Alessandro Baricco: Emmaus

"Négy fiú és egy leány. 
Testben-lélekben együtt. 
Négy egyházi iskolás srác és a világi csaj.
A hithűek és a hitehagyott.
Mit tartogat a sorsdöntő találkozás, melyben két, 
egymással homlokegyenest ellentétes világnézet ütközik? 
A testiség és bujaság oltárán. 
Ami a felfedezés titkos öröme.
Oltár és altáj. 
És a titok. 
Hogy erről nem szabad beszélni. 
Hogy a szentség mellett mily édes a profán.
........

..

."

Hát na! Húúú! Ugye, én i love Baricco!

Baricco a szokásos bariccos-stílussal: rövid, tömör, egyszerű vonalvezetésű, semmi extra, de benne mégis ott van minden, ami az adott történetben benne kell lennie.

Aztán ezen kívül ott lebegett a téma a szemem előtt egy minimális személyes érintettséggel; mély vallásosságban élő ismerősökkel, a meggyőződéseikkel, részemről egyfajta csodálattal tekintek rájuk.

Mégis azt kell mondanom, hogy Baricco, de mégis más. Nem is tudtam eldönteni az olvasás közben, hogy melyik könyvéhez tudném hasonlítani.

4 katolikus fiú, katolikus családok nevelései, katolikus iskolába járnak, segítik a szegényeket, a betegeket, a templomban zenélnek, összetartoznak, minden esetben helyesen cselekszenek........... egy ideig, míg ki nem nyílik a szemük, míg serdülni nem kezdenek, míg felnőttekké nem válnak. Mert ekkor megváltoznak a dolgok. Kinél így, kinél úgy. Lassabban, gyorsabban.

"Mi valamennyien tizenhat-tizenhét évesek vagyunk- anélkül azonban, hogy igazán tudatában lennénk ennek; ez az az egyetlen kor, amit el tudunk képzelni magunknak: alig ismerjük a múltat. Abszolút normálisak vagyunk; semmi olyan nincs az életünkbe belekalkulálva, ami a normálistól eltérne- olyan hajlam ez, amit a vérrel örököltünk. Családjaik generációkon át dolgoztak azon, hogy az életet addig-addig csiszolgassák, míg valamennyi érdességét el nem tüntetik. (...).. éljük az életet, már amennyibe ezt életnek lehet nevezni. (....) ...katolikusok vagyunk; hívők és katolikusok...Hiszünk és nem úgy néz ki, mintha más választásunk is lehetne. (...) Távolabb a szokásainkon túl, egy olyan, a mi terünkön kívül eső helyen, melyről szinte semmit nem tudunk, ott vannak a többiek; láthatár peremén álló alakok. Ami a legszembetűnőbb bennük, az az, hogy  nem hisznek- látszólag semmiben sem hisznek..."

A rövid könyv sallangmentesen mutatja be ezt a változást, az erre utaló jeleket, lépéseket, s azt a első helyen álló okot, amelyet egy világi családból származó lány, Andre képvisel. Akinek kinézete, megjelenése, élete, bátorsága, élethez való hozzáállása mindazokat a dolgokat tükrözi, melyet a fiúk nem ismertek, nem tudtak elképzelni, nem láttak át, nem láttak be. A szabadság, amelyet ők el sem tudtak képzelni, hiszen ők is szabadságban éltek. A másság, amit el sem tudtak képzelni a szűk falaik között. A valóságos szex, amelyet nem ismertek, ellentétben a takaró alatti dolgokról. Más, másság. De mi a normális? De mi az elfogadott, a jó?
A négy fiú más úton, más lépésekkel de mégis valamiféleképpen együtt, karöltve indul el a felfedezések, a "kilépés" rögös útján, s csak a könyvből derül ki, melyikük hova és hogyan érkezik?
A négy fiú egyike a narrátor, az ő szemüvegén keresztül látunk, hallunk, tapasztalunk, ízlelünk, elképzelünk.
Olyan sok gondolat keringett a fejemben, de személyes voltuk miatt nem osztom meg, nem is tudnám jól megfogalmazni.
Vallásos vagyok, bár nem katolikus, a szigorú(bb) elvárásaival, "szabályaival".

Ahogy olvastam a könyvet, sodródtam, kíváncsi voltam, mi lesz, mi fog történni, lesz-e katarzis, felkiáltok-e?- de ahogy haladtam valahogy egyre inkább éreztem, hogy merre haladunk. Meglepődtem, de mégsem. Kiakadtam, de mégsem. Felelősség kellene a szülőknek a kényelmes hit helyett, a kényelmes imádkozás, a csendesség helyett. na igen, a szülők általában kiakasztanak, pedig én sem végzem tökéletesen ezt a hivatásomat....

A fejemben volt Picoult "Egyszerű igazság" című könyve az amish lánnyal, az ő történetével, pedig alapjaiban teljesen más könyv, történet.

Az Emmaus egy olyan könyv, amiről lehet beszélni, beszélgetni, ötletelni. Jó!

9/10

Jennifer Probst: Elhibázott házasság

Hűha!

De sajnos -számomra- ez a könyv nem a pozitív hűha élményt hozta. Valahogy úgy voltam Jennifer Probst harmadik könyvével, hogy a "kevesebb több" lett volna.

Ebben a részben Carina Conte a dúsgazdag Michael Conte legkisebb húga, a féltett, óvott kislány áll a központban, aki az évek alatt ifjú, diplomás hölggyé érett, s a hatalmas eszével, empátiájával és önállósági törekvéseivel lépi át a bátyja cukrászat-pékség-üzletláncolatát, hogy gyakorlatra tegyen szert az üzleti világban. Igen ám, de a szerelmi varázslást, a mágiát ő is elvégzi, bár nem a megszokott előírásokat követi, azaz a leendő férjnek nem a tulajdonságait írta le s majd égette el, hanem egyszerűen csak azt a nevet rótta a papírra, akiért gyermekkora óta rajong, akit szeret, a "majdnem" testvért, a 8 évvel idősebb, a nőcsábász Maximus Gray nevet.

