Szabó T. Anna: Tatoktatok

Véletlenül került hozzám Szabó T. Anna verseskötete. Először csak érdektelenül belepillantottam, de olyan helyen sikerült kinyitnom, hogy rögtön megragadott. A modernsége, az ötletessége, a humora. Sőt, még kicsit elborult is, pont ezért tetszik :D

Érdekes vonulat figyelhető meg a költészet terén is a magyar irodalomban szerintem. Bár nem nagyon vagyok otthon benne, de amit elcsíptem mostanában belőle, az alapján szerintem nyugodtan állíthatom.
Hogy ugyanúgy, ahogyan a hétköznapi nyelvben, a költészetben is a minél egyszerűbb, modern szóhasználat jellemző, a régiekre jellemző barokkos szóvirágok szinte eltűntek, hiszen egy újfajta világban élünk, ahol sajnos az emberek már nem értik meg a bonyolultabb dolgokat...

Szabó T. Annánál is észrevehető valamennyire ez az irány, ugyanakkor a szóvirágok helyét sokszor nagyon jó ötletekkel pótolja, ügyesen játszik a szavakkal. És hát a pihent ötletei is nagyon jellemzőek a mai gondolkodásra. Ezt igazából pozitív értelemben mondom, mert rég tetszettek ennyire versek.

Mondjuk nem mondanám egyértelműen, hogy kifejezetten gyerekeknek való, pedig első blikkre gyerekversek, de valahogy nem mind. Kicsi gyerekek sok játékos kifejezést nem biztos, hogy értenek belőle, nagyobb gyerekek pedig szerintem nem olvasnak verseket, de lehet, hogy tévedek.
Én viszont kisgyerekes szülőként tudtam értékelni. Egyébként a rajzok is jól tükrözik az egész kötet jellegét.

Egy nyelvtörő szösszenet:

PÖRÖLŐ

                                 (Szülők mondják)            (Kamaszok mondják)

                       Ördögkörből bökölődtök!        Örökkön zsörtölődtök!

                           Föltöltőkön tökölődtök!        Pöröltök, kötözködtök!

                      Könyököltök, sört öntötök!       Körömpörköltöt főztök!

                  Lődörgő kölykökön győztök!       Főnökökhöz dörgölőztök!

                      Lökött köldökhöz öltöztök!       Ködös nőkhöz költözködtök!

A kötet legvégén található Nemzetközi Medve-Induló pedig szerintem megkoronázása a kötetnek, könnyesre nevettük magunkat rajta a 6 éves lányommal. (Mondjuk a párom nem akarta újra hallani :D) Aki nem hiszi, járjon utána :P

Isabel Allende: Távoli sziget

Megint egy olyan könyv, amely ugyan friss megjelenésű, viszont a szerzője igencsak híres, tett már le az asztalra maradandó történeteket. Megkockáztatnám, hogy a Kísértetház c. regénye már klasszikusnak tudható be. Nekem ez volt az első könyvem tőle, hiába ismerőseim évek óta tartó noszogatása, hogy vegyek már kézbe tőle mindenképpen egy könyvet. Persze nem a nemakarás volt az oka, csak ismét így alakult. De végre eljött a pillanat, és Allende számíthat a további közreműködésemre is! :-) Gyönyörűen ír, még a hosszadalmas részletekbe menő (mert abból van bőven) leírásai sem unalmasak, hanem szárnyalunk vele a képzelet hullámain. Jó, ez picit giccses lett, de tényleg nagyon szépen ír.

Nagyon szeretem, amikor egy író olyan témához nyúl, amelyben személyesen érintett, és az adott témakörben íródott mű hátterében érezhető az alapos felkészültség, kutatómunka. Na itt pont ez a helyzet, és olvastam is az írónővel egy riportot, hogy rengeteg dolog ragadja meg Őt nap, mint nap, és ezekre a történetekre helyezi rá adott szakaszokban szinte az egész életét. Na valahogy így volt, persze nem szó szerint idéztem. De a lényeg, hogy nagyon alapos a munka, a történelmi háttér is nagyon korrekt, pontos módon van lefestve.

Zarité a főszereplője a történetnek, aki az 1700-as években rabszolgaként látta meg a napvilágot a karibi Saint-Domingue szigetén. Az egész történet körülötte forog, életét körbeveszi rengeteg ember, akik mind nagy hatással vannak sorsa alakulásában. Abban mindenképp szerencséje van, hogy gyermekként nem a cukornádültetvényre kerül, így a komolyabb, sokszor emberéleteket követelő munkától mentesül, ugyanakkor szerencsétlenségére Valmorain gazda házához kerül, ahol annak családjára kell éveken keresztül gondot viselnie, továbbá a gazda "igényeit" kielégítenie. Eleinte őszinte gyermeki mivoltában, később nőiességében is súlyosan bántalmazzák a fiatal leány, később asszonyt, de mindvégig úgy tűnik, hogy nagyon kemény fából faragták, az őt sújtó szörnyűségek mind erősebbé teszik. Erre az erőre nagyon nagy szüksége van, hiszen küzd szerelméért, méltóságáért, és ami a legfontosabb, maga és családja szabadságáért. Kitartása emberfeletti, és élete summázásaként megállapítja, hogy mindennek ellenére bizony jó csillagzat alatt született.

Attól teljesen függetlenül, hogy időben, térben, élethelyzetben teljesen távol van a történet, az írónő minden erőfeszítés nélkül sokat tanított a tartásról, a nőiességről és a hitről. Mindvégig a Gyökerek c. híres film pergett a szemeim előtt, ami szintén nagyon megragadott annak idején. A rabszolga felszabadításért folytatott küzdelem történelmi, politikai, emberi hátteréről, úgy gondolom, hitelesen és alaposan tudhatunk meg többet. Tényleg nem értem, hogy maradhatott ki az életemből eddig Allende, de mint fent is ígértem, nyilván másképp lesz ezután.

Janne Teller: Semmi

Keressük az élet értelmét! Ti mit adnátok be a közösbe? Mit vetnétek oda a Fontos Dolgok Halmára?

Be kell bizonyítani, hogy vannak dolgok, amik igenis számítanak.
Vagy mindenhol a semmi van? azaz sehol sincsen semmi érdemesre méltó? sem bennünk, sem rajtunk kívül?

