Stephanie Perkins: Lola és a szomszéd srác

Minden olyasmire fel voltam készülve, hogy ez a könyv nem lesz olyan jó, mint az Anna és a francia csók, sőt meg sem közelíti azt; ne jó, rossz; snassz-tele klisével, de mivel kaptam egy példányt, elolvastam. Tulajdonképpen egy nap alatt. És alaposan, nem felületesen kihagyva oldalakat.
Éééééééééééés: talán azt is le merem írni, hogy jobban tetszett, mint Anna története.

Lola és a szomszéd srác

Na jó, a címével nem vagyok kibékülve, de nem zavar annyira, hogy erről több szót ejtsek.
Lola 17 éves san-francisco-i lány. Különleges egyéniség, vagy inkább az egyénisége különleges. Film- és színházi jelmeztervező szeretne lenni, s ennek megfelelően ő is feltűnő: színpompás ruháiban és parókáiban járkál és dolgozik egész nap, s ha valamiért visszatér a normális öltözékhez, mindenki látja a sötét felhőket körülötte.
Lola egy érdekes felépítésű családból származik. él: szülei Andy és Nathan a homoszexuális pár, akik két apa szigoraival nevelik őt. Édesanyja Nathan "problémás" húga, aki olykor-olykor találkozik a lánnyal, sőt egy ideig velük is lakik, de a nevelésébe nem szól bele.
E két furcsaság elég is lehet egy történetbe, a két furcsaság: az öltözék és a család.

De nekem ebben a történetben a család fontossága nagyon mély nyomot hagyott. Talán nekem kellett elolvasnom ezt a könyvet, aki parázs vitákat váltottam, hogy két férfi ne fogadhasson örökbe gyermekeket. S itt nem ellenérzéssel, hanem teljesen elfogadva léptem be a családi ajtón, hallottam a féltéseket, a büntetéseket, hogy mennyire megtalálják az egyensúlyt Lola nevelésében: a szabadelvűség azokban a helyzetekben, területeken látszódik és van jelen, ahol megvan a szerepe, ahol segít a személyiség megfelelő alakulásában; s ahol a családi segítségadás, a bizalmi légkörök kellenek, még akkor is, ha szigorral van egybekötve az, akkor is egyet értetem a férfiakkal.

Mert Lola esetében jogosan vagy nem mindig úgy, de a szigorú nevelésnek is helye lett. Barátja a 22 éves, inkább alternatív zenét játszó Max, aki bevezeti a lányt a felnőtt korba is, s bár szimpatikus és odafigyelő volt nekem ez a fiú, valahogy egy "szemét-állat" lett belőle. vagy csak a büszkesége diktálta ezt, nem tudom, mindenesetre a kapcsolatnak vége lett, mert Loláék szomszédságába visszaköltözött a szomszéd srác. A szomszéd srác, Crickett, aki nagyon jó kapcsolatban volt a mindig parókában járó lánnyal, s akinek visszatérte égis negatív élményt jelentett lolának. Vajon mi történt a múltban? Vajon miért nem szeretne találkozni Lola a fiúval? S végül hogyan fog a kapcsolatuk alakulni?

Nem gondolom, hogy spoiler, ha kisejlik a sorok közül, hogy mi is lesz Lola és Crickett kapcsolatával? Hát igen, hát persze!

De ahogy történik, és amilyen srác ez a szomszéd fiú, az nem mindegy! Ennek a történetét olvashatjátok a könyvben.
Crickett valahogyan túl jónak tűnik. Lehet, hogy van ilyen, szerencsés lehet az a lány.
S vissza is kanyarodok a család témájához, mert Crickett Bell nem egyszerűen okos, és jóképű és lovagias, hanem a családjáért, a testvéréért sok mindent megtett. Alázattal, lemondással.
Kalap megemel. Mese: Lehet. De kellenek ezek a kikapcsolódós történetek.

Tisztában vagyok vele, hogy ez a vélemény egy kisit más megközelítése a történetnek, de én örültem neki, hogy nem csak egy szimpla szerelmi történetet olvashattunk. Hogy nem beteg senki, nem halt meg senki, nem kell aggódni. Csak vannak. Fiatalon, boldogan.

Tetszett!

Katja Millay: Nyugalom tengere (The Sea of Tranquility)

A Nyugalom tengerén hajóztam két napig. Tegnap kerültem bele a közepébe s eveztem ki, s végig azon gondolkodtam, hogy vajon a két fiatal tényleg eléri-e a tengerpartot. Olyan volt, mint akik csak hánykolódnak a vízen, mint Pi, ők is viaskodnak magukkal, a bennük lévő emlékekkel, titkolóznak, nem beszélnek. De legalább rájönnek a nagy titokra: számíthatnak egymásra.

Nastya

Nastya - Drew

Nastya - Clay

Nastya - Drew - Josh

Nastya - Josh

Josh - Drew

Josh

Még fel lehetne mindenféle szövevényes kapcsolati hálót írni, rajzolni a történetben szereplő fiatalokról, mindenféle algoritmusban, hiszen a tanév zajlik, telnek a napok, a szótlan napok, a sokszor magányos napok, a bulik, a jófejségek, az intrikák, és a többi hasonló. De talán nem is fontos kiemelnem.

Nastya egy fiatal lány, aki két órányi távolságra utazott el otthonról azért, hogy megpróbálja újrakezdeni az életét, vagy megrázva másképpen mondva, hogy új fejezetet nyisson az életében a nagynénje oldalán, az ő lakásában, vele. Néma, szótlan, az iskolai névsorokban egy megjelölt név, akit a tanárok hagyjanak békén, ne piszkáljanak. Neki még az új imázst, az utcalányos kinézetet is elnézik az iskolában. Gyakorlott ember máris megállapítja, hogy a lány rejtőzködik, vajon mi a titka?

Josh egy iskolai társ, néhány órára együtt járnak, de a lánynak azonnal feltűnik a szótlan, mindig egyedül üldögélő fiú, aki igazán csak a technika teremben érzi jól magát. Magányos, visszahúzódó, mindenki elkerüli őt, az erőterét. Nem hallunk szülőkről csak egy nagypapa jelenik meg az első oldalak egyikén. Neki vajon mi van a háta mögött, mi rejtőzik a múltjában?

Igen-igen. Ez a két fiatal megismerkedik egymással. Vagy inkább a néma, szótlan lány rátelepszik a fiúra, annak garázsában. Néz, figyel. A másik dolgozik, figyel. ....s egyszer csak közel 500 nap után Nastya megszólal. Csak Joshnak. Senki mással nem beszél. Közöttük kialakul egy baráti kapcsolat, amely több lehetne ennél, de nem veszik észre, és persze ott van Drew is.

Drew: az iskola szépfiúja, Josh barátja, a női szoknyák megkurtítja, a lányok sírásainak okozója. De mégis olyan karaktert sikerült alkotnia az írónőnek, hogy nem hibáztatjuk. Jófej, jó barát, de van egy téma, amit nem beszélnek meg egymással, ez pedig Nastya. Drew és a lány úgy tesznek, mintha..., mert ez nekik jó. Ad nekik egyfajta védelmet. A lány vele is beszél, támaszaik egymásnak.

Nastya éjszakánként Josh garázsában és lakásában van, a bulikat Drew-val tölti, fittyet hánynak minden szóbeszédre, Nastya menekül önmaga elől. Ennek arcait ls megjelenésit tudja Clay fantasztikusan ábrázolni. Ők így kerülnek kapcsolatba egymással, s végig a szótlanság játszik szerepet. Nastya bújdokol, de Clay meglátja őt az álarc mögött.