Carina a cégnél Max keze alá kerül, asszisztense lesz, hiába minden, Max nem tehet semmit, főnöke, barátja Michael rendelkezésével szemben. S ahogy telnek a napok, a férfi rájön, hogy a nő már nem az a kislány, akit ő megismert, nem a dacos csajszi, és ezt Miss Conte folyamatosan be is bizonyítja a hozzáállásaival. Bár mi olvasók, és az üzletben résztvevő partnerek, a kollégák látják, hogy nem annyira az üzletre, az üzletkötésre termett a hölgy, de ez nem is köti le annyira a figyelmünket, mint az a tény, hogy ez a két ember gondolataiban állandóan szexelni akar a másikkal. Carina azért, mert még mindig szereti ezt a jóképű fiatalembert; Max pedig azért, mert Carina helyes, talpraesett, formás, és na.....! Max is csak egy férfi. :)

És itt van a sok. A történet alapjaiban tetszik, tényleg jókat mosolyogtam Carina harcain, önállóságán és jó-akarásán, Max szenvedése is derített, hiszen úgyis tudjuk, hogy mi lesz a vége ezeknek a szórakoztató könyveknek, de a sok erekció, és nedvesedés, a részletek zavartak. Vajon prűdség vagy nem?- passz, egész egyszerűen hasonló ez a dolog, mint, hogy egy sejtelmes erotikus jelenet jobb egy filmben, vagy egy klassz ehérnemű is tetszetősebb a meztelenség helyett.. valahogy így.

Ha ettől eltekintek, akkor egy szerethető könyv, meg sem közelíti pl. S. Kinsella-tól a Mézesheteket, ami nekem fájdalmas volt. Itt volt Conte mama, aki ismét bekavart, van benne cuki kutya is, megszületik Ethan és Luke az unokaöcsik is, s a végére mindenki megtalálja a megfelelő helyét mind a családban, az asztalnál, az ágyban, de még az üzleti világban is!

S ez a könyv arra volt jó, hogy kíváncsi legyek az utolsó könyvre is, amiben Carina és Michael utolsó hajadon testvéréről, Julietta-ról lesz szó, akinek a munkán kívül nincs élete. Vajon ő kit és hogyan fog meghódítani. Illetve őt ki fogja?

Úgy fogalmaznék, hogy nem én vagyok a tökéletes célcsoport. Az első könyv nagyon tetszett, a második is egész jó volt, mert azok nem egy #szürke50árnyalatos írások, és remélem, hogy a negyedik könyvben a valamekkora fokú visszafogottsággal fogok találkozni.

5/10

Jennifer Probst: Trükkös házasság

Jennifer Probst "házasságos-sorozata" folytatódott az első kötet Érdekházasság után.

De ne essen senki kétségbe, ha  az elsőt nem olvasta, mert a két könyv között csak annyi a kapcsolat, hogy a két nő barátnő, egy-két halvány utalás és magyarázat van ebben a Trükkös házasságban.

A második nem tervezett házasság Maggie és Michael nevéhez fűződik, akik egy éve kerülgetik egymást, a láthatatlan kémia -már majdnem robbanásig- pezseg körülöttük, ők mégis kutya-macska vagy akár macska-egér barátságot vívnak egymással. Bár Alexa, a barátnő, a sógornő észreveszi, a két felnőtt tépelődő nem látja a fától az erdőt, illetve mást látnak, félnek, aggódnak, így csak a civakodás marad, miközben vágyaik folyamatosan nyomulnak az előtérbe a találkozásaikkor.

Maggie a gyermek-és fiatalkorára vezeti vissza az életének ezen vonulatait, hogy nem találja a számára igazi férfit, míg Michael Conte, a kékvérű olasz gróf fél, hogy bárminemű negatív végkifejlet a nővel való kapcsolatban azt vonná maga után, hogy barátaitól, Nicktől és Alexától, és gyönyörű kisgyermeküktől is eltávolodni kényszerüljön. Így marad a két lépés távolság, a buja életmód más nők karjaiban, és a gazdag, parádés amerikai élet.

Igen ám!, de az egyik húg Olaszországban, a meleg tűzhelynél férjhez szeretne menni, de egy családi hagyomány miatt először a legidősebb testvérnek kell megházasodnia! Így repül Michael azonnal, a hét végén haza Maggie karján, hogy eljátsszák az ifjú férj és feleség szerepét. 

S hogy miért éppen Maggie? Hát kérem, a fiatal nő nem esett a feje tetejére, hanem egész egyszerűen átgondolta a dolgokat, és mivel meggyőződése, hogy a gróf szerelmes a testvére feleségébe, így szeretné eltávolítani mellőle: egyezséget kötnek. Az egy hét színjátszás után az olasznak ki kell vonulnia Alexáék életéből.

A bergamo-i/milanoi élet viszont fenekestül felforgatja mindkét szereplő életét. S azon túl, hogy egymásba bonyolódnak, fények derülnek titkokra, igazságokra, amelyekkel meg kell küzdeni az ál-házaspárnak. S miközben még a katolikus egyház igazi esküvőjét is megülik, az események tudatával a háta mögött Maggie inkább váratlanul lelécel, hazarepül.

Ez a történet az önbizalom-hiányos amerikai nő és az öntelt, hatalmat akaró olasz férfi története, akiknek sikerül megváltozniuk a másik hatására. Minden jó, ha a vége jó.

A szórakoztató, könnyed irodalomban mindenképpen megállja a helyét, ezt bizonyítja, hogy a tegnapi napon olvastam el a könyvet egy karácsonyi összejövetel előtt és után!

Libri-Kiadó

2013

8,5/10

Khaled Hosseini: És a hegyek visszhangozzák

Úgy voltam Hosseinivel, hogy a Papírsárkányok elolvasása után éreztem, hogy igazán el kellene olvasnom még egy művet tőle, hogy elmondhassam, hogy hangosan, őrjöngve rajongok-e érte, vagy csak csendesen meghúzódva olvasom a könyveit?

Ez utóbbi- jött a válaszom belülről. Ízlelgetve, kóstolgatva, lassan elmélázva olvastam az író új könyvét.