Érdekes ez a adolog a könyvekkel kapcsolatban: az aktuális érzések, állapotok velünk történtek határozzák meg, hogy mit emelünk vagyis emelek ki az aktuális olvasmányból? Ebből mit? Tegnap voltunk felvételizni, vidámságból letörtség lett, számít ez valamit? vagy semmit nem jelent? Most azt érzem, hogy semmit! Az élet megy tovább, haladunk előre, aztán lehet, hogy minden összejön úgy, ahogy szeretnénk. Semmi is minden.

Ami egyszer a mindent jelentette, válhat-e később semmi-vé?Az egykori Réka-babám, a nagyon vágyott Moncsicsim-hol lehet?- egykor minden, most semmi.

Ismét egy könyv, aminek kapcsán elgondolkodom a fiatalságról (ha már az enyémre annyira nem emlékszem), itt vannak ezek a 8. osztályosok, és meg szeretnék győzni az osztálytársukat (azaz volt osztálytársukat), hogy sok mindennek van értelme. Hogy van egy felnőtté-válás, ami zökkenőmentes is lehet. Így le kell mondaniuk 13-14 évesen a legkedvesebb dolgukról, legyen szó kedvenc könyvről, horgászbotról, szandálról vagy éppen egy hörcsögről. Mit tud Pierre Anthon, amit ők nem tudnak? Amit én esetleg nem tudtam?

Mi 7.-8-ban még a kocsik rendszmát néztük, és a babonák beteljesülését vártuk.
Mi sima divattalan gatyákban coffokkal a fejünkön (amik nem kékek voltak) jártunk és tanultunk.
Ma ugyanez a korosztály, legalábbis egy részük már melírozott hajjal és piercingekkel jár, hülyeségeket és szexuális tartalmakat nyom fel a fb-ra magáról, amit a szülők nem is ellenőriznek. A könyvbeli gyerekek pedig felelősségük teljes tudatában teszik meg áldozataikat, amiket a többiek kérnek találnak ki, és nem is értem, hogy mi az a felsőbbrendű dolog, aminek hatására ezeket teljesítik. Ki kéri számon tőlük? Ez által bizonyítanak maguknak, ezek által lesz a semmiből-minden? Ezek által lépnek ki a gyerekkor biztonságos kapuján? Honnan veszik ezeket az ötleteket? és ki nem tesz rá nagy ívből, hogy Pierre Anthon szerint semmi sincs, semmi nem lényeg, és a szilvafáján sincs semmi. A francba, kiborultam, elsírtam magam olykor.


..és mi volt az értelme? "Az élet értelméért folytatott harcunkat a hazai és a világsajtóban is megnyertük. Csak az volt a furcsa, hogy a győzelmet vereségnek éreztük."


A győzelemből lett a vereség.. A büntetésből csodálat, majd Pierre Anton.... A fészer, a halom, a szandál, bicikli, focilabda........ és a többi dolog, mind-mind a múlté lett. ugyanúgy, mint a barátságok és a gyermekkoruk.... no és az a bizonyos szilvafa.

Elena Ferrante: Nő a sötétben

Én most nem tudok itt az anyaságról írni. Sőt nem tudom elemezni sem ezt a történetet. Szóval alig tudok írni.

Van ez a nő, akire végig haragudtam, aztán ki tudja, hogy miért? Azért mert magamra is ismertem benne, vagy azért mert gyökeresen ellentétes, mint én, és haragszom rá.

Passz, remélem a másodikat, szóval van egy tengerparti történet (i love), napozás nyár, meg sár, meg kukacok, na de ne fussak előre, minden napos, heppi, vidám, aztán nem is tudom, hogy ez a 48 éves nő, aki elhagyta a gyerekeit, majd visszatáncolt, majd a gyerekek hagyták el őt, na ő most mit is akar az életétől? Mit szeretne Ginotól, mit szeretne Elenától, a babájától, a családtól? Mit szeretne bárkitől is, ha még önmagával sincsen tisztában- vagy éppen nagyon is tisztában van?

Utáltam őt...brrrrrr... sötétben tapogatózom vele együtt.

Azt írja: "Jól csináltam. Milyen boldog voltam, amikor Bianca kiszakadt belőlem, néhány percig a karomba tarthattam, és ráébredtem, hogy ez életem legintenzívebb örömszerzése."

Igen, én is így gondolom.. éppen ezért haragszom. Nagyon haragszom. Hogy mit vállal fel ebben a könyvben? Hát az egész életét. S bár vaciláltam, a 4,5 – 5 csillag között, mert utáltam, mert gyűlöltem, mert kegyetlenül őszinte, mert igen, vannak ott gondolatok, bár szerencsére tőlem még? távol állnak, de az írásmód miatt, a történet miatt mindenképpen 5. De kedvenc nem, soha… Az nem lehet. Nekem fájnak a tettei. Nagyon. 

Remélem én különb vagyok-leszek.

Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 4. - Barátok

Barátságok, szerelmek, jellemfejlődések, zenélések, átalakulások, változások,csalódások, jellemezték ezt a részt, és soha nem gondoltam volna, hogy Harry Potter is visszatér az életembe. Sőt, Voldemort is! :D

Azért kicsit viccesnak hatott, hogy Dorián jeges hóval dobálta meg Virágot a csalódottságában.

Az osztályközösség kialakult, és azt is érzem, hogy keresik magukat. Véleményem szerint, az írónő is egyre jobban érzi és tudja mit is szeretne írni, hogyan is szeretné a szereplők szájába adni a szavakat, a mondatokat. 

 A szereplőket tekintve érdemes megemlíteni, hogy most már jobban szimpatizálok a szülőkkel. Arnold lecsúszott egy kicsit, nem is értem, hogy ha Renire nem figyel, ha nem érdekli Cortez, ha alig kedvel néhány gyereket az osztályból és a gimiből, akkor mért magyaráz a lánynak? Hogy veszi a bátorságot, hogy felsőbb rendűnek érezze magát?

Kinga mindenképpen nagyot nőtt, mondjuk már a 3. részben is éreztem ezt az irányú "fejlődést", de kicsit visszavehetne Renivel kapcsolatban, a jóindulat utáni szemétkedések még fájnak, de hát... mindegy.

A naplóíró lány egy lúzernek tűnik, de már képes enyhén megcsillantani a büszkeségét. Én abszolút megértem, s bár továbbra is azt mondom, hogy nem voltam stréber és nem voltam ennyire "vesztes", mégis vele izgulok, érte izgulok, mert én benne látom magamat. Szánalmas vagy nem, ez van. Falom a sorokat folyamatosan és tök hihetetlen ciki és wow és LOL, és hűűűűűűű meg minden, de ennyi idősen is képes vagyok ezért a 10B-ért izgulni és drukkolni. Arnold különleges, de mint mondtam veszített, és nekem nem volt ilyen barátom, én a jó csapathoz tartoztam, és azért sem, mert könnyen szerelembe estem $, így ezt nem tudhatom, de főhösünk elveszett lesz. Tuti.

