A beavatott lázadó

Veronica Roth sorozata már itthon is megelőzte a hírnevét. Nagyon sokan várták már, hogy itthon is olvasható/elérhető legyen. 

Az értékelések alapján a legtöbben elégedetten teszik le a könyveket az olvasás végén, és vannak akik döbbenten csukják be az utolsó sor után. Én az utóbbi kategóriába tartozom. Sajnos. 

Fülszöveg (A beavatott):

"EGYETLEN DÖNTÉS
alapján megtudhatod, kik az igazi barátaid
EGYETLEN DÖNTÉS
meghatározhatja az értékrendedet
EGYETLEN DÖNTÉS
örökre megmutathatja, kihez és mihez vagy hűséges
EGYETLEN DÖNTÉS, AMELYTŐL MEGVÁLTOZOL

Beatrice Prior az antiutópisztikus Chicagóban él: az itteni társadalom öt csoportra tagolódik, melyek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Ők az Őszinték, az Önfeláldozók, a Bátrak, a Barátságosak és a Műveltek. Az év egy bizonyos napján a mindenkori tizenhat éveseknek el kell dönteniük, melyik csoporthoz kívánnak tartozni. Ennek kell szentelniük életük hátralevő részét. Beatrice ingadozik aközött, hogy a családjával maradjon-e, vagy végre önmagává váljon. Ez a két lehetőség kizárja egymást. Végül olyan döntést hoz, amely mindenki számára meglepetést jelent – még önmagának is."

A fülszöveg utolsó sorába hadd kössek bele egy picit.  Tris döntése egyáltalán nem okoz meglepetést az olvasónak, hisz ha nem így lenne, akkor nem lenne miről szólnia a könyvnek. Az egész befejeződne a választás napján. De mivel nem így történik, ezért tovább olvashatjuk a főszereplő hihetetlen és kalandos történeteit.  (Csak én ettől nem érzem magam szerencsésnek - de ez más kérdés). 

Az első rész még nem is piszkálta meg annyira lelki nyugalmam kicsiny tavát. Hozta a ma már oly népszerű tini disztópia sablonos elemeit, egy picit tekertek rajta, de amúgy semmi különös nem volt benne. Adott egy főhősnő, akiért izgulhatunk (Tris Prior) hogy túléli-e és egy főhős, akitől azt várjuk, hogy szerelmet valljon nevezett főhősnő iránt (Négyes) és lehetőleg mentse is meg. Eddig minden okés. 

A bajok ott kezdődnek, amikor Tris valódi énje beköszön a Bátrak főhadiszállásán. Hamar ráéreztem, hogy én ezt a lányt bizony nem fogom kedvelni. Az hagyján, hogy nem veszi észre a nyilvánvalót (a bátyja olvasás iránti szeretete) de ridegsége és megvető érzései Al iránt (akit első éjjel sírni hall) kifejezetten idegesített (ő bezzeg sírhatott, amikor kigúnyolták kislányos alakja miatt - ami érthető persze, de ezzel is bizonyította, hogy mekkora hipokrita, amit neki szabad másnak nem). Ok, Al sem volt szent, de aki 16 évig nevelkedett az Önfeláldozók között, nem hiszem, hogy így gondolkodik (már csak azért sem, mert azt bezzeg betanulta az előző csoportjában, hogy az egymás iránti érzéseket nem mutogatjuk nyilvánosan - bizonyította mindezt, mikor nem tetszését fejezte ki mások csókolózása láttán). 

Lássuk mi volt még. Az önellentmondások sorozata. SPOILER!
Például: ha törölni kell a felvételt, amin képes kitörni a szimulációban az üveget, akkor hogy a csudába nem volt ez gyanús senkinek a fővizsgáján?

Tris akár Művelt is lehetett volna. Ezek után nem értettem, mit nem ért már elsőre az "Elfajzott" kifejezésen. Teljesen világos volt a képlet a vizsgáztató nő reakciójából és elszólásaiból, akkor hogy a csudába nem érti meg valaki olyan, aki ráadásul ebben a világban élte mindig is az életét. 

A falat a Bátrak védik ugye. A Barátságosok viszont ki be sétálnak kedvük szerint. A falon túl nincs védelem. Tris (és úgy az egész lakosság) hogy a csudába nem gondolkodik el ezen? Ki vagy mi védi meg a Barátságosakat? Az állítólagos veszély csak a városiakat és a falat fenyegeti? Többször említik, hogy mennyire bátor munka a falnál szolgálni... aha... miért is? Nem történik ott soha semmi. 

Ez a nem tartjuk a kapcsolatot a többi csoport tagjaival, egy akkora hülyeség. Hogyan fogjanak össze a jövőben ha nem is ismerik egymást és a szokásokat? Még a suliban sem barátkoznak egymással. Mi a fenéért kell nekik egyáltalán közös iskolába járniuk? 

És végül maguk a Bátrak. Ez a dolog, hogy a vonatról le föl ugrálgatnak... nem vette be a gyomrom. Most komolyan csak a Bátrak használják a vonatokat? Mert? Miért is? 
SPOILER vége. 

Rendben, a könyv vége még úgy végződött, hogy a folytatást szívesen el akartam olvasni, így vezetett még egy utam a könyvtárba. Csodák csodája, bent volt, így hamar olvasni kezdtem. Most nem tudom eldönteni, hogy szerencsés voltam-e ezáltal vagy inkább épp ellenkezőleg.

Fülszöveg (A lázadó):

"Egyetlen döntésed hatására megváltozhatsz – vagy akár meg is semmisülhetsz. Minden egyes választásunknak megvannak a maga következményei – Tris Prior is megtapasztalja ezt, amikor nyugtalanság s zavar támad körülötte a társadalom valamennyi csoportjában. Meg kell próbálnia megmenteni a szeretteit – és önmagát –, miközben újra meg újra szembesül a fájdalom, a megbocsátás, az azonosulás, a hűség, a politika, a szerelem és a szeretet kérdéseivel."

Kevés olyan könyv volt még a kezemben, amikor azért szurkoltam, hogy a főhőst puffantsák le mielőbb. Tris nem hogy nem volt szimpatikus számomra ebben a részben (sem), de kifejezetten ellendrukkeri érzelmeket váltott ki belőlem. Jó párszor kívántam, hogy végre vágja már képen valaki, mert akkor talán észhez tér. Az első részhez képest nem hogy fejlődött volna a karaktere, inkább sokat romlott. 

Nagyon sok volt benne az önellentmondás is (még több, mint az elsőben). Pl: SPOILER! Amikor a Bátrak visszamennek a központjukba akkor festéklövedékekkel kiiktatják a kamerákat. Na de mit csinálnak a mikrofonokkal? :O Mert ugye az első részben azért kellett annyira csöndben sutyorogni, mert mindig mindent hallottak.

Voltak még más nyalánkságok is. Például hogy a fenében lehet, hogy olyan legendának, mint Négyes nem ismerik fel az arcát a csoporttársai? Lefogadom, hogy sokszor mutogatták ösztönzésképpen a bátraknak. A nevét mindenki ismerte, akkor az arcát, hogyhogy nem?

Másik: minden vegyszert a Műveltek állítanak elő. De nem ismerik az igazságszérum összetevőit? Vagy tételezzük fel, hogy az Őszinték valahogy összekapták magukat annyira agyilag, hogy maguk állították elő. Akkor is rá kellett volna jönnie a Művelteknek, hogy miből áll vagy valami hasonlót is előállíthattak volna.

Tris máskor mindig arra hivatkozik, hogy mennyire kegyetlen tud lenni és hogy a kiképzés megtette nála a hatását. Ha tiszta fejjel gondolkodott volna, akkor 1: a három öngyilkosjelölt közül nem egy kiképzett bátort hagy lezuhanni, hanem (és sajnálom, hogy ezt kell leírnom), de a kislány zuhant volna le. Mert minden fegyveresre szükségük volt abban a helyzetben. Egy kiképzett katonától ilyen döntés lett volna várható. 2: amikor a sikátorban találkoznak Jeaninnenel és Peterrel nem fordultak volna vissza a társaikhoz „segíteni” hanem egyszer és mindenkorra megcélozták volna a nő fejét és véget vetnek az egész háborúnak. De neeeem… 

Fenti kiképzés eredményeként Tris teljesen tisztában lett volna azzal is, hogy a fegyvertől való félelme nagyon is veszélyes bajtársaira nézve (ha már saját magára nem gondol). Hamarabb szólt volna erről az apró kis kellemetlenségről és nem tagadta volna. Sőt! Megkockáztatom, hogy a folytonos rinya helyett (ugye mennyire meg kellett vetni Alt kedves Tris?) megpróbált volna tenni ellene és Tobias segítségét kérte volna. Ha nem ezt, akkor éppen azt titkolja előle, hogy lelőtte az egyik barátját és emiatt rémálmai vannak. (Ha valakit tényleg annyira szeretsz, az ilyeneket elmondod neki. Négyes megtette, Tris  pedig nagy ívben tesz arra, hogy ezt a bizalmat mondjuk akár viszonozhatná is). Bravó Tris! 

