Arthur és Carly Fleischmann: Carly hangja

Két emlék jutott eszembe a könyv olvasása közben. Pszichiátria gyakorlaton vagyok és az egyik tanár egy idős, demenciával küzdő bácsi segítségével mutatja be az óratesztet (amikor egy óra számlapját kell lerajzolni). Amikor a bácsi végez, a tanár felemeli az elkészült rajzot, a bácsi arcát kitakarva, és ecseteli, milyen katasztrofálisan sikerült. Óra végén megkérdezem a tanárt, nem gondoljuk-e, hogy ez a bácsi számára megalázó volt? A válasz: nem, dehogyis, ő már nem érti mi folyik körülötte.
A másik emlékem egy családon belüli emlék: nagymamám éber kómában, élete utolsó heteiben. Az orvos biztatja anyukámat, nincs értelme bemenni "látogatni a nénit", hiszen már úgysem fog fel semmit, nem érez, nem szenved.

Carly súlyos autizmussal és a kifejező beszéd zavarával küzdő lány, aki első 11 évében azt a benyomást keltette még szüleiben is, hogy nem ért semmit, úgysem tudja mi folyik körülötte. Többnyire artikulálatlanul kiabált, sztereotip mozgásokkal és kényszercselekvésekkel töltve idejét. A szülők terápiás programokban vesznek részt (ABA-terápia - viselkedéselemzésen alapuló terápia), otthonukban szinte együtt élnek Carly terapeutáival, emellett több bentlakásos intézményt is kipróbálnak, hogy legalább a hét egy részére tehermentesítse őket. A terapeuták a viselkedéselemzéses terápián felül képszimbólumok használatával próbálják rávenni Carlyt, hogy közölje igényeit. Ezután a betűket is megtanulja, és egy program segítségével egy napon "hallatja hangját is", azt gépeli: "SEGÍTS FÁJ A FOGAM". Innentől nincs megállás. Carly végül állami iskolába kerül, szerepel a TV-ben, közösségi oldalakon több ezer rajongói kérdésére válaszol és küldetésévé válik, hogy az autizmus "szónoka" legyen. (Miközben testét még mindig nehezen kontrollálja, és miközben minden billentyű leütése kifárasztja...) Facebook-oldalának tanúsága szerint jelenleg egyetemre jár.

Értékes és nagyon érdekes Carly beszámolóit olvasni, egyszerűen azért, mert teljesen új szempontot ad az autizmushoz. Bevallom, Carly írásaiból áradó humor és önreflexió bennem is megkérdőjelezte néha a diagnózis helyességét (C. több alkalommal szerepelt a TV-ben és ott is felmerült, talán nem is autizmusról van szó.) Szakmailag is nagyon érdekesnek találtam Carly élményeit, pl. amit pl. az audioszűrésről ír:

Később kezdtem rájönni, hogy másképp fogom fel az információkat, mint a körülöttem lévő normális gyerekek. Mindig nehezemre esett megérteni, hogy mit mondanak az emberek. Már kisgyerekként is csak egy-két szót értettem egy mondatból, amit valaki mondott nekem. Most már tudom, hogy nem a szavakat nem értettem, hanem az agyam nem tudott közvetlenül a beszélgetésre fókuszálni. Hadd bontsam részleteire neked, hogy kialakuljon a kép a fejedben, mint a CSI-ban, és a többi tévéműsorban. Képzeld el magad egy kávézóban, ahol szemben ül veled egy másik ember. Ő beszélni kezd, és te képes vagy közvetlenül arra figyelni, amit ő mond. Nekem ez így nem megy. Ha a nő, aki letörli az asztalunkat, erőteljes parfümöt visel, akkor az én fókuszom elmozdul. Aztán a mögöttünk lévő asztalnál elhangzó beszélgetés kerül képbe a bal vállam felett. A bal mandzsettám belső oldalát elkezdem le és fel magamhoz dörzsölni. Felfigyelek a kávéfőző suhogó és fütyülő hangjára, amint az más, körülöttem lévő hanggal keveredik. Teljesen lefoglal a látvány, ahogy a kávézó ajtaja kinyílik és becsukódik. Közben már elvesztettem a beszélgetés fonalát, a velem szemben ülő mondandójának nagy részét. Aztán még több illat jön, még magával ragadóbb vizuális információ a kávézóból, még több hanghatás ér, miközben a többi ember beszélget, és aztán azt a szót hallom meg véletlenszerűen, amit a velem szemben ülő mond. [...] Körülbelül másfél évvel ezelőtt alkottam egy kifejezést, audioszűrés. Sok autista csinálja ezt, amit valahogy megtanulunk. Szerintem sem az orvosok, sem a tudósok vagy a pszichológusok nem tudják, hogy mi ezt csináljuk.

Érdekes volt megfigyelni a családon belüli viszonyok megjelenését is az apa narrációja alapján, illetve Carly levelein keresztül. Furcsa volt látni, ezekben az anya mennyire háttérbe szorul. Ő mintha mellékszereplő lenne, csak az intézményes részt képviselné (melyik iskolába járjon Carly, milyen terápiát vegyenek igénybe, milyen programot pályázzanak meg), míg az apa az érzelmeket. Bát micvájára írt köszönőlevelében Carly mindenkit említ, csak az anyát nem. A szülők az első 11 évben és még az azt követő néhány évben is csak a terapeuták segítségével, közvetítésével ismerik meg Carly-t, eleinte szüleinek nem is hajlandó írni. Dühös szüleire azért, mert ignorálták, amikor róla beszéltek, az ő sorsa felől döntöttek, és sokszor a szülők is dühösek Carlyra, minden (türelmetlenségük és kimerültségük miatt érzett) bűntudatuk mellett.

