2013. július 25., csütörtök

Tatiana de Rosnay: Sarah kulcsa

Az ilyen történetekről nem lehet mit írni. Szomorúak, sírósak, csak azért hisszük el, hogy ilyen megtörténhet, mert tanultunk róla, olvastunk róla. Ismerjük a II. világháború borzalmait, a holokausztot, a nácik kimondhatatlan szemétségeit, a haláltáborokat, a kísérleteket stb.

Ez a történet egy francia borzalomra, az 1942. július 16-án történt razziára, a franciaországi zsidók deportálására hívta fel a figyelmemet, amiről én nem tanultam. A 10 éves Sarah Starzynski, aki Párizsban élt szüleivel és a 4 éves öccsével, amikor ezen esemény bekövetkezett, és az értetlenek és tudatlanok "könnyedségével"  zárta be öccsét a rejtekhelyükre, mivel az nem szándékozott nővérével és anyukájával menni. Sarah gondolatai a körül forogtak, hogy nemsokára visszajönnek a lakásba, és majd kinyitja a zárat, addig pedig a kis Michel jó ellesz a napi friss kancsó vízzel és a mesekönyvekkel.... Mi tudjuk, hogy ezek a várva várt visszatérések nagyon kevés esetben történtek meg...

A könyv másik szála 2002-ben játszódik Párizsban. Az amerikai Julianak (aki tulajdonképpen egy francia feleség és édesanya) újságíróként cikket kell írnia a razzia 60 éves évfordulója alkalmából, amihez kutatni, érdeklődni, majd nyomozni kezd. Saját élete kapcsán jut el Sarah életéig, ami meghatározó lesz a számára.

Most jöttem rá, hogy az évforduló környékén olvastam. Reggel kezdtem, hamar be is fejeztem. Érdekelt, olvasmányos volt, szomorú volt. 
Nem tökéletes könyv, lehet, hogy közben apróságok zavartak is pl. a kerítésnél történő jelenet, de annyira belemerültem a történetbe, annyira izgultam, hogy semmi nem zavart annyira, hogy levonjak bármennyi is az értékéből. Az sem zavart, ami szokott: hogy éreztem a könyv folyásirányát, az örvényeket, hogy mikor mi fog történni. 

Sarah, akinek lelkét nagy terhek nyomták, feszítették, amitől soha nem tudott megszabadulni. Nem is csodálkozom rajta, kicsit sem. Borzasztó lehetett neki.

Hogyan mutathatom magam annak, aki nem vagyok?
Hogyan hitessem el velük, hogy valaki más vagyok?
Nem, képtelen vagyok felejteni

A könyv Sarah története és Julia története........ két különböző időben 60 év különbséggel.......... mégis valahogy összekapcsolódtak................. 

Kitalált történet, amely akár meg is történhetett (volna). Bár szerintem inkább nem, inkább a "hatásvadászat" oltárán vérezhetne el a könyv, Sarah dőlt betűs fonala, vagy éppen az összekapcsolódási momentum, mégis szívszorító, feledhető, mert a lelkem mélyén  elborzadva olvasom és hallgatom a zsidók ellen elkövetett borzalmakat.

Karen Kingsbury: Mint pitypang a szélben

 


Te mire lennél képes a gyerekedért? A gyerekért, akit örökbe fogadtál hivatalosan, legálisan, immáron majdnem 5 éve, akivel boldogan él kis családotok, s egyszer csak jön a hír, hogy csalás történt, vissza kell adni a törvényes szülőknek? Mit tennél, mire lennél képes?

Mire lennél képes, ha az életed ez a gyerek, ha nem tudsz tőle elszakadni, ha ő az életed értelme, ha semmi gondotok nincsen, s tudjátok, hogy az édesapa bántalmazásért volt börtönben, az édesapa, aki nem veti meg az alkoholt?

Mire lennél képes, beletörődve lemondanál erről a gyerekről, hiszen nem mehetünk ellene a törvényeknek, bízhatunk Isten akaratában, vagy igenis, majdnem mindenre képes lennél a gyermek megtartása érdekében?

