Az 1Q84-es év véget ér

Aki olvasta ez előző két (1, 2.) kötetről a véleményemet, az el tudja képzelni, mit éreztem, amikor a Könyvfesztiválon egymás hegyén-hátán, megpillantottam a piros borítós gyönyörűséget, és amikor a kezembe vehettem a trilógia harmadik kötetét. A vonatra direkt egy aprócska könyvet vittem, A nagy Hoggarty gyémántot, hogy miután hazaérek, belevethessem magam. Aztán persze nem úgy alakult a vasárnap, hogy elkezdhessem, így maradt a hétfő. A reggeli buszozást azzal töltöttem, hogy felelevenítettem az előző két rész tartalmát magamban, hogy cselekményében szintre hozzam magamat. Annyira beizgultam a visszaemlékezéstől, hogy nem bírtam ki és olvasni kezdtem. Nem tudom, hogy vagytok vele, de én reggel nem bírok olvasni, mert nagyon gyorsan elálmosodok, és bealszok. Szóval totál kómásan húztam végig a napot, de hazafelé újra belemélyedhettem a történetbe. Az egyszer biztos, hogy a trilógia kötetei között nem célszerű Murakami más könyvét olvasni, főleg nem A határtól délre, a naptól nyugatra című könyvet, mert párhuzam húzható a könyvek között (és itt most nem a szokásos murakamis elemekről beszélek), és roppant kellemetlen, amikor összegabalyodnak az amúgy is kusza szálak. De azért győzött a történet sodrása.

A cselekményről a harmadik résznél nem szerencsés szót ejteni, főleg, hogy alapvetően az alapszituáció halad párhuzamosan az összefonódás felé. Ugyanott folytatjuk tovább, ahol korábban abbahagytuk, még azok a szokásos kisegítő visszaemlékezések is olyan minimálisak, hogy csupán a kósza emlékezetünkre kell hagyatkoznunk. Egy újabb tanulság, hogy egyhuzamban olvasandó a három rész.

Murakami korábban olvasott könyvei vagy a szerelem vagy a misztikus realizmus vonalán mozogtak. Éles vonalat tudtam húzni, hogy melyik-melyik csoportba tartozik. Az a következtetés is megfogalmazódott egyszer bennem, hogy a szerelmeseknek van végük, a misztikusoknak meg nincs. Murakami most eljutott arra a szintre, hogy a kettőt ötvözte, és "normális" véget adott neki. Az utolsó oldalakig féltem, hogy befejezés nélkül maradok, de valahol ezt vártam is. Olyan murakamis lett volna. Mondják, hogy ez az író nagyregénye, a munkája csúcsa, amit így is éreztem az első két kötet alatt. Ez a harmadik nekem egy kicsit hatásvadász volt, mintha rakattak volna bele olyan elemeket, amitől úgymond eladhatóbb lesz a könyv. Ettől függetlenül én végigizgultam ezt a részt is, csak ottmaradt valami kellemetlen szájíz az utolsó oldalon, az utolsó pont után. Aztán persze lehet, hogy nincs igazam, és ilyenre akarta írni.

Az alapötletet amúgy zseniálisnak találtam, imádtam a megfoghatatlanságát, hogy addig olvashattam, amíg úgy nem éreztem, elhiszem, amit olvasok. Már én sem lepődtem volna meg, ha két hold van az égen, ha a Könyvhétre megjelenik a Légből szőtt gubó magyar fordításban. :) Voltak benne olyan szép hasonlatok, amiket úgy szeretek, és volt benne macska, meg klasszikus zene, meg szép nők, meg kaja, meg fül, meg kék, meg erős emberi kapcsolatok. Azt a pici negatívot leszámítva én nagyon szerettem olvasni, és tuti, hogy újraolvasós a könyv, ha egyszer eljutok arra a szintre, hogy könyvet újraolvasok. :)

Szóval a trilógia abszolút tanulsága: Murakami imádóknak kötelező, és az tuti, hogy ez után bármelyik másik kötete csak átlagos lehet.

Murakami Haruki: 1Q84 3. kötet. Geopen Kiadó, 2012.