Örülök, hogy magyarul megjelent ez a könyv! Autizmussal küzdőknek reményt adhat, a családjuknak támogatást, szakembereknek egy új szempontot. (Mindamellett hasznos lett volna egy pszichológus  is a könyv lektorálásához, legalább a szakvélemények fordításához. Vannak olyan tesztek -pl. a WISC IV gyermek intelligenciateszt, amik nálunk is használatban vannak, itt jobban mutatott volna, ha a szubtesztek magyarul is használatos nevét írják le. De ez persze igazán mellékes a könyv igazi jelentőségéhez viszonyítva.)

Könyvmolyképző Kiadó
2013

8/10

Könyv trailer:  http://www.youtube.com/watch?v=N1WVzG8HHlc&feature=youtu.be
Carly honlapja:  http://carlysvoice.com/
Carly facebook-oldala:  https://www.facebook.com/carlysvoice
És a róla készült TV-felvétel:  http://www.ctvnews.ca/carly-fleischmann-blogs-about-her-journey-with-autism-1.579345

Tari Annamária: Z generáció

Itt az Y generáció után a Z. A kőkemény számítógépes, virtuális világban élő korosztály. A gyakorló pszichológusnő a 12-25 év közötti korosztályt titulálja ezzel a jelzővel. Vajon minden rendben van körülöttük? Törődik velük valaki? Leginkább persze a szülők? Vagy jobb homokba dugni a fejet?

Mások most a problémák, mint a „mi időnkben”? Én úgy látom, hogy igencsak megváltozott a világ, és a pszichológusnő is ezt próbálja érzékeltetni, szétbontani a generációk közötti, nagyfokú különbségeket. Anno nekem a színes tv is nagy durranás volt, manapság pedig már nem győzöm kapkodni a fejem a legújabb technikai csodák láttán, hallatán, ami a mai kamaszoknak szinte „kijár”. Ezekkel nőnek fel, természetes kellékei életüknek. Ennek persze vannak előnyei és hátrányai is. Mint majdnem mindennek.

Klinikai tapasztalatait veti be segítségként, hogy rávilágítson a mostani, felgyorsult világ veszélyeire. Felnőttként sem könnyű helytállni, a gyermekeknek még nehezebb feldolgozni a mindennapi történéseket. A megnövekedett közömbösség, agresszió bizony kihat gyermekeinkre, és ez kellő segítség nélkül nagyon rossz hatással lehet rájuk. A régi értékrendek egyre inkább kihalófélben vannak, átadásukra szinte képtelenné válunk szép lassan. Hacsak nem állunk a talpunkra és nem látjuk meg mi magunk is az értékeket gyermekeinkben, mindennapjainkban.

A legfontosabb tanulság, amit talán enélkül is tudtunk, de mégis jó, ha időnként figyelmeztetnek rá, a kommunikáció. Ne hagyjuk eltelni az éveket jó kis beszélgetések nélkül!

Dr.Henry Cloud & Dr. John Townsend: Gyerekhatárok

Véleményem szerint folyamatos napirendi téma lehetne, kell-e a gyereknek a korlát? Korlát a nevelésben, meddig hagyjuk őt kibontakozni- kibontakozni jó-jobb és rossz értelemben.

Fel is sorolhatnám a szülői típusokat, azaz hogy vannak a "ráhagyó" típusú szülők, vannak az autokrata-szigorú-csak azt lehet, amit a szülői önkény elvár típusú szülők, és vannak a demokratikus szülők, akik hagyják, de megvannak a korlátaik. Természetesen olyan is előfordul, hogy nem is veszi észre a szülő, hogy ő mindent ráhagy a gyermekére, mert az édesanya amolyan segítőkész típus, a gyermeke az ő szeme-fénye, s ő szívesen segít neki, sőt, engedi őt kibontakozni- sok szülő ezt úgy nevezi, hogy "kreatív"-nak neveli, mire képes.

Ezzel ott van a probléma, hogy a megfelelő korlátok segítik a gyermekek személyiségének fejlődését, segítik a későbbi életben való boldogulásukat.

A "Gyerekhatárok" című könyvben megerősítést kaphatunk abban, hogy jól neveljük gyerekünket, azaz, hogy a gyermekünkkel szemben felállított határaink miatt ne érezzük régimódi, szigorú, zord szülőnek magunkat.

Megismerkedhetünk olyan megalapozott gondolatokkal, amelyekkel azonosulunk vagy megpróbálunk azonosulni.

A könyv rádöbbentett engem arra, hogy nem csak ismerni kell az általunk, családunk által felállított határokat, hanem a gyerekeket is meg kell tanítani ezekre. Meg kell velük értetni, hogy felelősek saját viselkedésükért.

Mivel nekem már "nagyobbacskák" a gyermekeim, így félve olvastam, hogy mennyire kapok én is instrukciókat, ötleteket, javaslatokat, hogy az esetlegesen felfedezett hibáimat elkezdhessem korrigálni. Hiszen a gyermeknevelés a legnehezebb a számomra. ..és minden felelősségteljes szülő számára, de tudom, hogy nem egyszerű. Hiszen ég-föld különbségek lehetnek közöttünk és közöttük, nincs recept hozzájuk, nincs felírandó gyógyszer az elrontott beszélgetésekre, vitákra.

Egyetlen gyógyszer lehet, ha jól az eszünkbe véssük, hogy mi, szülők vagyunk az elsődleges támaszok a gyerekeink számára, a legtöbbet azzal segíthetünk nekik, ha szeretjük őket, ha támaszaik leszünk. De mindenképpen tegyük fel magunknak azt a kérdést: Mit gondolunk, félünk-e attól, hogy elveszítjük a gyerekünk szeretetét, ha nemet mondunk neki?