Molly és Jack kerül ebbe a helyzetbe, kisfiúkat Joey kell visszaköltöztetniük rövidesen az édes szülőkhöz, le kell mondaniuk róla, hiába a látogatások utáni félelem, dadogás.
Molly húga és családja nagyon vallásos, annyira megjelenik a könyvben ez a vonal, mint sok amerikai regényben, hiszen annyiféle egyház, szekta létezik, hogy nyomon sem lehet követni, de mindig feltűnik a könyvekben, ha egyfajta erőltetett vallásosságról van szó. Itt is megjelent, de nem volt túlzó a számomra, bár néhol nem oda valónak találtam, de igazából próbáltam megérteni Beth hozzáállását, gondolatait, de nem tudtam nem haragudni rá. Önző volt, a vallásossága, törvénytisztelete mögé burkolózott a testvéri szeretet égisze alatt. Természetesen a vallásosság "fertőzőnek" bizonyult, Mollyék is elkezdtek templomba járni, mégis, mindig furcsa a számomra, ha így "hirtelen" érkezett ez a fajta Istenhit. Hogy azonnal imádkozni kezdünk, hogy megtértünk hirtelen. Én hívő vagyok, ráadásul ma hunyt el egy kedves ismerősöm, másképpen gondolok dolgokat, mint ahogy itt ez le van írva.Nem ítélkezhetek: mit tettem volna? Mennyire ment volna el az eszem?- véleményem lehet, talán. De nem tudhatom.

A történet halad, szalad egyfajta kiszámíthatósággal, inkább a kíváncsiság hajtott, hogyan fog az ügy megoldódni vagy kifutni: beigazolódik a gondolatom, vagy pofára esek?

Én tudom, hogy mi történt, kik voltak a szereplők, a gyerekek, az események, s mivel érdekelt a történet, mivel nem olvastam még ezzel kapcsolatosat, megkapja a 6 *-ot, mert ma jóindulatú kedvemben vagyok. ...és amúgy is: szeretem a pitypangot, és utálom a bántalmazást!

2013. július 9., kedd

Samantha Young: Dublin Street

Nehezen kezdtem hozzá az értékelés írásához, mert nem annyira nyűgözött le a könyv. Borítón, a szép, irigylésre méltóan sima bőrű leány feje felett, nekem szembetűnő felírat: „cseppet sem szürke!”. Ezt a megemlített szürkét, még nem olvastam, de azt hiszem, mostanában nem is fogom, főleg ha hozzá hasonlítják.

Izgalmasan indult a történet, amikor is Jocelyn megtudja, hogy szülei és kistestvére egy autóbaleset következtében meghaltak. Gyorsan ugrunk négy évet, amikor is Jocelyn már, hátat fordítva tragikus múltjának, Edinburh-ban kezdett új életet. Joss nem adja át magát a gyásznak, nem néz szembe a démonaival, és senkihez sem akar igazán közel kerülni, de miután beköltözik Dublin Street-i fantasztikus albérletébe, lakótársnőjének jóképű bátyja, Braden, fenekestül felforgatja féltve őrzött magánéletét.
Braden Carmichael az a fajta ember, aki mindig megszerzi, amit akar. És ő most Jocelynt akarja az ágyába csábítani. Braden, miután megtudja, hogy Joss irtózik a komoly kapcsolatoktól, alkut kínál, amelynek keretében átadhatják magukat a vágyaiknak anélkül, hogy „túlbonyolítanák” a dolgokat. Jocelyn merő kíváncsiságból belemegy az egyezségbe, miközben nem is sejti, hogy a skótot egyetlen cél vezérli: a lelkéig lemezteleníteni a konok lányt…