Hogy miért lesz elveszett? Hát.. nem értettem, hogy miért nem mondhatja el ezt a fene nagy titkot, de dramaturgiailag így volt jó, mert konfliktusokat szült, ami nem hagyja ellaposodni a dolgokat. Nekem nem volt ilyen Arnold-féle barátom. Azaz volt, de nem ennyire hosszú távon. Valamelyikünk úgyis a másikba szerelmesedett... , aztán két irányba ment tovább az utunk. Tisztára izgulok, hogy mi is lesz a 11. osztályban...

és fájón kell most várom, míg befejezem a köv. kötetet, hogy mi lesz velük.

Összességében egyre jobb, egyre jobban tetszik, és már "vénülő" eszemmel is izgulok a gyermekekért, a fiatalokért, hogy mindenkinek jó legyen, hogy mindenki belássa, hogy szorgalmasabbnak kellene lenni, hogy a könyvben lévő szereplők pozitív oldalukkal válhassanak "követendő személyekké, példákká" a valós olvasó fiatalok számára, és izgulok, hogy úgy folytatódjon, ahogy én szeretném. :)

Azt hiszem, a "mindenevő" olvasóknak -életkoruktól függetlenül- ajánlom. Jó kis szórakozást nyújt.

Francisco X. Stork: Marcelo és az igazi világ

Marcelo okos fiú-cölöpházban lakik egy fán, sérült gyermekekkel dolgozik egy lovas farmon, de édesapja kérésére (utasítására) a 17 éves kori nyarát vele kell töltenie. Ez a feltétele annak, hogy utolsó éves tanulmányait a megszokott helyen, a Patterson-ban tölthesse, és ne egy hagyományos gimiben kelljen tanulnia, érettségiznie.

Az apja, aki ragaszkodott mindig ahhoz, hogy fiának nincsen semmi baja. De tudta... hisz nem engedte Gump-nak szólítani (Forest Gump után)

Elvitte őt, mert reménykedett.

Elvitte őt, mert nem ismerte.

Elvitte őt, mert ismerte.

Ha belegondolok, hogy a szülőknek  milyen fázisokon kell végigmennie, hogy elfogadják a diagnózist, akkor csak azt tudom mondani, hogy így tizen-akárhány évvel később sem tért napirendre Arturo, az édesapa . A "nagy-könyvekben" előírt sorrend egyes mozzanataihoz még mindig vissza-visszatér a reakciója (sokk, tagadás, harag.....), s nem ezt várnám tőle. Bár nekem könnyű dolgom van, oszthatom az észt, nem én vagyok benne ebben az élethelyzetben. Így csak azt tudom mondani, hogy bármikor olvasok autistákról könyvet, mindig előkerül a sajnálat érzése. Nem is tudom, vajon ez-e megfelelő szó, de amikor Marcelo bekerült abba az ügyvédi irodába, egyszerűen megsajnáltam. Már a vonaton, amikor még át sem érezte a feladatait, csak az apja által említett mondatokat értelmezte a maga nyelvén.

Jó kis történet barátsággal, ami talán több annál, izgalommal, őszinteséggel, a saját hangunk, a saját zenénk keresésével és komponálásával, a saját helyünk/zugunk keresésével. Mit, hogyan, miért? ..Miét nehéz az igazi világban élni?

18 oldallal a vége előtt mérhetetlen szomorúságot éreztem. Megálltam, becsuktam a könyvet. Nem szerettem volna ilyet érezni, mert kilátástalannak láttam a dolgot. Pedig Marcelo csak kicsit "más"..

Szomorúságot éreztem, hogy ez történt, hogy így történt, pedig örömet is érzek, mert Marcelo beletanult az igazi életbe, megtanulta, megérezte az igazi világ temérdek szennyét.

Nem lett volna jobb neki mindvégig ott, abban a világban ahol eddig volt? Nem lett volna neki jobb mindig a saját fa-házikójában? nem tudhatom, így csak szomorkodom ismét, hogy ezeknek az autizmussal élő személyeknek, legyen szó erről a -legjobbnak mondott- Asperger-szindrómás fiatalemberről, mennyire más az életük, mint nekünk, mennyivel jobban szenvedhetnek, ha mi is szenvedünk, mekkora fáradtságot okozhat nekik az élet, ha már nekünk is fáradtságot okoz...

Még ez a kedves Marcelo is rájött, hogy kevesebb fájdalom van az ő világában, az emberek jobban szeretik és elfogadják egymást.

Így, a nyár vége felé, a események megtörténte után vajon hová fog tartozni Marcelo? Hisz valahova tartoznia kell.. hol van az a hely?

Jodi Picoult: Elrabolt az apám

Bárki bármit mond, nekem nagyon tetszett ez a könyv. Azzal riogattak, hogy ez a leggyengébb könyve Picoultnak. Eleve nálam ez a szó nem nagyon jön szóba az írónőnél, mert mindegyik könyvét nagyon-nagyon szeretem. De ha botot nyomnának a torkomhoz, hogy állítsak sorrendet, akkor sem sorakoztatnám hátra.

Nagyon szeretem, ahogy a kényes témákhoz hozzányúl. Szeretem a felkészültségét, kidolgozottságát, érzékenységét, ahogy kezeli ezeket a nagyon nehezen feldolgozható eseményeket, élethelyzeteket. Mert most sincs ez másként, ismét felkavart bennem minden létező érzelmi vihart.

Delia szinte tökéletes életet él apjával. Azt csinálja, amit szeret, amihez ért. Eltűnt személyeket kutat fel nagyon jó eredménnyel Gréta nevű kutyájával. Boldogságát egyvalami árnyékolja be, gyermekkorban balesetben elvesztett édesanyja. Ezt mondja az apa! A rendőrség viszont teljesen mást állít, amikor egy napon beállítanak a letartóztatási paranccsal, miszerint egy láthatáson nem vitte vissza anyjának a gyermeket, magyarán elrabolta saját lányát. A döbbenet nem fejezi ki jól azt az állapotot, amit éreznek és amit én is éreztem olvasás közben. Persze a cím alapján nyilván számítottam rá valamelyest, hogy érintjük a témát, mégis annyira szépen volt felvázolva a boldogság, az összhang lány és apja között, hogy megrendítő volt a hirtelen fordulat.