A könyv segít az olvasó szülőnek abban, hogyan lehet nem csak határokat szabni, kialakítani, hanem határrá válni.

Bemutatja a tíz törvényt:

1. a "Vetés és aratás törvényét", hogy a gyerek úgy tanuljon a hibáiból, hogy nem bántjuk őt meg a szavainkkal;

2. a "Felelősségvállalás törvénye", hogy megtanuljanak felelősséget vállalni saját életükért;

3. "Az erő törvénye": erő szükséges ahhoz, hogy cselekedeteket vigyenek véghez, s ezek által a saját magukat és a körülöttük élőket is megismerjék.

4. "A tisztelet törvénye", amely azt jelenti, hogy a gyermeknek rá kell jönnie, meg kell ismernie a mások határait, és ezeket tiszteletben kell tartania.

5. "A motiváció törvénye": ez azért fontos, mert a motiváció több fokozaton keresztül fejlődik ki a gyermekben, a szülők sem használják ugyanazokat a motiváló eszközöket a különböző életkorokban.

6. " A mérlegelés törvénye" szükséges, hogy különbséget tudjunk tenni ártalom és fájdalom között, és ezt a gyermek is megértse.

7. " A proaktivitás törvénye", azaz segítenünk kell, hogy a gyerekek megtanuljanak megfelelő színvonalú határokat húzni, dühöngés és indulatkitörés nélkül.

8. "Az irigység törvénye". Az irigység egy nagyon jellemző emberi tulajdonság, az emberi természetben különböző mértékben jelenik meg. Meg kell próbálni a gyermeki irigységet átalakítani elfogadássá, hálává és megelégedéssé.

9. "Az aktivitás törvénye" kapcsán megtanuljuk, hogy a problémák megoldása saját maguknál a gyermekeknél kezdődik, az aktivitásra szükség van a boldoguláshoz.

10. "Az őszinteség törvénye" arra tanít, hogy "világosságban" érdemes élni.

A törvények ismeretével és a könyvben leírt 6 lépéssel (a saját határaink ismeretével, a céllal, hogy mit szeretnénk elérni, és egy jó tervvel és kivitelezésével) eljuthatunk oda ahová szeretnénk, elérhetjük céljainkat.

A könyv szerint minden életkorban érdemes elkezdeni az elkésett/megkésett nevelést, vagy az aktuálisan megjelent problémák helyzetek változtatását.

A"Gyerekhatárok" tele van történettel amelyek élethelyzeteken keresztül mutatják be a problémákat és esetleges megoldási lehetőségeiket.

Nem mindennel tudtam azonosulni, de tény, hogy sok mindennél felcsillant a szemem, hogy igen, és így teszem, (talán) jó úton haladok.

A könyvben a Bibliából vett igék is olvashatók az adott témához illően, ami megerősíti, megerősítheti a nevelési elveinket.

Néhol szigorúnak tűnt a mód, pedig tudom, hogy csak a következetesség húzódik meg a mondatok mögött. De sajnos, ahogy olvastam én is rájöttem, hogy halványan nálunk is újra kellene venni a mérlegelés törvényét.

Olvasmányos irodalom, mindenképpen forgatásra, olvasásra ajánlom a gyermekes szülőknek.

4/5

Jodie Hedley-Ward: Lennél Te is szexis anya? : teremts új életstílust anyaként

Feltételezem, hogy sok szülőtársam megbirkózott már azzal a "problémával", hogy szülés előtt kissé másként nézett ki, másként látta a világot, másképp jutott idő szinte mindenre. Szóval megváltoztak a dolgok kívül-belül a csemeték érkezése után.

Jodie Hedley-Ward úgy gondolta, megosztja tapasztalatait, sorokba önti gondolatait, hogyan is élhetne az ember lánya kiegyensúlyozottabb, boldogabb életet gyermekek, család mellett is.

Sok mindenről szó van a könyvben, nagyon széles területet foglal magában, amit át kell tekintenie az olvasónak a saját életében is. Kitér az otthon átalakítására, hogy az mindenkor meleg fészekként szolgáljon a család számára (ha addig nem volt az). De - és talán ez a legfontosabb - az önkép helyreállításával, a magunk elfogadásával is foglalkozik. Szerintem tényleg ez a legfontosabb, mert bár közhelynek hangzik, de saját életemben is folyamatosan tapasztalom, hogy ha belül minden rendben van, akkor nagy gond nem lehet, illetve ha jön is, sokkal könnyebben birkózunk meg vele. Nem beszélve arról, hogy egy magával megbékélt anya sokkal jobban oda tudja magát tenni a család számára is.

Tanácsolja egy ideális heti menetrend elkészítését, gyakorlatilag óráról órára. Lehet, hogy van olyan, akinél ez hatékony lenne, nálam semmiképpen sem. Ha másnapra tervezek is valamit, vagy akár csak pár órával későbbre, két gyerek pár perc alatt boríthatja a dolgot. Úgyhogy nekem valami más megoldás után kell néznem! :-)

Természetes, hogy nem maradhatott ki a "szexi csipke vagy kinyúlt pamut" rovat sem! :-) Ezzel mondjuk mindenképpen egyet értek, de néha azért nagyon jó a kinyúlt macinaciban is elüldögélni egy könyv fölött... (csak ne ez legyen az általános!!!)

Bátorít abban, hogy keressük azokat a "réseket", ahol párunkkal kettesben tudunk elmenni bárhová, akár csak egy sétáról legyen is szó. Ebben is maximálisan egyetértek. Félre kell tenni a lelkiismeret-furdalást, ami éppenséggel az én esetemben nem egyszerű, állandóan küzdök vele, de akkor is menni kell, programokat kell kettesben szervezni.