...egy mese köré/mellé írt történet, amelynek lényege, hogy a szülők kénytelenek feláldozni az egyik gyermeküket a div-nek, akit szőrős, görbe szarvú fenevadként aposztrofáltak, s amikor a fájó szívű édesapa egyszer csak útra kel, hogy felkeressen és megvívjon a gonosszal, akkor szembesül egy másfajta élettel, egy jóléttel, ami a gyermeke számára egy jó, az ő számára pedig egy olyasfajta gondolat, hogy örül a gyermeke jólétének, ellenben ő nagyon szenved a kedvenc gyermeke hiányától. Nehéz döntést kell hoznia........., amit meghoz.

"..a kegyetlenség s a jó a jó szándék, csak ugyanannak a színnek az árnyalatai."

Egyik oldalról nézve, Hosseini története tulajdonképpen Pari (=tündér) története, akit édesapja 2 éves korában elszakított magától, a nevelőanyjától és szeretett testvérétől Abdullah-tól, hogy Kabulban egy jó módú családnál éljen.

A könyv ezt az utat járja át, több oldalról, több szereplőn keresztül részletesen bemutatva, ahol az összes szempontot elolvasva állnak össze a mozaikdarabok. Kinek milyen szál jutott, hogy eljusson a ma már Párizsban élő Pari-hoz; hogyan és miért került oda?; és egyáltalán hogyan derült fény mindenre, s, hogyan találkozott a több, mint fél évszázada nem látott testvérével, akire már nem is emlékezett.

Őt a kisgyermekkori felejtés segítette, míg bátyjának ez nem adatott meg az érzelmileg fájdalmas életében.

A másik oldalról nézve pedig több történet, több élet, több szál, több nézőpont.

Nabi, a nagybácsi, aki az "üzletet" intézte.

Mr. Vahdati és Mrs.Vahdati a szülők, akiknek nem sok év jutott ki a boldogságból.

Egy Kabulba került plasztikai sebész, aki a házukban lakott később; vagy akár a féltestvér, az unokahúg.

Kabul, Párizs, vagy éppen egy amerikai város. De bárhol is játszódik, elgondolkodhatunk, rácsodálkozhatunk, tapasztalhatunk.

Khaled Hosseini ismét egy olyan történetet írt, ahol tapasztalhatók az afgán szokások, amelyek összekeverednek más országok szokásaival, de egy a lényeg: a kép összeáll, a kör összeér, s a történet egésze mehetne a feledés homályába, de mégsem ez történik. Sikerül a megbonthatatlan kör, még akkor is, ha küzdeni is kell érte bizonyos értelemben.

Szép írás, ajánlom a szépirodalmat kedvelőknek, azoknak, akiknek nem a szerelem, nem a pörgés a lényeg, hanem az emberi sors.

Libri-Kiadó

2013

8/10

Mia March: Meryl Streep filmklub

A könyv 4 nő életének napjaiba enged bepillantani. June (28) és Isabel (31) testvérek, Kat (25) az unokatestvérük, Lolly (51) pedig Kat édesanyja, aki e három lányt nevelte egy 15 évvel korábbi autóbaleset miatt, amiben nővére, sógora és a férje meghalt. Kat kivételével a másik két lány, amint lehetett elhagyta a nagynénjük vendégfogadóját, önálló életet próbált kezdeni, Kat pedig támogató leányként segít a Fogadó munkáiban. 

Lolly hazahívta a lányokat, mert egy nagy bejelentésre készült, s June és Isabel két különböző városból kíváncsian indul útnak, ráadásul mindkettejük élete éppen -bizonyos szempontból- fejtetejére készül állni. Isabel a férjében és a házasságában csalódva érkezik meg, June pedig 7 éves kisfiával együtt épp a munkáját veszítette el. Kat élete sem felhőtlen, hiszen minden ember szeretne elszakadni kicsit a szülőjétől, ő pedig mindig Lollynak akar megfelelni, és nem mer változtatni.

"Arra jöttem rá, hogy mikor nem vagy biztos valamiben, két dolgot tehetsz. Vagy visszalépsz, vagy nyugton maradsz. De nem mész előre. Valami majd úgyis tisztázza a dolgot. Egy nap felkelsz, és rájössz, hogy megértettél valamit, amit addig nem."

A 3 nő összegyűlik, megtudják a hirtelen találkozó okát, aminek hatására és a hátuk mögött lévő problémák együtteseként a vendégfogadóban maradnak, és olyan közel kerülnek egymáshoz, mint még soha. Lolly péntek esti filmklubjában most Mery Streep filmeket kezdenek nézni, s minden film egy beszélgetést indít el közöttük, s nagyon érdekes, hogy kinek mi csapódott le a történet kapcsán; ki, hogy talál megoldást, vagy milyen kérdőjeleket, gondolatokat okoz a látott kép, s ezek hogyan hatnak rájuk ott, a helyszínen, az ott futó életükben, s végül hogy is alakítják a napjaikat, hogyan dolgozzák fel a problémákat, vagy éppen hogyan harcolnak ellenük?

" A félelem egy köd, ami távoltartja az embereket az igazi boldogságtól?"

Részletezhetném, hogy nem fogadtam el ezt az egy időben megjelenő problémahalmazt, hogy nem tetszik a végül "mindenki happy és szerelmes", de annyira szerettem olvasni a filmekről, hogy lassan eltekintettem ettől. Érdekes volt a problémákból való kilábalás feldolgozása, de nekem túl gyorsnak, könnyűnek tűnt, egyszerűen nem tudtam mindent elhinni, hogy ez így megtörténhet. De erről nem ítélkezhetek, mert nem volt még bennük részem. Olyan túl könnyű, szép, jó, habos és ilyesmi. Még akkor is azt mondom, hogy June és Kat igazán tudott szomorkodni (szenvedni). Persze-persze ott van Lolly is, meg a sok titok, de valahogy Lollyt nem ismertem meg annyira, mint Kat-et. June ábrándjait az egykori két nap miatt nem tudtam megérteni, míg Isabelt könnyebben elfogadtam, de nem maradéktalanul. Olyan kis egyszerűnek tűnt minden, azaz ez a néhány hét, amibe bepillanthattam.

