húga haldoklik...

Ahány ember ,annyiféleképpen képzeli el az angyalokat.Én kicsi koromtól kezdve biztos vagyok benne,hogy léteznek.

A történet egy csomó mindent a képzeletünkre hagy,honnan jött Skellig?Miért lett beteg?Hogyan jut vissza? és a többi,de nem is ez a lényege a történetnek hanem az,hogy itt volt.

Az,hogy mennyire gyerekkönyv..nem tudom,érettség kérdése.

A könyvből 2009-ben film is készült,és az év gyermekkönyve lett.


2011. január 12., szerda

Jean-Domonique Bauby: Szkafander és pillangó



Nem szaporítom a szót.
Hány fáradtságos pislogást kellene véghezvinnem, hogy a rettentő hosszú posztjaimat "le-pislogás-morzézzam"?
Megtörtént esemény.
Nem az a csodálatos, ami megvan benne fogalmazva, hiszen bármelyikünk élete lehetne, ha a betegségtől eltekintenünk.
Azért a tisztelet, ami mögötte van. Ahogy megírta a könyvet Jean-Dominique Bauby.
Vele sírtam nevettem, sétáltam vagy éppen a gyerekeit vártam.




5 csillag a megírásért.
a küzdelemért.
túlélni akarásért
megalkuvásokért

a hiányokért

a könnyekért az egyetlen szemben

a reményért

az emlékezésért
a pislantásokért
a kalapom megemeléséért

Helyettem, íme a fülszöveg:
"Locked-in-syndrome (LIS=bezártság-szindróma): így nevezi a modern orvostudomány a teljes bénultság állapotát, amikor a beteg él, de ennek semmi jelét sem képes adni. A szó szoros értelmében önnön testébe zárva, megszakad minden kapcsolata a külvilággal. Ebbe az állapotba kerül Jean-Dominique Bauby, a briliáns újságíró, a legnépszerűbb francia női magazin főszerkesztője. Életének negyvenharmadik évében, 1995. december 8-án agyvérzés érte, mély kómába zuhant, s mire abból magához tért, testének szinte egyetlen porcikáját sem tudta mozdítani, sem beszélni, sem nyelni, sőt kezdetben segítség nélkül még lélegezni sem tudott. A maradéktalan LIS-szindrómától egyetlen apró, de sorsdöntő dolog különbözteti meg: a bal szeme mozog. Ez a fél szem lesz összekötő kapcsa a külvilággal, embertársaival, az élettel. Ez a szem nem csak nézni tud, hanem pislantani is. Egy pislantás jelenti az igent, kettő a nemet. A látogató felmondja az ábécét, s egy pislantás megállítja a megfelelő betűnél. Így alakulnak ki a szavak, a mondatok, így tud társalogni, levelezni. Így írta ezt a könyvet is. Hosszú heteken át délelőttönként agyába véste a szöveg aznapi adagját, délután a szemével lediktálta, s még ki is javította az elkészült oldalt. Könyvével fölényesen ironikus, sorsával megbékélt, mégis szívszorító intenzitású jelentést küld egy világról, amelyet elképzelni is alig tudunk: a tehetetlen porhüvelybe, mint szkafanderbe zárva egy minden testi valójától függetlenné vált embernek már csak a szelleme él, verdes, mint a pillangó a szkafander üvegbúrája alatt."

Az író a könyv megjelenése után 10 nappal meghalt.