SPOILER vége.

Tobias és Tris kapcsolatára amúgy úgy általában jellemző ebben a könyvben: Négyest/Tobiast állítólag csodálja és szereti Tris, mégis sz*rik a véleményére, az érzéseire vagy épp a magánéletére. 

Sokan azt mondják Bella volt a tini irodalom legönzőbb személye (szerelmi kérdésben). Hát pedig nem. Tris mindent visz, ami az ő esetében azért súlyosabb dolog, mert ő ráadásul kiképzett "katonaként" folyamatosan sodorja veszélybe mind a családtagjait, mind a bajtársait. (Nem, az önfeláldozó cselekedete a végén nem tesz jóvá semmit sem). 

Várom-e a harmadik részt? Mivel ennek úgy lett vége, hogy eléggé nyitott, ezért valószínűleg el fogom olvasni, de vágyakozni és epedezni nem fogok utána. Nagyon nem.

Várom-e a szintén nagyon beharangozott filmet?

NEM! Habár a főszereplő lány szerintem telitalálat (ő már arcra sem szimpatikus nekem, biztos kiválóan alakítja majd Trist) a stillek, amiket láttam a filmből nem mozgattak meg bennem semmit. 

Azóta volt szerencsém az előzeteshez is, ez sem mozgatott meg bennem semmit. Vagyis de! Azt az érzést komolyan erősíti bennem, hogy én  a filmre nem leszek kíváncsi. Egyetlen dolog miatt inogtam meg picit, ez pedig Kate Winslet. Mivel ő is játszik a filmben ezért lehet, hogy adok majd neki egy esélyt... ha majd adják a tévében. 

A beavatott: 

A lázadó:

Marissa Meyer: Cinder

Ok, vallomással tartozom. Amikor először hallottam Cinderről még 2012-ben felállt a szőr a hátamon. Egy
kiborg, aki Hamupipőke akar lenni, és nem üvegcipőt hagy el, hanem egy kiborg lábat…

                                              

Első gondolatom: WTF!!! A második: na neeeeeeee. 

Aztán FantYAstic Volumes olvastaa könyvet és azt írta, hogy elég erősen best of 2012 gyanús. Ok, az ő szavára adok, így azért szerzett egy jó pontot a könyv, de még továbbra sem éreztem erős késztetést, hogy én ezt elolvassam. Aztán a 2012-es Bolognai Könyvvásáron botlottam állandóan bele, ahol igen nagy szenzáció volt a könyv, kb. minden tízedik standon kint volt a plakátja (külföldi kiadók, kik megvették a jogokat, ügynökségek kik az eladással foglalkoztak stb…). A borító persze tetszett, de a történetnek továbbra is ellenálltam (nagyon makacs tudok lenni néha).

Aztán elérkezett a magyar megjelenés ideje én pedig elkönyveltem magamban egy engedékeny napot és úgy döntöttem, hogy egyszer elolvasom. Egészen most márciusig váratott ez az időpont magára, de valahogy úgy éreztem, hogy MOST jött el az ideje.

Lássuk is a nem annyira mesés, mint inkább sci-fi beütéses kalandregény történetét.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy árva lány, egy tündérkeresztanya, egy magányos herceg és egy elhagyott lábbeli…

Cinder (Hamupipőke angol neve, vagyis a Cinderella után szabadon) árva kiborgként tengeti az Ázsiai Császárság fővárosában mindennapjait. Szülei még egész kicsi korában meghaltak egy szörnyű balesetben, melyben Cinder is majdnem életét vesztette. Ezért aztán egy ismeretlen férfi, egy jótevő vette magához, aki elhatározta, hogy lányaként fogja felnevelni. A férfi sajnos nem tudta véghezvinni elhatározását, mert a legújabb kor halálos vírusa elragadta őt magával. Cinder így aztán nem, hogy családot nem kapott, de rendes törődést sem. Cselédként dolgoztatják, hogy a családnak meglegyen a mindennapi betevője. 

Eközben a császár fia Kai herceg igazi celebként éli a trónörökösök életét az Új Pekingi palotában: a hajadon lányok folyamatosan csorgatják utána a nyálukat, hisztérikus ujjongásba csapnak amint meglátják őt és minden pletykarovatban napi rendszerességgel próbálják kipuhatolni mindennapjainak eseményeit. Kai herceg nem boldog, neki ezek a dolgok terhesek. Olyan lányra vágyik, aki nem a hercegi rangja vagy a róla alkotott álomkép miatt ácsingózik utána. De a legeslegjobban apja gyógyulását kívánja, aki elkapta a rettegett kórt, a pestist. A kutatók eddig is serényen dolgoztak az ellenszer megtalálása érdekében, ezúttal azonban gőzerőre kapcsoltak.

És persze ott a bál, amire minden hajadon hivatalos lesz a városból, de Cinder két lábbal áll a földön: tökéletesen tisztában van vele, hogy nevelőanyja sosem fog igent mondani az ő megjelenésére, mindig lesz valami, ami sürgős elintézést kíván, és persze neki kell majd mindent elvégeznie.
Marissa Meyer megdobta még a sztorit egy "ántipátikus" Hold királynővel is, aki elég erősen fekete özvegy érzetet kelt az emberben. 

Marissa Bolognában a 2012-es Könyvvásáron olasz
kiadójának standján. Az olasz borító egyébként
nekem nem tetszik :P

Ha úgy gondoljuk, hogy gyermekkorunk szinte unalomig hallott meséje alapján már mindent tudunk Cinderről és az ő történetéről, akkor hatalmasat tévedünk. Marissa Meyer ennél sokkal, de sokkal tehetségesebb. Nem érte be annyival, hogy a kortalan mesét a jövőbe tegye, még csavart is rajta jó pár helyen. Felejtsük el a Disney féle Csiribi-csiribá-boo-t és a varrogató egereket. Az üvegcipő sem oly kecses, mint a mesében (sőt, tulajdonképpen elég bizarr) és a „tündérkeresztanya” is kifejezetten szívtelennek tűnik eleinte (nem lövöm le a poént, hogy ki az). Az már csak hab a tortán, hogy egyelőre említőlegesen ugyan, de más mese is belekeveredett (kösd fel a gatyád Hófehérke!), Cindert alkalmasint meg akarják ölni (ha épp nem ez a szituáció áll fent, akkor csak simán el akarják kapni) és egyébként is: halálozások szép számmal akadnak a történetben. A könyv végén pedig aztán garantáltan nem a szerelmes meghatódottságtól fogtok sírni, de ennél többet nem árulok el. :P

A mi Cinderünk világa nem az üveghegyen túl található, ahol a kurta farkú malac túr  (megkockáztatom, hogy Disneylandről sem hallott soha) hanem egy nagyon is kemény, háborúk és halálos kór szellemétől kísértett, olykor szívtelen törvényekkel teli világban kell megállnia a helyét. Külön piros pont, amiért nem átlagos tinifőhős módjára reagál bizonyos dolgokra, helyén van a szíve és az esze is és nem kellett ötpercenként Kai herceg szépségéről és csodálatosságáról informálódnunk az ő szemén keresztül (ami egyébként részben szintén mechanikus).

Marissa Meyer minden félelmem ellenére igazán helytállt. Bátor volt és szívfájdalom nélkül nyúlt hozzá az alapokhoz, az ilyen írókat szeretem. Nem habozott ugyan kibelezni az általunk annyira becsben tartott mesét, de olyan mesterien rakta újra össze, hogy tulajdonképpen elégedetten tesszük le a végére a könyvet. Egyetlen dolgot kivéve: nincs elérhető közelben a magyar nyelvű folytatás. Amerikában idén februárban jelent meg, magyar megjelenésről még nincs hírem. 

A sorozat eddig úgy néz ki, hogy négy részes lesz, évente történő adagolással.
Ezek sorrendben a következők:

1. Cinder

2. Scarlet

3. Cress

4. Winter

A második rész borítóján vörös haj és köpönyeg látható. :P Még nem igazán értem, hogy mit keres majd Piroska a történetben, de biztos vagyok benne, hogy Marissa ezt is tökéletesen megoldotta. :)

A harmadik részben állítólag Aranyhaj (Rapunzel) lesz a modernizált Disney hercegnő, a negyedikben pedig (meglepetés!) Hófehérke. Hát tényleg eltaláltam!

