Kate Chopin: Ébredés

Örültem, hogy megjelent magyarul ez a kisregény, mert angolul már egy ideje megvan, de valahogy nem volt kedvem hozzá.

Igazából azért is szereztem meg, mert angol szakos Molyos ismerőseim többen is nagyra értékelték.

Arról szól, hogy van ez a nő, Edna, aki feleség, családanya a XIX. század Amerikájában, lenn délen, New Orleansban. 2 kicsi gyermeke van, férje dolgozik, ahogy azt kell, ő meg otthon unatkozik, a nyarakat pedig a tengernél tölti egy kellemes társasággal. Itt ismerkedik meg Robert-rel, akivel együtt tölti a napjait és aki közelebb kerül hozzá, mint a férje valaha is.
A nyaralás, a tenger, a természet közelsége, a szabadság szele és persze ez az új, izgalmas ismeretség ébreszti őt öntudatra, hogy ő igazából nem akar tovább a házasság és az élet által a nőkre kényszerített börtönlétben tengődni tovább.
Zajlanak az események, felborítva Edna addigi teljes életét, lelkét és szellemét. A végén viszont valamelyest letisztulnak a dolgok, az írónő nagyon ravaszul feltárja a női lét disszonanciáját.

Egyszerű kis regény ez, mégis vannak benne fantasztikus mondatok, nekem nagyon megragadta az érzékeimet és a gondolataimat helyenként. De legtöbbször csak zajlanak benne a felületes szemlélő által unalmasnak is ítélhető események, viszont ha jobban elmélyülünk benne, látható, hogy Chopin mennyire érzékeny az apró, nüansznyi dolgokra. Ezért emlékeztetett engem Virginia Woolfra, bár annál kevésbé ideges és sokkal tisztább a szöveg, de szerintem ez a nagyszerű fordításnak is köszönhető.

A vége nálam majdnem ütött, tetszett, ahogyan az írónő ebből a viszonylag egyszerű alapszituációból ilyen mély, megcsavart, a regény elejéről származó halvány áttűnésekkel átszőtt helyzetet hozott létre. Ami a mai napig nem veszítette aktualitását, éppen ezért fontos ez a regény.
Nekem a vége olyan volt, mint amikor megszólal az előadás végét jelző hangos gong, de a közönség csak döbbenten ül maga elé meredve a nézőtéren.

W. Somerset Maugham: Színes fátyol

Nagyon szeretem, ahogyan Maugham ír, egy ideje az egyik kedvenc írómmá is avattam. Most sem csalódtam benne, sőt. Talán ez a regénye tetszett eddig a legjobban.

Igazából azt vettem észre, hogy az eddig tőle olvasott Színház, Karácsony Párizsban és ez is, ha belegondolunk, eléggé hasonló, bár az alapszituációk teljesen mások. Mindhárom regényben a főszereplő jellemfejlődését, épülését követhetjük nyomon, mindhárom egy egyszerű szituációból növi ki magát nem akármilyen lélektani mélységekig, mindháromban szerep jut a művészeteknek valamilyen szinten, még a Színes fátyolban is, aminek egyébként nem sok köze van hozzá.

A szövegük pedig... Csodálatosan letisztult, érthető, logikus, a cselekmény illetve a mondanivaló kicsúcsosodásánál pedig briliáns, irodalmi eszközökkel gazdagon tarkított.

Az egyik kedvenc szövegrészem a Színes fátyolban:

Az élénk, színes, változatos és idegenszerű jelenetek olyanok voltak, mint egy szőnyeg, amelyen titokzatos árnyalatokként tűntek föl Kitty képzeletének fantomjai. Egészen valószerűtlenek voltak. A párkányzatos falú Mej-tan-fu egy darab festett vászon volt, amelyet egy régi darabban a színpadra tettek, hogy várost ábrázoljon. Az apácák, Waddington és beléje szerelmes mandzsu nő fantasztikus álarcos szereplők voltak; a többi, a tekervényes utcákon járkáló nép és a halottak névtelen tömeg voltak. Természetesen mindennek, mindenkinek volt valamiféle jelentősége, de miféle? Mintha mindnyájan valami régi rituális táncot jártak volna, amelynek bonyolult fordulatait fontos lett volna tudni, de nem tudta senki, senki.

Számomra ez az irodalom maga.

A Színes fátyol azért is tetszett jobban, mint a másik kettő, mert a lélektani ábrázoláson felül a főszereplő Kitty és férje Edward gyönyörű helyeken utaznak, élnek. Bár a borzalom, a kolera sújtotta városka közepén vagyunk, Maugham mégis csodás szavakkal ábrázolja a kínai tájat, a kultúrát, a misztikus Keletet, ami nekem is a szívem csücske.

És a főszereplő Kitty... Ugyanolyan gyarló és emberi, mint bármelyikünk. Alapból egy ostoba liba, a konvenciók rabja, de nagyon tetszett, ahogy jelleme épülését ábrázolta Maugham és hogy kegyetlen őszinteséggel ruházta fel. Gondolkodtam rajta, hogy Kittynek ez az önmagához való kínos őszintesége vajon butaságából ered-e, de arra jutottam, hogy nem. Igaza volt Kittynek, amikor azt mondta magáról, hogy nem viselkedhetett másképpen lánykorában és házassága elején, hiszen ebben nőtt fel, ezt látta maga körül és a társadalomban mindenhol. Kellett neki egy kínos és súlyos élethelyzet, hogy valódi énje felszínre törjön.

És Edward, a férj. Ő volt a kedvenc karakterem a regényben, mert puszta tekintetével, hallgatásaival és Maugham ezeket körülíró szavaival nagyon-nagyon sok mindent kifejezett. Hát nem ez a zsenialitás?

10/10.

(A filmet láttam korábban, nagyon-nagyon tetszett, annak ellenére, hogy jól elhálivúdiasították a végét.... Naomi Watts és Edward Norton színészi játékai bravúrosak. Kicsit más vetülete van filmen az egész történetnek, sokaknak jobban tetszik a film, de számomra Maugham szövege pótolhatatlan.)

W.Somerset Maugham:A színes fátyol

"Kittynek úgy tűnt,mintha hébe-hóba egy lepel széle egy pillanatra félrelibbenne,s egy-egy röpke pillantást vethetne egy olyan világba,amelynek szépségéről,és jelentőségéről addig nem is álmodott.'

Teljesen véletlenül bukkantam rá az íróra,és a könyv felénél már rajongója voltam.Olyannyira,hogy a molyon már eseményt is kapcsoltam az íróhoz és a többi mollyal együtt olvasom el a lehető legtöbb könyvét.

A történet a 30'as években játszódik,Kitty megcsalja férjét,és naivan azt reméli a nős férfi és Ő hamarosan egymáséi lesznek.Férje rájön az árulásra és választás elé állítja feleségét...Kitty legnagyobb bánatára férje magával hurcolja Kínának egy részébe ahol kolera járvány tombol,férje talán halálát kívánja feleségének,mégis mindenki úgy tudja,hogy Kitty biológus férje oldalán szeretne maradni még ilyen szörnyen veszélyes helyzetben is.