Hiba, ha a régi életünket keressük, az már rég nem jön vissza, de nem hinném, hogy mindent el kell vetni, felejteni. Szükséges CSAK magunkra is időt szánni, legyen szó moziról, kozmetikusról, bármiről, ami nekünk, és tényleg csakis nekünk kikapcsolódást okoz. Mondjam úgy, hogy néha lehetünk egy picit önzőek?!

Rendkívül ideális, szinte tökéletes életet, családi idillt vázol fel az írónő, ilyen szinte nincs is. De nem is hinném, hogy ezt a célt akarta volna elérni, azaz mindenkor ilyennek kéne lennie a kiegyensúlyozott életnek. Inkább figyelemfelhívásnak, gondolatébresztőnek, életmód (át)alakító célzatúnak tartom a könyvet. Egyértelműen ösztönöz, hogy sokkal többet sportoljak, egészségesebben éljek, béküljek ki önmagammal, hogy mosolygós, vidám anyukát, feleséget lásson a családom, amikor rám néznek.

És hogy lennék-e szexi anyuka? Hát naná!!! :-)

Illia & Co. Kiadó, 2011
Fordította: Kerekes Mónika
Eredeti cím: You Sexy Mother
185 oldal

Torey Hayden: Egy gyerek

"Egy hatéves lány fához kötözte és felgyújtotta hároméves társát. A kisfiú válságos állapotban került kórházba. Van-e élet ezek után a kislány számára?

Ez a könyv csak egyetlen gyermek története. Nem azért íródott, hogy sajnálatot ébresszen. Nem is azzal a szándékkal, hogy egy tanárt megdicsérjenek a munkájáért. Még kevésbé azért, hogy riogassa a békés és boldog tudatlanságban élőket. Nem. Ez a könyv csupán válasz szeretne lenni arra a kérdésre, vajon frusztráló dolog-e mentálisan beteg gyerekekkel dolgozni. Egy dal szeretne lenni, amely az emberi lélek tiszteletére íródott, egy kislány tiszteletére, aki olyan, mint valamennyi gyermekem. Mint mi mindannyian. Valaki, aki élni akar."

Mi az első szó ami eszembe jutott, amikor leraktam a könyvet: az hogy ÚRISTEN, és most rengeteg érzés kavarog bennem, egyszerre vagyok szomorú és dühös, de egy biztos, ez a könyv még napokig nem fog ereszteni. Már az első pillanattól kezdve tudtam, hogy nem fogom tudni majd letenni, tudtam hogy nem lesz könnyű majd megemészteni, de én akkor is akartam. Annyira sebezhetőek a gyerekek és néha észre sem vesszük, hogy mekkora fájdalmat tudunk okozni nekik.

Sheila pici volt a korához képest, bűzlött a több napos pisiszagtól és kosztól. Erőszakos volt, ráadásul az édesanyja otthagyta az autópálya kellős közepén, aki nem volt több mint húszéves. Miután édesapja kikerült a börtönből, azóta ő viseli a gondját a kislánynak. Amikor bekerült Torey osztályába feszült volt és ideges, ő maga nem tudta kezelni a helyzetet ahogyan kezdetben a tanárnő sem. Ám Torey szépen lassan megtörte a jeget és sikerült a bizalmába férkőznie. Minden lépést kétszer meg kellett fontolni, mert ez a kapcsolat annyira törékeny volt, hogy bármikor összetörhetett. Ahogy haladtam a sorokkal, a kislányt én magam is a szívembe zártam, pedig a viselkedése taszított. Nem is értettem , hogy Torey miként képes ilyen türelemmel viseltetni iránta, ám szépen lassan észrevette Sheila vonzó és hasznos értékeit. A tanárnő igazán különleges tehetséggel bír, mert képes volt felismerni és kezelni a kislányt, aki néha olyan volt mint egy vadmacska. Sokáig azt hittem ez a különleges kapcsolat örökre megmarad, ám a sors másképp hozta.

Felmerült bennem a kérdés: mi van akkor ha Torey Hayden csak egy egyszerű tanár? Akkor is tudta volna kezelni Sheilát? Hiszen néha ő maga is belátta, hogy túllép saját hatáskörén és akarva akaratlanul, de másképp lépett fel mint ahogy az elő van írva. Néha igenis az észérvek helyett az ösztöneire hagyatkozott, ami nem biztos hogy minden esetben megfelelő döntés volt. De azt hiszem nem is ez a lényeg, hanem a végeredmény, mert megmentett egy gyermeket.

Óvatosan a könyvvel, mert az ember velejéig hatol és képes beférkőzni az agy minden egyes szegletébe. Készülj fel rá, hogy többször fog kiülni a döbbenet az arcodra, mint az öröm, de néha muszáj szembenézni a valóssággal, hogy összetörjünk és összerakjuk magunkat.

"-Te félsz, William - közölte Guillermo. - Mitől félsz?
Kinyújtottam a kezemet. - Gyere, ülj ide mellém.
Felkelt és odajött. Átfogtam a vállát.
- Ijesztő dolog, amiről beszélünk, igaz?
Bólintott. - Az ágyam alatt néha por van, amikor a mamám nem porszívózik.
- William most nem ez a téma - szólt rá Peter.
- De én félek a portól. Az szokott eszembe jutni, hogy a porszemek valamikor emberek voltak. Lehet, hogy halott emberek vannak az ágyam alatt.
- Ez hülyeség.
- Nem, mert benne van a Bibliában, Peter, hogy porból jöttél és porrá leszel, ha meghalsz. A Biblia mondja. A mamám megmutatta nekem. Kérdezd csak meg Torey-t."

Szy Katalin - Hullámkeltő

 Ezt a könyvet a Bézs.hu magazin jóvoltából olvastam!

