Sarita Mandanna: Tigrisdomb

Úgy érzem nincs egyszerű dolgom.
Mellette és ellene is vagyok a könyvnek.
Tetszett is meg nem is.
Támogattam a szereplőket meg nem is.
Sajnáltam, szántam őket meg nem is.
Másképp cselekedtem volna meg nem is.

Ha figyelembe veszem a XIX. század végi szigorúbb hagyományokat másképp gondolkodom, mint, ha a XXI. századra gondolok. Bár, úgy gondolom, hogy a totális fejlődés és változás nem következett be, de akkor sem történne meg ilyen a mai világban.
Így nehéz elvonatkoztatnom a saját életemtől, a gyermekek iránti szeretetemről, a nők és férfiak közötti kapcsolatok alakulásától.

Értékelésem így egy gondolatokat, véleményeket felsorakoztató szösszenet, ami talán sokakat arra késztet, hogy elolvassa ezt a csodaszép Indiában játszódó történetet.

A regény középpontjában Devi áll, aki hetedik gyermekként született, de csak egy bátyja élt. Ezt a kislányt mindenki szerette, mindenki támogatta. A családba elég hamar bekerült egy kisfiú Devanna, aki, különböző okok miatt nem tudott szülei szárnya alatt nevelkedni. Ők ketten elválaszthatatlan barátok lettek, együtt kúsztak, másztak, szaladgáltak, játszottak, majd iskolába jártak. Devanna hamar kiemelkedett okosságával, tehetségével, így ő továbbtanult.

Életemben sokszor elgondolkodtam már azon a kérdésen, hogy létezhet-e fiú és lány között igazi barátság? Hosszútávon.... Valahogy mindig azt éreztem, hogy az egyik valamikor valamennyivel többet szeretne majd. Spoiler elárulása nélkül (ld. hátsó borító) bevallom a kis Devanna őrülten szerelmes lesz a kislányba, amit Devi nem tud viszonozni, mert ő 9 éves fejjel elhatározta, hogy Macsu a nagy tigrisölő felesége lesz... Itt azért felmerült bennem egy kérdés: ennyire számít, hol és mikor élt ez a kislány? Az én kislányom 9,5 éves, és még nem nézi a felnőtt fejlett férfiakat- szerencsére.
Eltekintettem ettől, mert India hagyományai, tájai, szokásai valamelyest lenyűgöztek, de bevallom ez már kezdett kevés lenni, mire végre történt egy olyan esemény, ami örökre megváltoztatta az itt élők, a regényben szereplők életét. Innentől peregtek az események, érdekelni kezdett a történet, faltam az oldalakat (politikai dolgokat kihagytam volna, mert nem kötött le), és megszületett, kialakult ítéletem is: azaz kit szerettem meg, kit utáltam meg, kinek drukkoltam, és kit kívántam máshova.....


Egy tiltott szerelem, mely nemzedékeken keresztül lángol – ez a mondat olvasható a borítón.
Nekem ez a szerelem majdnem jelentéktelen lett az olvasás folyamán. Sokkal inkább figyeltem e szerelem-kapcsolat kialakulását, [ "Mintha szárnyam nőtt volna.(..) Téged szeretni olyan, mintha repülni tudnék."] majd a szereplők sorsának alakulását és életüket. Szenvedést tapasztaltam végig. Folyamatosan azt kiabáltam volna Devinek: Sajnálom drágám, de ez van!
Természetesen folyamatosan ott kattogott a fejemben, hogy hogy bírja ki a nő a saját életét, én mit tennék? De én teljesen más karakter vagyok....
Aztán feltettem magamban azt a kérdést: ki mit figyel egy regény olvasásakor? Kinek mi ragadja meg a figyelmét? Itt a szerelem? Vagy család? Vagy.....?
Érdeklődésem középpontjába nem Devi és Macsu a tigrisölő, vagy Devi és Devanna kapcsolata, szerelme, barátsága, gyűlölete, szenvedélyessége stb. került, hanem figyelmemet teljesen a gyermekekre összpontosítottam. Ezen keresztül láttam a fent említett szereplőket. Nem tudtam elvonatkoztatni tőlük. Devit, gyűlöltem, szántam, sajnáltam változó intenzitással, de azt hiszem, hogy soha nem voltam képes őt szeretni.
Kedvencem Nandzsu volt. Érdeklődésem mindvégig rá irányult, őt sajnáltam, dédelgettem, simogattam, vigasztaltam, támogattam, öleltem, segítettem. Sőt a könyv olvasásakor elmorzsolt kettő könnycseppemet is miatta morzsoltam szét az arcomon (494.oldal).
Appu-ról nem mondanék semmit, mert erősen spoilereznék. Találjátok ki!

Úgy gondolom, hogy önmagunkat is megmutatjuk egy kicsit az olvasmányainknál, ezzel én is közelebb kerültem a megismeréshez, sőt önmagam megismeréséhez. Majdnem, hogy elgondolkodtam egyes véleményeimen, és csóváltam a fejemet.