A Nyugalom tengerét kellene megkeresniük, azaz a tengerpartot, de önmaguk sem tudják hol vannak, merre kellene menniük. Különböző okoknál fogva egyedül állnak, próbálnak egymás támaszai lenni, de az elég nehéz lehet, ha az egyik nem nyílik meg, nem engedi a segítséget. Talán azért, mert ez a tengerpart nem létezik. Egy csak egy nagy, sötét árnyék a Holdon.

A könyv az ő történetük. Titkok. Életek. Barátságok. Szerelmek. Újrakezdések. Túlélések.

Gyorsan olvastam, mert érdekelt. Valamiért a kiállítási résszel nem voltam kiegyezve, olyan gyors volt, de ötletem sem lett volna, hogyan kellett volna. Meglepődtem a végén is, úgy gondoltam, hogy Brighton továbbra is 2 órányi távolságra lesz. tudom, hogy ez így homályos és érthetetlen, de spoilerezni, vagy a végéről bővebb véleményt kifejteni nem szeretnék.

Rachel Hawkins: Hex Hall

Azon gondolkoztam, hogy kicsit kezd elég lenni a Könyvmolyképzős könyvekből, amikor mégis felkaptam ezt és milyen jól döntöttem. Az első 5 oldalon rájöttem, hogy ez a boszorkány csaj nagy kedvencem lesz. Olyan szövege van!! Az én humoromnak való.

„– Hogy mi a baj?! Lássuk csak: ez a szalagavató bálom, és látsz mellettem egyetlen srácot is? 

– Nos… éppenséggel nem. De mivel a női mosdóban vagyunk, ez nem is csoda…” olvashattam a 2. oldalon és bele is szerettem. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a hasonló megszólalásokat.

Három évvel ezelőtt, 13 évesen, Sophie Mercer rádöbbent, hogy boszorkány. Ebből jó pár kalamajka keletkezett. Anyja, aki nem boszorkány, mindenben segíti őt, 19x költözködnek 3 év alatt, hogy ne tűnjön fel szeretett gyermeke senkinek, de csak akkor értekezik Sophie apjával, akit a lány szinte csak fényképről ismer, amikor nagyon szükséges. Sophie egyik bűbája nagyon rosszul sül el és túlságosan magára vonja az emberek figyelmét, ezért apja az, aki úgy dönt, büntetést érdemel: a Hex Hallba, egy elzárt nevelőotthonba kerül, mely a rossz útra tért Prodigiumok (vagyis boszorkányok, tündérek és alakváltók) gyűjtőhelye. A hasonszőrű csudabogár-tinikkel töltött első nap végére Sophie szép kis listával dicsekedhet: három erős, szupermodell-kinézetű ellenség "Hová csöppentem? Itt még a segédmunkások is Abercombie and Fitch modellek?!", egy szívdöglesztő boszorkánymester iránt érzett bimbózó szerelem, egy ijesztően követő kísértet, és egy szobatárs, akiről kiderül, hogy a suli leggyűlöltebb diákja, és ráadásul vámpír. De a legrosszabb akkor jön, amikor Sophie rádöbben, hogy egy titokzatos ragadozó támadja meg a diákokat, és egyetlen barátja az elsőszámú gyanúsított. Egyre több lesz a vérfagyasztó rejtély, és Sophie kénytelen felkészülni a legnagyobb fenyegetésre: egy ősi, titkos társaság egyetlen célja, hogy elpusztítsa a Prodigiumokat – de különösen őt.

A három sötét boszorkány

Imádtam a poénjait és ez a könyv végéig kitartott. „-Mi a fene ez? – (…) – Valami Csillagok-háborúja dolog? Éreznem kellett volna a zavart az Erőben?”

Tetszett az írónő vámpírokhoz fűződő viszonya. Kettő szerepelt a könyvben. Az egyik Lord Bayron maga, a másik Sophie szobatársa, akiről már a szobába lépés pillanatában kiderül, hogy nem a megszokott fekete szín rabja: „Ez a szoba úgy festett, mintha Barbie és Eperke istentelen gyermeke rendezte volna be.” :D Majd később az is világossá válik, hogy a leány a saját neméhez vonzódik. Hát igen, elég furára sikeredett Jenna, a csak szerethető vámpírlány.

Elég sok titokra derül fény a könyv végére, amitől Sophienak persze egyáltalán nem lesz könnyebb a helyzete. Az eddig csak fényképről ismert apukáról jó pár dolog kitudódik és ettől sem lesz felhőtlenül boldog. Nagymamák, dédnagymamák is képbe kerülnek. 

Kedvelem a borítót, csak a fekete macskával nem vagyok kibékülve. Ha boszorkányokról van szó, akkor miért kell mindenképpen macskát pakolni mellé!? Ha jól emlékszem elő se fordul a történet folyamán, viszont söprűn repüléssel találkozhatunk.

Remélem lesz film is, mert olvasás közben annyira jól el tudtam mindent képzelni, hogy muszáj lesz egyszer mozi/tv képernyőn is látnom. 

10/10

Shannon Hale: Austenland – Vakáció Mr. Darcyval

Aki szereti Jane Austen világát mindenképpen olvassa el, ő együtt tud érezni eme könyv főszereplőjével, én nem tudtam igazán beleélni magam. J 

„Jane fiatal New York-i nő, aki mintha képtelen volna rátalálni az igazira – talán azért, mert titokban megszállottan rajong Mr Darcyért, ahogyan Colin Firth játszotta a Büszkeség és balítélet BBC adaptációjában. Ám amikor egy jómódú rokona örökül hagy rá egy Austen-mániás nők számára kitalált, angliai vakációt, Jane ábrándjai arról, hogy megismerkedjen a tökéletes, régensség korabeli úriemberrel, hirtelen valóságosabbá válnak, mint azt valaha is képzelte volna.”

Jane elindul Angliába. Már a repülőn előveheti a vaskos füzetet, amiből megismerheti és megtanulhatja a játékszabályokat, megérkezése után pedig szóbeli oktatásban is részesül. Kicsit sok a szabály, de aki játszani szeretne, annak be kell tartania. Összesen 21 napot él ebben a számomra fura világban. A történet elején unatkozik, amit teljesen át tudtam érezni, de utána több férfi személyében is megpróbálja megtalálni a megfelelő Mr. Darcyt.

Olvasás közben eszembe jutott, hogy az egyik ismeretterjesztő csatornán már láttam ilyen beöltözős, szerepjátszós műsort. Ott is és persze a könyvben is a személyzet és Jane körül megforduló emberek színészek, a vendégekkel kapcsolatban minden kis részletbe be vannak avatva. Kedvenc szereplőm a kertész volt. Ha elárulom miért, jó kis spoilert írnék le.

Pár sor erejéig, megismerhetjük azokat a fiúkat/kamaszokat/férfiakat, akikkel Jane, élete folyamán kapcsolatba került. Néha nem is tartottam rossz ötletnek, hogy ezek a viszonyok nem lettek életre szólóak. Egyedül akkor húztam fel a szemöldököm, amikor Jane azért szakított az aktuális partnerrel, mert horkantott!! Ha csak ez lenne a baj a férfival, tőlem egész nap horkantgathatna. J

Furcsálltam a könyv elején, hogy Jane a saját anyja elől titkolja kedvenc könyvét, filmét, Mr. Darcyt. Miért kell ezt takargatni!?

Persze nem mehetek el szó nélkül a borító mellett: elképesztően fantasztikusra sikerült! Imádom!

Képek keresgélése közben láttam, hogy film is készült. ÓÓÓÓ! Meg kell néznem!

8/10

Moira Young: Blood Red Road (Vérvörös út, Homokvidék 1.)