Szy Katalin klinikai szakpszichológus, aki onoklógiai betegek támogatására specializálódott. Magánkiadásban megjelent első kötete a Hullámkeltő amely 13 novellát ölel csokorba. Az írások rövidek de artalmuk annál gazdagabb. Bepillantást enged az onkológiai betegek és az őket támogató orvosok hétköznapjaiba és problémáikba. A TÁMOGATÓ szó használata ez esetben nagyon is helyén való hiszen a legtöbb betegen már nem lehet segíteni, nem lehet meggyógyítani és már csak az a biztos, hogy egyszer eléri őket a vég. De novellák mégsem a halálról szólnak. Fonyó Gergely filmrendező szavait idézném:

“Ugyanis ezt a könyvet Rólad írták. Neked, kizárólag, senki másnak. Rólad szól, nem a hírességekről, a nem létező bulvárminta figurákról. Úgyhogy kezdj neki az olvasásnak! Mert itt nem mások életében turkálnak majd, hanem Rád kiváncsiak. Miért vagy itt, mi a fontos az életedben, miért kell úgy a szeretet, és miért gyűlölsz, ha nem szeretnek, miért vagy gyenge, esendő, mégis hatalmas és legyőzhetetlen?”

A lényeg az ember, és az ahogyan az ember érez. Szy Katalin bátor, mert írni mer arról amit sokan még csak gondolni sem merünk. Más emberek érzései viselkedése és szimplán a jelenléte is hat ránk a nap minden másodpercében. De kevés olyan van közöttünk aki szavakba és nyomtatott lapokra merné helyezni azt az érzést amit egy haldokló beteg kivált belőlünk. Mert kimondva kimondatlanul mindenkiben feltámad az élni akarás és ragaszkodás az élethez és az öröm amit azért érünk mert nem tudjuk meddig élhetünk. Kéz a kézben megjelenik ugyanakkor a bűntudat is, mert úgy érezzük tiszteletlenség és nem helyénvaló, hogy örömöt és hálát érezünk más nyomora láttán. De ilyenek vagyunk mi emberek. Furcsák és kiszámíthatatlanok és nehezen megfejthetőek. Olykor a legkissebb problémákat hőlégballon méretűre fújjuk ahelyett, hogy kis lufiként elengednénk a zsinórt hadd lebegjen tova. Nem mindig tudjuk mi a helyes és sokszor bénán viselkedünk. Van sok hibánk amivel meg kell tanulni együtt élni és mások hibáit is el kell fogadni. A nyitott szív és a szeretet, emberi létünk esszenciája.

“Fenyőszaga töltötte be a egész szobát, de kezdett karácsonyi hangulatot árasztani. A szívem tele lett szeretettel, ahogy nézett rám, kérte, könyörgött érte. Könyörgött a szemével, némán, hogy szeressem, bármilyen is ő. És én tudtam szeretettel visszanézni rá, láttam a kisfiút, a kedveset, a bohóckodót, hogy mindent megtenne, csak szeressem. De nem kellett tennie semmit, csak nézett rám, és a szívem tele lett szeretettel...”

Kevés könyv van amire ezt mondom, de ez Kötelező olvasmány. 

John Gray: A férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek

Alcím: Az igazi párkapcsolat kézikönyve

Mikor a kezembe vettem ezt a könyvet (ajándékba kaptam), azt hittem vicces lesz, és könnyed, és szórakoztató, amolyan anekdota gyűjtemény kapcsolatokról, nők és férfiak különbségéről, jó sok sztereotípiával és közhellyel. Már korábban is hallottam róla, és valamiért ez a kép élt bennem.

Kellemesen csalódtam. Sokat tanultam belőle. Nőkről és férfiakról. Magamról.
Segít jobbá tenni a kapcsolatainkat, megértést és elfogadást tanúsítani a másik iránt. Saját magunk iránt.
Rávilágít arra, hogy sok esetben a férfiak és nők közötti különbségek miatt sikertelen a kommunikáció. Mert félreértjük, mert nem úgy értjük, mert mást gondolunk, és mert mást mondunk, vagy egyáltalán nem mondunk semmit. Mások az igényeink, másra van szükségünk, mint amit a másik nem gondol (mert az ő bolygójukon, ahonnan ők jönnek - a Marson vagy éppen a Vénuszon - az emberek másként viselkednek mint mi és más az értékrendjük is). Épp ezért nem is tudja kielégíteni azokat. És a frusztráltság, a kudarc, a harag, az elhanyagoltság érzése csak nő, de ezt sem tudjuk a másik nem számára érthetően megfogalmazni. Miért van az, hogy mi mindent megteszünk egy kapcsolatban, mégsem érezzük boldognak a másikat? Miért van az, hogy majd felrobbanunk, de a másik még mindig nem érti meg, hogy mi zaklat fel, mi hoz ki a sodrunkból, mi idegesít?
Pedig csak meg kéne tanulnunk, el kéne fogadnunk, hogy mások vagyunk, és ennek megfelelően viselkedni, megbocsátani, szeretni.

Megértettem, most már csak el kell fogadni és alkalmazni. Hogy hány csillagot kap a könyv, majd eldöntöm, ha látom, hogy működik-e.

(Persze a stílusa elég szájbarágós, meg amerikai, de tényleg érdemes egyszer elolvasni.)

Eredeti cím: Men are from Mars, Woman are from Venus
Kiadó, kiadás éve: Trivium Kiadó, 2008

Oldalak száma: 274

Cziegler Orsolya - Baj van a gyerekemmel?

„Gyermekeink a mi kisugárzásunkból merítenek erőt, kapnak példát a helyzetek optimális megoldásához.”

Cziegler Orsolya az Én? Te? - Mi! című kötete után újabb darabbal gazdagította a Saxum kiadó „Az Élet dolgai” sorozatát.