Egy -számomra- fontos, sok mindent megmagyarázó idézet:
„ A fájdalom csak gyűlik. Hacsak nem dobják félre, gyűlik-gyűlik, saját magára épül fel. Megkeményedik, megvastagszik, szétfeszíti szívünket. Először még leszedjük a varat a sebhelyekről, hogy megint olyan tiszták, ártatlanok lehessünk, mint azelőtt. De idővel ez túl nehéz. Túl nehéz erőszakkal letépni a kötést, újraélni minden kínzó emléket. Könnyebb bezárni valahová, ahol nem látjuk, ahol nem beszélünk róla. Úgy hordozni magunkkal, mint láthatatlan követ a nyakunkban. Már nem bántjuk sebeinket. És a var csak vastagszik, rétegről-rétegre, míg egy nap arra ébredünk, hogy mi magunk is visszafordíthatatlanul megkeményedtünk. ”

A fent leírtak alapján elmondhatom, hogy tetszett a könyv, 8 csillagot csak a számomra felesleges kissé unalmas oldalak miatt kap. Szívesen olvasnék még az írónőtől.

U.i: Hogy miért Tigrisdomb a címe? Olvasd el és megtudod! :D
U.i2: Annyira szeretném elmondni a történet lényegét, Nandzsu és Devanna életét, hogy megvitassuk, de spoiler-mentességre tettem fel az eskümet!

Arundhati Roy: Az Apró Dolgok Istene

Nagyon hatásos könyv. Most, azonnal kell írnom róla, amíg még itt van velem.
Igazi irodalom. Mert hat. Nem élettelen, döglött mondatok.

India, kasztok. Egy ikerpár. Ráhel és Eszta, egy lány és egy fiú. Már attól mások, hogy ikrek, ehhez jön még, hogy anyjuk elvált... Érdekes szimbiózisuk eltörik, amikor a gyerekeket elválasztják egymástól, az egyik az apjához kerül, a másik marad az anyjánál.
23 évvel később találkoznak csak újra... Eszta néma, Ráhel pedig üres. Történt valami akkor, 23 éve, ami kettétörte sokuk életét. Ehhez az eseményhez közelítünk a történet folyamán. Időrend nélkül mesél el az írónő epizódokat abból a bizonyos két hétből. Utalásokat tesz a bekövetkezett drámára. De annyira, hogy az ember pattanásig feszül, mert tudja, hogy valami történni fog, és muszáj tovább olvasnia.

Nem egy vidám történet, hanem kissé nyomasztó és nagyon szomorú. De számomra szinte letehetetlen volt, mert annyira feszített a kíváncsiság és bár tudtam, hogy nem fog jó kisülni belőle, tudtam, hogy nagyot fog szólni. És tényleg. Fülledtség, szeretet, szerelem, "börtön", hazugság, bűn, politika... Egy család minden tagjának egyéni tragédiája. Melyben szinte mindenki megszegi a ... Szeretet Törvényeit. Melyekben előírták, hogy kit kell szeretni. És hogyan. És mennyire.

Katartikus, torokszorító.

Viszont fennáll az a fura helyzet, hogy a mélységei és a katarzis ellenére nem tudok neki 10/10-et adni. Épp a stílusa miatt. Az élvezetes és hatásos mondatok mellett nagyon sok helyen túlzásokba esett. Aki olvasta, tudja miről beszélek. Hatásvadász, erőltetett, ismétlődő kifejezések, mondatok. Szerintem feleslegesen.
Azt gondolom, hogy a kevesebb több.

Haragszom ezért az írónőre. És remélem most az új könyvét írja :P

Salman Rushdie - Hárún és a mesék tengere

„A mérgek megfakították a Meseáramok szivárványszíneit, minden szín szürkébe hajlott, márpedig tudni való, hogy a mesék legjobb részei éppen a színekben vannak kódolva: a színek adják a történet élénkségét, ritmusát, sodrását, könnyedségét, egyszóval savát-borsát.”

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer Alifbá országában egy város, minden városok legszomorúbbika, amely már a nevére sem emlékezett. Itt élt Hárún, a nagy mesemondó, a Bla-bla-sah, Rasid kalifa fia.Egy baljós napon Szoraja Hárún édesanyja elszökik otthonról és Rasid Kalifa bánata olyan nagy lesz, hogy többé már nem tud mesélni. Hárun figyelme is mindenről elkalandozik pontosan 11 perc után. Hárún mindent megtesz, hogy Rasid szomorúságát enyhítse, de minden próbálkozás hatástalan. Egy éjszaka találkozik Hahával a vizidzsinnel aki épp Rasid mesecsapját igyekszik elzárni. Ekkor kezdődik Hárún nagy kalandja, amely során eljut egy Banka hátán a föld másik holdjára, Kahanira, ahol a Gappik és a Csúpválák vívják küzdelmüket a meseócánért és Bátcsít királykisasszonyért.

Rushdie igazi mesemondó. Bűbájos történetet mesél el, amelynek minden egyes fejezetéből egy-egy teljes mesekönyvet is meg lehetne tölteni. A jó és a rossz klasszikus küzdelme. Bűbájos történet, ami a hétköznapok gondjaiból egy kicsit elvarázsolja az olvasót egy egészen más világba.