Most gondolkozhatom tovább, hogy túl pesszimista vagyok-e (mert az vagyok), vagy csak Mia March nem varázsolt el tökéletesen (csak a lábam volt a rózsaszínű felhőben), de míg gondolkozom, kitűztem célul a könyvben megtekintett filmek megnézését, a nők beszélgetésének visszaolvasását, hogy jobban megértsem őket, s hátha nekem is jó terápiának bizonyulnak majd a teljesen eltérő nehézségekre.

A terveim között szerepelne a filmekről való posztolás is, de csak akkor, ha a könyv miatt támadnak új gondolataim, vagy magam miatt írnám ki a felmerült szösszeneteket.

5,5/10

Jennifer Probst: Érdekházasság

Kötnél érdekházasságot?

Kötnél érdekházasságot egy gyerekkori barátoddal?

Kötnél érdekházasságot egy gyerekkori barátoddal, akivel életedben először csókolóztál?

Kötnél érdekházasságot egy gyerekkori barátoddal, akivel életedben először csókolóztál, s akinek szerelmet vallottál?

Kötnél érdekházasságot egy gyerekkori barátoddal, akivel életedben először csókolóztál, s akinek szerelmet vallottál, aki utána kinevetett és megbántott téged, és egy életre egy leckét tanított meg neked?

Alexandria megkötötte az érdekházasságát Nickkel. Nicknek az örökléshez sürgősen fel kellett mutatnia egy feleséget, akivel legalább egy évig együtt fog élni, Alexának pedig pénzre volt szüksége, hogy a szüleit kisegítse. Így megköttetett e frigy.

Két fiatal 30 körüli csinos ill. jóképű személy, akik teljesen eltérő személyiséggel rendelkeznek. Vagy azt hiszik magukról. Lehetne azt mondani, hogy az ellentétek vonzzák egymást.... Vagy mégsem?

S persze eljön elég hamar az az idő, amikor tudjuk, hogy ez a szexmentes érdekkapcsolat nem fog működni; tudjuk, hogy ők bizony egy pár lesznek, és közös érdekeik a közös család lesz, csak az lesz a kérdés, hogyan is fognak idáig eljutni? Milyen akciókkal, milyen cselekedetekkel, milyen hazugságokkal tudják önmagukat a másiktól távol tartani?

Könnyed történetecske, 1-2 komolyabb szösszenettel, és egy cuki kutyával, ami nekem nagyon tetszett. De hogyan is ne tetszett volna, amikor a család szépséges együttműködése, a boldogság, a jófajta édes cukrozottság képes elbódítani, ha jó időszakban olvasom? Bár volt sok-sok (na nem is annyira) szexszel fűszerezett oldal, ami nem szokott annyira lenyűgözni, mint a történet, a mesélés, az emlékezések, de úgy látszik, hogy jó időszakban olvastam. 

Így lett 7/10

Rossz időszakomban rosszabb lett volna, így nem is ajánlom a túlzott romantikát, boldogságot, cukros mázat kedvelőknek.

Federica Bosco: Szerelmem egy angyal

 

Szerelmem egy angyal, borítóján egy balerinával. Még a borító is különleges, bársonyos, érdekes tapintású  s bár alaposan megnéztem a képet, szerencsére el sem gondolkodtam azon, vajon mit fog nekem ez a könyv 

nyújtani. S bár nem sok fantázia szükséges ahhoz, hogy kitaláljuk, milyen típusú történettel fogunk találkozni a borító kinyitásakor, mégis meglepődtem a történeten, a mesélő lány karakterén. Meglepődtem, kellemesen.

Mia egy 16 éves lány, az angol érettségi évében, aki elvált szülők gyermekeként, olasz édesanyjával élte fontos iskolás éveit, és egyik célja és vágya, hogy híres balerina lehessen. Erre készül, ez élteti, ennek rendel alá mindent.

"Az egyetlen kézzelfogható kapaszkodó, a biztos pont a balettcipőm volt: nehéz, kényelmetlen és kőkemény. Mint az életem."

 Másik vágya, hogy a fiú, akivel testvérekként nőttek fel, akibe ovis kora óta plátóian szerelmes viszontszeresse őt.

"... teljesen egyenrangúként gondoltam a két legfontosabb dologra az életemben: a szerelemre és a balettra."

Ám a két vágya rengeteg konfliktust szül minden oldalon. A balerinasághoz, a művészeti iskolához rengeteg pénz kell, amit a lány mamája nem tud előteremteni, Mia pedig ezt képtelen felfogni. Patrick viszont a legjobb barátnője, Nina bátyja, aki nem tud az ábrándjairól, így ez a két dolog áll a regény középpontjában kiegészülve Mia stílusával.

"Vajon mennyire lehet ura az ember a saját életének? Igaz, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa? Érdemes harcolni valamiért, ami egyik pillanatról a másikra kicsúszhat a kezedből?"

A stílus, amit én nagyon bírtam, és nagyon nem bírtam.

Érdekes összetétel, mert egyrészről imádtam a humorát, az öniróniáját, és végig azt éreztem, hogy Mia sokkal felnőttesebben gondolkodik, mint Nina, a barátnő. Ez meg is jelenik a gondolataiban, amit annak tud be, hogy sokkal zaklatottabb gyermekkora volt, mint a csupa-csupa rózsaszín szeretetben felcseperedő barátnőjének, akivel majdnemhogy szimbiózisban nőttek fel, támogatták egymást, titkokat beszéltek meg egymással. Másrészről pedig éppen ez miatt az érett gondolkodás miatt nem értettem meg a folyamatos makacsságát, lázadozását, hogy hazugságokra is képes volt, hogy a célját elérje.

Nem ítélkezhetek, és nem ítélhetek, mert nem éltem át azokat a heteket és hónapokat, amelyeket ő, nem voltam soha ilyen helyzetben, és nem is tartottam magam ennyire jófejnek, ennyire tisztán-látónak, mint ő, nem tudtam így kiállni a céljaimért, mint ő, csak azt tudom, hogy a hazugságot nem bírom. Szerintem Elena megtette a tőle telhetőt, de valahogy ezt a lánya nem értette meg. Makacsok mindketten, fejjel mennek a falnak mindketten, de a fiatalkori hibákat, amelyeket a szüleink ellen követtünk el, csak a mi szülői hivatásunknál fogjuk megérteni.