A 2. rész

Egy picinyke dolgot azért nagyon sajnálok a történetben. És ez annyira nem hagy nyugodni, hogy egy csillagot bizony le is vonok miatta. Még 100 oldal sem telt és már pontosan tudtam mi lesz Cinder csavarja. És ezt aaaaannyira de aaaaannyira frusztrált, hogy … ajj. Miért, ó miért nem lehet ezt ügyesebben megoldani?! Rendben, hogy az írás és a történet vezetése kárpótolt némileg, de azért ez mégsem igazság!

Ajánlom mindazoknak, akik nem illetődnek meg az ilyen jellegű újracsomagolásoktól. Akár szeretted Hamupipőkét, akár nem ez a könyv egy próbát mindenképpen megér!

Azok pedig, akik hozzám hasonlóan pórul jártak a Büszkeség és balítélet meg a zombikkal ne riadjanak el ettől a könyvtől. Én személy szerint utáltam azt a könyvet, ezt pedig nagyon megszerettem. :) Ebből is látszik, hogy „kibelezés” és „kibelezés” között is van különbség.

Hogy lesz-e boldogan éltek míg meg nem haltak? Valószínűleg csak a negyedik rész végén tudjuk meg.

A filmes jogok után állítólag már érdeklődnek. 

Laura Hillenbrand: Rendíthetetlen

Megvallom őszintén, hogy Louis Zamperini neve egyáltalán nem csengett ismerősen, mikor elolvastam ennek a könyvnek a fülszövegét. A történet mindenesetre érdekesnek hangzott, és csak fokozta kíváncsiságomat a tény, hogy ugyanaz az írónő írta a könyvet, aki egyszer már bizonyította Seabiscuit című regényével (később pedig a filmesek tették ugyanezt, akik megfilmesítették a könyvet – magyarul Vágta címmel forgalmazták), hogy képes a történelem egy darabját hiteles és megragadó módon elmesélni. (Bár én még nem olvastam azt a könyvet, csak a filmet láttam, de az nagyon tetszett).

De visszatérve Zamperini történetére, a fülszöveg közel sem adja vissza azt az életutat, amelyet ez az ember bejárt (és tulajdonképpen még mindig jár, hisz 96 éves és még mindig életben van).

FIGYELEM! A következő leírás nem egészen SPOILER mentes!
A kalandok már gyermekkorában megkezdődtek: égetni valóan rossz gyerek volt, anyja és apja rendszeresen marcangolták magukat miatta. Az hagyján, hogy rendszeresen lopott, csalt és veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetekbe bonyolódott, de rendre összeverte azokat, akik csúnyán néztek rá. Egyszer még szökésre is adta a fejét, de végül hazatért mert rájött, hogy neki mégiscsak jó dolga van otthon. (Ezúton is: minden tiszteletem az anyjának és az apjának!). Louis bátyja Pete teljesen más gyerek volt, ő volt a jó fiú, akit mindenki szeretett, még Louis is. A testvéri szeretet kölcsönös volt, Pete is sokat aggódott öccse miatt, tulajdonképpen neki köszönheti Louis az észheztérését is. Pete nagyon jó futó volt, középiskolájuk csillaga, de tisztában volt vele, hogy öccse még nála is jobb (rendre bizonyította ezt, mikor menekült a feldühödött városlakók és rendőrök elől) ezért addig noszogatta Louist amíg az rá nem bólintott. Így kezdte futói pályafutását Louis Zamperini, aki évekkel később az 1936-os Berlini Olimpia nagy meglepetése volt, senki sem számított rá, hogy be fog kerülni a csapatba. Azon a nyáron nem csak a nemzetközi közegbe kóstolhatott bele, de magával Hitlerrel is találkozott és egy horogkeresztes zászlót is lopott (van azért, ami nem változott). Az olimpiai álom után hamarosan arcul csapja a valóság: Amerika hadba száll a németek és a japánok ellen. Hamarosan ő is bevonul a seregbe, és repülős lesz. A légi hadtest egyik bombázó tisztje lesz, és a Hawaii szigetek környékére vezénylik. Sokszor napokig nem történik semmi, de az idő hátralévő részében bizony olykor farkasszemet néznek a halállal. Repülőjének legénysége sokszor mondhatja a szerencse fiának magát, de ez nem tart ki örökké. Egy küldetés során Louis és két másik társa lezuhan a cápáktól hemzsegő óceánba és megkezdi hetekig tartó hánykolódását egy gumicsónakban, dacolva a tengeri állatokkal, a víz és élelem hiánnyal és az időjárás megannyi viszontagságával. A fiúknak nincsenek túl vérmes reményeik, tisztában vannak a lezuhantak életbemaradási esélyeinek statisztikájával, de mégis kitartanak. Az óceánból egy japán hadifogolytáborba vezet az útjuk, ahol kénytelenek rádöbbeni, hogy a természet erői bizony addig kegyesen bántak velük a japánokhoz képest. Megkezdődik a több éves rémálom, amiről sokszor tűnik úgy, hogy ennek sosem lesz már vége, de akkor elérkezik Hirosima bombázásának napja…

Erre a képre többször is hivatkoznak a
könyvben, de én nem találtam benne.
Csak a neten leletem rá. 

És ha azt gondoljuk, hogy megpróbáltatásai véget értek abban a pillanatban, hogy elhagyta Japánt, akkor nagyot tévedünk. A hazaérkezés után a háború tovább él benne a maga módján, immár ugyanis nem kívülről emészti őt, hanem belülről. Ebben az időben még nem sok mindent tudtak kezdeni a súlyos traumát szenvedett katonákkal, a szakemberek is a sötétben tapogatóztak. Louisnak és társainak a maguk módján kellett túlélniük … megint, de ezúttal teljesen egyedül érzik magukat. Családtagjaik tehetetlenül nézik végig összeroppanásukat. Vajon Louis képes lesz a háta mögött hagyni a múltat vagy az teljesen felemészti? Ez a kérdés jár az olvasó fejében, melyre végül megkapjuk a kielégítő választ.

Mindig bámulatosnak tartom, hogy mennyire erős tud lenni az életben maradási ösztön az emberekben. Sokszor készteti az embert még kimondani is rémes dolgok elvégzésére (rizsszemek kitúrása a sárból, hogy legyen mit enni, sáros csizma lenyalása parancsszóra, a egy bajtárs félholtra verése szintén parancsszóra, a trágyalé megivása, hogy ne halljanak szomjan), amire utólag bele sem mer gondolni (ha mégis megteszi megőrül. A japán tisztek kitartó munkával érték el azt, hogy a nyugati hadifoglyok elveszítsék emberi méltóságukat, megalázottan csússzanak porban előttük miközben abban reménykednek, hogy aznap talán kivételesen több kerül a tányérjukba, mint egy fél tányér hínárleves.

II. Világháborús propaganda plakát

Nagyon-nagyon kemény történet ez, nem is tudtam egy ültő helyemben végigolvasni. Sokszor éreztem úgy, hogy nekem ezt a könyvet le kell tennem egy időre és emésztenem kell az olvasottakat. Az írónő hét évig írta ezt a történetet, nem csak magával Louis-zal, de a családtagjaival, katonatársaival és még japán történelemkutatókkal is elbeszélgetett a könyv szavahihetőségének érdekében, de ezeken felül nem maradt el az akták áttekintése és a korabeli dokumentumok beszerzése sem. Ez az alapos munka végig jól érzékelhető a könyvben, sokszor volt olyan érzésem, hogy itt aztán nem hallgatnak el semmit, pedig néha igencsak azt kívántam bárcsak kevesebb lenne az információ. Főleg akkor éreztem így, amikor Louis körülbelül a negyedik hadifogolytáborban járt már és az eddigi megpróbáltatásai nemhogy enyhültek volna, de tovább fokozódtak.

A történetben nem csupán Loius lett hős a szememben, hanem a többi katona is, akik nap mint nap megvívták a maguk háborúját ezekben a táborokban függetlenül attól, hogy sikerült-e a maguk lábán kisétálniuk onnan vagy pedig csak emlékek, levelek, fényképek formájában adatott ez meg nekik. Louis bajtársa Phil még Louisnál is szimpatikusabb volt nekem. A leírások és a fényképek alapján őt valahogy közelebb éreztem magamhoz, nagyon emlékeztetett a nagypapámra, akinek nagyon hasonló volt a természete, mint Philé. Azt az egyet sajnálom, hogy a könyv nem fókuszált egy kicsit jobban az ő életútjára, mert nagyon szívesen olvastam volna még többet róla, mert hiába említi meg többször is az írónő miután elveszítjük őt szem elől, nekem az nem volt elég. :(
Külön tetszett a regényben, hogy a japánokat nem egyértelműen rossznak állítja be az író, hamar kiderül, hogy bizony köztük is voltak háború és kínzás ellenzők és emberiek. 