Nem igazán felnőtt mese, de nem is gyermek irodalom, valahol a kettő között helyezkedik el, ezért a gyermeklelkű felnőttek és a felnövőben lévő gyermekek élvezhetik leginkább.

A történetből a Budapest Bábszínház előadást készített, melynek bemutatója 2009. októberében lesz.

Chitra Banerjee Divakaruni: A fűszermesternő

Tilo a fűszerek mestere. Indiai születésekor a Nayan Tara nevet kapta, ám kalandok, varázslatok, misztikum és szerencse segítségével Tilová, egy fűszermesternővé vált.

Ők egy tanulási folyamatban, kiválasztottként válhatnak (alakulhatnak) fűszermesternővé, akiknek szigorú szabályok szerint kell élniük: nem léphetnek ki a boltjukból, nem nézhetnek tükörbe, nem érinthetnek meg embereket, egyformán kell érezniük az emberek iránt…

Tilo egy éve vezeti az oaklandi fűszerbazárt, ide jöttek segítségért, beszélgetésért, megértésért az USA-ba vándorolt indiaiak, a helyiek. Egy napon belép a boltba egy „amerikai”, akibe szerelmes lesz. Az egész élete során kevéssé szeretett nőben fokozatosan megfogalmazódik, hogy a fűszerek iránt tisztelet érez, ám az emberi szerelem adakozó, heves és követelő. Tilo próbálja észérvekkel távol tartani magát ettől az érzéstől, hogy „szíve ismét a fűszereké legyen”,( mert a fűszerek egyre kevésbé mutatják neki az utat), de a szerelem érzése miatt fokozatosan mond le a szabályok betartásáról, de azzal is tisztában van, hogy ennek következményei lesznek. A történet néhány indiai hagyományt érintve meséli el a bevándorlók nehézségeit, Tilo eddigi életét, a szerelem „pusztító” érzését.

Chitra Banerjee Divakaruni dínyertes író és költő, aki témáiban a dél-ázsiai helyzetet, a nőket, a bevándorlás témakörét a mágiával és a misztikummal fűszerezi.

A könyv számomra kissé vontatottan kezdődött, de aztán olvasmányosabbá, folyamatosabbá vált.

A fejezetek a fűszerek nevét viselik, ezek varázslatos tulajdonságait a boltba betérő emberek életén keresztül is

merjük meg, akiknek története, élete a történetben vissza-visszatér. A regény –véleményem szerint-néhány hetet ölel fel. Az írónő társadalmi kérdéseket is feszeget, azaz hogyan képesek a bevándorlók lassacskán „amerikanizálódni”; arra keresi a választ, hogy „tisztában lehet-e valaki is azzal, hogy valójában mi akar?”

Tilo történetének a vége teljesen meglepett, nem számítottam erre a végszóra; olvasás közben 2-3 másik befejezést alkottam meg magamnak. (egyiket sem árulom el… :))

Arundhati Roy: Az Apró Dolgok Istene

Karácsonyra kaptam ezt a könyvet. És ez lett az a könyv, ami emlékeztetett az olvasás csodájára, visszaadta nekem újból az élményt, melyre évek óta nem volt időm, alkalmam....

Pár nap alatt végeztem vele, egyik olyan könyv az eddigi olvasmányaim között, amit alig tudtam letenni, olvastam vonaton, reggeli indulás előtti lopott percekben, hajnalig...

A történet azért is áll közel a szívemhez, mert Indiában játszódik. Főszereplője Ammu, aki elhagyta férjét és egyedül neveli 7 éves ikreit, Ráhelt és Esztát. A cselekmény 2 idősíkon fut, a jelenben mutatja be 2 hét történéseit, a tragédia előzményeit és megtörténtét.... ezzel párhuzamosan a múltban is végigéljük a jelentős, fontos, meghatározó mozzanatokat. Tulajdonképpen egy lebilincselő krimi ez a regény, túlfűtött érzékiséggel, és nagyon találó, szemlélő jellemrajzokkal. Tökéletesen bemutatja az akkori India helyzetét. Az egyedülálló, önfeláldozó anya történetét. Aki élni szeretne, szeretni szeretne, és ezért 'fellázad' sorsa ellen. Fellázad a törvények ellen "melyek előírják, hogy kit kell szeretni. És hogyan. És mennyire."
A végifejlet, és a teljes kép csak a könyv legutolsó lapjain áll egybe, akkor kerekedik ki a történet úgy egészében; addig az olvasó képzeletére, beleélőképességére van bízva mit is gondol a helyzetről, a szereplőkről.

Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki egy izgalmas, tartalmas, érzelmekkel teli történetre vágyik.

Hallottam a könyvről, hogy nem elég egyszer elolvasni. Második olvasásra előkerülnek a szövegben elrejtett apró dolgok, apró kincsek, így teszik teljessé az élményt. Én eddig még nem jutottam el, de rajta van a listámon. Várom mindenkinek a véleményét, akit egy kicsit is megérintett ez a könyv.

Cham