Innentől kezdve tényleg nagyon beindulnak az események, és pont nemrég egy bejegyzésben írtam róla, mennyire szeretem a jogi huzavonát. Itt is kapunk belőle, merthogy azért nem annyira fekete-fehér a helyzet, mint gondoljuk. Nyilván oka volt (vagy nem?) az apának, hogy megtegye ezt a lépést. Hiszen köztiszteletben álló polgár, mindenki ódákat zeng róla az ismerősei között, hasznos tagja a társadalomnak. Akkor mégis mi indít ilyen szörnyűségre egy embert?

Picoult mélyen érinti és a történetben is több szempontból jelentős szerepe van az alkoholizmusnak. Ez nálam eleve egy kényes téma, azaz nagyon ugrok rá. De ezt is annyira jól fogta meg, olyan sokféle (árny)oldalát mutatta be, hogy kénytelen voltam picit lejjebb adni az előítéleteimből.

Delia apját Eric, a lány jövendőbelije, gyermeke apja védi, aki szintén alkoholista. Küzd ő folyamatosan, de nem csak az alkohol ellen, hanem saját démonai ellen is. Közben jó fényt kéne vetni a lány felé is, mivel az egyenlőre a pia miatt nem megy hozzá. Van a történetben még egy jelentős szereplő, Fitz. Ők hárman egész kicsi koruktól össze vannak nőve, sülve-főve együtt vannak, Delián a nőiesség jegyei is csak későn mutatkoznak meg, hiszen a két fiú nagyon nagy hatással van rá. Serdülőkorban szinte mindkét srác rákattan a lányra, de ő mégis Ericet választja (én is ezt tettem volna...).

Egy kicsit gondban voltam a védelmet illetően, mert nem tudtam elképzelni, hogy teljesen tiszta, higgadt fejjel, elfogulatlanul tudjon valaki valakit védeni, aki ekkora kötelékkel tartozik hozzá nem is egy, hanem két családtaghoz. Na, szóval meg vannak itt gabalyítva jól a szálak, az ember szimpátiája, sajnálata azt sem tudja, merre ugráljon.

Fitznek is jut szerep bőven a történetben, hiszen újságíró, és a lap, ahol dolgozik, őt küldi el tudósítónak a tárgyalásra, mondván, bőségesen szolgáltat személyes töltelékkel is a cikkhez.

Talán, sőt biztos, hogy a lánynak a legnehezebb. Hiszen imádott apját letartóztatják, egyik percről a másikra ráébred, hogy mégis él az anyja, akit a mai napig vár, pedig úgy vélte, halott. Ott van Eric, akinél fennáll a veszély, hogy a teher nyomása alatt ismét inni kezd. Szóval nem egyszerű. Sajnáltam! És csak bizakodtam, hogy úgy lesz minden, ahogy én azt szeretném...

Picoult a szokásos formában írta meg a könyvet, minden főszereplő szemszögén keresztül bemutatta a történéseket, ez így tényleg nagyon izgalmas.

Jaj, és én Ericet annyira, de annyira szerettem, és Fitzet meg úgy, de úgy utáltam...

És hogy megtettem-e volna ugyanezt én is? De meg ám!

Kerstin Gier:Zafírkék

Elég nehezen írok bármit is a sorozat második részéről,hiszen aki még nem olvasta annak az első résszel kell kezdenie (Rubinvörös) aki pedig olvasta annak nem szeretném elárulni,hogy ebben a kötetben mi fog történni...szóval csak általánosságban tudok nyilatkozni.
Még jobb mint az első!!! Úgy tűnt sokkal több a humor a frappáns párbeszéd ,imádom a szájkaratét :D mikor két ellenkező nemű ember akik egyébként bírják egymást,vonzódnak a másikhoz szócsatát vívnak és úgy tesznek mintha a másikban csak a idegesítő tulajdonságait fedezték volna fel. Belép egy aranyos kis szereplő Xemerius személyében akit úgy tűnik, hogy csak Gwendolyn lát.
Ugyanakkor folytatódik az ugrálás az időben , Gwen a kezdő időutazók fárasztó köreit rója,Gideon pedig egyre kiismerhetetlenebb lesz, a végére nagyon pipa voltam rá...
Frappáns,pörgős és nagyon laza-ilyen és ehhez hasonló jelzők jutnak eszembe a könyv kapcsán,szórakoztató könyvek műfajában egyedi és kiemelkedően jó!!

Nagyon rövidek éreztem ezt a részt is,és nem bántam volna ha a befejező -Smaragzöld- rész már a közelemben lett volna.

Gier sziporkázik annyira magára talált ebben a sorozatban,hogy szerintem ezt nehéz lesz túlszárnyalnia a következő könyveivel. És bár van egy-két könyve amit korábban olvastam Tőle,de egyik sem hagyott bennem mély nyomot.

Remélem a következő részre nem kell ennyit várni!

Jean Molla: SOBIBOR- Az elhallgatott múlt

Fejbe kólintott, sőt agyba-főbe vert.

Sajnálat, bűntudat, hitetlenség, nemtörődömség, egészségügyi- és családi problémák…… volt egyáltalán pozitívum a könyvben?

Volt benne egy hegedű…………..- szeretem a hegedűt…………………- falhoz vágta a hegedűt.
Az egyetlen szép is megszűnt létezni…….

Sobibor: volt, van, lesz. Hogy megvannak-e a gyötrelmes múlt, a zsidók elpusztításának épületei? Gondolom nem, mert utaltak rá, hogy erdősítették a területet.
Egy könyv, ami nemcsak a múlt, a holokauszt tragédiáját tárja elénk, hanem a jelent is, amikor az napló formájában kerül egy fiatal lány elé. Emma elé, aki egyébként is éppen a fiatalokat érintő nem-tudom-elfogadni-magam periódusában él, és éppen anorexiával vagy éppen bulimiával küzd. Miközben éppen a zsidóságot siratom, úgy kezdek sírni a lány miatt is, aki teljesen egyedül áll a problémájával, senki nem vesz észre semmit.
„Papa sohasem beszélt velem,……. A mamával sohasem értettük meg egymást. Mint két idegen…….”
Emma története betegségtől a gyógyulásig, és egy másvalaki története a széthullásig, az elporladásig.

Zakhor!

9/10.

Sara Gruen: Vizet az elefántnak

Rossz kedvű napjaimon olvastam. Muszájból, ha már várólistát csökkentek. Vagy mi a fene...Aztán beszippantott. Legtöbbet az uszodában olvastam, ott itattam én is az elefántot- a gyerekek fröcskölésében, annak segítségével.