Vigyázni kell a könyvre kitett megjegyzésekkel. Nem először olvasok olyat, ami végül egyáltalán nem lett igaz. Ennél ez látható: „Jobb, mint az Éhezők viadala….”. Szerintem össze se lehet hasonlítani. Nem találtam benne sok közös pontot.

18 éves Saba, apjával, iker bátyjával és 9 éves húgával él Silverlakeben. Igazán furcsa név, mert víz nem nagyon van a környéken, házukat hulladékokból építik és ételt is elég nehezen találnak. Saba anyja, húga, Emmi születése közben hunyt el. Azóta apja teljesen megváltozott, nem sokat foglalkozik gyermekeivel. A kis húgocskát nem veszi körbe nagy szeretettel, őt okolja édesanyja elvesztése miatt. Majd „Saba világa teljes mértékben darabokra hullik, amikor az ikertestvérét, Lugh-t fogságba ejti négy kabátos lovas. Saba eldönti, hogy megmenti, ezért nekivág a Pusztítók által hátrahagyott törvényen kívüli sivár tájnak. Ez egy brutális világ, ahol Saba felfedez magáról pár meglepő dolgot. Vad harcos, ravasz ellenfél és mindenek fölött legyőzhetetlen túlélő. Egy Jack nevű fenegyerekkel és egy Szabad Sólymok nevű lány forradalmár csapattal Saba útnak indul, hogy megmentse a testvérét – és talán az egész világot.” Az úton, igaz sokszor próbálja lerázni, elkíséri a húga is. Nekem az ő karaktere tetszett a legjobban. Egy nővér által nem szeretett, báty által kedvelt, apja által közömbös környezetből indul, sokat elvisel és mégis olyan nagy büszkeséggel néz a testvérére, segíti ahol tudja. Saba karaktere nem volt szimpatikus, sokszor idegesített a makacssága, dacossága, önfejűsége.

A történet elég érdekes korban és helyeken játszódik. Sokszor találkozunk sivatagokkal, kopár hegyekkel. Az angol borító jól ábrázolja. Néha megjegyzést tesznek a szereplők arra, hogy mitől lett ilyen ez a Föld, de igazán konkrét dolgokat soha nem mondanak. Engem azért ez is érdekelt volna, de ezzel lehet apró kisebbség lennék. 

A Hopetown város volt a legérdekesebb hely, ahol Saba és húga megfordult. Teljesen az Ókori Rómában éreztem magam a Gladiátor viadalokon. Az egyik legizgalmasabb rész volt.

Rendkívül jó ötletnek tartottam a varjút, mint háziállatot. Azt nem tudom, hogy tényleg ennyire okos, de a történetben remek helye volt.

Összességében nem volt rossz, de a főszereplő számomra idegesítő jelleme miatt, nem tudom tökéletesre értékelni.

8/10

R.J. Palacio: Csodácska

Köszönöm egy kedves barátnak, hogy felhívta erre a könyvre a figyelmemet. Ha ő nincsen, biztosan elmegyek mellette vagy észre sem veszem mostanában, pedig nagy kár lett volna. Fantasztikus ez a könyv, bámulatos benne a főszereplő August (Auggie), de főleg azok az emberek elképesztőek, akik a való életben küzdenek hasonlókkal. 

„August Pullman arcdeformitással született, így nem járhatott suliba – egészen mostanáig. Éppen most kezdi majd az ötödik osztályt a Beecher Prep iskolában, és ha valaha is csöppentél már újoncként egy közösségbe, pontosan tudod, milyen nehéz ez. Az a helyzet, hogy Auggie is csak egy hétköznapi gyerek. Csak éppen az arca nem hétköznapi.”

Nagyon jó a könyv felépítése. Szeretem, amikor sok szemszögből olvashatok egy történetet. Itt 6 gyermek mesél saját magáról, egymáshoz való viszonyukról, de főleg Augustról.

Első részben, ki mást, mint a főszereplőt ismerhetjük meg. Nem írja le az arcát, de azt megtudhatjuk, hogy az ötödik osztály kezdetéig, ami kb. 11-12 év, huszonhét darab műtéten esett át. Mekkora erő lehet ebben a gyermekben, családjában, környezetében, hogy még most is tud mosolyogni, viccelni, és még erőt, bátorságot tud venni magán, hogy sok idegen gyermek között iskolába menjen és megmutassa az arcát.

Nem mindennapi az iskola igazgatója, aki az első nap előtt Auggienak iskolasétát tervez, három leendő évfolyamtárs segítségével. Az igazgató úr még többször megmutatja, hogy mennyire emberi, hogy milyen jó helyen van az iskola vezetésében. A másik kedvenc iskolai munkatársam, Mr. Browne, az angoltanár, aki sajnos nem kap sok szerepet a könyvben, de a havi ukáz feladatával a szívembe lopja magát. Szerintem remek ötlet!

Nem mellékesen megismerjük August szüleit és testvérét. A szülők remek emberek. Igazán nincsenek is rá szavak mennyire szenzációsak. A sok nehézség ellenére imádják egymást, élnek-halnak a gyermekeikért és mindig van idejük, energiájuk a másik gyermekre is.

Második részben a nővért Olíviát (Via) ismerjük meg, aki szintén új iskolába megy, ő a gimnáziumot kezdi. Imádja az öccsét, amikor teheti óvja, védelmezi, de most érzi, hogy kicsit terhes lett neki a testvére, több figyelmet szeretne a szülők részéről.

Innen

Harmadik részben Summer mutatkozik be. Ő Auggie évfolyamtársa és kezdetben az egyetlen, aki barátkozik vele. Majd a negyedik részben megláthatjuk Will, Auggie másik barátjának szemszögét is. Itt már van elképzelés főhősünk arcáról, mégis ő, vagyis az öccse fogalmazta meg számomra a legjobban.

„- Hé, Jamie! Emlékszel a srácra, akit tavaly láttunk a fagyizóban? Augustra? A fura arcúra?

- Ja, hogy rá! Rémálmaim voltak miatta. Emlékszel, anya? A tavalyi zombis álmomra?

- Azt hittem, láttál valami sületlenséget a tévében! – felelte anya.

- Nem! Attól a fiútól volt.”

Azt hiszem itt sírtam el magam először a történet folyamán.

Ötödik részben Olivia barátja, Justin is bekapcsolódik a történetbe. Helyes fiú hegedül és színészkedik. Neki is van egy remek gondolata, amit meg szeretnék osztani:

„auggie-val nem bánt valami jól az anyatermészet. (….) az anyatermészet tulajdonképpen tombolát árusít? a születésedkor veszel egy szelvényt, és csak a véletlenen múlik, jó vagy rossz dolgot nyersz-e vele? (…) akkor az anyatermészet magasról tojik ránk. és nem tojik. a legvédtelenebb lényeiről is gondoskodik. vigyáz rájuk, olykor érthetetlen módon. ott vannak például a szülők, akik vakon szeretnek, vagy a testvér, akiben az emberi érzések is bűntudatot keltenek, és egy reszelős hangú kissrác, aki téged választ mindenki más helyett. és még egy pink hajú lány is, aki a pénztárcájában hordja a képedet.”

Angol borító

Utolsó részben Mirandát ismerhetjük meg, aki Olívia régi barátja és testvérként szereti Augustot. Őt is jobban ki lehetett volna dolgozni.

Maximális dicséretet adok a kiadónak, remek könyvre bukkantak és kínálták a magyar közönség felé. Megdöbbentő ez az írás, ajánlott olvasmánnyá tenném a gyerekek egymás iránti elfogadása miatt.