1Q84 második könyv

Az első kötet után nincs olyan ember a világon, aki ne akarná azonnal kezébe venni a következőt, és a második után sem lesz ilyen ember. Csak kár, hogy az utolsó részre annyit kell várni. Mert sajnos várni kell rá egészen tavaszig, addig, amíg ki nem rügyeznek a fák, amíg az első pitypang ki nem dugja fejét a földből, és amíg vissza nem jönnek a fecskék. Ez az időpont most, amikor még munkába menet sötét van, és hazafelé tartva is, olyan távolinak tűnik, mintha sohasem jönne el. Ezt persze csak most érezzük, mert hipp-hopp és máris itt lesz. Mert ahogy ez az év elillant, úgy fog észrevétlenül tovatűnni ez a pár hónap. De akkor is, nekem ez most kell és nem tavasszal. Grrrr...

Miután kitomboltam magam, folytatom azzal, hogy ez a könyv továbbra is Murakami nagy alkotása. A kedvem az olvasáshoz egy cseppet sem lankadt a végéig, folyton fenn tudta tartani az érdeklődésem. És mindezt annak ellenére, hogy apró falatokban kapjuk az információforrásokat, és elég lassan csordogál előre a történet. A két szálon futó fejezetek segítenek abban, hogy ebből semmit ne érezzünk. Olvassuk az egyiket, és a végére érve legszívesebben átugranánk a másik szereplős fejezetet, hogy folytathassuk. Nem tesszük, mert tudjuk, hogy a másik szereplős történet végére ugyanerre a gondolatra jutnánk. Ezért egymást katalizálják a fejezetek, és már te is pörögsz vele, és észrevétlenül a legizgalmasabb részeknél Murakami szándékosan alád tesz az egyre rövidülő fejezetekkel. Közben a két szál időben egymás mellé ért, sőt aztán majdnem térben is, ahogy az lenni szokott. De akkor hirtelen kapunk egy ütést és a közös vonaltól kénytelenek vagyunk újra messzire kerülni újra erőfeszítéseket tenni, hogy közelebb jussunk. Még most is beleborzongok, mert egyszerűen zseniális ahogy ezt az író műveli velünk.

Épp káááá-nak kommenteltem minap, mennyire egyetértek azzal, amit ő is szeret Murakamiban. Tudjuk, hogy a könyvet átjárja a misztikum, lépten-nyomon találkozunk vele, de annyira sikerül elvegyíteni a valósággal, hogy eszünk ágában sincs ezen kételkedni. Pont emiatt nem is gondolkodunk el a misztikus dolgok miértjein, mert tudjuk, hogy erre semmi szükség. Azért misztikus, mert nem kell megérteni. Csak csordogálni kell az eseményekkel, bele kell lépni Murakami világába, és lubickolni benne, miközben az élmény megborzongatja a hátad a nyakadtól a derekadig. Pont úgy, ahogy most gondolod.

A történet felvázolását teljesen feleslegesnek tartom, senki nem szereti a filmeket a közepétől nézni. Azt azonban elmondom, hogy amitől féltem, a fordítás milyensége teljesen kielégítő. Nagyon ügyes az új fordító, bár összefésülhettek volna ezt azt a szövegben, mert többször előforduló szavakat máshogy fordított. De eltűntek a zavaró félrefordítások, ami az első könyv elején előfordult.

Szóval én remegve várom a befejező részt, hogy mi lesz itt még, mert ez eddig rengeteg csillaggal a tetején egy hatalmas ötös.

Murakami Haruki: 1Q84 második könyv. Geopen, Budapest, 2011.

Murakami: 1Q84 1. könyv

Murakami a szívem csücske, ezt tudja mindenki. Ha csalódást okoz, ha tetszett a könyve, mindegy, én imádom így is, úgy is. Van benne valami, ami függőséget okoz, ami miatt kényszeredetten be akarom szerezni és magamévá akarom tenni a műveit. A függőségi faktor egyértelműen a stílus, ahogy ír, a gyönyörű megszemélyesítései, amivel eddig még sosem találkoztam, és az a lehengerlő írásmód, amivel egyenesen hozzácsomóz a sorokhoz, és nem enged. És most megírta ezt a trilógiáját, de kedves Murakami bácsi, értse meg, hogy ennél jobban nem tudom magasztalni, még akkor sem, ha a következő két kötetben is folytatja ezt a csodát, ami meglapul a borító alatt. Ahogy az uram mondaná, ez eddig zseniális.