Eleinte, a múltja miatt, a múltja okozta pánikrohamai miatt, nagyon sajnáltam Josst. Értettem miért nem szeretne közel engedni magához senkit, örültem, hogy szakemberhez fordult, aki szimpatikus és segít rajta. De azután elkezdtem nagyon haragudni rá. Szememben önzővé vált, aki a régi barátait is hanyagolja, kitér előlük. Milyen barát az ilyen!?
Braden karaktere túl erőszakosra sikeredett. Ha csak ránéztek Jossra már emelte a kezét és szépen sorban röpültek a fogak. Tényleg az kell, hogy egy férfi így „védelmezze” az általa kiszemelt hölgyet? Le nem tudom írni mennyire idegesített, egy idő után, hogy Josst, Jocelynnak hívta, hiába mondta neki a lány, hogy ne tegye. De persze ő a macsó, neki azt kell tenni, amit a lány nem akar. Joss lakótársának szerelmi konfliktusa sokkal jobban a szívemhez szólt. Csak megemlíteném az amerikai szirupos véget, ami giccsessé tette az egész sztori befejezését.


Nem olyan rossz ez a könyv, sikerült belőle az összes negatívumot kiemelni, ha ez egyáltalán negatívum. Romantikus történet felnőtt tartalommal. Lehet, az irigység szól belőlem egy ilyen igazán férfias férfi után!? Nem, nem hiszem. 

7/10

2013. július 8., hétfő

Anthony Capella : A Kávék költője



Amikor egy nő kávét ad egy férfinak, az iránta érzett vágyát mutatja ki vele."

Nagyszabású, lehengerlő, stílusos, gördülékeny, izgalmas és humoros-ez mind-mind ez a nagyszerű könyv, ami olyan mint egy pompás színházi előadás, remek szereplőkkel, és lélegzetelállító díszletekkel.

Robert Wallis a bohó, örökké izgalmakat kereső főszereplőnk utazásainak, szerelmeinek, kalandjainak társai lehetünk.

Megfordulunk London költői negyedibe, bordélyházakban, Afrika vadregényes tájain, és a sivatagban. Ülünk kényelmes fotelben, kávés zsákokon, teveháton, vagy éppen hajón.

"Érdekes, ugye, hogy az ember megtesz ekkora utat, lát ennyi mindent, és mégsem az újdonságokon és furcsaságokon elmélkedik, hanem azon, amit otthon maga mögött hagyott..."

A véletlen sodorta a kávét Robert útjába, vagy éppen fordítva... nem számít, mert  Robert az örökös adósságokban tengődő bohém huszonéves, kapva kapott az alkalmon, hogy egy családi vállalkozás egyik támogató karja legyen és a Pinker családnak segítsen összeállítani egy kávé kalauzt, amely egységes rendszerbe tömöríti a sok-sok kávét, hogy bárhol a világon kóstoljanak egy-egy fajta kávét, mindenki tudja milyen az a mogyorós aroma, vagy szegfűszeges utóíz.

Már elég lett volna ha csak a kávék világába repít el ez a gyönyörű regény, de ennél sokkal többet kaptam. Robert révén egy csomó érdekes emberre és számtalan érdekes helyre nyertem bepillantást.  Oscar Wilde, Thomas Lipton, Richard Burton is feltűnik a könyv lapjain.

"Ez a rengeteg szakértelem, mind a maga szolgálatában, Robert. És a hatalmas vagyon, amire szert tehet, egy gyönyörű nő, akit elnyerhet, történelem, amit maga írhat. Ó, hogy irigylem magát, fiatal barátom!"

 Londonban kávéztunk, Afrikában a helyi törzsek szokásait bámultam szájtátva. Robert szerelmes lett majd csalódott, hogy még szerelmesebb lehessen, versengett egy előkelő úrilányért, egy színes bőrű rabszolgalányért, hosszú leveleket írt, és a humora sosem hagyta cserben, akármilyen pácba is került valahogy mindig a talpára esett.

"Fent valahol,Afrika magas hegyei között mind a mai napig van talán egy falu, amely élvezi az újratölthető szódásszifon, egy fa vécéülőke, a The Yellow Book 1897.áprilisi száma, egy csorba Wedgwood kávéscsésze , egy tucat Remington írógép és a civilizáció más különféle alkalmatosságai által nyújtott előnyöket."