10/10

Tamara Ireland Stone: Time between us- Elválaszt az idő

Időutazás! Wow!

Szeretem az ilyen filmeket, könyveket! Biztosan azért, mert én a gondolataimban is alig szárnyalok a múltamban, vagy éppen tervezek a jövőre. Túlságosan reálisan nézek magam elé. Így duplán élvezem az olyan-ilyen könyveket, amelyben van egy ilyesfajta misztikum a szerelem mellett.

Anna egy 16 éves lány. Fut. Tanul. Egyszerű. Nem menő. A gimi mellett dolgozik az édesapja könyvesboltjában (ugye milyen jó neki?). Két jó barátja van: egy lány és egy fiú. Álma, hogy kilép az államhatáron kívülre, bejár országot és világot.

Azaz egy sima, átlagos amerikai élete van, míg meg nem ismerkedik Bennett-tel, aki már első ránézésre furcsa. Anna már látta futópályán, a fiú is látta őt, de ő mégsem emlékszik a lányra. Végül egy osztályteremben találkoznak, a tanév közepén. Bennett az új fiú.

Fiatal, kamasz lányoknak szóló könnyed könyv, így nem kell sokat gondolkozni azon, hogy vajon megismerkednek-e egymással a fiatalok, hiszen tudjuk, hogy igen.

A könyv mégsem erről szól, hanem a szerelemről, a barátságról, a jólneveltségről, a családi egységről, a családi értékről, amit már olykor keresni kell. Szól a bizalomról, az elfogadásról.

Anna olyan lány, akire minden szülő vágyhat: elfogadja amije van, vágyakozik, de megérti ami nem lehet. Szereti szüleit, nem lázad. Kamaszként sem siránkozik, nem követel. Sodródik. Éppen ezért is lehet, hogy ilyen könnyedén belevág az újba, a lehetőségekbe Bennettel az oldalán.

Hogy mik történnek? Az már spoiler lenne, de azt tudom, hogy bármilyen időutazásos filmet nézek, ott lebeg előttem a Pillangóhatás című film, és hiába örültem a végkifejletnek ott a The End feliratnál, mégis azt kell mondjam, hogy általában nem kedvelem, ha beleavatkozik az író a múltba, a már egyszer megtörtént-be. Jól van, jól van, nem vagyok szőrös szívű, mert imádom a nagy egymásra találásokat is (Ház a tónál pl.), de itt azt éreztem, hogy Anna nagyon akaratos, befolyásol, erőszakos Bennett véleményével szemben.

Bennett beavatta a titkába, elmesélte neki a képességeit, a lehetőségeket, és Anna egyre csak többet akart. Persze megértem őt is, de ha nem rózsaszínű lenne minden, az sem lenne rossz.

Érdekes volt olvasni, hogy nem lehet egyszerre két Bennett ott a helyszínen, hogyan tűnik el az egyik, ha véletlenül ez történik; érdekes volt az egész könyv, mert akaratlanul összehasonlítottam Az időutazó feleségével, vagy a fent említett filmekkel, hogy egyebekről ne is beszéljek. A fiatalok suliba járnak, tanulnak, spanyol dolgozatot írnak, lassan telik el az a 30 nap, amit a fiú az itt-ott-tartózkodással tervez eltölteni, aztán át is lépik azt, itt kezd izgalmas lenni. Elmegy a fiú? Képesek leszek együtt maradni? Bennett ebben az időben tud maradni? Amikor is ő tulajdonképpen még egy kisbaba... Azaz ő jött vissza a múltba egy esemény kapcsán.

Mi az? Mi történt, ami miatt nem a saját szüleivel él?

Én nagyon szerettem volna erről is olvasni, de a történet Anna tolmácsolásában jut el hozzánk, így Bennett életét nem ismertem meg annyira. Olvastam, értelmeztem, elmerengtem. Összeraktam ami tudtam. Érdekes, úgy olvastam, mintha igaz lehetne? Ez a szép benne.

S hiába írtam, hogy én nem szoktam álmodozni, mégis ott voltam velük abban az olasz kis falucskában. Vagy éppen Mexikóban. Így pedig elérte a könyv, hogy álmodozzak és kikapcsolódjak. És ez jó. :)

Könyvmolyképző Kiadó

2013

8/10

William Landay: Jacob védelmében

Ismét és sokadszorra bebizonyosodott, hogy örülök, hogy nem olvasok fülszövegeket. Persze mondhatja az ember fia és lánya, hogy honnan tudom miről szól, mi lesz benne... valahogy elolvasom az első sort, hallok róla egy-két gondolatot, látok róla egy-két értékelést, azaz annak a csillagozást, pontozását, és akkor kíváncsi leszek rá.

Jacob-bal is így voltam. Januárban kiszemeltem, most hozzám jutott, s elmerültem benne, s elkezdtek a fogaskerekek járni: én, mint egy édesanya hogy vélekednék?; én mit tennék?; hogy viselkednék?, hogy segítenék?, hogy dolgoznám fel?; kinek hinnék;? mennyire törnék össze a kétségbeesés a kétkedés miatt?, és így tovább.

Jacob Barber egy 14 éves fiú, aki védelemre szorul, akinek a védelmében édesapja, Andrew Barber helyettes kerületi államügyész lép fel. S, hogy mi történt? Egy osztálytárs gyilkosság áldozata lett, s ez a fiú is előtérbe került.
Nem gondolom, hogy nekem az a tisztem, hogy a történetet meséljem el, s azt sem gondolom, hogy a fülszöveget bemásoljam, inkább az előbb említett kérdésekre kerestem magamban a választ, illetve ismét a gyerek, kamasz személyiségén elmélkedtem. Persze érdekelni kezdett, hogy ki gyilkolt, hogy gyilkolt, és miért gyilkolt, de erre megvolt a válaszom, és ez lapról-lapra erősödött is bennem.

Egy család: apa, anya egy fiú. Nagy szerelemből, sok év után született meg Jacob, s éppúgy, ahogy körülöttem sok helyen látom: anya beszélős, megbeszélős, kibeszélős, apa pedig a hallgatós, akivel a problémákat alig lehet megbeszélni, sőt a legtöbb esetben, a számára probléma sincsen. Ahogy a lapozások során megismertem Jacobot, szinte magam előtt láttam a kiskori Jake-t: épp olyan lehetett, mint egy régi ovisom, aki miatt a pályát majdnem elhagytam; aztán találkoztam a hallgatagsággal, a magának-valósággal, a zárkózottsággal, a pufogással, a "ki ha én nem?" kérdéssel? Mint a legtöbb kamasz? Talán... Majd gyanúba keveredik, s megismerjük őket, előttünk csúszik szét egy család; akaratlanul gondolkodunk, elmélkedünk, s én ismét elgondolkodtam: ha én tiltok, vagy inkább korlátozok dolgokat, akkor a gyerekem csak azért is azt akarja majd csinálni? Ha én túlzottan liberális vagy, ha engedek, ha megmutatok olyan lehetőségeket, amelyek nem az elfogadott viselkedési normák közé tartoznak, azaz, ha nem korlátozok, tiltok, akkor elérem azt a célt, hogy a gyereke normálisan, nekem tetszően viselkedjen? Szerintem ezek nehéz kérdések, valaki ösztönösen nevel és jól, valaki könyvből és jól, van akit befolyásolnak és úgy lesz jó, de lehet, hogy éppen az ellenkezője sül ki belőle. A szülőtől csak annyi az elvárható, hogy a gyerek érdekeit tartsa szem előtt. De kérem: kinek mi az?  (Itt ismét a korlátlan internet, gépezés, tévézés káros hatásai lebegnek a szemem előtt.)
Elfogultak vagyunk a gyerekünkkel: ez fantasztikus. Olyannak szeretjük őket, amilyenek, közel állunk hozzájuk. De azért hályogot ne növesszünk a szemünk elé!