Jacob, a drága ember, aki egészen szülei haláláig nem két lábbal állt a földön, aki a tragédia után nyomban megismerte azt a bizonyos nagybetűs életet. Nem lehetett egyszerű a cirkusz világa, biztosan most sem egyszerű.

Mindenki elgondolkozik az olvasás során a saját élményeiről.

Nekem elég sok emlékem van, de mindössze egyre emlékszem gyerekkoromból: ismerősök asztmás fiát ki kellett vinni a lovas számok alatt, mert fulladni kezdett... hát nem nagy emlék... aztán új emlékeket már csak a gyermekeim és férjem kapcsán szereztem, akik oda-meg vissza vannak a produkcióktól. Én csak a lógó- egyköteles akrobatákat szeretem és kedvelem... de a családért mindent.

Egészen a könyv elolvasásáig próbáltam arra összpontosítani, hogy az állatok idomítása teljesen humánus módszerekkel zajlik, és úgy gondolom, ezt kell hinnem a továbbiakban is, hogy ne rokkanjak bele a könyv tartalmába. Fúj, de gyűlöltem Augustot! Rosie-val akartam megszökni, őt akartam simogatni, és neki szerettem volna vinni sok-sok limonádét és whiskey-t. Annyira, de annyira!

Mit mondjak még? Mit mondhatnék? A könyv betekintést adott az 1930-as évek elején működő vonatos cirkuszok életébe, olyan dolgokba, amiket elítéltem, amiket elleneztem, amiket el sem hittem olykor.

Kegyetlen és egyben mesés.

Ilyen nincs és mégis van......

Megborzongok és remélek.

Fájdalmas volt olvasnom.
Elérzékenyültem sokszor.
Könnyeztem sokszor.
Lázadtam sokszor..
…
aztán az igazság győzött.
Ha tovább tartott volna a cirkuszi életük abban az állapotban, amelynél sokszor én is rosszul éreztem magam, akkor vajon én is megtettem volna a döntő lépést? Mindenesetre egy jó pohár hideg vizet nem restelltem volna néhány ember arcába löttyinteni.

Khaled Hosseini: Papírsárkányok

Amir történetenét elolvasva muszáj bevallanom, hogy nem lett kedvenc, nem varázsolt el, de mindenképpen érdekelt.

Ha elgondolkodom a "miért?"-eken, rövid időn belül ott tolonganak a vál

aszok, amik nem engedik meg a "kitűnő" jelzőt.

A "Papírsárkányok" című könyv egy jól strukturált történet, ami tulajdonképpen három részre tagolódik. Az első részben kifejtett gyer

mekkor betekintést ad Amir kisfiú korába, Amir-Haszan barátságába, Amir-Baba (az édesapja) kapcsolatába, a család gazdagságába, az akkori Afganisztán történetébe.

Fejtsem ki, mennyire utáltam Babát azért, ahogy a fiával bánt? Azért a dologért, amit meg kellett volna apaként tennie a fiáért? Azért, mert nem fogadta el, hogy a gyerekek nem kifestőkönyvek, amelyet magunk kedvére kiszínezhetünk. Nem teszem..., persze egyáltalán nem voltam megelégedve Amir jellemével, drukkoltam, hogy feldolgozza a problémáit, hogy átessen a szemétkedésein, hogy megvilágosodjon, hogy minden másképpen alakuljon, de őt nem tudtam hibáztatni, hisz egy gyermek életéért a szülő nagymértékbe

n felelős, akár Afganisztánban él, akár Magyarországon. Haszan mellett pedig ott voltam. Védelmeztem, olvastam neki, és segítettem neki munkájában, a szolgaságban. Folyamatosan azt hajtogattam magamban, hogy nincs igazság.

Háromszor könnyeztem a könyv alatt, az első a gránátalmafa tövében történt...., a vég, a tragédia kibontakozásának kezdete, a sikátor, a szülinap, már csak "hab voltak a tortán"..

"Baba szívta a pipáját, és beszélt. Úgy tettem, mintha odafigyelnék. De nem tudta odafigyelni, mert Baba elejtett apró megjegyzése bogarat ültetett a fülembe: a megoldás az lesz, ha megnyerem a téli bajnokságot. Meg fogom nyerni. Más

lehetőség szóba se jöhet. Meg fogom nyerni, és megszerzem az utolsó sárkányt is. Aztán hazahozom és megmutatom neki. Bebizonyítom neki egyszer s mindenkorra, hogy értékes ember a fia."

"Amir dzsan, tudom, milyen kemény volt veled apád, amikor gyerek voltál. Láttam hogy szenvedtél, és vágyakoztál, hogy kivívd a szeretetét, és vérzett érted a szívem."

A második harmad Amir és Baba meneküléséről, amerikai életéről, Babával való kapcsolatának alakulásáról, és Amir szerelmi életének történetéről szól. Nem terveztem erről a részről számottevő mennyiséget írni, a lényeg, hogy Amir gondolatait körbefogták a Haszanról történő elmélkedések, a röpke gondolatok, a múlt.

Harmadik harmad: Aztán jött egy régi barát Ráhim Khan afganisztáni telefonhívása, és nagyon örültem, hogy Amir azonnal repülőre szállt. Nem mondom, hogy éreztem az elé

m táruló eseményeket, bár Szohrebet azonnal magammal vittem volna. Én. Egymagam. (Harmadik könnyezés: a "csengettyűs" Szohreb)

Az előttem kibontakozó valóság bemutatta nekem a háborús helyzetet, a háború keltette nyomort, a gyermek kolduskezeket az utcákon (=második könnyezés), a tálibok szemétkedéseit. A néhány fejezet tele volt félelemmel, tele volt igazsággal, tele volt részvéttel tele volt szeretettel, tele volt elmélázással. Amirnak muszáj volt megjárnia a Kabulba vezető utat, ha nem tette volna, akkor a könyvet a falhoz hajítottam volna. A gyötrő emlékek feloldozása és feldolgozása során még jobban szerettem Haszant, és továbbra sem utáltam Amirt, hanem ismét szántam gyermekkora miatt. Haragudni csak azért tudtam, mert soha egyszer sem akart visszamenni szülőhelyére és kutatni. Úgy gondolom, hogy ha valaki kedvel egy embert, akkor zavarják a múltban történt események,

kavarognak a gondolatai, rendezni szere

tné a helyzetet, s addig ez nem történik meg akár negatívan, akár pozitívan, addig ott lesz benne, mint egy méreg. Így a felnőtt Amirt már csak szántam és megvetettem, hogy hallgat, mint a sír....., egészen sokáig... aztán Ráhim kinyitotta a szemét.....