Mia életének egy rövidke szakasza, amelyből megismerjük a barátnőt, amelybe mélyen benne van Nina, Nina élete, ami a szemünk előtt változik át: a rózsaszín - hatalmas vattacukor (amit én egyébként utálok), gusztustalan összeragadt masszává alakul, ami már elvesztette légiességét, szépségét, beleragadt mindenbe, alig lehet megszabadulni tőle. Amikor valaki a feje tetejére állítja az életét ahelyett, hogy körülnézne, az élet megy tovább, nem a harag az elsődleges, hanem gondolkodni is lehet a megtörténteken; hogy a vattacukrot, a csúnyát, összeragadtat is meg lehet enni, és legközelebb vigyázni.

Mia történetének első kötete ez a könyv, ami elgondolkodtatott, s remélem el fogja gondolkodtatni a lányomat is, ha néhány év múlva a kezébe adom.

Történet a barátságról, a szerelemről, a küzdelemről, a bukásról, a kilátástalanságról, a reményről, az álmokról, a családról, a szeretetről.

Kari Hotakainen: Az életkereskedő

Szeretem a könyvek borítójával kezdeni, talán mert azt látjuk meg először, talán mert nem csak nekem fontos, talán mert szeretem, ha szép. Ez egy igazán jól sikerült borító lett, szeretem a rajzolt borítókat, valamiért nagyon közel állnak a szívemhez. Ráadásul, ha megismerjük a történetet kiderül róla, hogy egy hatalmas spoiler, így akármikor ránézek, mindig emlékezhetek Salmére és családjára.

Egy kiégett író téma hiányában meglepő üzletet ajánl Salme Malmikunnasnak: hétezer euróért megvásárolja az asszony hosszú életének igaz történetét. A nyugdíjas nő sokat gondolkodik, de mivel segíteni akar családjának beleegyezik, mesélni kezd, és az író elé tár mindent, ahogy ő emlékszik rá. Férje, Paavo némaságát és három gyermekük Helena, Maija és Pekka házasságát, munkáját, nehézségét, életük egy apró részletét.

De vajon az író valóban úgy írja meg a történetet, ahogy megállapodtak? És Salme vajon a teljes igazságot mondja el?

Az elején furcsa volt a beszédek előtti gondolatjelek hiánya, de ráeszméltem, hogy ezek hosszú monológok, itt senki nem szakítja meg a másikat a mondanivalójában. Salme mesél úgy, ahogy ő tudja, majd megismerhetjük a történet másik oldalát, ahogy valóban megtörtént. Salme a bezárt fonalboltjukból több száz képeslapot hozott el, amiből minden második héten küld a gyermekeinek egyet – egyet, kis gondolatokkal megfűszerezve. Ez az ötlet nagyon tetszett, ha kicsit aktívabb lennék nekem is meg kellene csinálnom valamilyen formában. A képeslapokból párat olvasás közben is megismerhetünk.

A számomra legjobb és legmegrendítőbb a történetben, ahogy a három testvér a történet közben egyre közelebb kerülnek egymáshoz, valamint az apa, aki a történet vége felé feladja némaságát.

Kari Hotakainen könyve megindító regény a jelen korról, amelyben minden adás-vétel tárgya, és amelyben valódi dolgok helyett egyre inkább csak szavakkal és képekkel kereskedünk. Viszont olvasás közben sokszor elkalandozott a gondolatom, kevertem a neveket, a vezetékneveket már ki sem mondtam. 

9/10

Mette Jakobsen: Minou szigete

Egy kislány Minou, aki "néhányadmagával" él egy kis északi szigeten, ahol hideg van, hó van, fagy van. Az itt lakók 

között sehol egy gyermeki lény rajta kívül, a kislány társaságát csak a papája, a Tiszteletes és a Ládás a kutyájával Neveninccsel alkotja. Ennyien élnek a szigeten, ahol már történtek halálesetek, és Minou mamája is eltűnt egy éve.

A könyv története néhány napot ölel körül, mikor is a parton a lány és a papája találnak egy holttestet. Ezt a halott testet hazaviszik, hidegen tartják három napig a következő hajó megérkeztéig. Miközben nézik a holtestet és beszélnek, mesélnek neki, filozofálgatnak vele, úgy bontakozik ki egy másik történet, ami Minou lelkében és emlékeiben lakozik.
Megismerjük életvidám, fantáziával megáldott, mosolygós-nevetős mamáját (aki pont az ellentettje a férjének), aki egy cirkuszi előadás után tűnt el. Minou szerint csak elment és majd visszatér. Ő csak mesél a halott fiúnak; ő csak mesél írásban a mamájának, aki egyszer majd biztosan visszatér, s miközben megismerjük édesanyja természetét és szigetbeli életét is, úgy jövünk rá egyfajta igazságra.

Papája olyan karakter, akit nem tudtam bekategorizálni. Kedveltem is meg nem is. Valahogyan kevés volt az információ, de azt mindenképpen megtudtam, hogy Descartes leszármazottjának tekinti magát....
Olykor (sokszor) olyan volt, mint aki magára hagyja a saját lányát. Olyan, aki csak saját magával van elfoglalva, olyan, mintha lassan megőrülne. Aki folyamatosan a végső igazságot keresi. Érdekes. Olyan, mintha besavanyodott volna ebbe a szigeten belüli életbe, amin nem is csodálkozom, de elmehetett volna, ha akart volna.

Miért éltek itt ezek az emberek? Természetesen válaszokat is kaphatunk a könyvből, megismerjük a kislánnyal való kapcsolatukat, beszélgetéseiket, de azt hiszem, az okok, a miértek igazi feltárása, egy másik történet lehetne. Itt most nem ez a lényeg, hanem Minou, aki itt élt, aki ezen körülmények között cseperedett, s akinek ezek az emberek voltak a társaságai.

Minou kedves, a sziget tette ilyenné, így már meg is értettem a gondolatait, már nem is csodálkoztam, s ahogy egyre mélyebben kerültem bele ebbe a hideg örvénybe, ahogy egyre mélyebbre ástam, úgy rajzolódott ki minden.