Szerintem már több értékelésben leírtam ezt a mondatomat: Beszélgessünk, beszélgessünk, beszélgessünk velük, hallgassuk meg őket, álljunk ott mellettük, hogy idő előtt ne csukják be orrunk előtt az ajtót, hogy nyitva akarják hagyni azt, hogy érezzék mellettük állunk, hogy ne meneküljenek a közös vacsora elől!

Hol vannak a szülők most? Hol kérdeznek? Hol válaszolnak? Csendben vannak, nyomoznak, sírdogálnak, elhidegülnek. Egyik erre, másik arra.

A történet egy nyomozás története. Vagy nevezhetjük Jacob és családjának történetének Andy titkaival, egy sokéves kapcsolat hanyatlásával. Nem olvasok fülszöveget, de a borítón már rajta szerepe a "sokkoló befejezés" kifejezés. Mondjuk úgy, hogy nem sokkolt, mert számítottam és vártam valami sokkra. Aztán lett ami lett, és elárulom, hogy nem ítélkeztem. De még a eszemben van, és fogok még róla olyan emberrel beszélgetni, aki elolvasta már. Mert olyan könyv.

Tetszett-e? Igen. Bár kettő hasonló történet beelőzte balról (Kevin és 19), mégis azt mondom, hogy a téma, a történet kíváncsivá tett, s érdeklődve figyeltem Laurie (az édesanya) és Andy (az édesapa) személyiségét, a fiúkhoz való hozzáállásukat mind az ügy előtti mind az utáni időszakra vonatkozóan. Félelmetes volt bárkivel és bármivel hasonlóságokat olvasnom, ami még inkább kizökkentett.

Valószínűleg a Barber családot nem feledem egy darabig s főleg azért, mert nem nem tudtam azonosulni egyik szülővel sem.

7/10

Simone Elkeles: Láncreakció

Nagyon olvasni szerettem volna, és nagyon kezembe ragadtat, így tutira mentem, ráadásul kölcsön könyv is volt, plusz ráadásként a tulajdonossal váratlanul lett egy mai találkozóm, így belehúztam és elolvastam a legkisebb Fuentes fiú történetét, ami nem is lehet más, mint..... Alexé és Carlosé, akik rosszfiúkból lettek jók, és mexikóiként szerelembe estek egy amerikai, legalábbis majdnem amerikai, más neveltetésű chica, mamacita stb. -val/-vel és -ba/-be.

Luis is, csakúgy mint testvérei a tűz, azaz a  Latin Vér ("szabadság-egyenlőség-testvériség" vagy éppen az "Egy mindenkiért-mindenki egyért" -elvet próbálják követni, ami egyébként egy nagy kamu!) közelébe kerül, ahová elvileg nem szabadna belépnie, meg nem szabadna drogot árulnia meg semmi ilyet, mert veszélyeztetné a jövőbeni terveit, és szeretett családját. De, ahogy megszokhattuk, van itt hideg s meleg, bűnözés majd győzelem, szerelem és szakítás, bonyodalmak, titkok napvilágra kerülése, nagy meglepődések, s miegymás.

Azt adta a könyv, amit megszoktam az első és a második részben, mégis valahogy ez tetszett legkevésbé. Nem tudom, hogy miért, így éreztem. 

Ahogy olvastam az amerikana (vagy majdnem az) lány és a mexikana srác szerelmének alakulását és a mögöttük lévő eseményeket, rájöttem, hogy igen élvezem én ezeket a tingli-tangli YA-kat, vagy mi is ez?, de pl. a hasonló magyar ifjúsági jobban elvarázsol. Lehet, hogy találkoznom kellene egy ilyen Mexikóival?

..és valaki leírhatná, hogy kell ejteni a Fuentes nevet? Thx.

P.S. (nem sokkal később): Megnéztem a video book trailereket, és na, szóval, hát... közben belegondoltam, visszagondoltam, hogy az első vagy a második rész tetszett jobban, de nem tudtam dönteni, mert valahogy ami egyikben jobban bejött, az a másikban nem és fordítva, de talán a második rész nyert 51%-kal kettejük versenyében. A kitalált és a trailerben megszemélyesített szereplőket nézve, akkor -bár rövid haj párti vagyok, mégis Alex egy kicsivel jobban, viszont nem könnyű, mert Alex karakterét jobban szerettem kicsivel, de Carlos jobban a szívembe férkőzött. Hahh, nehéz --------lenne ez, ha fiatal csitri lennék és a valóságom lenne. Így csak eszmét-futtattam. :D (Még jó, hogy Luis nem tetszik. :D)

8/10

Tavi Kata: Nyitótánc

Nagyon érdekes, hogy szokásomtól eltérően egyszerre három könyvet kezdtem el olvasni: egy gyerekirodalmat Ropi úr 6.részének formájában, egy szépirodalmat az auschwitzi hegedűről és egy full ifjúságit, a Nyitótáncot.

A könnyedség miatt ez utóbbi ragadt bele a kezembe. Nem tudom, hogy megvettem volna-e, szerintem nem, mivel hihetetlenül kevés könyvet veszek, így nem is tudom, hogy mikor olvastam volna ezt a történetet, ha egy kedves ismerősöm nem ajándékoz meg vele, hogy hasonlít az SZJG-re, talán még jobb is nála, és én úgyis szeretem ezt a fajta könnyed, szórakoztató irodalmat.

Ahogy olvastam a Nyitótáncot, én, mint ősöreg Johanna-rajongó nem tudtam nem párhuzamot vonni: ott lebegett minden négy évnyi történet a szemem előtt, de mindeközben annyira sajnáltam Tavi Katát, hogy próbáltam elhessegetni ezeket a dolgokat, gondolatokat, hiszen, ha könnyű ilyet írni, akkor nosza, rajta, írjak én is vagy mi a szösz? Én nem tudok írni, sem ilyet sem szebbet, sem mesésebbet, így csak olvastam, és belemerültem. Mielőtt azonban írok 1-2 mást is erről az új gimis könyvről azt megemlítem, hogy egy sima vámpír-, fantasztikum-, meseelemektől mentes fiatalos magyar könyvet, amelybe a tizenéves korosztály bele tud helyezkedni (akiket ez érdekel) nagyon nehéz lehet írni Leiner Laura sorozata után (vagy éppen egyéb könyvei után), ami az elsőnek is számít-hatna (nekem nem, mert az Édesvölgyi suli ikrei sorozatot imádtam gyerekként). Olyan, mintha egy tuti történetet kopiznának a Hűvösvölgyi sulival, a Nyitótánccal, vagy azzal a fiatal 13-14 éves lány könyvével is (hogy is hívják?). De ezeket nem olvastam, de ha a lányom tényleg megszerezi az említetteket. akkor azt is lenyomom a torkomon majd, és írok belőlük egy esszét. :)

Szerintem kapnak majd hideget és meleget ezek az írónők, nekem nem feladatom ezeket a kritikákat megírni. Én csak annyit tudok, hogy ugyanazt a hatást érte el, mint amit a másik történet: visszaröpített a nyálas diákkoromba, ahol folyamatosan szerelmes lehettem, epekedhettem, duzzoghattam, csacsoghattam, pletykálhattam, barátnőzhettem, bulizhattam. És ez nekem jó volt tegnaptól ma kora délutánig.