A történet vezetését már megszokhattuk a mestertől. Két szereplő (Tengo és Aomame), két párhuzamosan haladó történet, melyek néha érintik egymást, máskor eltávolodnak, te átlagban közelítenek egymáshoz. Tengo egy nagyon fontos feladatot kap, át kell írnia Fukaeri könyvét, a Légből szőtt gubót, Aomame pedig különös küldetéseket kap egy idős hölgytől. De mégis mi közük van egymáshoz? Külön világban élnek, ugyanabban az évben, de mégis képesek dolgok átjárni az egyik világból a másikba. Hogy is van ez?

Ez a könyv olyan sokrétű, annyi mindent érint, annyi fontos témával foglalkozik, hogy szinte már zavaró lehet, de Murakami úgy tudja ezeket adagolni, hogy mi ebből semmit se érezzünk. Apró párhuzamokat lehet észrevenni Orwell 1984 című könyvével. Van, amikor ténylegesen említi, van amikor az eszmeiséget véltem felfedezni benne. A szocializmus, a társadalmi egyenlőségek megfogalmazása játszik szerepet a felbukkanó szektáknál. Ahogy létrejöttek, már megcáfolták, hogy teljes egyenlőség nem létezik, és már kialakultak a kasztok.

Persze rengetek Murakamis elem megjelent már az első kötetben, rögtön kezdve a zeneiséggel, folytatva az idősebb pasi, fiatal lány rendhagyó kapcsolatát. Egy főnökszerepet játszó figura is mind a két oldalról tisztán kivehető. Viszont hiányzik még a fekete macska és a kék ruhás nő. Várom őket nagyon. :)

Az egész történet nekem úgy hat, mint egy misztikus thriller. A little people, a két hold a valóságtól távol állnak, mégis a mindennapokba illeszti be őket. Thriller pedig azért, mert apró részletekben adagolja nekünk a megoldáshoz szükséges kulcs darabjait. Hiába olvastam el 500 oldalt, még sehol nem járunk a történetben - nekem van egy sejtésem, hogy mi lehet az összekötő kapocs, de ahogy eddig megismertem Murakamit, tuti jól össze fogja nekem ezt még keverni. Szóval hosszú a felvezetés, de olyan stílusban adja elő, amitől folyton megborzongok, és akarom még tovább és tovább olvasni. Folyton felkészülök, hogy a vége úgy sem lesz egész, de el tudja hitetni, hogy az lesz, és az az a húzóerő, ami miatt kívánatos a továbbolvasása.

Egy dolog rontott az élvezeten, és az a fordítás. Az eleje tele volt számomra egyáltalán nem a mondatba illő szavakkal. Ez a végére kisimult, vagy már kevésbé voltam fogékony a felfedezésükre. A második kötet nagy részét ugye már új fordító vette át, mert Erdős György sajnos nem tudta befejezni. Mivel ez egy érzékeny pont, nagyon remélem, hogy sikerült áthidalni.

De lényeg a lényeg, hogy ebben a kötetben Murakami valami egészen újat produkált, így aki azért nem olvas már Murakamit, mert egy kaptafára mennek a történetei, az azonnal álljon neki ennek, nem fog csalódni. Jajj, azok a gyönyörű képek, még most is beleborzongok. :)

Murakami Haruki: 1Q84 I. könyv. Geopen, 2011.

Kiss Ádám: Szütyiő

Nem igazán vagyok oda azokért a könyvekért, amiket híres emberek írnak, mert valaki megkérte őket, hogy írjanak, mert a nevükkel majd jól el lehet adni. Ilyenkor jön egy sablonos sztori, aminek a végén már el is felejtjük, hogy elolvastuk. Jobban tesszük. Mielőtt még azt gondolnátok, hogy Kiss Ádám (hová lettek az ékezetek a borítóról és a könyvből az Ádámról?) könyve is ilyen, gyorsan elmondom, hogy riadalomra semmi ok. Mert igenis van itt látnivaló.