Innentől kezdve ha lehet még izgalmasabb,lenyűgözőbben alakul a történet.A karakterek fejlődnek,változnak és ez annyira leköti az ember figyelmét,hogy lehetetlen Maughammal lépést tartani.Elég sok verzió megfordult a fejemben olvasás közben és örmömre szolgált,hogy Maugham túljárt az eszemen.

-Sajnálom,hogy nincs megelégedve a külsőmmel.Annak,hogy boldogtalannak látszom csak az az oka,hogy már tizenkét éves koromtól fogva tudom,hogy kissé hosszú orrom van.Titkos bánat mindig érdekessé teszi az embert..."

Egyik percben hevesen együtt éreztem Kittyvel,és szántam a férjét,A következő oldalon elítéltem és mindenféle negatív jelzővel illettem.Pár oldallal később rettegtem férjétől és az agyfúrtságától.

Ami nagyon megragadott az a férj jelleme,karaktere.Alig van jelen a könyvben, mégis minden sor mögül minket néz.

Egészen eddig a könyvig féltem,hogy a klasszikus irodalom nem nekem való,túl buta vagyok hozzá.Maugham bebizonyította,hogy lehet olyat írni ami örök érvényű és élvezhető.Férfi létére elképesztő milyen átérzéssel,érzékenységgel ír,lát bele a női lélek rejtett zugaiba.

Alig várom már,hogy megnézzem a filmet is amit 2006-ban mutattak be Edward Norton főszereplésével.1934-ben pedig Greta Garbo alakította Kitty szerepét.

Lev Tolsztoj: Anna Karenina

XIX. század, Oroszország, arisztokrácia.

Egy asszony, Anna Karenina története. Legalábbis mindenkinek ez ugrik be elsőre, ha meghallja a könyv címét.

Ám számomra ez a regény sokkal több volt, mint egy asszony története.

Kezdjük azzal, hogy kapásból három asszonyról beszélhetünk: Annáról, Kittyről és Dollyról. Ők és férjeik viszonyáról, kapcsolataikról, gondolataikról, sorsukról. És akkor még a férjek / szeretők történeteit nem is említettem, Anna férje (Karenin) és szeretője (Vronszkij), Kitty férje (Levin) és Dolly férje (Sztepan Arkagyics).

Mindegyik külön egyéniség, különböző meggyőződéssel, gondolatokkal, elvekkel és érdeklődéssel.

Az alapsztori nagyon leegyszerűsítve a következő:

Anna Karenina a mindenki által irigyelt, csodálatos szépségű asszony beleszeret Vronszkijba, a katonatisztbe és elhagyja férjét és gyerekét.

Mivel kell szembenéznie a bukott asszonynak? Hogyan tagadja meg a pétervári és a moszkvai arisztokrácia, hogyan tiltják el fiától, hogyan alakul a kirekesztettség után kapcsolata szeretőjével, ezek az alap kérdések, ami köré szövődik a történet, de mint említettem ez csak egy szál.

Hogy őszinte legyek, én nem tudtam azonosulni Annával. Sajnáltam őt a depressziója miatt, de valahogy végig azt éreztem, hogy magának csinálta a bajt, és utána mástól várta a megoldást. Kiszekirozta szegény Vronszkijt a világból. És nagyon furcsa volt, hogy csak a fiát szerette, a lányát, aki a hőn szeretett Vronszkijtól született, nem. Úgy gondolt magára, mint áldozatra, aki feláldozta magát, holott nagyon is önző volt a viselkedése.

A legkedvesebb szereplőm Levin volt, Kitty férje, szerettem a bizonytalanságáért, a kételkedéséért, a szerelméért, a sebezhetőségéért, azért, ahogy az élet értelmét kutatta.

Tolsztoj nagyon erős a jellemábrázolásban, a szereplők gondolatainak, érzéseinek tolmácsolásában, úgy hogy az nem tűnik túlzottan filozófikusnak.

Jó a könyv hangulata is, az orosz telek, nyarak, nagyvárosok, vidék, vadászatok, enteriőrök élvezetes hátteret nyújtanak a szereplők mindennapjaihoz.

Az akkori orosz politikai és gazdasági elemzések néhol kicsit soknak tűntek nekem, de azért nem volt vészes.

A több mint 1000 oldal elrettentőnek tűnhet, de viszonylag gyorsan olvasható, életszerű, párbeszédekkel tarkítva.

Érdemes elolvasni annak is, aki nincs oda a klasszikusokért, szerintem mindenki talál benne valamit, amitől gazdagodik.

9/10

Eredeti cím: Anna Karenina

Oldalak száma: 1056 (két kötetben)

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Thomas Mann: A Buddenbrook ház

Én úúúgy örülök, hogy sikerült megint egy ilyen jó klasszikust beválasztanom. Én ezt annyira szerettem olvasni, hogy most nem is nagyon tudok mást, mert még mindig ott vagyok Lübeckben úgy 150 évvel ezelőtt. (Érdekes, Mann nem említi, hogy mely városban játszódik szinte végig a történet, úgy kellett kigugliznom, aztán kiderült, hogy ez Lübeck, az író szülővárosa, és a fiktív szereplői is mintha emlékeztetnének a város egy-két akkori lakójára :))

Egyébként nem volt ez egy vidám történet. Ez nem titok, hiszen az alcíme eredetileg Verfall einer Familie, azaz Egy család hanyatlása.
Mann alaposan meglepett. Persze rengeteget hallottam a nevét, olyanoké mellett mint Dosztojevszkij vagy Kafka stb. és azt hittem, hogy valami sokkal nehezebbre és unalmasabbra kell számítanom. Aztán jól meglepődtem, hogy nem volt benne semmi nehéz meg unalmas. Egy jómódú német gabonakereskedő család mindennapjait mutatja be nekünk Mann a regényben, időnként nagyobbakat ugrálva az időben. 3-4 generáció sorsának alakulását követhetjük nyomon a történet során, kiemelve a legjellemzőbb, legkarakterisztikusabb eseményeket a sorsokból, melyek képesek bemutatni a családtagok jellemét, élethez való hozzáállását.
A fő vonal Johann Buddenbrook konzul 4 gyermekének sorsa: a családért élő Tonyé, aki mindig rossz férjet választ, a céget továbbvivő szorgalmas Thomasé, a szórakozásnak élő Christiané és a mélyen vallásos Klaraé. Rajtuk kívül még jópár szereplővel megismerkedhetünk, családtagokkal és alkalmazottakkal.

Nehéz megfogalmazni, hogy mi tetszett annyira benne. Eleinte talán a gördülékenysége, flottsága, aztán később az, ahogyan Mann bemutatta, hogy milyen apróságok vezettek a hanyatláshoz és a család kihalásához. Aztán a legvégén egy-két témába mint pl. a halál vagy a zene picit jobban belemélyedt az író, ezeket meg azért szerettem mert tényleg hiányzott már a felszín mellett valami mélység is a regényből. Ezekkel mutatta meg igazán az író az írói tehetsége mellett a műveltségét és sokoldalúságát is.