"........akinek nincs lelkiismerete, akiben nincs jóság, az szenvedni sem tud."

Fejős Éva: A mexikói

(Első reakcióim között:

Fejős Éva: A mexikói
Mindig egy lépéssel előtted jár_
jobban jártál volna, ha sose éred utol, azaz kedves Zsófi, hogy te mekkora hülye liba vagy!)

Komolyra véve: :))

A molyon felháborodott Fruzsi a Fejős: Csajok regény-könyv-irodalom stb. kapcsán, így gyorsan elrohantam egy könyvért a könyvtárba.
Bár kb. 3 éve olvastam a Hotel Balit, amit nem pozitív jelzőkkel illettem, így többet nem is voltam a kezembe venni. Most viszont plecsniért vagy viccből AKARTAM egyet. Szóval elrohantam a könyvtárba, ahol nehezen, de sikerült szereznem egy példányt. (http://moly.hu/karcok/104080)

Harry Potterrel együtt haladva ma befejeztem e remek művet.
Többet sem, köszönöm. Nem én vagyok a célközönség. Olvassa, aki akarja, én nem gátolom. Nekem kevés, nem mondom, hogy semmi (kizárólag A mexikói-ra gondolok), mert én is utaztam a világon keresztül, és kávéztam egy kis könyvesboltban Rafaelnél, de közelíti a "nekem semmilyen értéket nem adott" meghatározást.

A molyon így elemeztem :))

Két csillag, mert előzetes várakozások szerint nem haltam bele, és a Csajok híréhez képest mindenképpen jobbnak tűnt.

Szóval volt ez a Zsófi, aki 20,48-as BMI index-szel húsosnak tartja a fenekét. Elégedetlen az életével, még a hosszan tartó kapcsolata is beszólt neki, mert nem figyel a kapcsolatukra, állandóan dolgozik és amúgy is üres a hűtő, és a közös lakás megvásárlása óta problémák tömkelegét érzik maguk körül, szóval Zsófi, a drága erre bepipul, rájön, hogy ő nem érzi magát boldognak, mire megcsalja egy egy-éjszakás Pabloval a Hosszantartó Dávidot.

Pablo tudhat valamit, mert ez a buta liba -JEL-ként értelmezve Pablo tükörbeli rajzát- repülőre száll meg sem áll Lisszabonig, egy lépéssel utána lohol, Barcelonában ellopnak a farzsebéből 1500-1800 eurót, mert nem bízik a szálloda széfjében ( _Oh, mein Gott!_ )

Aztán valóságshow-ba is bekerül, végül Törökország után még Mexikóba is elrepül, hiszen hol lakhat vajon A mexiói Pablo?

Közben van egy mexikói szál a regényben, ahol fel sem fogtam mi történik Lucindával, Rafaelle, és ki az az Alinda, lassanként csörgedezett, próbáltam összerakni, és lám a végén csak összekapcsolódott a dolog.

Zsófi csak loholt , aztán lecsendesedett és rájött, hogy (VÉGRE) megtalálta önmagát.

Én is letörölhettem verejtékeimet, legyen boldogan élnek, míg...

aztán becsuktam a könyvet.

Észrevételek.

1. jaj.

2. jajaj.

3. én ( a mostanában megtalált naplóimat olvasva) 19-17 évesen viselkedtem így.

4. egyszerű- mondjuk, hogy túlzottan letisztult mondatok.-amolyan szájbarágósak, nehogy fantáziálhassak egy kicsit.

5. ebben nem volt sok ronda beszéd, vagy pedig csak nem tűnt fel, annyira rondán beszélhetek én is... (újra nem olvasom, hogy ezt kiderítsem)

6. A fene a jó dolgát ennek a csajnak! Le van írva, hogy minden az ölébe hullt, nem kellett küzdenie. Ha nem így lett volna, akkor már megtalálta volna önmagát biztosan.

3,5/10

Angéla Nanetti: Nagyapó a cseresznyefán

Mi őszintén neveljük a gyerekeinket. Fantáziátlanul őszinték vagyunk a kérdéseiknél, koruknak megfelelően próbáljuk megválaszolni az őket érdeklő dolgokat.

Tonio pofont kap válasz helyett. Ennyi, ezzel elintézve. Jaj, de utálom a pofozkodó szülőket.- ezek a gondolatok az elsők között voltak.

Felice egy cseresznyefa, amit Tonino nagypapája ültetett a lánya - T. anyukája - születésekor.

A teraszról, ahol olvasni kezdtem, éppen láttam a mi nyírfánkat, amit mi ültettünk Hanna születésekor. Mennyire változik életünk?, mennyi ideig fogunk itt élni?, mennyi id

eig nézhetem és láthatom ezt a fát?, mennyi ideig leszek a szeretteim közelében?- folyamatosan elkalandoztak a gondolataim a könyv olvasásakor.

Ottaviano nagypapa kertjét, személyiségét megismerve én is álmodozni kezdtem egy hatalmas kertről, veteményesről, megmászható cseresznyefáról. A nagypapa szívében tüske lett a szeretett felesége halála után, ezt a tüskét az unokája a 7 éves Tonino megpróbálja eltávolítani, hogy nagypapa továbbra is a szeretett cseresznyefára tudjon mászni, és a legfelső ágára tudjon felülni, ill. azért, hogy Alfonsina a liba továbbra is családtag maradhasson.

A nagypapával történtek kapcsán Tonino családjában is változások történtek, hogy negatív vagy pozitívan könyvelhetőek el ezek? Titok az elolvasásig.

Gyermekkönyv nem tudom eldönteni, hogy hány éves kortól.

Rakovszky Zsuzsa: VS

Vannak szerzők, akik ikonná válnak az olvasóik számára, akiknek keressük a könyveit, ha megjelenik tőlük valami, azonnal le akarunk rá csapni, és nekem Rakovszky ilyen. Ráadásul elég volt egy regény, A kígyó árnyéka, hogy ezt az érdeklődést érezzem a könyvei iránt. Az új regénye akkor is érdekelt volna, ha nem ilyen izgalmas témát választ: Vay Saroltát, az elmúlt századfordulón élt grófnőt, aki saját magát férfinak tartotta, férfiként élt, nőkkel került szerelmi kapcsolatba, még meg is nősült... nem mellesleg újságíró és költő is volt. Sándor néven természetesen.