Kiss Ádámot, ha nem tudnátok, javarészt a Showder Klubban lehet látni, ahová néha kiáll egy kicsit és mindenfélét mesél, miközben a közönség sírva nevet. Most már a táskánkban is hordhatunk egy ilyet, ha éppen a metrón szeretnénk hülyét csinálni magunkból. Engem nagyon feldobott a könyv, és segített egy heveny mandulagyulladás feldolgozásában. Csak kár, hogy nem volt gyógyír rá...

Kiss Ádám azt mondja, hogy nem igazán akarta megírni ezt a könyvet, egyáltalán nem akart könyvet írni, de annyian mondták, hogy akarnak egy "kézzel fogható kissádámot otthonra", hogy megszületett nekünk ez a kötet.

Már az ajánló remek kezdés, megtudhatjuk belőle, hogy melyik novellát hol és mikor érdemes olvasnunk, hogy a kellő hatást kifejtsük vele. Mert nem mindegy ám ez sem. Egyébként honnan szedi ezeket az orbitális baromságokat? :)

Ami jó benne, hogy sosem tudhatod, mi vár rád a következő oldalon. Már csak azért sem, a tartalomjegyzék nem oda került, ahova szokták tenni. Néztem is nagyot, amikor közepevégetáján hirtelen az jött velem szembe. Nem is tudom eldönteni, melyik tetszett a legjobban, de kiemelném az E-mail Hollandiábólt, amiben Szatyor Lajoska mesél osztálykirándulásáról, és bőszen érdeklődik benne a Barátok közt aktuális történéseiről. A Mosogasson, aki tudban, Kiss Ádám egy igazán "kedvelt" szórakozásáról mesél. A Tesco gazdaságos pillangóhatás szerint egy szép mondat egy megfelelő embernek akár felvillanyozhatja a mi napunkat is. A Rázós legénybúcsú, meg olyan tipikus, csak kár, hogy szülővárosomban történt meg...

Azt kaptam a könyvtől, amit vártam, se többet, se kevesebbet. Nagyon szórakoztatók voltak a történetek, örülök, hogy megszületett a könyv, és most már nyugodtan odaadhatom az uramnak a könyvet, hogy ő is olvassa el, mert biztonságos az ő számára is. :)

Kiss Ádám: Szütyiő. Ulpius-ház, 2010.

Murakami Haruki: Tánc, tánc, tánc

Ez egy kivételes év, mert rövid időn belül ez a második Murakami regényem. Amúgy meg a negyedik tőle. Azt konstatáltam, hogy az a nyelvezet, az a szellemes és kreatív szóhasználat, amit a Kafkában, vagy A birkakergetőben megismertem már nem fog visszatérni. Kár, mert valóban ezért szerettem bele. A Szputnyik után újra kellett ismerkednem Murakamival, és a Tánc, tánc, tánc végére érve újra kell gondolnom, miért is szeretem a könyveit. Azt hiszem ezzel sokat elmondtam a könyvhöz fűződő "érzelmeimről".

Ez a könyv A birkakergető főszereplőjével megy tovább, most sem tudjuk a nevét, csak azt tudjuk, hogy író, 34 éves, az élete éppen romokban hever, mert elhagyta a felesége, meghalt a macskája, és a munkája is éppen csak kultúrhólapátolás. Éppen ezért nem is lepődik meg nagyon, amikor megjelenik a Birkaember, és nem ért semmit, csak annyit tud, hogy táncolnia kell, ahogy kell. Közben call girlök tűnnek fel és el titokzatos körülmények között, és hősünkből hirtelen szárazdajka is lesz egy időre.