A nem mindig pozitív hangulat ellenére jó volt olvasni, hogy milyen fontos volt anno a tágabb család, a hagyományok, a gyökerek, a család hírneve. Ezek manapság már egyáltalán nem léteznek vagy nem számítanak fontosnak :(

Azt hiszem ez egy olyan klasszikus, amit bátran a kezébe adnék egy kortárs irodalmon szocializálódott olvasónak is, mert mind a nyelvezete, mind a történések "pörgése" nagyon jól olvashatóvá teszik. Úgyhogy tessék Mannt olvasni!
Ha nem lenne annyi minden más olvasnivalóm, most azonnal nekiállnék a Varázshegynek, aztán meg a József és testvéreinek.

És így egy könyv után Mannt gondolkodás nélkül felhelyezem a képzeletbeli kis polcom tetejére Maugham és Capote mellé, mert ott a helye.

Charles Dickens: Kis Dorrit

Nagy elégedettséggel tölt el, hogy Dickens nevét végre így, a címsorba írhatom le a blogban. Egyrészt mert már régen szerettem volna valaki nagynevű klasszikustól olvasni, akinek az írásmódja még tetszik is. Másrészt nagyon büszke vagyok rá, hogy kiolvastam ezt a könyvet, mert azért ez nem volt kis teljesítmény... Próbára tett rendesen ez a több, mint 800 oldalas, apró betűs regény a terjedelme miatt is, meg amiatt is, hogy meglehetősen nehézkesen, kerülőutakon, rettentő szószátyár módon jutottunk el A-ból B-be.

Viszont Dickens stílusa már az első fejezetben megvett magának. Választékos, de nem érthetetlen, finom humorú, nagyon jó emberismeretről tanúskodó.

A történet meglehetősen sokrétű. Legelőször is a címszereplő, Amy Dorrit sorsát követhetjük nyomon, aki a Marshallsea nevű londoni börtönben látja meg a napvilágot, ott is nő fel testvéreivel együtt, mert édesapja adósként ide került és úgy néz ki, hogy itt is fogja leélni az életét. Érdekes ez a börtönvilág, mert a családtagok ki-be járhatnak amikor kedvük tartja, a rabok nem cellákban, hanem lakás-szerű, berendezett szobákban élnek. Úgyhogy az egész Dorrit család gyakorlatilag itt a börtönben éli hétköznapjait, bár csak apjuk az állandó börtönlakó. Kis Dorrit apróbb munkákat vállal házaknál, például varrást, hogy családját segíteni tudja. Egy munkaadójánál ismerkedik meg Arthur Clennammel, aki pártfogásába veszi a fiatal lányt, az ő és egész családja sorsát próbálja egyengetni, már amennyire tudja. És hogy ez hogyan sikerült neki? Na, erről szól a regény.

A történetben nagyon sok mellékszereplő van, akikről listát kellett írnom, ami eddig még sosem fordult elő... Az ő látszólag mellékesnek tűnő történeteiket is meglehetősen részletesen - már-már érthetetlen figyelmet fordítva rájuk - meséli el nekünk Dickens. De a vége felé persze kiderül, hogy egyetlen kis mozzanat sincs feleslegesen említve ebben a nagyívű történetben, mert nagy kerülőkkel ugyan, de minden erecske megtalálja a maga medrét a hatalmas tóhoz, hogy ott kerek egésszé álljon össze.

Nem volt meglepetés a regény vége, mindvégig benne volt a történetben, hogy mi lesz ennek a kedves és szerény, önfeláldozó lánynak a sorsa. A meglepetés - mint említettem - számomra az író fergeteges stílusában rejlik. Nagyon éles szemmel, szociológiai érzékenységgel, hitelesen ábrázolta ebben a regényében gyakorlatilag az egész korabeli angol társadalmat a legalsóbb rétegektől a legfelsőbbekig. A kifejezőkészsége, szóhasználata, humora, iróniája pedig egészen figyelemre méltó. Azt hiszem a fordítás külön megérdemel egy nagy-nagy dicséretet, szerintem nem lehetett egyszerű ezt a meglehetősen aprólékos és bőbeszédű szöveget ilyen frappánsra és nem terjengősre átültetni.

Nagyon szerettem olvasni a könyvet és ha maga a történet nem is kap tőlem maximális pontszámot, az biztos, hogy megértettem, hogy miért emlegetik Dickenst a világirodalom egyik legfontosabb és legnagyobb írójaként.

Nagyon szeretnék még olvasni tőle, a Két város regényét szemeltem ki következő áldozatul. Az szerencsére rövidebb :)

Babits Mihály: Hatholdas rózsakert

Ez nagyon jól esett.
Mert rövid volt. Mert magyar volt. Mert vicces volt.

Kicsit tartottam tőle, mert azért ezekben a régi írásokban sokszor úgy csikorognak a szavak, hogy azt nehéz elviselni. De Babits egyrészt annyira nem régies, másrészt meg valahogy nagyon kifinomultan ír, a téma, a környezet pedig annyira hétköznapi és egzotikus egyben, hogy az csak jó lehet. Azért írom, hogy egzotikus, mert azért hatholdnyi rózsával beültetett kert nem éppen hétköznapi dolog. El lehet képzelni, hogy nyári estéken milyen hangulatot áraszt egy ilyen hely. Na. Egy vidéki kisvárosban Ilka néninek van ez a kertje, a szerbeknek adja el a rózsaszirmokat, akik illatkészítésre használják. Emellett házába albérlőket is fogad, főleg facér fiatalembereket, jelen esetben Gruber Francit (már ez a név is...:D), aki ifjú joggyakornok. És igen, a név és a titulus alapján máris el lehet képzelni az illetőt. Esetlen, nem egy határozott, férfias jelenség, olyan, akit lehet szivatni.

Ilka néni valahogy a kisváros kerítőnője lett az évek során. Az ő hatalmas kertjében gyűlnek össze nyár estéken a fiatalok nagy beszélgetésekre, nevetésekre és persze párt találni. Franci szerencsétlenségére kiszemeli őt a város leghűvösebb és legokosabb eladósorban lévő hölgyeménye, Irén.

Többet nem árulok el, érdemes elolvasni, hogy hogyan szövi Irén a tehetetlen Franci köré a hálóját ill. hogyan adja meg magát végleg Franci. Vagy talán mégsem...?

A novella alcíme az, hogy vidéki komédia. Tényleg az, de semmiképpen nem nagy, könnycsorgatós röhögésekkel van teli, hanem valami nagyon finom humorral, olyannal amit csak egy intelligens, finom úriember tud írni.
Tetszett ez a visszafogottsága, a valódi és szimbolikus rózsaszirmok.
Jó volt, na. Egy újabb magyar kincs.




Megtaláltam az MTV videótárában a belőle készült filmet Tolnay Klári és Tahi Tóth László főszereplésével. Még nem néztem meg, de valahogy biztos vagyok benne, hogy remek.