10/10



J. A. Redmerski: A Soha határa



Gyönyörű sorscsapás, Dublin Street, Egyszeregy  után itt az újabb baklövésem... bár a felsoroltak közül még ez volt a legolvashatóbb, sőt mi több voltak részek amik kifejezetten tetszettek.

Vigyázat, sok-sok cselekmény leírást tartalmaz!!!!!

Ebben a történetben már kissé idősebbek a szereplők, Camryn húsz, Andrew huszonöt éves. Mindketten menekülnek...szó szerint. Egy buszon ismerkednek meg amíg a busz járatok amik átszelik Amerika államait, van idő az ismerkedésre.
Camryn barátja meghalt, testvére börtönben ül, anyja a férfiakat próbálgatja, ki lehetne az új társa, barátnője fiúja pedig rámozdul szegény főhősünkre. A lány besokallva a sok-sok problémától találomra buszra szál, hogy minél messzebb legyen az otthonától.
A buszon, minő öröm feltűnik a jóképű, tetovált, laza srác Andrew-beszélgetnek, zenét hallgatnak...aztán kiderül, hogy a srác apja haldoklik, és a fiú a kórházba "siet".

A történet jó része, az volt, hogy itt a testiségen kívül azért volt valódi ismerkedési szakasz, volt jó pár meghitt pillanat, vagy éppen humoros rész, és tetszett az is, hogy csak úgy neki indulunk a nagyvilágnak, hátunk mögött hagyva a szürke hétköznapokat.

A baj az volt, hogy ahogy haladt a történet egyre csökkent a színvonala, na meg a bébi és moccanatlanul szavaktól már sikíthatnékom volt. Sajnos megint előtérbe került, a szex, ennek is a vulgárisabb része. Amit le lehetett volna írni szépen, vagy éppen finoman, azt itt nem sikerült megvalósítani. Na meg a tökös srác imázs sem hiányozhat a történetből, aki kiveri mindenkinek a fogát, a lány meg természetesen álomszép stb.

A történet elejétől folyton lebegtetve van, hogy a fiúnak van még egy nagy-nagy titka, amit én kb. az 5. oldalon már kitaláltam... be is jött, a végén persze van nagy dráma, meg minden, hogy minél boldogabb lehessen a befejezés.

Sokszor emelgettem a szemöldököm-szerintem egy agydaganatos fiúnak, aki oké, hogy állandóan kanos, nem hiszem, hogy pont egy kézimunkára van szüksége egy kórházi ágyon, ahogy azt sem tudom elképzelni, hogy a súlyos beteg mellé, befekhet a barátnője melltartóban bugyiban, hogy aztán a kórházi pecséttel ellátott takaró alatt egymást kényeztessék...
Persze a két fiatalnak volt pénze utazgatni, ennivalóra is futotta, meg motelekre-ez nem is volt kérdés.
Ha volt kedvük megálltak itt-ott zenélgetni, mit ad isten a srác gitározik, remek hangja van, na meg kiderül, hogy a lányban is egy Celine Dion veszett el.

Szeretem ha az ilyen romantikus történetek némileg a realitás talaján maradnak, és most itt főleg az érzelmekre gondolok. Nekem túl sok volt, és túl giccses. Mindenkinek van múltja, vannak problémái, a szüleivel, magával az élettel stb. unalmas volt folyton visszakanyarodni ezekhez a dolgokhoz, és nyafogni meg rágódni rajtuk, főleg, hogy nem voltak akkora horderejű dolgok. A fiú apjának haldoklása meg kissé háttérbe lett volna szorítva, én valahogy többet vártam a vagány fiútól, nem csak annyit, hogy néha sóhajt egy nagyot...

Sajnálom ezt a könyvet, mert a szerző jól ír, jó stílusa van. Azt hiszem ez a könyv áldozatul esett a most tomboló divatnak.