Ez a könyv -részben- egy sima gimiben játszódik, amiben táncolni, rajzolni és kosarazni lehet emelt szinten, amikhez kötődnek a nem mindennapi programok, ahova járnak a nem mindennapi egyének tele élettel, örömmel, problémákkal, ahogy minden 14-15 éves. Ebben a suliban kezd Lilla (Lil, Vörös, Táncoslány), akinek -szerintem- tök egészséges, normális élete, családi háttere, önkritikája van; s ebben a suliban kezd a szomszédban lakó új srác is:Krisztián, a régi sok-sok évvel ezelőtti, amolyan ovis-korabeli családi barát.

Meglepő, nem meglepő Lilla és Krisztián kölcsönösen szimpatizálnak egymással, amit persze mindig félreértenek, így lesznek rosszban, jóban, nehogy már a másik kerekedjen felül. Kárpáti Lilla a táncoslány, ötletekkel, véleményekkel, elrejtett vezetői készséggel illeszkedik be a Duna-parti Gimnázium 9/a osztályába, ahol barátnőkre, ellenségekre is talál, s ahol sikeresen elvégzi az első évét örömökkel, bánatokkal. Igen, itt is vannak olyan lányok, akik kicsit másabbak; igen, itt is van olyan fiú, aki  barát, és akit a nagy Ő nem szívlel. 

Lehet benne hibákat keresni, hogy melyik karakter hogyan lett megalkotva, hogy lehetett volna bő lére ereszteni a történetet, hogy mennyire ismertük meg a szereplőket. Annyira, amennyire meg akartuk ismerni, amennyit ki tudtunk venni a sorok közül. Sima egyszerű fiúk és lányok, egyelőre kevés felfedett tulajdonsággal, hobbival. Ami talán jó is így, hiszen olyanok, amilyenek a legtöbben. Vagy nem? Igen, van amiről többet olvastam volna, pl.

engem jobban érdekelt volna Kristóf és Márk korábbi kapcsolata, vagy éppen egy-két jelenet részletesebb kidolgozása, de szerencsére ez nem egy napló, hanem egy átfogó havi lebontású mesélés. olyasfajta, mintha Lilla a tanév végén elmegy a nagyszüleihez és a rokonaihoz Szegedre, ahogy minden nyáron szokott, és elmesél mindent az új iskolában töltött első évéről: ahogy emlékszik, amennyire emlékszik, csak a lényeget.

Nekem bejött, és bármennyire bírtam a szenvedő Rentai Renátát is, ez a lány, a Kárpáti Lilla sokkal jobban bejött nekem az életszeretetével, az örömeivel, a táncával. Szeretem a táncokat nézni, lehet, hogy ezért?

Tavi Kata a Könyvmolyképző Aranymosás pályázatán nyert, így most még azt sem tudom, hogy van-e, lesz-e ennek a történetnek folytatása?.... 

Nathalie Somers: Lányok regénye

Gondoltam visszautazom az életemben 20 évet és újraélem tini éveimet, amikor még nem volt sok gondom, problémám, amikor még nem volt két leányom, akik lassan abba a korosztályba fognak tartozni, akikről most olvashattam. Viszont nem fogom sűrűn megtenni, már nem nekem való a hosszú út. :)

Ez a nyár bizony rosszul végződik Lilynek, Maëlle-nek és Chiarának! A három barátnőt a szüleik büntetésből egy időre eltiltják a mobiltelefontól és az MSN-től, ráadásul kiderül, hogy ősztől nem ugyanabba az osztályba fognak járni. Ennek ellenére az új tanév és a gimnázium számos meglepetést tartogat számukra, kezdve azzal, hogy felbukkan a környezetükben a szép és titokzatos, ám nem mindenki számára rokonszenves Mélisande…

Amint elolvastam pár oldalt, rögtön felpattantam a fotelból egy darab papírért, mert előre tudtam, hogy össze fogom keverni a lányokat, le kellett jegyzetelnem a főbb tulajdonságokat.

Lilyről annyit írtam, hogy van egy bátyja és egy öccse. A többit nem kellett jegyzetelni, mert ő volt a legszimpatikusabb, ő állt hozzám a legközelebb, rá emlékeztem.

Maelle egy sportos leány, akinek apja igen szigorú. Nagy álmai vannak, űrhajós szeretne lenni. Tetszik, hogy mer nagyot álmodni.

Chiara anyukája autóbalesetben meghalt, apukájával él, aki nem érti meg. Bár kit értenek meg 15-17 éves korában!? Színész szeretne lenni.

Mélisande roppant helyes leány, akit a szülei elhanyagolnak, még a húgát is ő neveli.

Helyesek a leányok, mindenki a saját gondjával. Jönnek a képbe gonosz iskolatársak, szigorú tanárok, aprócska titkok, nagy csalási zűrök és persze a fiúk.

Ez olvasható még a könyv hátulján: Humorral teli üde történet négy különböző karakterű francia tinilány mindennapjairól, örömeiről, gondjairól, vágyairól, titkairól. A humort nem nagyon találtam, viszonyt nagyon tetszett, ahogy az írónő a tanulás fontosságáról ír a könyvben. Persze ezt csak egy szülő látja, az olvasó tinik biztosan nem ezzel fognak foglalkozni. A lányok szüleit és érdeklődve figyeltem. Mindenféle típust fel lett sorakoztatva, lehet példát venni és lehet elrettenni, vagy éppen büszkén vállon veregetni magam, hogy igen, én jobban csinálom.

Csillagozás is nehezen ment, hiszen nem az én korosztályomnak való, nem az engem foglalkoztató problémákat járja körbe.

8/10

Eric Knight: Légy hű magadhoz

Egy újabb klasszikus kipipálva. Na nem volt ilyen egyszerű, mert egy nagyon mély mondanivalójú, magvas tartalommal bíró írásról van szó, egy társadalom- és korrajznak beillő, tanulmányszerű írásról. Közben kicsit tompítva az érzékeinket egy kristálytiszta románccal.

Háborús időszakban járunk, mégsem a frontvonalon. Minden mintha egy mozivászonról köszönne vissza ránk, szemtanúk által kommentálva. Két helyszínen játszódik, Angliában és Amerikában. Az adott, rendkívüli nyomasztó helyzetet, a különbözőséget a két nép között több szereplőn keresztül mutatja be az író. Angliában Clive és Prudence szerelme lobban lángra, majd mély filozófiai beszélgetésekkel megspékelve kivirágzik. Amerikában pedig egy kissé homályos üzletkötésre várunk rendületlenül.

Eleinte érthetetlen volt, hogyan fognak egymáshoz, illetve a történethez kapcsolódni a különböző szálak, és nem mondom, hogy a végére minden kikristályosodott, de mindenképpen érdekes volt Anglia szerepét nézni ebben a háborúban. Nem csak társadalomrajzról van szó, hanem kőkemény társadalomkritikáról is, döbbenetesen jól adva ezeket a szereplők szájába.

Ne riasszon vissza senkit a háborús könyv jelző, hiszen egyrészt nem a csatatéren vagyunk, másrészt ugyanakkora szerepe van a lélek harcának ebben a könyvben, mint a nemzetek viadalának. Nem könnyű olvasmány, de sokat segített Clive személye, aki szerintem egy fantasztikus pasi, de Prudence bájos bugyutasága is kellemesebbé tette a nehezen emészthető témát.