Jane Austen: A klastrom titka

A molyon Jane Austen Könyvklub indult @Esmeralda vezetésével. Ez volt az első könyv, ami "kötelezőként fel volt adva"... Régebben, olvasva a Büszkeség és balítéletet, és látva a belőle készült, remek BBC sorozatot, azt gondoltam, nincs is olyan ember, aki ne szeretné Austent, hiszen vicces, okos, kellőképpen irónikus regényeket ír. Aztán a könyvklubnak köszönhetően kiderült, nem mindenki van oda a könyveiért, de éppen tőlük olyan színes a klub, amilyen... Viszont az ő szempontjukból talán nem volt túl szerencsés, hogy ezt a könyvet választottuk első Austen-olvasmánynak.

A klastrom titka ugyanis (három elolvasott könyve után állíthatom) nem egy tipikus Austen-regény. Az írónő már az elején siet leszögezni, Catherine-ből hiányzik minden, ami egy valamire való hősnő sajátja. Sem nem elég bölcs, sem nem elég büszke ahhoz, hogy igazi tragika váljék belőle (szemben a Büszkeség és balítélet főhősnőjével, Elizabeth Bennettel). Mi az, amiben mégis különleges? Nehéz másképp fogalmazni: tökéletesen lökött! Meglehetősen naív és éppen annyi fantáziával van megáldva, hogy egyik galibából a másikba keveredjen (a gótikus regények bűvkörében éli mindennapjait, és ezért hajtja a vágy, hogy rejtélyeket derítsen fel). Legyen bármennyire is antihősnő, azért helyén van a szíve, és ő sem kerülheti el sorsát, ami (vigyázat, spoiler!) természetesen egy minden szempontból tökéletes fiatalemberrel való házasságot jelent.

És hogy miért jó Jane Austent olvasni? Mert egyáltalán nem az a habos-babos, rózsaszín szerző, mint ahogy azt egy 19. századi lányregény írójától várnánk. Minden mondata tele van iróniával és csipkelődéssel; és remek jellemábrázoló mindemellett. A klub soros ülésén ráébredtünk, hogy három különböző fordítás van forgalomban; azt mondanám az általam olvasottra, hogy kissé túl modern fordulatokat alkalmaz olykor, ("...netalán mással flörtölt volna...") de összességében véve én elég könnyednek éreztem az egészet. Tetszett a könyv, de kedvenc két okból nem lehet: mert klasszisokkal jobb a Büszkeség és balítélet, és mert néha leül a történet.

8/10

Pearl S. Buck: Nők pagodája

A Csipkeolvasó után elég nehéz volt ráhangolódnom erre a hagyományos szerkezetű, időben lineáris, tanmese jellegű történetre.

A XX. század elején járunk Kínában. Nekem már az is furcsa volt kicsit, hogy ebben a már viszonylag modern korban Kínában még ilyen erősen éltek a régi hagyományok. Persze ez az én naivságom, hiszem pár évvel ezelőtt még lehetett látni akár filmen, akár képen olyan élő kínai asszonyokat, akiknek a század első felében kötötték el a lábát.

A történet az előkelő és népes Vu család története, de legfőképpen a családfőé, Vu asszonyé, aki a 40. születésnapján úgy határoz, hogy ágyast fogad férje mellé és ezentúl a testi kapcsolatot mellőzi a házasságából. Döntését már régen fontolgatta, és bár az egész család a férjével és a fiaival az élen döbbenten veszi tudomásul a fejleményeket, ő tántoríthatatlan. Bölcs elhatározásnak tartja, kellőképpen megindokolja a tettét. Nem sokkal ez után egyik fia mellé egy külföldi tanítót, egy szerzetest fogad, akivel ő maga is sokat konzultál tudományról éppúgy mint érzelmi kérdésekről. André, a szerzetes fenekestül felforgatja Vu asszony látásmódját, aki ezáltal olyan döntéseket hoz családtagjaival kapcsolatban, amelyek alapjaiban változtatják meg pozitív irányba a szereplők életét. Olyan érzésem volt, mintha az európai származású André szimbolizálta volna a keletre betörő nyugati szellemet, ami egyben a szabadság szimbóluma is ebben a merev és régimódi hagyományokkal rendelkező országban. Az más kérdés, hogy nem vagyok teljesen meggyőződve róla, hogy ez kell, kellett-e ezeknek az embereknek, még akkor sem, ha ez az írás ezt sugallja.

Érdekes volt ilyen matriarchális társadalomról, családról olvasni, de még érdekesebbek voltak azok a kinyilatkoztatások, melyeket a szereplők tettek családról, a házasság mibenlétéről, alapvető feladatainkról az életben, szabadságról, szerelemről. Pearl S. Buck nagyon korrekt módon illesztette saját bölcsességeit, meglátásait ebbe a történetbe, finoman, nőiesen, cseppet sem erőszakosan, mint egyes nyugatabbra élő mesterek...:P

Nem mondom, hogy készpénznek veszem az akár a hagyományokban, akár André gondolataiban rejlő bölcsességeket, de elfogadom, hogy ők így gondolkodtak és próbálom kikeresni a számomra használható gondolatokat közülük. Mert merevségük ellenére van valami alapvetően más aspektus, valami bölcsesség a keleti emberekben, amit nekünk elég nehéz átültetni a gondolkodásunkba, de úgy gondolom, ha sikerül, akkor valami egészen újfajta, az életet könnyedebbé tevő személetet tudhatunk magunkénak.

A történettől én többet vártam, valahogy érdekesebbre, felnőttebbre számítottam. Számomra túl mese jellegű volt az egész, a történet léptékével együtt.

A borító viszont valami egészen gyönyörű, élőben még sokkal szebb.

William Somerset Maugham: Karácsony Párizsban

Maugham eddig is gyanús volt nekem egy kiolvasott regényével a hátam mögött, de most már nagyon is valószínű, hogy nekem írt :)

Egy rövidke kis regény ez, mégis annyi, de annyi minden van benne. Mindenféle okosság. De azt hiszem én épp ezt várom az igazi irodalomtól, hogy történetekbe foglalva tanítson az életre, vagy ha nem is épp tanít, de nyújtson megerősítést, aha! élményt. És ez az írás pont ilyen.

Igazából eléggé nyomasztó: a jómódú családból származó ifjú Charley Mason Angliából ruccan át Párizsba, hogy életében először egyedül, családjától távol töltse a karácsonyt egy másik országban. Egy barátját, Simont látogatja meg eredetileg, de a dolgok úgy alakulnak, hogy egy prosti, Lydia lesz mindvégig a társasága ez alatt a néhány nap alatt. A fiatal nő sorsát megismerve Charley poharanként kapja a hideg vizet az arcába, felrázva ezzel őt az álomvilágából: welcome to the real life... És ha ez még nem lenne elég, barátja, Simon is adagolja neki a tutit rendesen, de olyan szinten, hogy Charley szinte csak hápog, nem beszélve a fegyencekről, gengszterekről, dzsigolókról, akikhez ez alatt a pár nap alatt az ifjúnak szerencséje van.

A felnőtté válásról ír tehát Maugham, de valahogy sokkal irodalmibban, mint amit ebben a témában valaha olvastam. Okosan, de nem cicomázva a mondatait, mégis nagyon kifejezően és hatásosan. Konkrét cselekmény alig van, inkább történetek, sorsok, eszmék beleágyazva ebbe a már-már elcsépelt élethelyzetbe (fiatal fiú - érettebb prosti).