A három nap eltelt.
A hajó megérkezett.
Minou is megérkezett.

Nem tudom, hogy mese, fantázia vagy éppen a valóság... így csak René Descartes sorait tudom a könyvből kimásolni:

"És minél tovább, minél figyelmesebben vizsgálom az említett jelenségeket, annál egyértelműbben és határozottabban megbizonyosodom róla, hogy mindez igaz."

Alex Miller:Lovesong

Vannak olyan könyvek,amik  ha kezünkbe kerülnek  már csak azt vesszük észre,hogy elrepült az idő,még világosban kezdtünk olvasni,de már alig látunk,időközben besötétedett,és jesszus mennyit haladtunk,hisz mindjárt kiolvassuk a könyvet...pontosan ez történt  velem is.

Aki egy szép,és megható szerelmi történetre vágyik az ki fog józanodni.Nagyon is életszerű,valóságos és fájdalmas szerelmet ismerhetünk meg.Az Ausztrál John az idős írónak,Kennek meséli el kávézásaik alkalmával az életét,Ken előtt,aki remek hallgatóságnak bizonyul megelevenedik John és Sabiha szerelme és élete a távoli Párizsban ahol vendéglőt üzemeltettek.
Sabiha gyermekkora,és vágya-egy gyermek.

"Sabiha története már nem az övé.Elröpült hozzám,és most,miután már én magam is féltő gonddal ápolgattam egy ideig,ideje befejeznem és megválni tőle."

Én igyekszem nem pálcát törni az emberek felett,most sem teszem csak nem értem,nem érthetem meg soha,hogy egy álomból,egy vágyból hogyan lesz rögeszme,hogyan lehet évtizedekig foggal-körömmel ragaszkodni valamihez ami egyre távolabb kerül tőlünk és közben pont azokat az embereket,álmokat nem veszzük észre amik az orrunk előtt van,mert nekünk csak az kell amit nem kaphatunk meg.
Sabiha szemben ment a saját sorsával,átírva élete forgatókönyvét ,nem gondolkozva azon,hogy mennyi fájdalmat hagy maga után.Nekem nem elégtétel,hogy a múlt örökké kísérteni fogja.

Sabiha egy gyermekért képes feláldozni egész addig életét és a jövőjét is.John nekem túl jó,túl megbocsátó.
Kételkedem,hogy létezik férfi,ember aki ennyire empatikus,elnéző,együtt érző,kedves.

Az egész történetet áthatja egyfajta szomorúság,várakozás,hisszük,hogy a történet végére minden megjavul,helyreáll a világ rendje.
Szerettem olvasni,hihetetlen gyorsasággal fogytak a lapok,és Ken különösen a szívemhez nőtt,a bölcs gondolatai,meglátásai,szerethető karaktere nagyon kellett ebbe a történetbe.

A könyv borítója is olvasásért kiált,nagyon szép lett,elegáns betűk,letisztult képvilággal.

Goce Smilevski: Freud húga

Itt tartom a kezemben ezt a könyvet, bámulom a csodaszép borítót és elborzaszt a kontraszt, ami  külcsín és a belbecs között húzódik. A borító maga a szépség, a finomság, a múlt századi elegancia, a tartalom pedig maga a gonosz, a szomorúság és a múlt századi tömegmészárlás.

Az ellentétek könyve ez, a végletes ellentéteké. Nem tudom, mire számítottam az elején, de hogy nem azt kaptam, az biztos. Nem akartam koncentrációs táborokról, gázkamrákról olvasni. Nem akartam én ezt, csak hát így alakult. Talán ezért szorította össze ennyire a gyomrom, a meglepetés ereje miatt. Vagy nevezzük inkább meggondolatlanságnak? Kicsit dühös is vagyok magamra: mégis, mire számítottam? Hiszen tudtam... de Oscarral szólva (alias Sylvester Stallone az ominózus filmből): persze, hogy tudtam! Csak nem sejtettem.

1942-ben az idős Sigmund Freud emigrál a megszállt, egyre vészterhesebb Ausztriából felesége, gyerekei, orvosa és családja, sógornője,  cselédei és a kutyája kíséretében. Azt hihetnénk, hogy olyan alapos és kiterjedt e lista, hogy senki nem maradt le róla, pedig igencsak tévedünk. A nővérei, a négy koros asszony azonban ott marad. Egyszerűen otthagyja őket a nácik által irányított országban. A nők Terezínbe kerülnek, majd átszállítják őket egy másik táborba és elgázosítják mindüket. Így indul a történet. Csoda, hogy lenyomta a hangulatom?! Mindezek után meséli el a legfiatalabb, Adolphine az életét, a szegény, beteges, furcsa gyerekkorát és mindent, ami vele és a családdal történt, az ő szemüvegén keresztül látjuk a tündöklő Bécset, a feltörekvő Freudot... Aztán a Fészek intézetet, a tébolydát is. Később megjelenik Otla Kaffka is egy rövid epizód erejéig, a szellem és a jó pusztulásának újabb jeleként, a halála előszobájában. Aztán ott van maga Freud, aki szintén nem más  mint a kontrasztok embere, a vérében zsidó, de szellemében német tudós. 

'Ott, ahol választás nincsen, a vérében, zsidó volt. Ott, ahol volt választás, ő a német kultúrát választotta: azt akarta, hogy ahhoz tartozzék, mint ahogy úgy érezte, hogy e kultúra gyümölcsei őhozzá tartoznak. Élete végén ezt mondta: "Az anyanyelvem német. A német kultúrában élek, és mindaz, amit elértem, a német kultúra része. Intellektuális értelemben németnek gondoltam magam, egészen addig, amíg észre nem vettem az antiszemita előítéletek szaporodását Németországban és Német-Ausztriában. Azóta szívesebben nevezem magam zsidónak."

Vastag metaforák, kényes egyensúly, határozott szavak regénye.