Az ő igaz tényeken alapuló története ez a könyv, amely, úgy tűnik, az olvasóknak és a kritikusoknak eddig inkább csalódást okozott. Én is jobbat vártam, izgalmasabbat, színesebbet, századfordulósabbat, ha úgy tetszik. Rakovszky pedig monodrámát írt, szinte az egész könyvet VS naplója és visszaemlékezése teszi ki, és csak azt látjuk a világból, amit ő lát, az pedig nem sok. Mindenekelőtt a négy rajongásig szeretett szerelme: egy nevelőintézetben megismert angol leány, egy színésznő, egy vidéki úr kalandvágyó lánya és egy német tanítókisasszony.

Az igazán fontos probléma azonban az identitáskeresés és VS jellemrajza, valakié, aki egész életében arra szeretne választ kapni, hogy ki és mi ő, mindenben és mindenkiben a tükröt keresi (ez a regényt átszövő fő motívum), amelyben megláthatná a saját valódi arcát. Vay Sándorét, aki bátran, férfiként él, aki kijelenti, hogy ő nem az akar lenni, akiért átkelnek a Duna jegén, hanem aki átkel! Aki azonban Sarolta módjára összeomlik és zokog a megpróbáltatások közepette, és aki szintén kevésbé férfias módon folyamatosan hagyja, hogy rászedjék és elcsalják a pénzét... a könyv vége felé volt, amikor azt mondtam, ez már nem lehet igaz, ennyire ostobán önsorsrontó nem lehet valaki...

A túlfeszült húr azonban a végén elernyedt, VS, akárki is legyen, a regény végén szembe tud nézni magával az ikerjelenetben (amelynek ellenkező előjelű párját önvallomása elején olvashatjuk), maga választotta sorsával, amely szükségképpen kudarchoz vezetett, és még azzal is, hogy lehetett volna másképp is akár. Szép ez a befejezés, és még szebb a Vay Sándor nevében, de nem az ő írói eszközeivel írt záróvers.

8/10

Köszönöm a lehetőséget, Könyvmolyok. :)

Jo Nesbø: A megváltó

Harry Hole, Harry Hole, Harry Hole...
Harry Hole egy fogalom. Egy baromi jó nyomozó. Aki fittyet hány a szabályokra, akinek a pisztoly csak nyűg, aki megvédi önmagát.
Harry Hole, aki az eltelt fél év alatt sem változott sokat: ismét elhagyta a csaja, ismét hiányzik Olegnak (-nek), ismét nyomoz, ismét leissza magát a sárga földig, ismét állandóan cigarettázik, ismét nyomoz, ismét nem alszik eleget... mégis hatalmas változást lehet észrevenni rajta: sajét bevallása szerint is öregszik, képes dicséretet mondani, és eljár -néha- az Anonym Alkoholisták klubjába. Ennyi Harryről.

Jo Nesbo tovább írja az oslói rendőrök sztoriját, ismét nyomozás-nyomozás hátán. Most nem az izzasztó hőség, hanem a fogcsikorgató hideg a társa, amikor is az Üdvhadsereg kötelékében álló, ott dolgozó fiatalembert az utcán, egy rendezvény közben megölnek. Illetve egy valaki öl meg, akiről már az elején kiderül, hogy profi gyilkos, aki a jugoszláv háborúban megtapasztalt egyet- s mást.

Nagyon előreszaladtam: a történet egy 12 évvel korábbi eseménnyel kezdődik, amit annyira magamba zártam, megjegyeztem, hogy sok-sok szereplőt be is tudtam helyettesíteni, és a fonalra rá is jöttem szép fokozatosan a krimi vonalára, megoldására.

Az egyetlen kérdésem csak a jugoszláv vonal volt, de azt pedig simán belepasszentoltam. Nem, semmiképpen nem tudnék ilyen könyvet írni (se rosszat, sem jó, se krimit, se romantikust), de erre most részben ráéreztem. De az, hogy ez megtörtént, nem von le semmit abból az értékből, hogy Jo Nesbo érdekes pörgő krimit alkotott, Harry Hole pedig hozta a maga formáját.

Sok beszédnek sok az alja, én nem nem tudok írni erről a krimiről.
Szóval meghal Robert Karlsen, aki helyettesítette a testvérét Jon Karlsent, így az olvasó már az elején kiabálhat, hogy ez így nem jó, nem őt kellett volna megölni...... kell még valaminek történnie!
..és így is lesz..... Profi gyilkosunk- Christo Stankic, aki semmiről nem tud, csak a feladatát ismeri, véletlenül, még a hazautazás előtt megtudja, hogy nem a megfelelő férfit küldte a másvilágra, így marad, hisz egy lelkiismeretes személyről van szó: csak a megérdemelt munkáért jár a fizetség :D!
Így marad Oslóban, és kaméleon módjára megy, megy, és mindig csak megy, hogy végrehajthassa a feladatot. Néha felhúztam a szemöldökömet a folyamatos elkerülések miatt, vagy, hogy ez+az nem azonnal történik egy rendőrségi vizsgálat alatt, de kritizálni nem merem a rendszert, mert azt sem tudom, mi, hogy működik a nyomozások területén. Csak osztanám az észt! :))
Szerintem nagyon jól ábrázolta az író Christo Stankic-ot, volt pillanat, amikor még szimpatizáltam is vele.
Miközben peregnek az események, előkerülnek hullák, úgy bontakozik ki a történet, és úgy tekinthetünk bele a norvég Üdvhadsereg életébe, szabályaiba, előírásaiba, szigorú működésébe.
Harry Hole-nak drukkolunk, de tudjuk, hogy ő fog nyerni, csak az a kérdés, hogy hogyan göngyölíti fel az ügyet...
Felgöngyölíti az ügyet? Persze, még azt is megtudjuk a végén, hogy ahol Herceg van (volt), ott Királynak is kell lennie... képet kapunk a királyról is?

..mi történik Christo Stankic-csal? Vajon megfagy a hideg norvég utcákon? Vajon elkapja Harry Hole vagy akárki?
El kell olvasni..., mert hiába adtam én rá csak 7,5 csillagot, az egy jó osztályzat, érdemjegy vagy akármi. Annyi az egész, hogy ez nem nyűgözött le annyira...

Markus Zusak: A könyvtolvaj

Miről szól a könyv?
- egy zsidóról?
- egy kislányról?
- egy fiúról, aki szerette ezt a kislányt?
- a Halálról, az elhunyt emberek lelkének gyűjtőjéről?
- vagy éppen Hansról, a papáról?