És ami a legjobban tetszett benne az az, hogy nem maradhattak ki a művészetek. A festészet, a zene. Persze, hogy ezek a részek tetszettek legjobban a könyvben. Charley ugyanis nagy műkedvelő családból származik, akik az élet egyik fontos alappillérének tartják a művészeteket, különösen a fent említett kettőt. Maugham nagyon lelkesítően írta le a Louvre-ban való látogatást, azonnal meggugliztam minden képet, amit a főszereplőkkel együtt tekintettünk meg. Aztán ahogy megmutatta írásban, hogy a zene hogyan közvetít érzéseket... Nagyszerű. Annyira érezni az egész irományon, hogy Maugham mennyire otthon van a témában, mennyire érzi, tudja, hogy hogyan tudják a művészek a valóságot kifejezni a saját módjukon és mennyire átjön a mondanivalójuk az ő számára is. Mindkét oldalon ott van.

Én ezt is kötelezővé tenném középiskolában (úgy látszik mostanában ez a mániám :P)

Maugham pedig ismét megérdemel egy 10/10-est.




(Az általam olvasott kiadás borítója egyszerűen botrányos....:( nem azt raktam fel...)

A könyvre entropic hívta fel a figyelmemet a Molyon, köszönöm neki!

Kosztolányi Dezső: Aranysárkány

Örülök, hogy végre találtam egy olyan könyvet, ami magába bírt szippantani és nem is volt túl hosszú. Mert mostanában nagyon szenvedtem a könyvekkel, semmi sem volt jó, mert vagy nem volt elég jó, vagy túl hosszú volt, vagy mittudomén. Annak meg főleg örülök, hogy ez a beszippantós végül egy magyar regény lett.

Ez egy olyan történet, aminek az első felében még nem világos, hogy miről, kiről is fog szólni, ami szerintem jó. Kosztolányi lassan, csigavonalban közelít a főszereplő felé, akit direkt nem fogok leírni itt, hogy ki lesz végül. Végül az ő drámája következik be, elkerülhetetlenül.

Az író egy vidéki kisváros gimnazistáit, néhány tanárát, az egyik tanár lányát mutatja be nekünk. A gimnazisták végzősök, érettségi előtt állnak. Tavasz van, illetve nyár eleje, hőség. A fiatal lelkek szenvednek a rájuk nehezedő megpróbáltatás miatt, testük-lelkük egyaránt a nyár és az élet szabadságát áhítja. Feszülten, várakozással telnek az utolsó tanítási, majd az érettségi vizsga napjai, hetei. Ebben a fojtogató hangulatban történnek olyan események, amelyek erősen rányomják bélyegüket az egyik szereplő további sorsára, akinek lelkére olyan súly nehezedik, hogy végül drámába torkollik a történet.

Nagyon tetszett Kosztolányi stílusa. Egész pontosan nem tudom megfogalmazni miért, de pont az éreztem, mint több magyar írónál. Hogy pontosan tudom, hogy miről beszél, írjon le éppen tájat, időjárást, vagy egy érzést, hangulatot, bármit. Annyira magyar, annyira jól ki tudja fejezni azokat az érzéseket, hangulatokat, illatokat, színeket, amik csak itt, a Kárpát-medencében léteznek. Azokkal a szavakkal, melyek idegen nyelvek szótáraiban talán nem is léteznek. A stílusa kristálytiszta, összeszedett. A legjobban nem is a történések megfogalmazása tetszett tőle, hanem azok az eszmefuttatásai, ahogyan leírta pl. Novák Antal ruhatárát, vagy amikor az érettségire készülő fiúk lelkiállapotát boncolgatta, egyszerűen zseniális. Nagy lélek- és egyéb boncnok ő, ahogyan atomi pontossággal képes megfigyelni, ízekre szedni és érzékletesen ábrázolni egy-egy apró momentumot. A lélek legmélyére nyúl úgy, hogy nem rágja szájba az ott zajló folyamatokat, érzéseket. Szeretem Kosztolányit. Azt hiszem Szabó Magda, Németh László, Wass Albert mellett bekerül a kedvenc magyar íróim közé, mert ott a helye.

Nem is adhatok rosszabbat erre az írására, mint 10/10, tetszett!

Charlotte Bronte: Jane Eyre

Egy magával ragadó történet szerelemről, szenvedésről, tiszteletről, hűségről.

Hűségről mások iránt, és hűségről önmagunkhoz.

Jane Eyre, a lowoodi árva történetét szinte mindenki ismeri. Többször megfilmesítették, folyamatosan kiadják könyvben is.

Jane a kis árva kislány nagybátyjának családjához kerül, ahol viszont sem nagynénje, sem unokatestvérei nem viseltetnek jó szívvel iránta, sőt, leginkább megkeserítik az életét. 10 éves korában intézetbe (árvaházba) küldik, amely bizonyos szempontból a szabadulást jelenti Jane számára, más szempontból viszont egy újabb börtönt, és más tipusú megpróbáltatásokat. 9 évet tölt az intézetben, az utolsó időkben már nevelőnőkét dolgozik ott, barátokra is lel, akiktől azonban egytől-egyig, különböző okokból el kell válnia. Egy napon úgy dönt, változtat életén, és elhagyja az intézetet, nekivág a nagyvilágnak.

És itt kezdődik el valami, innentől Jane folyamatosan döntési helyzetekbe kerül, és hol érzelmeire, hol józan eszére hallgatva olyan döntéseket hoz, amelyeket egész további életét befolyásolják.

Számomra lenyűgöző volt Jane bátorsága, ahogy végig hű maradt az elveihez és önmagához, ugyanakkor néha elfogta a bizonytalanság és a kétségek a döntése helyességét illetően.

Azért is tűnt nekem nagyon hitelesnek a történet, mert az egészet Jane meséli el és az ő szemszögéből vizsgáljuk mi is az eseményeket, ugyanakkor a jellemábrázolásoknál igyekszik egész tárgyilagos maradni az író. Merthogy persze azokban is bővelkedik a regény, szép leírásokat kapunk mufurc, de szenvedélyes férfiról, kemény, könyörtelen, de elvű papról, szerény, fegyelmezett iskolaigazgatónőről és sorolhatnám.

A történet végéig Jane nagyon nagy utat tesz meg, részt veszünk személyiség-fejlődésében, együtt sírunk és együtt nevetünk vele.

A szerelmen, emberi érzéseken túl nem nélkülözi a regény az izgalmat, rejtélyt sem, szerintem ez a rész is jól meg van írva benne.

Jane a történet szerint csúnyácska, nem éppen a kor szépségideáljának megfelelő alkat - és ez rendszeresen ki is van hangsúlyozva - számomra mégis megszépült a karaktere, természete és cselekedetei által, és mindig valahogy szép lányként gondoltam rá olvasás alatt.

Az irodalmárok mindenféle párhuzamokat vélnek felfedezni Charlotte valódi élete és Jane története között, ezek ismertetése azonban esetleg majd egy másik bejegyzés témája lehet. A könyv borítóján Charlotte látható.