A történet maga nem lényeg. Ahogy írtam, tűnhet akár egy jó kis kriminek is, de ez senkit ne tévesszem meg. Igazából hősünk lelki hányattatásai állnak a középpontban. Megismerhetjük mindennapi életét, amikor éppen kultúrhólapátol, vagyis olyan munkákat vállal el, amit valakinek úgyis meg kell csinálnia, olyan, mint a hólapátolás (ez a hasonlat nagyon tetszett), Murakami is többször használja. Hősünk mondhatni szenved, hogy felesége elhagyta, a szerelem azóta is kergeti, hol egy call girl formájában, hol éppen egy másikban, vagy egy dilis recepciós formájában.

A könyv nagy részét egy különös barátság eseményei teszik ki. A tizenhárom éves Hófehért a Delfin Hotelben varrják a nyakába, hogy kísérje vissza Tokióba, mert az anyja ottfelejtette. A kislány különös képességekkel rendelkezik, pontosan megérzi, mi történik másokkal, így tud a Birkaemberről is. Ez a tulajdonság egy összeköttetést biztosít a két fél között, hiába a korkülönbség, mégis barátság alakul ki közöttük. Hófehéren keresztül megismerjük a szülőket is, akik még furcsábbak, amin nem is lepődünk meg, sőt, már várjuk az írótól.

Túl aprólékosnak találtam a kidolgozást, már-már unalmasságig volt részletes. Úgy éreztem, hogy voltak részek, amik feleslegesek voltak, amik nélkül bőven meglett volna a történet. Ezért is kezdtem aggódni, hogy 100 oldallal a vége előtt még semmi nem derült ki, és már megint nem fogja befejezni a történetet, és saját fantáziámra kell bíznom a befejezést. Szerencsére nem így történt, normális befejezést kaptam, kerek egész lett a történet. Talán ezért is érzem, hogy jó volt a könyv, megkaptam, amit Murakamitól vártam. Mindezt annak ellenére, hogy ez a könyv nem rajt annyi misztikumot, mint az eddigiek, nem is tartotta fel úgy a figyelmemet, ahogy az eddigiek. Eljutottam arra a szintre, hogy ha nem akarok zsákbamacskát venni, akkor Murakamit kell olvasnom, mert úgyis tudom mire számíthatok.

Murakami Haruki: Tánc, tánc, tánc. Geopen, 2010.

Elizabeth Gaskell: Szerelem és gyötrelem

Ez az első könyvem Elizabeth Gaskelltől, és meg kell mondjam nálam sajnos túllő a romantika mindennemű határán. A fülszöveg nagyon kecsegtető volt, mint ahogy az szokott történni. Anglia az iparosodás derekán, ahol mély szakadék húzódik a munkások és a munkáltatók között. A gépek felváltják az emberi munkát, egyre többen veszítik el az állásukat, hiszen a megnövekedett termelőkapacitást nincs az a piac, ami képes legyen felszívni, nincs kereslet, nincs munka, nincs pénz, csak a korgó has, és a betegségek.

Ebben a közegben ismerkedünk meg Mary Bartonnal, aki elveszítette édesanyját, és apjával éldegélnek. Mary varrónőnek áll, apja pedig a szakszervezetek munkáját próbálja előmozdítani. Hasonló életkörülmények között él a Wilson család is, ahol Jem Wilson Mary kezét óhajtja. Beleszól a történetbe az egyik gyár gazdag csemetéje is, Hanry Carson, akit megigézett Mary bűbája és gyönyörűsége. Az ifjú Carson azonban gyilkosság áldozata lesz, de ki a gyilkos, mi az apropó, és megtalálja-e mindenki a boldogságot?

A történet nagyon lassú iramban folyik, a gyilkosság is már jóval a könyv fele után történt. Azonban a cselekménynek kevés meghatározó szerepe van a műben, hiszen sokkal inkább fontosabb az a kép, amit Gaskell elénk tár az iparosodás szélén álló Anglia munkásosztályának életéről. A szörnyűséges körülmények, az éhezés, az ebből adódó gyengeség, betegségek és halál. Rengeteg haláleset van a könyvben, a végére a szereplők már szinte megszokják, hogy megtörténik, sőt, néha várják is, hogy hozzon végre megkönnyebbülést a szenvedő számára. Oldalról oldalra csak a puszta fájdalommal találkozunk, így nagyon rossz hangulatban sose olvassuk, mert magába tud szippantani, és csak rontaná a helyzetünket. Néhol kicsit nyálasnak találtam a nyelvezetet, és Gaskell remekül kimeríti a hogyan írjunk semmiről oldalakat fogalmát.