S hogy miért az ellentétek könyve? A múlt század eleje, a kultúra fellegvára, a ragyogó város és pezsgő szellemi élet ellenpontozására ott van a második világháború legsötétebb borzalma, a haláltáborok és a genocídium. A szellem ragyogását sajnos le lehet taposni, ha elég vastag talpú bakancsokkal indulnak ellene. 

karen Thompson:Csodák kora

"Most az utolsó tíz percben,a világ legvégén valaki megszorít egy csavart,alig szempillavékonyat,valaki keskeny csuklójával egyengeti a virágokat." /James Richardson/

Sok jó könyvet olvasok,mégis kevés az olyan amiért éjszaka is fent maradok,amit aggódva lapozok,hogy milyen kevés oldal van még hátra,és milyen gyorsan fogy ..nos ez a könyv pont ilyen volt.
A stílusa, az utópisztikus világa,de mégis a hétköznapisága teljesen lehengerelt.
Julia tizenegy éves(ezt aztán olvasás közben el is felejtjük,annyira jó narrátor) családja éli az átlagos Kaliforniai kisvárosi életét,még nem aznap mikor a történet is kezdődik,valami megváltozik a világban..szokták mondani ,valahol a világon egy pillangó meglibbenti a szárnyát és a világ másik végén szökőár lesz...
Mellbe vágott,hogy ez a változás mennyi mindent,vagyis hogy mindent érintett!!
Sok mindent felhasználtak már könyvben is ,filmben is a világvége okaként ,de ez a "megoldás" annyira egyértelmű,és egyszerű,hogy csodálkozom,hogy még senki sem lőtte még el...miközben Julia és környezete próbál alkalmazkodni a váratlan eseményhez,az élet másik normális szelete folytatódik tovább,az emberek dolgozni járnak,Julia szerelmes lesz,szülei kapcsolata megromlik,iskolába jár-fura volt ezt a kettősséget olvasni,hogy első körben mindenki homokba dugja a fejét,próbál úgy tenni,mintha az emberiséget semmit sem pusztíthatná el,semmi sem árthat neki.

"Történeteket meséltünk,szerelmesek lettünk.Veszekedtünk és megbocsátottunk.Még mindig reméltük,hogy a világunk rendbe jöhet."

Aztán ahogy szaporodtak a nehézségek,úgy jött tisztába a dolgokkal Julia is...valami felé tart az emberiség,de ami elromlott megjavítani már nem lehet,és visszafordulni is lehetetlen.

"Az autópályák bedugultak.A hírek hallatán az emberek azonnal költözni akartak:egész családok zsúfolódtak a kisbuszaikba,aztán irány az államhatár.Úgy szaladtak szét mindenfelé,mint megannyi apró bogár,ha hirtelen rájuk világít az ember egy zseblámpával.
De persze nem volt hová menni."

Laikus vagyok nem tudom,hogy ami a könyv lapjain megtörtént lehetséges-e,ha igen akkor borzasztó lenne,ha egyszer a saját bolygónk  fordulna ellenünk.

"Minden lehetőség megvalósul a maga külön univerzumában."

Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz

Tavaly augusztusban hallottamelőször erről a könyvről az interneten. Már akkor beindultak a jósgépek és úton útfélen azt hirdették, hogy ez aztán akkora siker lesz, hogy ámul a világ, beleszédül a Föld, de legalábbis úgy süt majd a Nap ránk az égből, mint még soha! A kiadó hat számjegyű összeget fizetett érte, így aztán érthető, hogy mennyire akarták, hogy kapkodjanak érte. Azon bátor kijelentések, miszerint ez a könyv lesz az új Twilight és/vagy a Harry Potter már akkoriban is bűzlöttek számomra (minden könyvnél, nem csak ennél), de hát azért sosem lehet tudni, ezért felkerült az „érdekel” listámra.

Miután megtudtam, hogy a Libri kiadó meg is jelenteti, még kíváncsibb lettem rá. Az már csak hab volt a tortán, hogy a molyok is nagy csodálói lettek a könyvnek és úgy repkedtek az „ötcsillagok” mint apró szikladarabok üstökösök tömeges vonulása idején. Amikor pedig végre megláttam a könyvesboltok polcán elismerően hümmögtem a borító szépsége miatt.

Mindezek függvényében hogyan is kezd bele az ember az olvasásba. Tele várakozással, reménnyel de mindenekelőtt kiadós elvárásokkal. Ha valaki esetleg még nem olvasta a könyvet, de nagyon szeretné, akkor azt ajánlom, hogy nagyon óvatosan kezdjen bele. Ne legyenek illúziók sem elképzelések a tetszési indexet illetően. Csak a könyv legyen és te. Mondom és tanácsolom mindezt azért, mert én bizony megszívtam, mint a torkos borz…

A történetre nem pazarolnék sok időt vagy helyet, mert meggyőződésem, hogy a többi bloggernél én sem tudnék többet írni róla.

Először nézzük mi az, ami TETSZETT 

Először is az időpont. 1886-ban kezdődnek az események és 1902-ig tartanak (többé kevésbé). Izgalmas és színes időszak volt ez Európában és a tengerentúlon, mind a tudományok, a művészet, az irodalom, a divat, a politika és a technika területén. Tehát a cirkuszt ebbe az időbe elhelyezni igazán nagyszerű ötletnek tartom.

A főpapnő - tarot kártya.
Maga az írónő festette.

A karakterábrázolás. Majdnem mindegyik szereplőre azt tudnám mondani, hogy élettel telire sikerült.  Azért egyértelműen a női karakterek lettek az erősebbek, a férfiak kissé elhalványulnak mellettük (ha feminista lennék, akkor azt mondanám, hogy akár a való életben… - de hát nem vagyok az. Köhhhömmm). Marco nekem sehogy sem volt szimpatikus, főleg ahogy Isobelle bánt (egy önző kis takony – már bocs) fel nem fogtam mit szeret Celia rajta, de a szerelem két ember között nem mindig érthető egy harmadik ember számára, még ha történetük olvasója is az illető. Celia azonban nagyon szimpatikus volt, ahogy a Murray ikrek lány tagja is. Celia elegáns, nőies, nagyon okos, független és karizmatikus ez tisztán látszik olvasás közben. Bailey szerepét valahogy erőltetettnek éreztem (különösen a végén). Az ő történetéből az jött le nekem, hogy a tipikusan a „szamár is jó” típusú versenyző. Nem volt más kéznél, jó lesz ő is. Az ő különlegessége ill. fontossága nekem nem jött át. Chandresh, akit észrevétlenül tudnak mások irányítani színes foltja lett a kis társaságnak. Különleges vacsorái és változó hangulata segítették hozzá a könyvet ahhoz, hogy a csupa fekete-fehér díszletek és szereplők között végre egy igazán színes egyéniséget is ünnepelhetünk. Mert hiába életszerűek a karakterek, a legtöbbjük teljesen karót nyelt, nagy meglepetést viselkedésük nem okoz, reakciójuk általában kiszámítható. Két ember okozott nekem meglepetést. Az egyikük a már említett Chandresh, a másik Isobel. Utóbbi azért volt meglepetés, mert vele kapcsolatban hiába éreztem meg előre, hogy mire lesz képes, a féltve őrzött kártyával és a végkifejlettel teljesen meglepett.