2013. július 7., vasárnap

Jennifer Worth: Hívják a bábát!

Mi lehet csodálatosabb egy gyermek megszületésénél? Talán csak az előtte lévő 9 hónap!

Azt írja az írónő a könyv elején, hogy nincsenek olyan irodalmi művek, amelyek a bábákról szólnak: a munkájukról, a küzdelmeikről, róluk.
De igen, mert én már olvastam ilyen könyvet, bár az igaz, hogy más évszázadban játszódott, s az is igaz, hogy egy kitalált történet. Tehát elég hamar kimerült a hasonlóság. Jenny egy bába volt, aki összefoglalta és papírra vetette életét, munkáját, amelyet a Nonnatus Rendház falai között és a londoni East End nyomornegyed utcáiban -is- élt és dolgozott bábaként.


A rövid fejezetek olvasásakor bepillanthattam a nyomornegyedekben zajló életekbe, a Nonnatus kolostor életébe, s bár Jenny nem volt apáca, s nem is tartotta magát hívőnek, mégis eljött az ő életében is a pillanat, amikor a színpadias karácsonyestét felváltotta valami magasztosabb érzés. A fejezetek megismertettek az asszonyokkal, akiknek segített, akikkel kapcsolatban állt, akiknél járt, akiktől irtózott, akiknek örömet okozott. Nemcsak egy szakmával ismerkedtem meg, hanem különleges asszonyokkal. Mary, a fiatal menekülő lány története könnycseppeket indított útjára az arcomon, vagy Choncita, akit a 25. gyermekének a születésénél engedtem közel magamhoz. Olyanokkal találkoztam akik esetleg bántalmazottak, akik nem is beszélnek angolul, de valahogy meg kell magukat értetni, vagy éppen olyanokkal akiknél egy betegséget is meg kell tudni állapítani.

S itt a lényeg:
a bábák olyan nők voltak, akik ellátták a terhesgondozást, felismerték a terhesség melletti vagy esetleg a nembetegségeket, ott voltak a születéseknél, ellátták az utógondozást. Segítettek, bátorítottak, titkokat őriztek meg, erőt öntöttek a nőknek.

A könyvből többet tudtam meg a régmúlt nőgyógyászati dolgairól, mint a saját szüléseim előtt. Olvastam azokról a problémákról, amelyek a kórházi megjelenések előtt sújtották, vagy éppen veszélybe sodorták a magzatokat és édesanyjukat. Láttam a fejlődéseket. Drukkoltam, undorodtam, sírtam és nevettem, mint Jennifer Worth, aki megismertette velem a kolostori élet egy szegmensét, aki felkarolta az elesetteket is, aki életét erre áldozta fel.

Az én gyermekeim kórházban születtek, mert így tartottam jónak.
Az én gyermekeim választott szülésznő nélkül születtek, mert -a körülmények miatt- nem éreztem szükségesnek.
Ha megszületett volna egy harmadik gyermekünk, akkor is kórházban szültem volna, de lett volna egy dúlám, aki szépségessé varázsolhatta volna az eseményt.

 Jó volt olvasni ezt a könyvet, hogy a kulisszák mögé pillanthattam, hogy a csodákat közelről, a VIP szektorból követhettem nyomon.
S ha azt mondom, hogy kedvenc epizódszereplőim férfiak voltak?.......... a legesleg: TED.

Gabo Kiadó
2013

Jodi Picoult: Egyszerű igazság

Aki ismeri Jodi Picoult könyveit, stílusát, annak nem kell reklámoznom, hogy érdekes, olvasmányos és mindenképpen elgondolkodtató történeteket kapunk tőle.

Aki nem ismeri Jodi Picoult könyveit, de szeret olvasni, az most azonnal rohanjon és vegyen egyet a legközelebbi könyvesboltban, és garantáltan elkerül a világ nyüzsijéből, belemerül egy olyan történetbe, amely elegendő alapossággal szolgál egy olyan területtel kapcsolatban, amely körülöttünk (legalábbis Amerikában) előfordulhat. Legyen szó egy betegségről vagy egy pszichés állapotról, vagy akár az amis vallásúakról.