A szereplők kedvesek, szinte nem is volt olyan, hogy ne szerettem volna valakit, csak Jem és Mary esetlenségétől voltam ideges néha. :) De ez kellett is a történetbe, különben nem lett volna ennyire csavaros. A jó elnyerte a méltó jutalmát, a gonosz meg a büntetését. Felfedezhető benne jellemfejlődés is, tanulság is. Hiába vagyunk gazdagok vagy szegények, mind emberek vagyunk és a fájdalom egyenlővé tesz minket. A szeretetnek óhatatlanul is nagy ereje van (itt volt nyálas csak igazán, mintha Kozsót hallottam volna. :D).

Mindeközben megismerhetjük a munkásosztály küzdelmét a jogaiért, a szakszervezetek ténykedését, a sztrájkok okait. Gaskell összeütközteti a gyártulajdonosok és a munkásosztály álláspontját, talán kicsit a saját véleményét is tükrözte a mondanivalója. Mégsem állt senkinek az oldalára, elismerte, hogy lényegében mindenkinek igaza van, és egy arany középutat kellene elérni mind a lét fél részéről.

Nagyon hosszú volt a könyv, így volt, ahol felvettem a fonalat, és kíváncsi voltam mi fog történni a következő oldalon, de voltak fejezetek, amikor már nagyon untam a semmiről való fecsegést. Tényleg csak azoknak ajánlom, akik szeretik a viktoriánus regényeket, bele tudnak mélyülni a hideg téli estéken, át tudják érezni az eseményeket. Nem mondhatnám azt sem, hogy Gaskell szépen ír, nekem személy szerint nem nagyon tetszett. Tele volt olyan kifejezésekkel, ami utalt pl a Bibliára, vagy bármi másra. A kiadó segítségünkre is sietett, mert bőszen megmagyarázta mi miért is van.

Száz szónak is egy a vége, most már tudjátok, hogy mire számítsatok a könyvvel kapcsolatban. Mindenképpen pozitív, hogy egy új megvilágításból láttatja Angliát, nem csak folyton az arisztokrácia ablakán keresztül, hanem képes lejjebb "süllyedni", és foglalkozni azokkal is, akik annyira nem képezik a regények tárgyát, vagy legalábbis én még nem találkoztam vele. :)

Elizabeth Gaskell: Szerelem és gyötrelem. Lazi Könyvkiadó, 2010.

Glenn Cooper: Holtak könyvtára

Nem vagyok egy nagy krimi olvasó, ahogy az eddig is kiderült, de ez a könyv megfogott. A borítója gyönyörű és sokat sejtető, és mert könyvtárról van szó, ami a holtaké, és titkos halálesetek, és rejtély. Vagyis jöhet. :)

A jelenben járunk, és New York polgárait különös halálesetek tartják rettegés alatt. A halálesetek között első ránézésre nincs összefüggés, ha leszámítjuk azt a levelezőlapot, amin szerepel az áldozat halálának dátuma. A híres, neves Will Pipert bízzák meg az eset felgöngyörgetésével, aki pályafutása során már több sorozatgyilkost kapott el. Will nem igazán van oda az esetért, mert hamarosan nyugdíjba megy, és csak eltengődne addig. Ráadásul egy fiatal csajt kap maga mellé társának. Elképzelhetitek ezek után milyen fickóval is állunk szemben. A rejtélyek visszanyúlnak egészen a 9. századig, amiből mi is kapunk egy kis ízelítőt, valamint fontos szerepe van még a sztoriban a nevadai 51-es körzetnek.

Többet nem írok a sztoriról, mert bármit is mondanék, az elronthatja az élvezetet. Nem más ez, mint egy szórakoztató krimi. Olvastatja magát a stílus, bár itt-ott éreztem egy kis fordítási gigszert, ami miatt megakadt az olvasás. Nincsenek benne nagy leleplezések, nagy koppanások, csak egyenesen haladunk a végkifejlet felé, és ahogy ugrálunk az időben, a jelenbe, a középkorba, a közelmúltba, egyre világosabbá válik előttünk a történet. A korábrázolás kielégítő (szerintem olvasta A katedrálist... :), ahogy a jellemábrázolás is. Azonnal megérthető milyen stílusú szereplőről van szó, a főszereplők pedig képesek a jellemfejlődésre.