Phil és Louis

A könyv megjelenése és sikere nem csupán a fiatalabb generációval ismertette meg Louis Zamperini életét, de Hollywood gépezete is olajozást kapott vele. Zamperini történetét ugyanis már az ’50-es években meg akarták filmesíteni Tony Curtis főszereplésével, de ez végül nem valósult meg.  Azóta még párszor felröppent a hír, hogy előbányászták a kupac aljáról, de az valahogy mindig visszakerült. Egészen mostanáig. A könyv már biztos alapot tud nyújtani a forgatókönyvíróknak hisz most már nem nekik kell a hosszú ideig tartó kutatómunkát elvégezniük. Laura Hillenbrand mondhatni elvégezte helyettük a piszkos munkát. Bravó Hollywood!

Jelenleg Angelina Jolie zárta mélyen a szívébe a sztorit és most már tényleg úgy tűnik, hogy az ő rendezésében végre valóban meg fog valósulni. Állítása szerint már akkor felfigyelt Zamperinire, amikor az 1998-as Naganói Téli Olimpián futott a lánggal nem messze azon táborok egyikének helyszínétől, ahol a megszámlálhatatlan mennyiségű kínzásokban volt része. A forgatókönyv első vázlata már megszületett, miután elkészül a végleges változat Jolie megkezdi a szereplőválogatást, majd ezt követően indulhat a forgatás.

Angelina Jolie rendezi a filmet

Ennek kapcsán jut eszembe: olvasás közben nem tudtam kiverni a fejemből Pi életét. A filmre gondolok most elsősorban. Az óceános jelenetei annyira fantasztikusan sikerültek és olyan mély nyomokat hagytak bennem, hogy ennek a könyvnek az olvasása közben a mentőcsónakos jeleneteknél gyakran eszembe jutott. Meggyőződésem, hogy ennek a filmnek a készítői is gyakran nyúlnak majd Pi-hez inspirációért. :P (Meglátjuk igazam lesz-e).

Én mindenesetre szívből kívánom, hogy a most 96 éves Louis Zamperini megérje a film bemutatóját és tetsszen neki a végeredmény. :)

Stephanie Perkins: Anna és a francia csók

Ezt a könyvet 2 éve olvastam, lektori véleményt kellett írnom róla. Íme az akkori véleményem, több kevesebb átírással ill. kiegészítéssel:

Mivel rengeteg pozitív kritikát olvastam a külföldi blogokon erről a könyvről, ezért nem bírtam a kíváncsiságommal és egyből bele is kezdtem, amint megkaptam.

A történet röviden annyi, hogy Anna otthonát elhagyva Párizsban kényszerül utolsó középiskolai évét tanulással tölteni, mert híres regényíró apukája úgy gondolja, hogy az lesz neki a legjobb. Anna egyáltalán nem vágyik a Fények Városába de a szülői tekintély nem ismer ellentmondást így végül azon kapja magát, hogy már a kollégiumban búcsúzkodik a szüleitől. Fél az idegen környezettől, az idegen emberektől és az idegen nyelvtől is, de rögtön első napján kiderül hogy kár volt aggódnia, hisz hamar barátokat és udvarlót is szerez. 

Vagyis hát olyan barátot, aki szeret flörtölni, és mindenkihez extra kedves… vagy talán nem is mindenkihez, lehet hogy csak Annához, de az is lehet hogy csak a lány képzelődik és csak barátok lehetnek… vagy mégis több.... vagy talán egyik sem.  

Bár az alaptörténet nem különleges a kivitelezése mindenképpen az. Stephanie Perkins nagyszerűen írja le a bimbózó majd a szenvedélyes, de magába fojtó szerelmet. Helyenként izzottak a lapok, a gyomorszájam pedig időnként összeszűkült, annyira beleéltem magam a történetbe és a két főszereplő érzéseibe. Eszembe jutottak miatta saját ifjúságom izzásai észrevétlen érintései, véletlenszerű „egymásbafutásai”, lopott pillantásai, félő célozgatásai. Igaz, hogy majd 300 oldalon keresztül csak kerülgetik egymást illetve utalgatnak egymásnak érzéseikről, mégsem bírtam abbahagyni az olvasást. Ez az író nagyon tud. És a stílusa is magával ragadó. Nem csak szenvedélyes tud lenni hanem humoros is. Többször előfordult hogy hangosan felnevettem.

Anna karakterek kifejezetten tetszett nekem, St. Clair néha nagyon barom módon viselkedett de megbocsájtható volt neki. A baráti társaság többi tagja szintén aranyos volt, még ha ők kevesebbet is nyomtak a latba. Tetszettek az utcák, üzletek, emberek és az emlékművek leírásai, teljesen magam elé tudtam képzelni az egészet pedig még nem is voltam Párizsban. (Megj: azóta bizony voltam :D)
Több dolgot meg is gugliztam és a kép alapján még jobban bele tudtam élni magam.

Tökéletes példa erre Victor Noir sírjának említése (bizonyos dolgok történnek is ott) akinek sírján élethű szobrának a nemi szervét már fényesre polírozták a turisták és a helyiek az évek folyamán.

Nagyon nagyon tetszett! És bár nincs benne olyan mélyebb mondanivaló, mint a Simone Elkeles könyvekben (Perfect Chemistry és a többi) mégis párhuzamba kell vonnom őket, mert a két írónő azonos módon tudja lángra lobbantani a lapokat és képes izgalomban tartani egy szerelmi szállal az olvasót.

És most a borítóról egy kicsit: ez az egyetlen, ami nem igazán nyeri el a tetszésem. Olyan.... semmilyen. Nem csúnya, nem giccses, igazából nem rossz, de mégsem különleges. Nem tükrözi a fantasztikus beltartalmat. Külföldön kiírtak bloggerek egy  "tervezd újra a borítót" jellegű játékot és az Anna volt a célpont. A nyertes tervmunka nekem sokkal jobban tetszett például. Íme.Azóta sok helyen láttam, hogy eredeti borítóként kezelik (Goodreadsre is feltöltötte valaki) de ez kizárólag fanart vagyis egy rajongó által készített remekmű, soa nem volt rajta egyetlen Anna könyvön sem. Sem elektronikusan, sem nyomtatásban.

Az írónő azóta írt egy második könyvet is Lola and The Boy Next Door (Lola és a szomszéd fiú) címmel, mely nem folytatása az Anna...-nak, de a címszereplő bizony ismerős lehet Anna párizsi iskolájából. Ráadásul Anna is feltűnik benne :)

Lesz egy harmadik könyv is, aminek Isla and The Happily Ever After lesz a címe és 2013 májusában fog Amerikában megjelenni.

Az Anna és a francia csók idén november végén jelenik meg magyarul.

Végezetül, extraként még megmutatom ezt az oldalt.
Rengeteg sok rajongója van az írónőnek szerte a világon, de ez a tumblr oldal igazán klassz.
A belinkelt oldalon összegyűjtötték azokat a főbb helyszíneket, melyek fontosak Anna életében párizsi tartózkodása alatt. Érdemes megnézni. (Személyes megj: a mi "O" kilométerkövünk impozánsabb szerintem, mint a franciáké :P).

Mi más, mint csillagos 10-es!?

James Dashner: Az útvesztő

Egy könyv, amibe lépten, nyomon beleütközött anno az ember, ha külföldi blogosok oldalait látogatta. Egy könyv, amit a Legyek ura és Az éhezők viadalának keverékeként emlegetnek. Egy könyv, amit már nagyon el akartam olvasni.

Thomas egy sötét, mozgó helyen tér magához. Nem tudja, hogyan került oda, hogy hova tart vagy hogy ki is ő valójában csak annyit fog fel hogy sötétben van egyedül és fél. A hosszú út után végre megérkezik az úti célhoz, de még mindig nem kapott válaszokat. Több tucat fiú várja az ajtón túl - egy tisztáson - és egyikük sincs meglepődve hogy látogatójuk érkezett. Thomas teljesen összezavarodott és úgy tűnik a fiúk nem hajlandóak válaszolni a kérdéseire, hiába zaklatja őket, azok csak idegesek lesznek tőle. Kirendelnek mellé egy segítőt Chuckot, aki csak egy hónappal őelőtte érkezett ide, így aztán ő sem tud sok mindenben segíteni neki. Egy biztos: a Tisztást hatalmas falak veszik körül, amin négy ajtó vezet ki, az úgynevezett útvesztőbe, és senki sem teheti be oda a lábát csak azok, akik engedélyt kapnak rá. Az első éjszakát nyomorúságosan tölti új társaival, de reménykedik, hogy a másnap már válaszokat hoz neki. Csalódnia kell. Egy új jövevény teljesen felborítja a napirendet. Az új srácról kiderül hogy lány, ráadásul nem is akármilyen. Felbolydul a tisztás „népének” élete és megkezdődik a zűrzavar. Ráadásul úgy tűnik, valaki ismerni véli őt, ami teljesen lehetetlen – vagy mégsem?