Baj van a gyerekemmel?

Ezt a kérdést minden szülő számtalanszor felteszi önmagának és másoknak is. A szerző ezen kötetében a csecsemő és a kamasz kor közötti időszakban leggyakrabban előforduló pszichológiai problémákat és az ezekhez kapcsolódó konkrét panaszokat foglalja össze. Ezzel segítséget nyújt, hogy idejében felismerjük gyermekünk betegségét és megtegyük a szükséges lépéseket. A szülők gyakran bizonytalanok, hogy melyik az a pont ahol szükséges orvost vagy szakértőt bevonni. A könyv olvasása nem helyettesítheti a szakértői vizsgálatot, de iránymutatást adhat ahhoz, hogy melyek azok az esetek amikor elkerülhetetlen segítséget kérni.

A szerző a leggyakoribb pszichológiai problémák mellett egy egész fejezetet szentel a szülők talán legnagyobb félelmének a drog és alkohol problémáknak is.

Rövid, tömör, de annál tanulságosabb olvasmány amely mellőzi az átlagember számára nehezen érthető szakmai nyelvezetet. Ajánlom azoknak akiknek gyermeke van, vagy majd lesz, vagy csak egyszerűen érdeklődik a gyermekek lelki fejlődése iránt.

Daniel Gottlieb: Drága Sam!

Alcím: Egy nagypapa levelei unokájához szeretetről, veszteségről és az élet ajándékairól.

Daniel Gottlieb amerikai pszichológus, aki a harmincas éveiben járva autóbalesetet szenved, és nyaktól lefelé megbénul. Élete hátralévő részét tolókocsiban kényszerül tölteni, ám az emberek, a világ és az élet szeretete segítségével visszatér a munkájához.

Ebben a könyvben az unokájához, Samhez írja leveleit. Samről két éves kora körül kiderül, hogy autista. A leveleket a születésekor kezdi írni, és több mint 4 év elteltével írja az utolsót.

Elmondása szerint Daniel Samnek próbál egy kis útmutatót adni az élethez, ám tulajdonképpen mindenki találhat a könyvben valamit, ami foglalkoztatja, amiből erőt meríthet, vagy csak éppen elgondolkodtatja. Örömökről, az élet szeretetéről, félelmekről, halálról, szeretteink elvesztésével való küzdelmünkről, a kiszolgáltatottságról, a saját és mások másságának elfogadásáról ír.

Sok-sok kis történettel, epizóddal fűszerezve, a saját és mások életéből.

Némely kérdésben segítséget nyújt, bizonyos megoldást kínál, a legtöbb kérdésben tulajdonképpen megmarad a kérdésfelvetésnél, és az olvasóra bízza a válasz-keresést.

Igaz történetekről, örömökről és tragédiákról olvashat benne az ember, ettől lesz megható, megrendítő és hiteles. Leckét kapunk arról, amit úgysem tudunk megérteni, felfogni, amíg mi nem éljük át, arról, hogy vannak dolgok, amiket nem tudunk megváltoztatni.

Nekem a stílusa kicsit túl "amerikai", illetve elég vázlatosnak érzem néhány témánál.

A könyv eladásából befolyó összeget az író az autizmus gyógyításán fáradozó alapítvány támogatására fordítja.

Eredeti cím: Letters to Sam

Kiadó: Park Könyvkiadó, 2008

Oldalak száma: 172

Mohás Lívia - Ki vagy te?

Önismereti könyv önjáró fiataloknak, akik okosak, de néha egy csepp eszük sincs

Időről-időre kezembe fogok egy pszichológiai témájú könyvet. A legutóbbi néhány alkalommal a Saxum kiadó gondozásában megjelenő „Az élet dolgai” sorozatból választottam. A témák nagyon sokfélék így könnyen meg lehet találni az éppen megfelelőt. Bár komoly pszichológiai kérdéseket dolgoznak fel ezek a könyvek, mindezt olvasmányosan teszik és nem többszász oldalon keresztül, hogy a végén már megunjuk.

Mindenki ismeri ezeket az önjáró fiatalokat, jónéhányan talán még emlékszünk milyenek is voltunk a gimiben, középiskolában. A mai fiatalok viselkedésén sokszor megáll az ember esze. Ezért is érdekelt, hogy hogyan látja őket egy pszichológus, hátha nekem is sikerül megérteni. Mohás Lívia ebben a kötetben olyan témákat érint mint a slágerlelkűség, depresszió, kudarckeresés, szekták, alternatív fiatalok stb.

Csupa csupa érdekes dolog amivel talán egy kicsit közelebb juthatunk a mai tinédzserekhez, vagy megérthetjük, hogy régen mit miért csináltunk. Olvasás közben az író kérdéseire válaszolva, egy kis önvizsgálattal (ami sosem árt) közelebb kerülhetünk saját magunk megismeréséhez is.

Ajánlom ezt a könyvet minden önjáró fiatalnak, szüleiknek, tanáraiknak, azoknak akik nem értik ezt a generációt, kisgyermekeseknek, mert úgyis felnőnek egyszer.

Ingrid Noll: A patikusnő

Nem szeretem a krimiket sem a bűnügyi regényeket,ez a könyv mégis felcsigázott.A tartalom alapján azt hittem olyan nőről szól aki hideg-rideg,számító ,méregkeverő dög.Hella ennek ellentéte -a fiatal patikusnő az igaz szerelmet keresi,végre boldog akar lenni és szeretne meg felelni a merev,nyárspolgár szüleinek.Ám mindig rosszul választ....és ezeket a rosszul választásokat,és egyre bonyolódó életét meséli el egy kórházban az ágy szomszédjának.