A könyv kiadásakor is már nagy sikert aratott, még Charlotte életében három kiadást megért.

Összességében nagyon tetszett.

Eredeti cím, kiadás: Jane Eyre, 1847, London

Kiadó: Európa Kiadó, 1991

Oldalak száma: 595

William Somerset Maugham: Színház

Teljesen oda vagyok meg vissza ettől a könyvtől. Valahol meghallottam, hogy ebből csinálták a Csodálatos Júlia c. filmet, amit sokan dicsértek. Nagyon megtetszett, hogy Színház a könyv címe, úgyhogy mentem is érte a könyvtárba. Szeretek színházba járni, ill. szerettem, mert amióta megszületett a lányom, nem voltam egyszer sem :( Szeretem az "élő adást", az eleven hatást, a púderszagot, meg a készülődést, a szépen felöltözést, nálam az egésznek mindig olyan ünnepi jellege volt, ha színházba mentem :)

Igazából a könyv elején megijedtem, mert nagyon kis egyszerűnek tűnt. Egyszerű kifejezésmód, felszínes történések. De aztán ahogy haladtunk beljebb a történetbe, egyre mélyültek a dolgok, míg a végén eljött a csúcspont, ami katartikus végkifejletet adott ennek az alapvetően egyszerűcske történetnek.

Júlia Lambert a 40-es évek Londonjának ünnepelt színésznője. A történet elején Júlia a saját és férje, Michael karrierjének kezdetére emlékszik vissza, majd visszatérünk a jelenbe, ahol a színésznő és rendező-színházigazgató férje már középkorú házaspár. Júlia életében felbukkan egy nagyon fiatal fiú, aki szeretője lesz. Ennek a kapcsolatnak a tükrében bontakozik ki előttünk Júlia ízig-vérig színésznő jelleme, ugyanis világossá lesz, hogy ő a valóságban is színházat játszik, felvesz magára szerepeket, taktikázik-praktikázik, hogy véghezvigyen dolgokat. Ez nem tette szimpatikussá a szememben, ugyanakkor csodáltam azt a fajta önkontrollt, amit magáénak tudott, mivel a legnehezebb pillanatokban is tudott uralkodni magán, nem esett ki szerepéből. De kiderül, hogy azon felül, hogy nagy színésznő, vannak őszinte és emberi érzései is férje, szeretője, plátói imádója iránt, de valahogy ezek sosem kerülnek felszínre.

Igazából a történet folyamatosan csúcsosodik afelé a pont felé, hogy valaki végre Júlia szemébe mondja, hogy képtelen elválasztani a valóságot a színháztól. Ez a valaki végül egy olyan személy lesz, akire nem is számít az ember. De a végkifejlet nem ez, hanem ennek egy csavarja, ugyanis Júlia, aki világ életében ünnepelt, bálványozott, elkényeztetett nő volt, a szeretőjével és fiával való konfrontálódások kapcsán végre eljut egy pontig, amire nem is számítunk (ill. én nem számítottam): hogy amíg eddig a valóságban használta fel a színészkedést, most viszont meglátja, hogy a valóságot kell felhasználnia szerepei megformálása során, hogy megvalósítsa önmagát.

Végül nagyon megtetszett Maugham egyszerű, tiszta, gördülékeny stílusa, nagyszerű jellemábrázolásai. Tényleg olyan volt a regény jellege, mintha egy színdarabot olvasna az ember, ugyanakkor szinte észrevétlenül belekúszik a történetbe néhány nagyon elmés és éleslátó gondolat az életről, művészetről. Egyedülálló szerintem, ahogy egyszerre van jelen a regényben felszín és mély, a színházi világ és a felboncolt színésznői lélek.

Hát azt kell mondjam, hogy a végére katartikus élmény lett. A művészet, művészemberek szerepét, lényegét fogalmazta meg nagyon frappánsan Maugham. Valahogy nem számítottam rá, hogy ezt fogja kihozni belőle: remek!




Ez volt az első, de biztos, hogy nem az utolsó, amit Maugham-tól olvastam. A Színes Fátyol-ra pályázok következő körben.

A Színes Fátyol filmen valami elképesztően jó volt és megvan itthon a Csodálatos Júlia is, de erre mondom azt, hogy ezt nem szabad filmen megnézni, mert nem hiszem, hogy hozni tudja az élmény, a mondanivalót.

Agatha Christie: Mrs. McGinty halott

Mrs. McGinty-t valami éles, súlyos szerszámmal tarkón ütötték. Miután átkutatták a szobáját, elvitték a megtakarított pénzét, ami kb. 30 font volt. Nem törtek be a házba. Semmi nyoma nincs, hogy babráltak volna az ablakkal vagy a zárakkal.

Mrs. McGinty-nek volt egy albérlője, James Bentley, aki nehéz anyagi helyzetben volt, elvesztette az állását, és kéthavi lakbérrel tartozott. A pénzt a ház mögött, egy laza kő alá rejtve megtalálták. Bentley kabátujjára vér és hajszálak tapadtak – a megfelelő vércsoport, s a haj is azonos. Első vallomása szerint a holttest közelében sem járt, így hát a vér nem kerülhetett a kabátjára.

Mr. Bentley tárgyalása már megtörtént és halálra is ítélték, de a nyomozást vezető rendőr nem hiszi el, hogy ő a tettes. Hercule Poirot-hoz fordul segítségért. Poirot szerint Mrs. McGinty többet érhetett potom harminc fontnál. Vagy többet az, amit tudott. A békés dél-angliai falu Broadhinny, nem olyan mint amilyennek látszik. Poirot-ra vár, hogy kiderítse, ki kicsoda a sok gyanúsan viselkedő ember közül. S most egy híres krimiírónő is segít nyomozni, akit az írónő önmagáról mintázott.


A könyv végig izgalom alatt tartott és milyen lenne az az aAgatha Christie könyv, ahol csak egy halott lenne. Lehet izgulni, jó krimi vagy csak én vagyok elfogult.

Tormay Cécile: Emberek a kövek között

Korábban, a saját blogomban már említettem, hogy milyen méltatlanul van mellőzve ez a nagyszerű magyar írónő, hiszen sokan még a nevét sem hallották soha. Ez a viszonylag korai műve egy kisregény. A dalmát hegyekben, az Adriai tengerpart közelében játszódik. Szokatlan helyszín, pedig ha belegondolunk ez a terület valamikor Magyarország része volt... Nem tudok mást mondani, mint hogy Tormay gyönyörűen ír. Ahogyan a fenyves, zordon sziklás hegyeket, a természetet ábrázolja, az valami csodálatos. Élénken láttam magam előtt mindent, amit leírt, pláne, hogy épp 2 hónapja jártam arra - és bár sok minden változott azóta, azért a kopár sziklák és a dús növényzettel borított hegyoldalak ugyanazok.