Nem hiába dicsérik annyian ezt a könyvet. Minden meg van benne, ami kell: izgalom, talány, rejtvény és erős karakterek.

Megértem azokat, akik a Legyek urához és Az éhezők viadalához hasonlítják, de én inkább kötném máshoz. Olvasás közben végig A kocka című - már kultikussá vált - film járt a fejemben. Emberek, akik együtt lettek bezárva egy hatalmas kocka labirintusba és nem emlékeznek ara, hogy miért hogyan kerültek oda, csak azt tudják, hogy meg kell fejteniük a Kocka titkát ha ki akarnak kerülni onnan.  A másik – bár morbid de mégis igaz - hasonlóságot Jules Verne Két évi vakáció című könyvével éreztem. Fiúk, akik felépítik saját mini társadalmukat és saját ellátásukat, ráadásul a legrégebb óta itt élő fiúk is már 2 éve itt rostokolnak.

Letehetetlen könyv, nem nyugszik az ember, amíg végig nem olvasta. A vége pedig: szomorú, vidám és nagyon frusztráló, mert várni kell a folytatást, ha az újabb kérdésekre válaszokat szeretnénk. Meg persze ott a kérdés is: hova vezethet ez még?

A szereplők közül kezdeném Thomasszal. Meg kell valljam, hogy az elején abszolúte antipatikus volt. Hiába ő a főszereplő idegesített a rengeteg kérdezősködése. Megértem, hogy nem ért semmit és tisztázni akarja a helyzetet, de amikor látja, hogy ez nem így megy itt, és ezt már sokan megélték őelőtte is, csak nem tud leállni és várni. Jó, jó persze az olvasó a neki tett válaszokon keresztül kapja meg az infókat, mégis már-már idegesített néhol. És önellentmondásosan de innen fakad a második nem tetszésem is: Miért kell annyit titkolózni a fiúknak? Hiszen ők is voltak újoncok, tudhatnák milyen frusztráló a dolog. Ők mégis a másnapot ígérik. Akiket viszont kedveltem az Chuck – a fiú, akit kijelöltek mellé segítőnek - és Newt volt, a vezető jobb keze, a második ember a Tisztáson, ha úgy tetszik. És tetszett még James Dashner stílusa és a folyamat, ahogy vezette az eseményeket. A karaktereket olyan erősre írta, hogy akár kezet is foghatnánk velük. Bár azt meg kell valljam a végén egy érzelmesnek szánt részen nem tudtam annyira elérzékenyülni, amennyire kellett volna, tehát az írónak ezt még kicsit csiszolnia kell.

Ami pedig a magyar borítót illeti: nem értem mi akar lenni. Ok, az útvesztő világos, de mi az a trutyi?! Az útvesztőben élő lényekre utal esetleg?

Az viszont mindenképpen dicséretes kezdeményezés, hogy a borítón „sorszámozzák”, hogy melyik részt is tartja a kezében az olvasó. Az „X” jelöli az adott könyv sorozatban elfoglalt helyét. Bár az még nem tiszta számomra, hogy a második résznél két x lesz egymás alatt, vagy csak egy lesz majd a középső négyzetben. (És hogy fogják majd jelölni az előzmény könyvet?). 

Nekem az eredeti – amerikai – sokkal jobban tetszik, de még az angol is jobban elnyeri tetszésem. De a legtetszetősebb mégiscsak a teljes kép, (mely alapján az amerikai kiadás készült) mert az be is mutatja, hogy mekkorák azok a bizonyos falak, amik körbeveszik a fiúkat nap mint nap. Nem is értem miért kellett az amerikaiaknak megvágni a képet. :( Itt pontosan látszik mekkora az ember és mekkora a fal. A méretarányok miatt ez szerintem elég fontos lett volna, hogy így maradjon. Ez a Philip Straub azért tud illusztrálni, na. :)

A könyvhöz egy elég jó előzetes is készült, bár a színészek benne szerintem nagyon amatőrök. Főleg, aki Thomast játssza. :S

És készült egy honlap is, ami nekem nagyon tetszik. Egy játék is van rajta, amiben mi magunk is futhatunk az útvesztőben.

Az ajánlott korosztály: 14-18 évesek, de a felnőtteknek a tetszését is abszolút elnyerheti.

  

A sorozat részei:

1. The Maze Runner: Amerikai megjelenés - 2009. október

                                Magyar megjelenés - 2012. július

2. The Scorch Trials: Amerikai megjelenés - 2010. október

3. The Death Cure:   Amerikai megjelenés - 2011. október

továbbá egy előzménykönyv (igen, ehhez is készült) legyen ez a nulladik rész

0. The Kill Order: Amerikai megjelenés – 2012. október

A könyvet a Cartaphilus adja ki, aki úgy tűnik komolyan nyitni kezd az ifjúság felé.
A hátsó fülön ígéretet adnak például a Wither kiadására vagy a Night Schoolé is. Én nagyon örülök neki, de azért remélem ezek borítóit megtartják. :P

Lisi Harrison: Monster High - Rémparádé

Az Oregon állambeli Salemben (ez nem AZ a Salem, csupán névrokonságról van szó. Az a bizonyos város Massachusetts államban található.) szinte senki sem az, aminek látszik. Itt aztán a film és regénybeli szörnyek sava borsa megtalálható. Mégsem verik nagy dobra, hogy kik is ők valójában. Békés életük titka az, hogy meghúzzák magukat és takarják magukon a normálistól való eltérés minden apró jelét.

A történet két főhőse Frankie és Melody. Mindketten új lakói a városnak. Bár míg Melodyt egy, a családtagjaival és csomagjaikkal megpakolt autó hozta Salembe, addig Frankiet a saját szülei alkották meg egy családi ház laboratóriumában. Frankie Stein, aki egyik leszármazottja FrankenSteinnek. Bőre zöld, árammal pihen és „táplákozik” és varratok tartják össze a végtagjait. Ő mégis a normálisokkal együtt fog majd iskolába járni. Ugyanúgy keresi majd ő is a potenciális barátjelölteket, akárcsak Melody. Bár a két lány nem fog egymás életében fontos szerepet játszani, azért akad köztük egy kapocs. Ezt a kapcsot pedig Jacksonnak hívják, és a jelek szerint teljességgel kiismerhetetlen: egyik nap kergeti a lányokat, és menő szöveget nyomat, a másik nap szemüveget és pasztellkrétát ragad. Melody szerelmes Jacksonba, Dj szerelmes Frankiebe, Frankie szerelmes Brettbe, Brett szerelmes Bekkába, Bekka utálja Cleot, Cleo szereti Deucet, de Cleo lesmárolja Jacksont, mire Melody lesmárolja Deucet. 

Zavaros?

Eleinte kapkodja a fejét az ember, de aztán meg lehet szokni. Itt azonban a sztori nem áll meg a szokásos tini hisztinél, hogy „akkor most szeret vagy nem?”, mert itt kérem az is számít, hogy ki Normi (azaz normális) és ki az aki szörny. Egyik oldal sem keveredhet a másikkal, de legalábbis csak nehéz döntések és csalódások árán. Bár a két lány baráti köre nem tartozik össze, mégis közös leckét fognak kapni az élettől.

A könyv mindkét lány szemszögéből meséli a történetet, egyes szám harmadik személyben.

Ami tetszett a könyvben az az egyéni szemléletmód, és az ötlet hogy egy egész kis "szörnycsapat" él a gyanútlan, normális emberek között. Kedveltem Melody és Jackson karakterét a történetben, komolyan szurkoltam nekik, hogy jöjjenek össze. Tetszik a borító is, az a kis masnis koponya a strasszkövekkel… annyira csajos és tök jópofa. És tetszett az is hogy többször is konkrét zeneszámot nevez meg az író, hogy mit hallgatnak a lányok, vagy mi szól a háttérben. Így jobban bele tudja élni magát az ember. Az a gerendaház, amibe Melodyék költöztek a családjával az egyszerűen fantasztikus. Utánanéztem a neten. Nagyon szépek ezek az épületek!

Ami hidegen hagyott az az író stílusa. Könnyen fogyasztható és különösebb bajom nem is volt vele, de mély nyomokat sem hagyott bennem. Több helyen adódott volna lehetőség egy kis humorra is (amivel egyébként próbálkozott is) de valahogy nem jött ez össze neki.