Arthur és Carly Fleischmann: Carly hangja

Két emlék jutott eszembe a könyv olvasása közben. Pszichiátria gyakorlaton vagyok és az egyik tanár egy idős, demenciával küzdő bácsi segítségével mutatja be az óratesztet (amikor egy óra számlapját kell lerajzolni). Amikor a bácsi végez, a tanár felemeli az elkészült rajzot, a bácsi arcát kitakarva, és ecseteli, milyen katasztrofálisan sikerült. Óra végén megkérdezem a tanárt, nem gondoljuk-e, hogy ez a bácsi számára megalázó volt? A válasz: nem, dehogyis, ő már nem érti mi folyik körülötte.
A másik emlékem egy családon belüli emlék: nagymamám éber kómában, élete utolsó heteiben. Az orvos biztatja anyukámat, nincs értelme bemenni "látogatni a nénit", hiszen már úgysem fog fel semmit, nem érez, nem szenved.

Carly súlyos autizmussal és a kifejező beszéd zavarával küzdő lány, aki első 11 évében azt a benyomást keltette még szüleiben is, hogy nem ért semmit, úgysem tudja mi folyik körülötte. Többnyire artikulálatlanul kiabált, sztereotip mozgásokkal és kényszercselekvésekkel töltve idejét. A szülők terápiás programokban vesznek részt (ABA-terápia - viselkedéselemzésen alapuló terápia), otthonukban szinte együtt élnek Carly terapeutáival, emellett több bentlakásos intézményt is kipróbálnak, hogy legalább a hét egy részére tehermentesítse őket. A terapeuták a viselkedéselemzéses terápián felül képszimbólumok használatával próbálják rávenni Carlyt, hogy közölje igényeit. Ezután a betűket is megtanulja, és egy program segítségével egy napon "hallatja hangját is", azt gépeli: "SEGÍTS FÁJ A FOGAM". Innentől nincs megállás. Carly végül állami iskolába kerül, szerepel a TV-ben, közösségi oldalakon több ezer rajongói kérdésére válaszol és küldetésévé válik, hogy az autizmus "szónoka" legyen. (Miközben testét még mindig nehezen kontrollálja, és miközben minden billentyű leütése kifárasztja...) Facebook-oldalának tanúsága szerint jelenleg egyetemre jár.

Értékes és nagyon érdekes Carly beszámolóit olvasni, egyszerűen azért, mert teljesen új szempontot ad az autizmushoz. Bevallom, Carly írásaiból áradó humor és önreflexió bennem is megkérdőjelezte néha a diagnózis helyességét (C. több alkalommal szerepelt a TV-ben és ott is felmerült, talán nem is autizmusról van szó.) Szakmailag is nagyon érdekesnek találtam Carly élményeit, pl. amit pl. az audioszűrésről ír:

Később kezdtem rájönni, hogy másképp fogom fel az információkat, mint a körülöttem lévő normális gyerekek. Mindig nehezemre esett megérteni, hogy mit mondanak az emberek. Már kisgyerekként is csak egy-két szót értettem egy mondatból, amit valaki mondott nekem. Most már tudom, hogy nem a szavakat nem értettem, hanem az agyam nem tudott közvetlenül a beszélgetésre fókuszálni. Hadd bontsam részleteire neked, hogy kialakuljon a kép a fejedben, mint a CSI-ban, és a többi tévéműsorban. Képzeld el magad egy kávézóban, ahol szemben ül veled egy másik ember. Ő beszélni kezd, és te képes vagy közvetlenül arra figyelni, amit ő mond. Nekem ez így nem megy. Ha a nő, aki letörli az asztalunkat, erőteljes parfümöt visel, akkor az én fókuszom elmozdul. Aztán a mögöttünk lévő asztalnál elhangzó beszélgetés kerül képbe a bal vállam felett. A bal mandzsettám belső oldalát elkezdem le és fel magamhoz dörzsölni. Felfigyelek a kávéfőző suhogó és fütyülő hangjára, amint az más, körülöttem lévő hanggal keveredik. Teljesen lefoglal a látvány, ahogy a kávézó ajtaja kinyílik és becsukódik. Közben már elvesztettem a beszélgetés fonalát, a velem szemben ülő mondandójának nagy részét. Aztán még több illat jön, még magával ragadóbb vizuális információ a kávézóból, még több hanghatás ér, miközben a többi ember beszélget, és aztán azt a szót hallom meg véletlenszerűen, amit a velem szemben ülő mond. [...] Körülbelül másfél évvel ezelőtt alkottam egy kifejezést, audioszűrés. Sok autista csinálja ezt, amit valahogy megtanulunk. Szerintem sem az orvosok, sem a tudósok vagy a pszichológusok nem tudják, hogy mi ezt csináljuk.

Érdekes volt megfigyelni a családon belüli viszonyok megjelenését is az apa narrációja alapján, illetve Carly levelein keresztül. Furcsa volt látni, ezekben az anya mennyire háttérbe szorul. Ő mintha mellékszereplő lenne, csak az intézményes részt képviselné (melyik iskolába járjon Carly, milyen terápiát vegyenek igénybe, milyen programot pályázzanak meg), míg az apa az érzelmeket. Bát micvájára írt köszönőlevelében Carly mindenkit említ, csak az anyát nem. A szülők az első 11 évben és még az azt követő néhány évben is csak a terapeuták segítségével, közvetítésével ismerik meg Carly-t, eleinte szüleinek nem is hajlandó írni. Dühös szüleire azért, mert ignorálták, amikor róla beszéltek, az ő sorsa felől döntöttek, és sokszor a szülők is dühösek Carlyra, minden (türelmetlenségük és kimerültségük miatt érzett) bűntudatuk mellett.

Örülök, hogy magyarul megjelent ez a könyv! Autizmussal küzdőknek reményt adhat, a családjuknak támogatást, szakembereknek egy új szempontot. (Mindamellett hasznos lett volna egy pszichológus  is a könyv lektorálásához, legalább a szakvélemények fordításához. Vannak olyan tesztek -pl. a WISC IV gyermek intelligenciateszt, amik nálunk is használatban vannak, itt jobban mutatott volna, ha a szubtesztek magyarul is használatos nevét írják le. De ez persze igazán mellékes a könyv igazi jelentőségéhez viszonyítva.)

Könyvmolyképző Kiadó
2013

8/10

Könyv trailer:  http://www.youtube.com/watch?v=N1WVzG8HHlc&feature=youtu.be
Carly honlapja:  http://carlysvoice.com/
Carly facebook-oldala:  https://www.facebook.com/carlysvoice
És a róla készült TV-felvétel:  http://www.ctvnews.ca/carly-fleischmann-blogs-about-her-journey-with-autism-1.579345

Simone Elkeles – Chain Reaction Láncreakció

Szemem felcsillantak, amikor megláttam Elkeles új könyvét, hiszen az eddig magyarul megjelenteket pillanatok alatt elolvastam, annyira élveztem. Előre tudtam, hogy mi lesz a vége, mégis izgultam, drukkoltam a szereplőknek. Szeretem, ahogy a nők az ujjuk köré csavarják a férfiakat. J

A legifjabb Fuentes testvér mindent elkövet, hogy a családját megvédje. Luis Fuentest mindig távol tartották a bandaháborúk erőszakos világától, amely a bátyjai életét megmérgezte. Luis így máshol kockáztatja az életét – hol hegyet mászik a Sziklás-hegységben, hol űrhajózásról álmodik. Mindegy, csak jöjjön az adrenalinlöket.

Izgalmakkal kezdődik a könyv, Luist kígyó marja, Nikkit otthagyja barátja, akivel nemrég töltött el élete első szerelmes éjszakáját és vallotta be fülig szerelmes.

Nikki Cruz három szabályhoz tartja magát: minden fiú hazudik, hogy megkapja, amit akar, ne bízz olyan fiúban, aki azt mondja, hogy szeret, és soha, de soha ne randizz Fairfield déli részén élő fiúval. A szülei ugyan Mexikóból származnak, de orvosgyerekként inkább tartozik az előkelő északiakhoz, így az iskolában nem vállal közösséget a Latin Vér tagjaival.