A történet egyszerű, nem is lehet más ott a hegyek apró falvaiban, egyszerű emberek között. Egy fiatal lány, Jella történetét meséli el nekünk az írónő, akinek édesanyját a falu a szájára veszi, ezért el kell menekülnie a faluból. Apja messze dolgozik a bányákban, csak ritkán jár haza. Ezért Jella nagyon fiatalon magára marad. A magány, kiszolgáltatottság egy apjánál is idősebb ember karjaiba sodorja, aki bár nagyon szépen bánik a lánnyal, nem a nagy szerelem. Aztán eljön az is egy fiatal fiú személyében, de a hatalmas érzelmek tragédiába fulladnak... A történet nekem annyit mondott, hogy ezek az egyszerű embereknek is ugyanolyan bonyolultak az érzései, mint bárkinek, még akkor is, ha nehezen tudják kifejezni őket, de ettől még ott vannak, sőt, sokszor sokkal nagyobb intenzitással működnek, mint egy "civilizáltabb", modern emberéi... A történéseken kívül nagy hangsúlyt kap a környezet ábrázolása, de ez nem zavaró, sőt. Hiszen ott a hegyekben, azon a néhány emberen kívül nincsen más, csak a természet, amely nagy szerepet tölt be az ottaniak életében.

Az írás nagyon emlékeztetett Wass Albert Funtineli boszorkányára. Ugyanaz az egyszerűség, szépség, tisztaság, szomorúság, tragédia. De Tormay ezt korábban írta annál.

És ekkor, amint ott feküdt a földhöz tapadva, úgy érezte, hogy a szíve nem is az ő mellében ver, hanem alatta a kövek között; úgy érezte, hogy az ő vére hajtja a kis források lüktetését a mohában, az ő lélegzete rezgeti lassan, lassan az irtásban a havasi füvet…
Egy néma, nagy találkozás volt ez, egy rejtélyes összeolvadás.
És Jella ettől a naptól fogva biztosan tudta, hogy ő meg a hegyek egymáshoz tartoznak.

Charlotte Brontë: Az angoltanár

Két különböző címmel, fordításban és borítóval is megtaláltam ezt a regényt.

Hogy melyiket olvastam el végül? Aki ismer, tudja, hogy szeretem a szép dolgokat és nem mindegy számomra az esztétikai igényesség. Ennek ismeretében és a mellékelt képek alapján könnyen kitalálhatjátok, melyiket választottam...

(Viszonylag ritkán írok egy könyv borítójáról, és általában nem is nagyon húzom fel magam egy-egy rosszabbul sikerült példányon, de ez kiverte a biztosítékot.)

A három írói tehetséggel megáldott Bronte lány közül a legidősebb, Charlotte regénye az 1800-as évek közepén, Brüsszelben játszódik. Az arisztokrata családból származó, de árva fiú, William Crimsworth, húszas évei elején, miután elhagyja az angliai iskolát, leszámol zsarnok bátyjával illetve nagybátyjaival, és Brüsszelbe megy, hogy szerencsét próbáljon. Itt egy fiú- és egy leánynevelő intézetben is kap állást, angol tanári minőségben. Az iskolaigazgatónő mesterkedései, egy új tanítvány érkezése az angol órákra, ármánykodás, szerelem, becsület, tisztesség a témái az írásnak.

Amiért tetszett, és különbözött az eddig olvasott, hasonló korban játszódó regényektől:

- Érdekesek a korabeli Brüsszelről szóló leírások. Charlotte járt Brüsszelben, így utazásai során szerzett élményeiből táplálkozott az íráskor. Rengeteg különböző nemzetiségű ember gyűlt már akkor is össze európai különböző tájairól a városban, jól átjön ez a sokszínűség a leírásokban.

- A történetet a főhős, William meséli el, így egy férfi szemszögéből kaphatunk bepillantást egy lányiskola falai közé és egy kicsit a férfilélek rejtelmeibe (persze ez csak illúzió, hiszen egy nő írását olvassuk valójában).

- A választékos jellemábrázolásokon túl vannak nagyon jó hasonlatok, képek az írásban, egyik kedvencem ízelítőül (az iskolaigazgatónő próbálja feltérképeni főhősünk lekét és gyenge pontját és ezáltal behálózni):

"Időnként kellemesnek is találtam a mesterkedéseit, s könnyedén kitértem előlük. Jóleső érzés töltött el, ha hirtelen megfordultam, és félig-meddig csúfondárosan a szeme közé mosolyogtam - amikor azt gondolta, közel jár már a győzelemhez - s aztán láthattam alig leplezett, szótlan csalódottságát. Mégis rendületlenül folyatta a kísérletezést, s be kell vallanom, hogy amikor tapogatózó, keresgélő ujja az ékszeres ládika legapróbb zugát is bejárta, végül megtapintotta a tikos rugót, egy pillanatra felpattant a fedél, s kezeit a bennt nyugvó ékszereken pihentette. De vajon, hogy elcsente és összetörte-e, vagy hogy a fedél hirtelen rácsapódott-e az ujjára - nos, ezt megtudhatja a kedves olvasó, ha továbbhalad."

Eredeti cím/kiadás: The Professor/1857

Kiadó: Lazi Kadó, Szeged

Fordította: Barcza Gerda

A borító (a szebbik) Jean Beraud L'Attente' című festményét ábrázolja

Agatha Christie: A fogorvos széke

Nátha ide vagy oda, végül mégis elmentem Rómába. És mivel elég korán kiértem a reptérre, valami olvasnivaló után néztem, így találtam az újságosnál ezt a könyvet.

Poirot a szokásos féléves fogorvosi ellenőrzésre megy fogorvosához. Ez az egyetlen helyzet, ahol a kicsit különc, saját magával nagyon elégedett, belga nyomozó kiszolgáltatottnak, sebezhetőnek, kicsinek és "egynek a sok közül" érzi magát.

Miután szerencsésen túl van a megpróbáltatásokon (egyébként semmi extra, egy új tömés és egy tömés-csere), hazamegy, hogy jól megérdemelt ebédjét elfogyassza, mikor megcsörren a telefon. Fogorvosa öngyilkos lett!

Poirot-t természetesen nem elégíti ki a hivatalos magyarázat az öngyilkosságról, és kezdetés veszi a nyomozás. Természetesen lesznek még további hullák is a történetben, illetve az elmaradhatatlan fordulat a végén is meg van. Klasszkus krimi, amely a gyilkossággal kezdődik, nem tudjuk ki a gyilkos, és mi is együtt törhetjük a fejünket a szereplőkön, a bizonyítékokon és a gyanús mozzanatokon.

Nagyon szeretem a Poirot filmeket. Megkockáztatom, Agatha Christie történetei a nagyon ritka példái annak, amikor a film jobban élvezhető, mint a könyv. És nem azért, mert Agatha Christie nem ír jól, hanem azért mert a filmekben annyira jól el vannak kapva a karakterek. Olvasás közben is látjuk magunk előtt a furcsa bajúszú, tojás fejű, kifogástalan modorú nyomozót, aki meg van győződve saját tökéletességéről és mindig felgöngyölíti a gyilkosság mögött rejtőző inditékokat és eljut a bűnöshöz... David Suchet telitalálat volt a szerepre.

A repülőtérre és a repülőútra tökéletes olvasmány volt...