Ami viszont kifejezetten nem tetszett, az maga Frankie. Utáltam azt a lányt. Ahhoz képest hogy okosnak teremtették kifejezetten nehéz felfogású. Meg ez az egész: régen békében éltek együtt a szörnyek a normálisakkal, de a gonosz Hollywoodi filmek hatására üldözni kezdték őket – dolog nem jött be nekem. Ezt kissé nehezen fogyaszthatónak találtam. Ahogy azt is, hogy Frankie kérdésére hogy miért nem kapott fehér színű bőrt amikor megkreálták az volt a válasz hogy azért mert büszkék arra, amik …. erre pedig alapozóval kenik magukat minden reggel, hogy normálisan nézzenek ki. Ezt nevezem önellentmondásnak! A párok közti „szenvedély” is lehetett volna kicsit mélyebb, többet mondóbb. Nem éreztem köztük olyan erős kapcsot, mint ami indokolt lett volna, ennek az érzékeltetése szerintem nem sikerült olyan jól. A végét pedig kissé sablonosnak éreztem, ami nem lett volna baj, ha mégis akad benne legalább valami kis apróság vagy meglepetés ami megfog. De nem így történt.

Bár hamar elolvastam, mégis kétes érzéseim maradtak a könyvvel kapcsolatban. Most per pillanat nem is gondolom úgy hogy kíváncsi leszek a második részre.

Ajánlott: tiniknek, akik szeretik a Frankensteines, a Drakulás, a Vérfarkasos és a Múmiás filmeket. Ezekből is inkább a klasszikus fekete fehér típusúakat. A szörnyek leírásakor végig a régi filmes képek jártak a fejemben, noha a környezet 100%-osan 21. századi (a rengeteg Rihanna, Lady Gaga, Black Eyed Peas számok és az, hogy mindenkinek iPhoneja van….)

Lehetséges, hogy ezért is nem került hozzám közel ez a könyv, mert én sosem szerettem a Frankenstein történeteket, sem a régi fekete-fehér rémfilmeket.

Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz

Tavaly augusztusban hallottamelőször erről a könyvről az interneten. Már akkor beindultak a jósgépek és úton útfélen azt hirdették, hogy ez aztán akkora siker lesz, hogy ámul a világ, beleszédül a Föld, de legalábbis úgy süt majd a Nap ránk az égből, mint még soha! A kiadó hat számjegyű összeget fizetett érte, így aztán érthető, hogy mennyire akarták, hogy kapkodjanak érte. Azon bátor kijelentések, miszerint ez a könyv lesz az új Twilight és/vagy a Harry Potter már akkoriban is bűzlöttek számomra (minden könyvnél, nem csak ennél), de hát azért sosem lehet tudni, ezért felkerült az „érdekel” listámra.

Miután megtudtam, hogy a Libri kiadó meg is jelenteti, még kíváncsibb lettem rá. Az már csak hab volt a tortán, hogy a molyok is nagy csodálói lettek a könyvnek és úgy repkedtek az „ötcsillagok” mint apró szikladarabok üstökösök tömeges vonulása idején. Amikor pedig végre megláttam a könyvesboltok polcán elismerően hümmögtem a borító szépsége miatt.

Mindezek függvényében hogyan is kezd bele az ember az olvasásba. Tele várakozással, reménnyel de mindenekelőtt kiadós elvárásokkal. Ha valaki esetleg még nem olvasta a könyvet, de nagyon szeretné, akkor azt ajánlom, hogy nagyon óvatosan kezdjen bele. Ne legyenek illúziók sem elképzelések a tetszési indexet illetően. Csak a könyv legyen és te. Mondom és tanácsolom mindezt azért, mert én bizony megszívtam, mint a torkos borz…

A történetre nem pazarolnék sok időt vagy helyet, mert meggyőződésem, hogy a többi bloggernél én sem tudnék többet írni róla.

Először nézzük mi az, ami TETSZETT 

Először is az időpont. 1886-ban kezdődnek az események és 1902-ig tartanak (többé kevésbé). Izgalmas és színes időszak volt ez Európában és a tengerentúlon, mind a tudományok, a művészet, az irodalom, a divat, a politika és a technika területén. Tehát a cirkuszt ebbe az időbe elhelyezni igazán nagyszerű ötletnek tartom.

A főpapnő - tarot kártya.
Maga az írónő festette.

A karakterábrázolás. Majdnem mindegyik szereplőre azt tudnám mondani, hogy élettel telire sikerült.  Azért egyértelműen a női karakterek lettek az erősebbek, a férfiak kissé elhalványulnak mellettük (ha feminista lennék, akkor azt mondanám, hogy akár a való életben… - de hát nem vagyok az. Köhhhömmm). Marco nekem sehogy sem volt szimpatikus, főleg ahogy Isobelle bánt (egy önző kis takony – már bocs) fel nem fogtam mit szeret Celia rajta, de a szerelem két ember között nem mindig érthető egy harmadik ember számára, még ha történetük olvasója is az illető. Celia azonban nagyon szimpatikus volt, ahogy a Murray ikrek lány tagja is. Celia elegáns, nőies, nagyon okos, független és karizmatikus ez tisztán látszik olvasás közben. Bailey szerepét valahogy erőltetettnek éreztem (különösen a végén). Az ő történetéből az jött le nekem, hogy a tipikusan a „szamár is jó” típusú versenyző. Nem volt más kéznél, jó lesz ő is. Az ő különlegessége ill. fontossága nekem nem jött át. Chandresh, akit észrevétlenül tudnak mások irányítani színes foltja lett a kis társaságnak. Különleges vacsorái és változó hangulata segítették hozzá a könyvet ahhoz, hogy a csupa fekete-fehér díszletek és szereplők között végre egy igazán színes egyéniséget is ünnepelhetünk. Mert hiába életszerűek a karakterek, a legtöbbjük teljesen karót nyelt, nagy meglepetést viselkedésük nem okoz, reakciójuk általában kiszámítható. Két ember okozott nekem meglepetést. Az egyikük a már említett Chandresh, a másik Isobel. Utóbbi azért volt meglepetés, mert vele kapcsolatban hiába éreztem meg előre, hogy mire lesz képes, a féltve őrzött kártyával és a végkifejlettel teljesen meglepett.

A két mester – Hector és Alexander – jelenléte is nagyon erős volt a regény során, pedig ők nem is szerepelnek benne sokat. A háttérben azonban mindig ott vannak, mindent látnak, minden hallanak és elég sokszor megpróbálnak irányítani is.

A cirkusz, mint helyszín.

Bármennyire is hidegen hagy a cirkusz, ez valahogy megfogott. Nem tudtam feltétel nélkül, szőröstül-bőrüstől elfogadni ezt a világot, ahogy a legtöbb olvasó tette, de voltak benne olyan sátrak és mutatványok, amik nekem is kedvemre valók lettek volna. Az bejáratnál lévő órát magam is megtekinteném, szerintem egész este tudnám bámulni. :) 

Ami NEM tetszett

Az akasztott ember -
Tarot kártya
Maga az írónő festette

A színek, ill. azok hiánya. Megértem, hogy különleges ez a csakis fekete-fehér téma, de én már a gondolatba is beleőrültem. Arról nem is beszélve, hogy ahogy kinyitottam a könyvet szembevágott a fekete-fehér csíkozás. Minden előjött egyszerre: enyhe hányinger, szédülés és fájdalmas szemjojózás. Nem viccelek, tényleg. Igyekeztem minden egyes könyvkinyitásnál elkerülni, hogy akár csak egy pillanatra is a látómezőmbe kerüljön a csíkos rész. Az oldalak széle is fekete festést kapott, ami nagyon sok helyen megfojt, és nem lett ezáltal túl esztétikus.

A végkifejlet. Egész pontosan a meglepetés hiánya. Az írónő elkövette azt a hibát, hogy többször is utalt rá, hogy mi lesz a megoldás a végén. HOGY ÉN EZT HOGY UTÁLOM!  Utálom, mert elveszik az izgulás és a találgatás lehetőségét. A könyv felétől körülbelül arra pazaroltam az olvasási energiám egy részét, hogy azért drukkoljak, hogy ne legyen igazam. De sajnos igazam lett. Miért? Miért nem lehet az olvasóra bízni, hogy a kellő időben (mondjuk a végén) világosodjon meg? Miért nem lehet a meglepetés erejét bombaszerűen alkalmazni? Miért kell ennek előszoba? Persze ezt elegánsan is meg lehet oldani. Nagyon ügyesnek kell lenni ahhoz, hogy egy félig meddig odavetett információról később kiderüljön, hogy az mennyire fontos is volt valójában. Az sem baj, ha sejthető, hogy erre valamiért oda kell figyelni, na de hogy szájba kelljen rágni? Erin Morgenstern sajnos nem ügyes (legalábbis az én ízlésem szerint), tanulhatna Kate Mortontól vagy Diane Setterfieldtől. Remélhetőleg most készülő következő könyvében (ami semmi cirkuszos dolgot nem foglal magába) már olajozottabban fog menni.