Hella bármit képes volt megtenni a szerelemért,segédkezni egy gyilkosságban,majd megszabadult egy vetélytárstól-de mindezt olyan "ártatlanul" ,hogy nekem eszembe sem jutott ,hogy Hella tudatában van tetteinek. Bár nagyon pörgős a sztori,és ugye hullák is vannak,Noll olyan humorosan,gunyorosan fogalmaz,hogy elfelejtjük,hogy krimit olvasunk.

Kisebb csavarokkal is megtűzdelte Noll a történetet -de ha leírnám a könyv tartalmát elveszne az izgalom-inkább csak azt tanácsolom,aki kíváncsi egy nem átlagos szerelmi háromszögre,egy átlagos patikus nő életére mindenképpen olvassa el. Egy negatívum,hogy néha Hella nagyon felidegesített a határozatlanságával!-ezért kerül is mindig valami zűrbe.

Michael Greenberg: Süss le, nap!

"A lányom 1996.július 16-án kattant be.Tizenöt éves volt ekkor ,és összeomlása mindkettőnk életét gyökeresen megváltoztatta.-Úgy érzem,csak utazom,csak utazom,és nincs hova visszatérnem-mondta a tisztánlátás pillanatában."

A szerző azt az időszakot örökítette meg könyvében, mikor a lánya Sally egyik percről a másikra a mániás depresszió őrületébe zuhant. Voltak ugyan előjelek, de az apa a lánya érzékeny művészlelkének tudta be a furcsaságokat. Aztán arra gyanakodott, hogy Sally a drogokhoz nyúlt.... Egy nap, mikor Sally saját apjára is rátámadt, kórházba vitte Sallyt ahol lesújtó volt a diagnózis - Bipoláris1, mániás depresszió-túláradó érzelmek, erős vonzalmak és képzelőerő - Virginia Woolf is ebben a betegségben szenvedett. Sally valamiféle messiásnak képzelte magát, akinek az volt a feladata, hogy felnyissa az emberek szemét, és megmutassa nekik,h ogy mindenkiben ott lakik az isten, zaklatta az embereket az utcán, a kávézókban, ha pedig apja vigyázott rá, dührohamokat kapott.

Sally 24 napig volt a zárt osztályon - ahol jóformán csak leszedálták - az orvosok szerint az ilyen betegeknél nincs más választás, hiszen annyira túlpörögnek, hogy akár meg is halhatnak a kimerültségtől. Az orvosok szerint csak várni kell, hogy az illető kijöjjön belőle és kész....

Lassan csökkentették a gyógyszer adagot és Sally mikor tudatánál volt belátta, hogy beteg... Nehéz és hosszú év kellett ahhoz, hogy Sally önálló életet élhessen, a váratlan visszaesések, az örök készenlét, a kiszámíthatatlanság, a gyógyszer romboló ereje és hatása majdnem maga alá gyűrte Sally apját és Sally nevelőanyját is. Az író szerint a legrosszabb ebben a betegségben, hogy nem tudhatod mi lesz a következő lépés, mint például egy rákos betegnél van egyfajta protokoll ami némi biztonságot ad a betegnek, de a depresszióhoz sokszor nem az orvosok adnak gyógyulási útmutatót, hanem magának a betegnek és családjának kell "felébresztenie" a beteget.

Sally állapota éppoly hirtelen javult mint mikor összeomlott, egyik reggel összefüggő párbeszédet folytatott apjával a reggeliről - Michael el sem mert hinni... Azóta Sallynek már kétszer is újra meg kellett küzdenie a benne rejlő szörnnyel.

Izgalmas, érdekfeszítő és egyben lesújtó képet kaphatunk egy olyan betegségről ami örök stigmát jelent annak, akit megtalál. Azt gondolom, hogy aki ilyen helyzetben család nélkül marad, annak sajnos nagyon kevés esélye van arra, hogy életképes maradjon... Bepillanthatunk a zárt osztály világába, az orvosok apatikus nyugalmába a családtagok kétségbeesésével ellentétben,é s magába a betegségbe, és abba a szörnyű helyzetbe, hogy a mai napig vajmi keveset tudunk erről a sokakat sújtó rémálomról.

Annyira közel tudta hozni a szerző a lánya betegségét, hogy olvasás közben folyamatosan attól rettegtem, hogy én is becsavarodom.

Kiadó: Athenaeum

Dr. Ranschburg Jenő: Pszichológiai rendellenességek gyermekkorban

Elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy ez nem az a klasszikusan népszerű pszichológia könyv, amilyeneket Ranschburgtól megszokhattunk. (Amik szerintem népszerűségüktől függetlenül, vagy éppen azért nagyon jók! ) A különbséget már rögtön jelzi az, hogy ezt a Nemzeti Tankönyvkiadó jelentette meg. Valahogy úgy alakult, hogy éppen mindig "pánikhelyzetben" szemeztem a könyvvel; másfél éve vettem, mikor a jelenlegi állásomba kerültem, de olvasni csak egy nyár közepi szorongató állásinterjú rémisztő hatásának köszönhetően kezdtem el.

Nagyon hasznos kis könyvecske ez egyébként. Kicsi, hiszen alig 200 oldalas, de hatalmas témát ölel át. Nemcsak arra vállalkozik, hogy a címben ígért rendellenességeket leírja, a gyermekkori evészavaroktól kezdve, a tanulás zavarain át a neurózisokig, de érinti a különböző iskolák magyarázó elméleteit, illetve az ajánlott terápiás módszereket is. Sőt, a pedagógusoknak és a szülőknek is szolgál egy-két jó tanáccsal. Végig élvezhető stílussal teszi mindezt, jól illusztrálva azt a tényt, hogy egy téma szakmailag igényes bemutatásához nem szükséges 3 latin szakszót beszuszakolnunk egy-egy mondatba!
Szóval kis könyv ez, de annál hasznosabb! Főleg azoknak, akik tanultak már pszichológiát, de kissé megkopott tudásukat szeretnék újra élővé tenni. Nekem mindenképpen hasznomra vált! ;o)




ui.: használható kép sajnos nem lelhető fel a neten, ez is jelzi a tankönyv jelleget, szemben a médiában, nagy plakátokon hirdetett könyveivel szemben...