Mert ez a könyv róluk szól, velük kapcsolatos. Katie Fisher egy 18 éves amis lány. Az amis vallás legszigorúbb oldaláról, szegmenséből, akik leginkább betartják az általuk felállított szabályokat, elektromosság, autók nélkül élnek, nem kérnek az igazságszolgáltatásból, az orvosi ellátásból, semmilyen olyanból, amely a "külvilággal" összekapcsolódik. Az amisok számára az egyediség, a másoktól való különbözőség bűn, az egyformaságot kedvelik. Az önellátás, a fizikai munkák, vagy éppen az élethez szükséges 8 osztály elvégzése mind az alap feladatok között vannak. Ennyi és nem több. A tanulás felesleges, hiszen mindenkinek megvan a maga feladata a családban, a gazdaságban. Ennyi, ezek és nincs tovább. Bár a fiatalok a felnőtt keresztelkedés előtt kipróbálhatják az angoloké-hoz hasonlítható életet a sörivással és a táncolással, de a keresztelkedés után ezek már bűnnek számítanak.

Mondhatjuk, hogy furcsák, sokak szerint őrültek, hogy ennyi 20.-21. századi "jóból" nem kérnek, de közben rájövünk, vagy rájöhetünk, hogy esetleg sokkal szebben élnek. A becsületesség, a jóság, a természetességből jövő segítőkészség bennük nevelődik, bennük lakozik. Önmaguk az utolsó helyen állnak önmagukkal szemben. Minden előrébb való, még, ha nem is kerülnek ki jól belőle. Az idősek már beleszoktak. A fiatalok pedig nem kérdőjelezik meg. Vagy megkérdőjelezik, de a családi összetartozás fontosabb ennél. Van, aki kiszakad, aki elhagyja a vallását, de azt is tudja, hogy a bűnei bevallása után, és egy időnyi kiközösítés után visszamehet a családba, a vallásba.

Ki is ez a Katie Fisher, akit az elején említettem? Egy fiatal lány, aki szült egy kisfiút, de ez a gyermek meg is halt. A történet elején megjelent a rendőrség, az ügyészség, és máris egy gyilkossági váddal találjuk szemben magunkat. .. és igen, ismét nyomozós, ügyvédes történet Picoult tollából. Ellie, a sztárügyvédnő -túl egy szakításon, a helyzetektől való menekülés közben- egyszer csak Katie családjában találja magát, és védelmébe veszi a fiatal nőt, s miközben megismerjük az amis családot, kibontakoznak a halál és annak előzményeinek körülményei, vagy éppen a lehetséges története, s máris megkedveljük vagy elítéljük Katie-t. Mert biztos döntünk valahogy, mert elképzeléseink születnek, alakulnak.

Míg ezeken gondolkodunk, és haladunk a történetben, hirtelen el is érkezünk az esküdtek tanácskozásáig. De az eddig megtett út fordulatos, olykor "leesik az állam" típusú, s bár sokat sejtető, mégis képes újat nyújtani. A vége? A többi könyvéhez hasonlatos. Talán nem annyira zuhantam össze, talán nem gondolkodtam a végén annyit, de az írónő hozta a megszokott formát.

Jodi Picoult-nak egy régebbi története ez. Mégis lehet naprakész, éppen az amis gondolkodás miatt. Az összetartozás, a segítségnyújtás, ami egyre távolabb kerül a mai kor emberétől. S bár nem voltam elégedett Aaron (Katie édesapja) karakterével, inkább azt mondom, hogy ez nem tetszett. Értem én, hogy nagyon kellett a történetbe.  De, ha ez minden amisnál így van, azaz, hogy a feleség abszolút a férje akaratát kell, hogy teljesítse, akkor nagyon elszomorodom, és ítélkezem is, bármennyire nem szabad.

Athenaeum Kiadó
2013