A történetben van minden, ami egy sikersztorihoz szükséges, rejtély, gyilkosság, misztikum, fura figurák, szerelem, szex, vagyis olyan tipikus krimi. :) Mégis adott egy pluszt azzal, hogy ezt a misztikumot belevitte, az 51-es körzetnek adott egy magyarázatot, ami talán igaz is lehet, ki tudja? :) Egyébként itt belinkelek egy spoilert, aki látta a filmet, az rögtön asszociálhat rá a könyv alapján. Aki el akarja olvasni, az ne nézze meg, melyik filmről van szó. Még nem jártam utána, melyik volt előbb, ki találta ki ezt ki.

Én nagyon jól szórakoztam olvasás közben, és ti is jól fogtok, ha szeretitek a krimiket. Engem azzal tudnak megfogni ezek a könyvek, ha adnak hozzá valami újat, amivel eddig még nem találkoztam. Bár a film után nem volt ez a dolog már új, de mivel a könyv sokkal jobbat hozott ki a sztoriból, mint a film, így teljesen meg voltam vele elégedve.

Glenn Cooper: Holtak könyvtára. Geopen, 2010.

Robert Goolrick: Házasság céljából

Vigyázat, mert a fülszöveg olvasata után másra számíthat a kedves olvasó, aztán meg jól meglepődik. Ennek elkerülése végett ajánlom a "Különös hálával" című oldalacskát a könyv végén, amiből kiderül, milyen indíttatásból írta meg Goolrick ezt a könyvet. Ennek tudatában máshogy fogjátok olvasni a könyvet.

A múlt század elején járunk, a jeges Wisconsinban. Ralph Truitt kétségbeesett ember, aki egymaga tartja el a várost kiépült vállalkozásával, az iparosodás lehetőségeinek kihasználásával. 20 év telt el azóta, hogy felesége elment, azóta él egyes egyedül a vággyal, a magánnyal. Egy hirdetés megváltoztatja az életét, ugyanis feleséget keres házasság céljából, és indítéka gyakorlati. A sok jelentkező közül kiválasztott Catherine Land érkezik meg a kisvárosba. Indítéka neki is gyakorlati, ami nem más, mint a pénz.

Romantikus regényre számítottam, de itt szó sincs erről. Beteg emberek találkoznak, akik lelkül legmélyén már meghaltak, de egy utolsó remény szikráját látják az új lehetőségekben. Közben az unalmasnak vélt amerikai kisváros újságai tele vannak hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosságokkal, legyen az brutális, vagy alattomos, mérgezés. Azt gondolnák, hogy ez a két személy az, aki észnél van, akit az élet még nem gyötört meg, és lehet, hogy csalódunk.

A történet maga nem rejteget nagy meglepetéseket. Legalábbis én sokszor láttam, olvastam már hasonlót, és szinte minden nagy fordulatot, amit a fülszöveg is sugall, kitaláltam. De nem is ezen van a hangsúly, hanem a lelkek küzdelmein, fáradozásain. Egy megcsalt és meggyötört apa próbálkozásai, hogy visszaszerezze fiát, és bocsánatát. Egy szüleit hirtelen elveszítő lány viszontagságos élete után kitörni vágyik, de mit szól ehhez a szív?

Érdekes könyv ez. De ha nem úgy olvassátok, ami valóban, csalódhattok kicsit, mint én. Megmondom őszintén, néha unatkoztam az olvasás közben, de ez ugye az én hibám, mert kevésbé szeretem a lelket boncolgató kérdéseket, és néha elég mélyen elmerült ebben az író. Pár bloggerről viszont el tudom képzelni, hogy tetszeni fog nekik. :)

Robert Goolrick: Házasság céljából. Athenaeum Kiadó, 2010.