Jodi Picoult:Tizenkilenc perc

Még emésztettem volna ezt a történetet,de Szeee biztatására már most leirom amig friss a hatás.
Nem hittem volna,hogy az iskolai erőszak témájában érdekes,és elgondolkodtató könyvet lehet irni-azt gondoltam a sablonos véleményeken kivül meg a fekete-fehér dolgok bemutatásánál túl,nem lehet olyat összehozni,hogy az ember ne rögtön zsigerekből reagáljon a történtekre,hanem mögé is nézzen.Nos Jodi Picoultnak ez sikerült..nagyon is.
Tizenkilenc perc sok mindenre elég,tizenkilenc perc alatt megváltoztathatod a világot Peternek ez sikerült-a csendes magába forduló fiú soha nem ártott senkinek,és azt szerette volna ha neki sem ártanak,de a középiskola nem olyan hely ahol elfogadnak olyannak amilyen vagy!Ha nem találod meg a helyed,ha nem veszel fel egy szerepet magadra akkor a többség majd eldönti mi legyen a szereped-eldöntötték ,hogy Peter legyen az áldozat akivel bárki bármit büntetlenül megtehet.Az iskolai erőszak úgymond kevés ahhoz,hogy az ember elveszitse önmagát és a valóságot,kell még hozzá egy család-aki nem úgy szereti Petert ahogy Ő szeretné,és egy barát Josie-aki inkább vállalja ,hogy másnak lássák mint ,hogy úgy bánjanak vele mint Peterrel-talán a fiúban akkor pattan el valami mikor Josiet is elvesziti...
Tizenkilenc percig Peter úgy érzi Ő irányitja végre az életét-válogatás nélkül lövi le az iskolatársait,bárkit aki azon a reggelen meglát-Josiet azonban nem öli meg ellentétben Josie barátjával aki kivételesen két golyót is kap....
A gyermeki gonoszságnál nincs kegyetlenebb,és az emberi butaságnál sincs határtalanabb.Josie ugyan ezt felismeri,csak túl későn.

Személy szerint egyszerűen nem tudtam elitélni ezt a fiút!!Ha valaki hall ilyet (manapság sajnos előfordul)rögtön őrültnek,szörnyetegnek kiáltják ki-pedig ugye senki sem születik őrültnek és szörnyetegnek,a környezet hozza ki ezt a gyengébbekből pont az a környezet aki aztán elitéli!!!
Peter azt hitte megváltoztatta a világot,pedig dehogy.

Üdv.csenga

Feldmár András: Szégyen és szeretet

Jelentem, az első irományom rögtön nem lesz egy hagyományos könyvismertető, maradjunk inkább a hangulat- és élménybeszámolónál...

Feldmárról szinte mindenhol írják, hogy ő egy Kanadában élő magyar pszichológus, meg hogy szemben áll a pszichológia hagyományos útjaival [ezt például a wikipédia mondja], emiatt aztán sok támadás is éri innen-onnan. A szembenállás egyik fő oka, hogy "olyan szépen beszél az LSD-ről, hogy generációkat tud ránevelni a fogyasztására" -ahogy egy addiktológus tanárunk fogalmazott annak idején. Néhány előadása a neten is olvasható, a legtöbbje éppenséggel a Magyar Pszichedelikus Közösség honlapján... :o)
Ebben a könyvében viszont , amely szintén egy előadásának a kivonata, se LSD-ről, se extrém tudatállapotokról nincsen szó, a fő téma itt - a címben is beígért 'szégyenen' és 'szereteten' túl-, a bűntudat és a szorongás. Feldmár mesél, a hallgatóság kérdez, és ebből aztán egy nagyon érdekes párbeszéd kerekedik ki. Feldmárt nekem azért nagyon jó olvasni, mert rövid és tiszta és érthető és pattogós mondatai vannak. Én ezt szeretem. Nincs ködösítés, nyakatekert szakkifejezések, de vannak olyan gondolatok, amik elsőre lehetnek szokatlanok, de aztán rájövünk, mennyire igazak. Nem is bírok többet írni Feldmárról, gyorsan adok neki 10-ből 9-et, és bemásolok egy kis ízelítőt, amely ugyan egy másik előadásából való, de a 'Szégyen és szeretet'-ben is visszatér rá.

"Kétféle akarat van és pszichológiailag vagy lelkileg nagyon fontos tudni, hogy vannak olyan dolgok, amiket lehet akarni és vannak olyan dolgok, amiket nem lehet akarni. Abban a pillanatban, amikor valaki azt akarja, amit nem lehet akarni, akkor szorongani kezd. Na most, hogyha mi nem lennénk olyan hülyék, hogy orvosságot gyártunk a szorongásnak megoldására, akkor nagyon egyszerűen arra kellene figyelni, hogy amikor szorongok, akkor valószínűleg, majdnem, biztosan valamit akarok, amit nem lehet akarni. Tehát például én láttam olyan embereket, akik ahogy kocsit vezetnek és egy piros lámpa közeledik, akkor az izmaikat akaratosan megmerevítik, és - mintha imádkoznának –, azt mondják, hogy „Válts zöldre! Válts zöldre!”. Hát ez az akaratosságnak és a hülyeségnek a teteje. Viszont ezt csináljuk jobbra-balra."

Emellett ajánlom még a róla készült portréfilmet [Van élet a halál előtt?] , nézzétek meg!

stippistop