Mindent egybevetve nem rossz könyv, stílusában szép és a kitalált világ könnyen fogyasztható. Ajánlom azok számára, akik szeretik a cirkuszt vagy akik egy időre megpihennének a folytatásos regények göröngyös útján.

A magyar kiadás egyébként nagyon igényes (eltekintve a helyenként megfojt fekete lapoktól és a 253. oldalon elírt dátumtól 1890 márciusát írtak 1900 márciusa helyett és ez kissé összezavart), keveréke az amerikai és a brit verziónak. A papíros borítóképben és a piros kemény kötésben a brit, a belső idegesítő csíkozásban pedig az amerikai ízlés köszön vissza. 

Ally Condie: Matched - Egymáshoz rendelve

Erős 2 hónapos lemaradásban vagyok ennek a könyvnek a recenziójával, amit ráadásul már 3 hete írok folyamatosan.

Kifogott rajtam ez a könyv. Nem pusztán azért mert nagyon nehéz megfogalmaznom, hogy miért is okozott nekem csalódást, hanem azért is, mert nagyon kevés idő adatik meg nekem mostanában az olvasásra, hát még a recenzió írásra. 

Mint oly sokan mások, én is a borítójába szerettem bele. Nem elég, hogy szimbolikus jelentéssel bír, de ráadásul egy zöld gömb van rajta, ami a kedvenc színem :). Aztán jöttek az első értékelések, és bizony jó részük azt sugallta, hogy ez aztán a csupa nagybetűs disztópikus ifjúsági könyv. Valami azért még visszafogott, hogy én ezt elolvassam, nem is tudnám megmondani, hogy mi volt az. Aztán végül felröppent a hír a Molyon, hogy a Ciceró megvette a jogait. Teltek a hónapok, majd érkezett a hír, hogy a kiadás ideje október lesz. Vártunk, vártunk és végül tényleg, meg is érkezett. Szomorúsággal teli irigységgel figyeltem a többiek értékeléseit, mert nekem már akkor is meg kellett válogatnom mivel töltöm azt a kevéske olvasós szabadidőmet, és volt jó pár a könyv a listámon, amik már régóta néztek rám boci szemekkel. Egyszerűen nem szúrhattam ki velük azzal, hogy hátrébb tolom őket. Mint utóbb kiderült, helyesen cselekedtem.

Cassia egy olyan világnak a tagja, ahol mindent előírnak az embernek. Amikor azt mondom mindent, akkor azt szó szerint kell érteni. Megmondják kivel vállalhatsz gyereket, milyen gyorsan mehetsz az utcán, mennyi testedzést végezhetsz, milyen növényeket ültethetsz a kertbe és azok milyen magasak lehetnek, mit ehetsz, mennyit és mikor. Megszabják mit olvass, mely festményeket kedveld, milyen zenét hallgass és milyen filmet nézz. De a legdurvább mégis az, hogy megmondják hány éves korodban kell meghalnod. Mindig mindenütt figyelik az embert, még otthon sincsenek titkok, nincs magánélet. Egy félreérthető megjegyzés, egy kötelességmulasztás vagy egy olyan tárgy birtoklása, amely nem engedélyezett könnyen egy katonai csoport esti látogatását eredményezheti. Azzal együtt, hogy az emberek örökös félelemben élnek, hogy nem vétenek-e a szabályok ellen, mégis úgy gondolják ez a rendjén való, ez kell ahhoz, hogy országuk, társadalmuk megfelelően működjön. Cassia tökéletes mintapolgár (tökéletes agymosott, mondhatnánk) nem vét a szabályok ellen, sosem merne arra gondolni, hogy valami nem működik helyesen a rendszerben. Egy nap mégis hibát észlel. Súlyos hibát. A Párosító Bankett után egy teljesen más fiú arca jelenik meg a képernyőjén, mint akit társául szántak neki. Ismeri a fiút, tudja ki az és azzal is tisztában van, hogy annak a fiúnak sosem lehet párja, hisz ő egy jogok nélküli megtűrt személy. Sosem beszélt még Ky-al, de most kíváncsi lett. És ez a kíváncsiság mindkettőjük jólétébe kerülhet.

Izgalmasnak és érdekesnek ígérkező történet ugye?

Én is így gondoltam. A Molyos és Goodreadses értékelések is ezt sugallták és mégis… mégis csalódást okozott.

A három könyv borítói együtt. Cassia kitörése és felemelkedése
nagyon jól lett szimbolizálva. A legjobb borítók egyike. 

Az olvasás befejezése után sokszor gondolkodtam azon mi is az, ami annyira nem jött be nekem. Végül is arra jutottam, hogy nem tudok egyben egy nagy mumust felmutatni, ami miatt nekem ez nem jött be, de több kisebb dolog is van, ami aztán összeadódva már elég komoly hatást gyakorolt rám.

Az írói stílussal nincs problémám, bár meg kell hagyni igen egyszerűnek mondható.

A főszereplőkkel szemben sem tudnék komoly hiányosságokat feltűntetni, de roppant idegesítő volt, hogy Xander vonala mellékszállá fajult, és csak a végén lehetett egy kis érzelmet kicsikarni belőle. Kifejezetten hiányzott az ő története, ha egyszer ez már egy szerelmi háromszögnek lett kikiáltva. Szerintem ez azért elég nagy hiányosság. Cassia nem lett a szívem csücske, de meg kell hagyni a jellemfejlődése tisztán nyomon követhető, bár igen nehéz dolga lehetett vele az írónőnek. Ky volt a kedvencem, annyira két lábbal a földön állt, és annyira tisztán látta a dolgokat, hogy nem lehetett nem kedvelni őt ebben a szürke, unalmas és agymosott világban.

A romantikus és a szeretet szál, elég gyenge. És úgy általában, nem éreztem úgy, hogy Cassia igazán tudna szeretni. A nagypapája volt a kivétel, vele szemben éreztem úgy hogy igen őt nagyon szereti, meg a könyv közepe felé az öccse irányában is mutatott érzelmeket, de ennyi.

Kyba hirtelen szeret bele, szerintem ő maga sem tudja miért, Xander pedig egy haver számára, aki iránt kb ennyit érez hogy:”Jaj de jó, hogy ő lett a párom, mert ismerem!” és ennyi. Xandernél a végén érezni, hogy vannak érzelmei a lány iránt, de ezt már korábban is lehetett volna érzékeltetni, nagyon megkésett ez a dolog. Ez lenne a szerelmi háromszög? Nagy hiányérzet az eredménye.

A világ, amit Ally Condie megálmodott roppant érdekes és tanulságos. De éreztem némi hiányosságot, mintha az elénk tárt kép túl nagy lenne és csak egy kicsiny szobában állították volna ki festmény formájában. Ahol megnézhető ugyan, de a szemlélő csak nagyon közelről tudja megnézni a képet, és igaz, hogy jól látja a részleteket, de soha nem fogja látni az egész nagy képet, nem fogja látni hogy mi mivel függ össze. Látjuk Cassia városát, hallunk más országrészekről is, de ennyi. Igazán csak Cassia környezetéről van tudomásunk, az egész egységről nem kapunk szinte semmi képet.

A tablettákat én részemről iszonyat erőltetettnek találtam és nem is kaptunk teljes magyarázatot rá. Például, megtudjuk, hogy a nyugtató tablettából csak bizonyos időközönként lehet bevenni, de hogyan pótolják? Mikor és hogyan cserélik ki a fel nem használt tablettákat (mert gondolom van szavatossági idejük) és sántít az a dolog is, hogy hol a fenében tartják őket? Ok, hogy egy fémdobozban, de mégis hol? A zsebükben? Onnan persze, hogy könnyen el lehet veszíteni. Miért nem a nyakukban egy kis fém fiolában? Nem egyszerűbb volna?

Az idősek halála. Ez kissé SPOILERES, de nem tudom máshogy leírni. Hogy a fenébe nem jött még rá senki, hogy hogyan lehetséges az, hogy egy adott napon halnak meg az emberek? Nem magyarázat az, hogy azért mert annyira akarnak hinni a rendszerben. Nem, mégpedig azért nem, mert a harmadik tablettáról is terjednek a hírek, miszerint az halált okoz… na akkor az idősek utolsó vacsorájáról miért nem gondolkodnak el? Ez elég nagy ellentmondás. SPOILER vége.