Eredeti cím: One, Two, Buckle my Shoes

Kiadó: Európa, 2009

Oldalak száma: 236

Lewis Carroll: Alice Csodaországban

Tegnap valamit kerestem a könyvespolcon, és a hátsó sorban észrevettem a gyerekkori meséskönyvem. Úgy éreztem, muszáj elolvasnom. Nem véletlenül, hiszen ez a meseregény felnőtt korban is épp annyira élvezhető, mint kisgyerekként.

Charles Lutwidge Dodgson (írói állnevén Lewis Carroll), az oxfordi matematika professzor, anglikán pap és fényképész 1865-ben írta ezt a történetet, mely ma is időtálló, bölcs és szórakoztató.

A mese olvasása közben egy kislány, Alice álma elevenedik meg előttük, melyben érdekes és nem mindennapos kalandokba és helyszínekre keveredik, hol megnő, hol összemegy és nagyon élvezetes párbeszédeket folytat újonnan szerzett barátaival és ismerőseivel, Nyuszival (dr. Nyuszi Alajos), Hernyóval, Fakutyával, Április Bolondjával, Kalapossal, a Szív Királlyal és a Királynővel.

Humor, bölcsesség, a világ dolgainak felismerése és magyarázata egy kislány álmán keresztül. Szerintem zseniális. Kosztolányi Dezső fordította és nagyon jó munkát végzett: a szójátékok, versek, rímek magyarul is tökéletesek. Az általam olvasott kötet Szecskó Tamás rajzaival válik teljessé.

(Egyébként a figurákon keresztül Carroll a Viktória korabeli Anglia karikatúráját is nyújtja).

Az alábbi idézettel ajánlom mindenkinek, aki szeretne magának egy szép délutánt szerezni egy felejthetetlen történettel.

"Lehet, hogy az emberek csak a borstól olyan mérgesek - fűzte tovább gondolatait, és nagyon örvendett annak, hogy valami új igazságot fedezett föl. - Az ecettől lesznek savanyúak, a kinintől keserűek és a törökméztől édesek. Bárcsak köztudomásúvá válna mindez, akkor legalább a felnőttek nem lennének olyan szűkmarkúak a cukor osztogatásában."

Eredeti cím: Alice's Adventures in Wonderland

Kiadó: Móra Ferenc Könyvkiadó

Kiadás éve: 1974

Oldalak száma: 98

F. Scott Fitzgerald: Az utolsó cézár

Fitzgerald utolsó regénye. Pontosabban fél regénye. Befejezetlen, hiszen a 6. fejezet írása közben, 1940-ben szívroham érte és meghalt. Jegyzetei és levelezése alapján azonban kapunk egy képet arról, milyen befejezést szánt a történetnek, mely 1935-ben játszódik, és részben az író, részben pedig egy nagy producer lánya, a 25 éves Cecília meséli el. A főszereplő Monroe Stahr, a karizmatikus zseni producer, aki nagyon lentről jött, fiatalon elvesztette feleségét, a gyönyörű színésznőt, 35 éves korára mindent megszerzett, amit ember megszerezhet, van hatalma, pénze, egy dolog hibádzik: nincs szerelme.  Az ő történetén keresztül kapunk bepillantást Hollywood fénykorába. Nem a csillogást, fényűzést, hírességet állítja a középpontba, hanem a nagy (film)gyár működésébe, mindennapjaiba leshetünk bele.

Nagyon érdekes, ahogy megoldja, hogy ketten mesélik a történetet. Érdekes volt számomra azt is látni (az író jegyzeteit, vázlatait olvasva), hogyan áll össze egy regény, Hollywood világán kívül belepillantani egy kicsit az írói kulisszák mögé is.

Élvezetes és elgondolkodtató olvasmány, de hát nem is vártam volna rosszabbat az Elveszett Nemzedékhez tartozó, alkoholista és drogfüggő, különc írótól. A Nagy Gatsby-vel Fitzgerald szerintem saját magának is feladta a leckét, de ez a regény is legalább olyan jó lett volna, ha be tudja fejezni.

Egyetlen problémám a kiadással, hogy rengeteg elütés van benne.

Ahogy egy topiktársunktól megtudtam, a regényből film is készült Robert de Niro főszereplésével Az utolsó filmcézár címmel.

A filmet nem láttam, de szeretném megnézni, mert a könyv nagyon tetszett, jó szívvel ajánlom.

  Eredeti cím: The Last Taycoon

Kiadó: Kalligram

Oldalszám: 240

E. M. Forster: Szoba kilátással

Annyira imádtam a könyvet, hogy szinte félve írom ezt a bejegyzést, úgysem sikerülhet visszaadnom a hangulatát, finom humorát, bájos kis képeit. Régi rajongója vagyok amúgy is a történetnek, hiszen első filmes feldolgozása (most fedeztem fel, hogy van egy újabb is) nagy kedvenceim közé tartozik.

A történet Firenzében kezdődik, ahol az 1900-as évek elején az angol középosztály színe-java, és kevésbé színe-java találkozik össze. Az első részben a Bertolini panzió lakóit ismerhetjük meg: Miss Lucy Honeychurchot és irritáló gardedámját, a már erőltetetten különc írónőt-Miss Lavisht, két tiszteletest, illetve egy túlságosan is őszinte apa-fiú párost, Emersonékat, akik nyitott, közvetlen viselkedésükkel felbolygatják a panzió lakóinak, főleg Lucynek a nyugalmát. Egy viharos csók után Lucy Rómába menekül, ahol megismerkedik Cecil Vyse-sal, a kissé bosszantó, sznob, ám társadalmilag kívánatos úriemberrel, akinek végül odaígéri a kezét. Visszatérve Angliába azonban hamarosan, épp Cecilnek köszönhetően, ismét Lucy látóterébe kerülnek Emersonék, akiknek hatása alól már nem vonhatja ki magát.

Ahogy feljebb is írtam, nagyon tetszett a regény. Kissé csodálkoztam ugyan, hogy ez a Forster, aki férfi volt, a századfordulón micsoda feminista felhangú könyvet írt... A fogalmazás egyébként végig gördülékeny, finoman vicces. Aranyos, különc kis karakterek sorakoznak a könyvben, s még a kevésbé népszerűek (pl. Charlotte és Cecil) is olyan szépen, árnyaltan vannak kidolgozva, hogy végül megesik rajtuk az ember szíve. Lucy családja és az öreg Emerson meg egyszerűen imádnivaló! Azt hiszem, a könyv bevonult a kedvenceim közé, egyedül a függelék hangolt le teljesen, ami a szereplők további sorsát írja le, de azt igyekszem elhallgatni magam előtt. Viszont itt egy kis ízelítő a könyvből. Hát nem aranyos?

"Az olvasó most nyilván azt gondolja: "Lucy szereti a fiatal Emersont". De az olvasó Lucy helyében már nem találná ezt nyilvánvalónak. Könnyű dolog beszámolni az életről, de annál nehezebb megélni, s bizony örömmel fogadjuk, ha személyes vágyainkat az idegesség vagy más hasonló jelszó leple alá söpörhetjük. Ő Cecilt szerette, George idegesítette; magyarázza hát el a kedves olvasó neki, hogy a kifejezéseknek helyet kéne cserélniük."