A két mester – Hector és Alexander – jelenléte is nagyon erős volt a regény során, pedig ők nem is szerepelnek benne sokat. A háttérben azonban mindig ott vannak, mindent látnak, minden hallanak és elég sokszor megpróbálnak irányítani is.

A cirkusz, mint helyszín.

Bármennyire is hidegen hagy a cirkusz, ez valahogy megfogott. Nem tudtam feltétel nélkül, szőröstül-bőrüstől elfogadni ezt a világot, ahogy a legtöbb olvasó tette, de voltak benne olyan sátrak és mutatványok, amik nekem is kedvemre valók lettek volna. Az bejáratnál lévő órát magam is megtekinteném, szerintem egész este tudnám bámulni. :) 

Ami NEM tetszett

Az akasztott ember -
Tarot kártya
Maga az írónő festette

A színek, ill. azok hiánya. Megértem, hogy különleges ez a csakis fekete-fehér téma, de én már a gondolatba is beleőrültem. Arról nem is beszélve, hogy ahogy kinyitottam a könyvet szembevágott a fekete-fehér csíkozás. Minden előjött egyszerre: enyhe hányinger, szédülés és fájdalmas szemjojózás. Nem viccelek, tényleg. Igyekeztem minden egyes könyvkinyitásnál elkerülni, hogy akár csak egy pillanatra is a látómezőmbe kerüljön a csíkos rész. Az oldalak széle is fekete festést kapott, ami nagyon sok helyen megfojt, és nem lett ezáltal túl esztétikus.

A végkifejlet. Egész pontosan a meglepetés hiánya. Az írónő elkövette azt a hibát, hogy többször is utalt rá, hogy mi lesz a megoldás a végén. HOGY ÉN EZT HOGY UTÁLOM!  Utálom, mert elveszik az izgulás és a találgatás lehetőségét. A könyv felétől körülbelül arra pazaroltam az olvasási energiám egy részét, hogy azért drukkoljak, hogy ne legyen igazam. De sajnos igazam lett. Miért? Miért nem lehet az olvasóra bízni, hogy a kellő időben (mondjuk a végén) világosodjon meg? Miért nem lehet a meglepetés erejét bombaszerűen alkalmazni? Miért kell ennek előszoba? Persze ezt elegánsan is meg lehet oldani. Nagyon ügyesnek kell lenni ahhoz, hogy egy félig meddig odavetett információról később kiderüljön, hogy az mennyire fontos is volt valójában. Az sem baj, ha sejthető, hogy erre valamiért oda kell figyelni, na de hogy szájba kelljen rágni? Erin Morgenstern sajnos nem ügyes (legalábbis az én ízlésem szerint), tanulhatna Kate Mortontól vagy Diane Setterfieldtől. Remélhetőleg most készülő következő könyvében (ami semmi cirkuszos dolgot nem foglal magába) már olajozottabban fog menni.

Mindent egybevetve nem rossz könyv, stílusában szép és a kitalált világ könnyen fogyasztható. Ajánlom azok számára, akik szeretik a cirkuszt vagy akik egy időre megpihennének a folytatásos regények göröngyös útján.

A magyar kiadás egyébként nagyon igényes (eltekintve a helyenként megfojt fekete lapoktól és a 253. oldalon elírt dátumtól 1890 márciusát írtak 1900 márciusa helyett és ez kissé összezavart), keveréke az amerikai és a brit verziónak. A papíros borítóképben és a piros kemény kötésben a brit, a belső idegesítő csíkozásban pedig az amerikai ízlés köszön vissza. 

Erin Morgenstern:Éjszakai cirkusz

Olyan mintha egyszerre lenne szerelem és veszteség,valamiféle gyönyörű fájdalomban egyesülve.
-Hát ez legalább úgy hangzik,mint amire érdemes várni.-mondja Celia fanyarul.

Csak jót tudok írni erről a könyvről,csillió,millió ötöst neki,kívül -belül tökéletes!!!

Számomra nem volt nehéz befogadni ezt a varázslatos világot,egy cirkusz ami a maga nemében páratlan,egyedi és minden este más meglepetéseket tartogat.Lehet ,hogy csak a képzeleted játszik veled,de ennyi erővel akár valóságos is lehet.

Illúzió ,varázslat,csalás,szemfényvesztés-és mégis hiszem,hogy a cirkusz most is járja a városokat feltűnik,majd ugyan olyan hirtelen eltűnik,üres teret hagyva maga után és szomorúságot.... Marco és Celia pedig ott hintáznak valahol ,valamelyik sátor tetejében,fogva egymás kezét....

A szerző egy csodálatos,fantáziadús világba enged bepillantani ,mi pedig hátradőlve élvezhetjük a varázslatot,miközben rádöbbenünk,hogy lapról,lapra nagyobb a tét!!!


"Furcsa életet élünk mi:városról,városra hajszoljuk az álmainkat."

Mindig is irigyeltem azokat az embereket akik ilyen fantáziával rendelkeznek,akiknek ennyire tágak a lehetőségek.Ennyi érdekes karaktert,figurát tud mozgatni és pluszban még kapunk egy adag izgalmat is,nem elég csak kísérgetni a cirkuszt.
Tökéletesen felépített világ!!

A borító is tökéletes!! Imádom az ennyire igényesen,aprólékosan kidolgozott könyveket amik már ránézésre is tökéletesek.