És mi ez a baromság az álommegfigyeléssel? Ki sem derül, hogy mi ennek a lényege. Minden nap másik családtagnak kell bevállalnia az álomelemzést. Ez most komoly? Erősen Fortress – 33 emelet mélyen a pokolban utánérzésem volt. Csak ott büntették a „tiltott” álmokat itt meg lesöprik az egészet annyival, hogy remélhetőleg nem látták meg Cassia álmait Ky-ról és ENNYI!

Sajnos még a borító sem mentett sokat az értékelésemen.  De örülök, hogy a Ciceró hallgatott a közvéleményre és megtartotta az eredetit. A fülszöveg sokkal izgalmasabbnak bizonyult, mint maga a könyv. 

És hogy kíváncsi leszek-e a második részre?

Nem hiszem. Egyszer talán elolvasom egy fórumon, hogy mi lett az egész sztorinak a vége és szerintem én annyival be is fogom érni.

Crossed - Összefonódva magyar megjelenése egyébként mostanában várható. 

Janet Evanovich: Egy fejvadász (A szingli fejvadász 1.)

Töredelmesen bevallom, hogy amikor először láttam a magyar kiadás borítóját nem éreztem túl nagy késztetést, hogy kezembe vegyem. Mert mégis mire számíthat az olvasó, ha egy forrónadrágos, combig érő tűsarkú csizmában pózoló (szigorúan könyékig érő kesztyűvel) macho nőt láthat?! Az én egyéni válaszom az, hogy tuti nem sok jóra. Most már elmondhatom, hogy régen csalódtam ekkorát pozitívan (utoljára amikor Harry Potter első részét olvastam. Akkoriban azt gondoltam – mint kiderült tévesen – hogy amit ennyire hypolnak az nekem tutira nem tetszene. Hála Istennek, hogy végül csak belekezdtem!) és ezennel megfogadom, hogy a jövőben megpróbálok borító témában előítélet mentes lenni.

Annak oka pedig, hogy végül mégis rávettem magam a regény olvasására nem más, mint Katherine Heigl és a nevével fémjelzett Szingli fejvadász című film. Pontosabban annak előzetese. Mindamellett, hogy megdöbbentem a színésznő barna hajszínén és lelkesen bólogattam az előzetes zenéjére (Pink: Trouble) nagyon is ismerősnek tűnt a címe. Rövid internetes keresgélés után rá is jöttem miért: ez az a tűsarkúscsizmásköyékigkesztyűscsajszisborítós könyv. Közben az is kiderült, hogy azóta másik borítóval és címmel is megjelent. Minél többször láttam az előzetest, annál többször éreztem úgy, hogy adnom kell a könyvnek egy esélyt. Végül neki is kezdtem és náthás korszakom kellős közepén, az ágyban kiterülve, taknyos zsepik társaságában olvastam végig. Egyetlen délután kellett csupán hozzá.

Vicces, kellemesen szórakoztató és olykor még izgalmas is. De a legtöbbször tényleg szerethetően humoros és könnyed. Itt a hangsúly elsősorban nem az üldözéseken van, hanem egy talpraesett, de anyagi gondokkal küzdő nő találékonyságán. Stephanie humorában a sajátomra ismertem, talán ezért is tudtam jókat derülni rajta. Ennek azért is örültem nagyon, mert az utóbbi időkben oly annyira humorosnak tartott könyveken a szám széle sem rezzent (példának okáért a sokak által sokszor felemlegetett Wodehouse könyvek. Én részemről az első rész után feladtam.). 

Kedvenc szereplőim (mert többen is vannak) Stephanie, Morelli és a nagyi. Mazur nagyi egyszerűen fantasztikus, nem egy aranyköpést produkált a regény során. Stephaniban pedig az optimizmusa fogott meg leginkább, és persze humora neki is van, mind saját maga mind a környezete irányába (biztos a nagyitól örökölte). Morelli meg a szemtelensége miatt fogott meg (amolyan aranyosan, kisfiúsan szemtelen, a női szívek megrontója). Kegyetlen fajta – Bridget Jones anyja után szabadon.

Akit viszont kifejezetten rühelltem az Ramirez volt. 

Ráadásul már a történet első felében kiderül, hogy főhősnőnk bizony félig magyar félig olasz, és anyja a mai napig előszeretettel főz magyar ételeket. Az egyik kedvenc idézetem a könyvből:

Hazamentem, ettem még egy kicsi zabpelyhet, és felhívtam az anyámat. 
– Csináltam egy nagy fazék töltött káposztát – mondta.
– Hazajöhetnél vacsorázni. 
– Jól hangzik, de dolgom van. 

– Micsoda? Mi lehet olyan fontos, hogy nincs időd töltött káposztát enni?

Ezen párbeszéd és két másik mondat (Százhetven centi vagyok, és elég erős csontú a Mazurok jó magyar paraszti fajtájára ütve. Tökéletes felépítés ahhoz, hogy paprikaföldeken dolgozzak, húzzam az ekét, és potyogtassam a csecsemőket, mint madár a tojásokat.) függvényében azt hiszem kijelenthetjük, hogy Janet Evanovich nem pusztán a városi legendákra támaszkodott amikor magyar származásokról írt. Egy átlag amerikai ha megkérik, hogy mondjon egy magyar ételt (ha tud egyáltalán válaszolni erre a kérdésre) akkor valószínűleg a gulyás levest fogja mondani, ahogy a világ nagy részén mindenhol. A töltött káposzta és a paprikaföldek megemlítése vagy utánjárásra, rokoni kapcsolatra vagy nagyon jó magyar származású barátra utal. Először azt hittem, hogy az egyetlen bibi a Mazurokkal van, de aztán rájöttem, hogy az bizony a nagyszülők és anyja vezetékneve. :P

Az írónő születési dátumát pedig leesett állal konstatáltam. Még két helyen meg kellett néznem, mert egyszerűen nem tudtam elhinni. Mind a róla készült fényképek, mind a stílusa alapján sokkal fiatalabbnak gondoltam volna. 1943-ban született, tehát 69 éves! 15 évet szerintem simán letagadhatna.

Ami a filmet illeti, nagy lelkesedéssel álltam neki, hogy máris vetítési időpontot nézzek a mozikban, amikor megakadt az IMDB értékelésen a szemem. 4,9/10. Ez nagyon nem jó. És a Porton is iszonyatosan lepontozták. :-( Ezek után fájó szívvel de lemondtunk róla barátnőmmel és inkább másik filmet néztünk meg. (Utólag azt mondom még az is jobb lett volna, mint az, amit végül kiválasztottunk de ez egy másik történet).

Végezetül pedig annyit, hogy egy harmadik (vagy első, nézőpont kérdése) címmel is bekerült a magyar forgalomba ez a könyv még a ’90-es évek második felében. A Magvető adta ki (egy – öhm, hogy is mondjam csak – roppantul érdekes borítóval. Valahogy Fritz Lang 1927-es Metropolis című filmje jut eszembe róla.) Egy - mérgezett a meggy címmel. A fordítás ugyanaz volt, mint az Ulpius jelenlegi kiadásában. Csáki Judit egyébként szerintem nagyszerű munkát végzett.

Már rágom a körmöm, hogy minél előbb olvashassam a folytatásokat! Szeretnék még jókat hahótázni! 


Magyarul eddig négy rész jelent meg.

1. rész: Egy – mérgezett a meggy (Magvető) / A szingli fejvadász 1. (Ulpius) / Egy fejvadász (Ulpius)
2. rész: Kétesélyes játszma (Beholder) / A szingli fejvadász 2. (Ulpius) / Két ravatal (Ulpius)
3. rész: Hárman a pácban (Beholder) / A szingli fejvadász 3. (Ulpius) / Három díler (Ulpius)
4. rész: A négy fejvadász (Beholder) / Négy lövés (Ulpius)

Az egyetlen kissé elszomorító tényállás a sorozattal kapcsolatban számomra az, hogy 18!! részes. Komolyan! És még ehhez csapjunk hozzá négyet, ugyanis ennyi kiegészítő (ünnepi) könyvet is írt hozzá Evanovich. Van egy Karácsonyi, egy Valentin napi, egy Szent Patrik napi és egy Halloween napi különkiadás. (Csodálkozom hogy Hálaadás napjára semmi). Eddig átlag évente jelentek meg a könyvek idehaza. Ha jól számolom, akkor a tavaly év végén született unokaöcsém érettségije körül fogom olvasni a befejező részt :S Remélem gyorsabban jönnek majd azok a kötetek! :-)