Luis bátyjának (Alex) esküvőjén találkozik a két főszereplő, ahol kiderül Luis nem tartja sokra a nőket, Nikki nem vágyik senkivel semmilyen kapcsolatba keveredni. Majd ugrik 2,5 évet az idő és mind a két fiatallal a Fairfield gimi utolsó évében találjuk magunkat.

Luis számára először az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy elérje, Nikki újra esélyt adjon egy déli oldalon élő srácnak, de aztán felbukkan az életében Chuy Soto is, a Latin Vér új vezetője. Chuy egy igen kínos titkot tár fel Luis előtt a Fuentes családról, így a fiú kételkedni kezd mindenben, amit valaha hallott, tanult. A Nikki iránt érzett szerelme elég lesz-e ahhoz, hogy távol maradjon attól a sötét és kegyetlen világtól, amelynek a peremén pengeélen táncol?

Nagyon tetszik Elkeles könyveinek felépítése, amiben mind a két oldalról megismerhetjük a történetet. Mivel nő vagyok, mindig is kíváncsi voltam mit gondolhatnak egyes helyzetekben a férfiak. Gondolom, ebben az esetben sem kapok mindenben reális képet, mégis jó, legalább egy könyv erejéig férfi helyébe képzelni magam.

Örültem, hogy ismét találkozhattam, ha csak jelképesen is, Luis testvéreivel, akikkel az előző két részben ismerkedhettem meg. A könyvben most mellékszereplők, mégis sokat számít jelenlétük. Ahogy a párjaikat csodálják, elolvadok!!

Egy kis negatívot is a történetről: hiányoltam azt a mellékszálat, ahol elmagyarázzák Nikki szülei miért akarják annyira távol tartani a lányukat a mexikóiaktól, amikor maguk is azok. Nikki rá is kérdez erre a könyvben, de magyarázatot nem kap. Lehet az írónő nem tartotta lényegesnek ezt a szálat, de engem érdekelt volna.

Mivel elfogytak a testvérek gondolhatjuk, hogy ez volt az utolsó rész, de azért a történet végén mutat egy kis esélyt az írónő, további könyvek megírására, kiadására. 

9/10

Találtam egy rajongói oldalt, amit biztosan nem fogok követni, mégis ideírom, mert nagyon megtetszett a kép.

http://tokeleteskemia.blogspot.hu/

Simone Elkeles: Rules of Attraction- A vonzás szabályai

A vonzás szabályai....... vannak ilyenek egyáltalán? Erről a könyvről sem tudok sokat írni, kedveltem, szerettem.

A tökéletes kémiában megismert Alex nagyobb öccsének, Carlosnak a története, akit Mexikóból Coloradoba a bátyához költöztetnek, hogy távol kerüljön a bandatagoktól, a gonoszságtól, hogy a félelemnélkülisége, a családjának a védelme ne váljon kárára.

Carlos nem akart menni. Ő küzdeni, harcolni akartmindhalálig, s így nem is örül neki, amikor az egykori bandatag testvérhez megérkezett. Alex élete gyökeresen megváltozott a szépséges Brittany oldalán, így öccse kritizálni tudja csak az idősebb Fuentest, hogy feladta a családi "hagyományt", s majdnem belehalva az egykori zűrökbe, ő mégis az értelmes életet választotta.

A mexikói fiú megérkezik, s azon nyomban Kiarával ismertetik meg, aki az iskolai kísérője lesz egy hétig. Éppen itt kezd az első és a második rész még inkább hasonlítani egymásra, s hiába más a háttérsztori, mégis az egyik központi téma a szerelem lesz, a másik a drog, s a fekete élet, amiből egyszer csak Carlos, mégis ki szeretne szállni.

Carlos és Kiara kapcsolata zűrökkel indul, mégis beindul az a kémia közöttük, s bár eleinte úgy gondolják, hogy üzleti érdekek fűzik őket össze, hamar kiderülnek a valódi érzések.

A fiatal srác bizonyítani akar, hevesen zubog benne a vér, nem szeretne Alex sorsára jutni, utál mindent, amibe itt belecsöppent, s csakhamar egy galibába kerül, egy zacskó marihuána pedig a hátizsákjában köt ki.

Ugye, ebből nem sülhet ki semmi  jó, Kiara családja mégis megpróbálkozik a Carlos szerinti lehetetlennel: elfogadják őt, megpróbálják megváltoztatni a fiú életét, hozzáállását, pontosan megismerni őt, hogy segíthessenek neki.

(Kiaráról csak annyit érdemes elmondani, hogy egy fantasztikus családból származik és egy nem mindennapi lány. A lányos dolgok messze állnak tőle, inkább bakancsban jár, hegyet mászik és autót szerel, ahelyett, hogy sminkben és lányos ruhákban nevetgéljen a barátnőivel. A fiút első perctől kedve szeretné megismerni, érzi, hogy a magabiztos vagány külső és szöveg alatt egy másik fiú is lakozik.)

Miközben a fiatalok élik a gazdaságilag meghatározott kapcsolatukat, úgy változnak érzelmeik, úgy nyílik meg Carlos, s úgy lesz vége a könyvnek is. Persze nem ilyen egyértelműen, hiszen a drog a képben marad, Carlost pedig kemény fából faragták, és ő küzdeni szeretne. Küzdeni, ameddig tud. 

Szerettem, kedveltem. Betöltötte azt a funkciót, amit vártam a történettől. S ráadásul: érdekel a harmadik kötet is!

8/10

Stephanie Perkins: Anna és a francia csók

Barátok, szerelmek, gimi.

Erről a könyvről nem is igazán tudok mit írni. 

Fiatalos, gimnazista, szerelmetes az ott meghúzódó civódásokkal és bonyodalmakkal,amelyeket annyi idősen eget rengetőnek érezhetünk, érezhettünk mi menthetetlenül szerelembe eső lányok.

……….. kedves, nyári, merengős, emlékezős még, ha nekem nem is volt ilyenben részem,szerelmes könnyed történet.. ami közelít a meséhez. 

Anna a párizsi diáklány, aki amúgy amerikai és St.Clair az amerikai fiú, aki amúgy francia is és Angliában nevelkedett, barátsága, kedves szenvedése, ami aztán csókban kibontakozik.. egyszer csak..- jah, és ez nem spoiler, hiszen úgyis mindenki tudja, hogy egy ilyen könyvnek mi a vége. Annát híres író édesapja (én valamiért mindig Nicholas Sparksra gondoltam az elejtett megjegyzések alapján) egy párizsi tanévre kötelezi, váratlanul elszakítja elvált feleségétől és kisöccsétől. A 16 éves lány hirtelen a francia fővárosban találja magát egy amerikai iskolában, ahol 0 francia tudással építi ki a kapcsolatait, s találja meg őt a szerelem, miközben még egy otthon maradt fiúról -is- álmodozik az óceán másik partján.

Nem történik a könyvben gyilkosság, csak a fiatalok életét befolyásoló elvetemült (:D =szigorú, keresztbe szervező) szülők, féltékenységek, próbálkozások, kihasználások, dolgozatok, iskolai szünetek, félreértések és az ehhez kapcsolható konfliktusok, bár egy esemény már az erőszak mezsgyéjén toporoghatott...

Nekem olyan érzéseim voltak, mint amikor a Szent Johanna gimit, főleg az első öt kötetet olvastam volna, így azoknak ajánlom elsősorban, akik azt a sorozatot szerették.

9/10*