Olvastam a könyvet, a sorokat, és a szomorúságtól és a fantasztikus életérzésig váltogatták egymást a hangulataim. Nehezebb, döcögősebb kezdet után merültem bele ebbe a vízbe, megmártóztam, majd úsztam az árral. Ittam a sorokat, ettem a száraz kenyeret.
Hogy kikkel?

Nehéz spoilerek nélkül mesélni egy történetről, egy könyvről, de tulajdonképpen mindenki tudja mi történt a második világháború alatt. De ez a könyv mégsem erről szól. Persze, szerepel benne zsidó személy, az embereknek itt is "Heil Hitler"-rel kell köszönni, e mégis nagyon más a Könyvtolvaj. A könyv egy szép történet az emberről- nekem ezt jelentette. Különbözőek vagyunk, mégis vannak közöttünk különlegesek.
Molching, Himmel utca.

Himmel Strasse= Mennyország utca. Ilyen volt ez szegény utca? Belemerülhetünk a történetbe, és kinek mi jön le.
Hallhatjuk, hogy Rosa mama úgy beszél, mint a kocsis; tapasztalhatjuk, hogy egy Rudy fiúnak örülnénk mi is; láthatjuk, hogy nincs elegendő munka, pénz, élelem, de nincs ez kiemelve. Nem panaszkodnak az emberek, inkább sodródnak a gondjaikkal, megoldásokat keresnek, miközben megismerjük őket, és kiderül, hogy Rosa mama, hiába beszél úgy, mint egy kocsis, mégis egy értékes ember, hogy egy Hans Papa kellene minden családban, hogy Rudy tényleg egy értékes fiú, és hogy Liesel egy olyan lány, aki megérdemli az életet.

A könyvtolvaj című könyv Liesel, egy német kislány története, aki 1939. januárjában 9 évesen, majdnem tíz évesen nevelőszülőkhöz került. Édesanyja vitte, ketten indultak a testvérével, egyedül érkezett. A történet zajlik, betekintünk az ablakokon, megismerjük a szereplőket, elgondolkodunk rajtuk, esetleg magunkon:
"El akartam magyarázni neki, hogy folyton túlértékelem és alábecsülöm az embereket- és nagyon ritkán tudom csak egyszerűen értékelni őket."
Hogy én túlértékeltem őket? Nem hiszem... Liesel és Rudy barátsága, Hans papa és Liesel kapcsolata, Rosa mama és Liesel kapcsolata, Max és Liesel kapcsolata mind-mind olyan szituációkat, eseményeket mutatott, hogy az érzelmek megindultak bennem.
A háború zajlik, ők is megtapasztalják a zsidók miatti félelmet, a munkanélküliséget, a háború okozta gyötrelmeket. Liesel, aki éhezik a betűk iránt, aki erre a következtetésre jut:
"Gyűlölöm és szeretem a szavakat, és remélem, hogy jól használtam őket."

... mert Liesel megírta a történetét, amit egy érdekes, eddig soha nem tapasztalt Valami tolmácsolásában mutattak meg nekünk, az Olvasóknak.
A Halál, az elhunyt lelkek szállítója, összeszedője meséli el nekünk a kislány életének e néhány évre kiterjedő részletét. Érdekes megközelítés, és olykor vissza is kellett lapoznom a nem mindig működő memóriám miatt, hiszen mindig előbb tudtam meg a tragédiának a végkifejletét, mint magát a tragédiát. A "tudom, hogy valamikor meg fog halni" élmény tudatában olvastam a mosolygó vagy éppen szomorkodó arcokról, aztán egyszercsak....
(Ezt meg kellett szoknom, de nem volt zavaró.)

Így, hogy mindent tudtam, nem érhetett volna váratlanul semmi, de mégis sokkolt. Szerintem fogom még olvasni, pedig ritkán szánom rá magam ilyenre. Szép írás, fogalmazás, elgondolkodtató sorok, olykor, még könnyek is a szememben, pergő élet, különböző vérmérséklet, gyermeki báj és sokat megélt hozzáállások. Éljük túl, szeressük egymást attitűdök.
Kedvenc lett!

Nalini Singh: Angyali vadász Angyalvér

"...De hát neked meg tollaid vannak.

-Igen.

-De az angyalok nem teremtenek angyalokat.

-Hát akkor én mi vagyok?Resztelt máj?"

Nagyon vártam, ugyanakkor tartottam is ettől a sorozattól, oly sokat csalódtam már. Kellemes meglepetés volt, hogy a fantasy könyv dömpingben végre egy felnőtteknek szólóra akadtam. Tizenéves szerelmes tinik helyett felnőtt karaktereket alkottak.

Elena a vámpírvadász pedig amellett, hogy felnőtt szimpatikus is lett nekem. Szerencsére nem hord rózsaszínt, nincs elfoglalva a műkörmével és nem is miniszoknyában hajkurássza a rossz fiúkat-persze szerelembe esik, de ennyi jóképű ragyogó angyallal körülvéve nem is csoda.

A sztori lényege, hogy az angyalok köztünk élnek, uralkodnak, harcolnak akárcsak a vámpírok-őket hajkurássza Elena ha szükség van rá és adja vissza a tekergő vámpírt az angyal gazdájának. Szóval unalmas hétköznapok... ám hamarosan Raphael egy arkangyal keresi fel Elenát és a segítségét kéri. Urram egy szintén menő arkangyal kicsit megtébolyodott és halomra öldösi a jó népet. Mivel Elena nagyon jó vadász, biztosra veszi, hogy szagot fog és megtalálja Urram-ot mielőtt az lemészárolná egész New Yorkot....

Elena és az Arkangyal vállvetve vadásznak és vállvetve csinálnak még sok minden mást is... ugyanakkor jó pár szereplő-Elena sógora, nővére, apja is kuszálja ám rendesen a szálakat, van miért izgulnunk.

Az angyalok ábrázolása nagyon tetszett!! Maga ahogy beillesztette őket az emberek közé tök jól oldotta meg.

Egyetlen aprócska dolog van ami nem tetszett a könyvben az pedig az erotikus enyelgések, oké legyen belőle 2-3 ilyen rész, de ne 10!!! Ez már sok volt nekem, idegesített. Ugyanakkor a könyvet 2x olvasásra faltam fel, annyira izgalmas volt.

A szerző jó pár újdonságot csempészett a sztoriba, úgyhogy az unalomig ismert kliséktől is meg vagyunk mentve. Nagyon kíváncsi leszek a második részre, remélem legalább ennyi izgalomban lesz részem.

És most nagyon viszket a tenyerem, hogy már olvassam is a következő részt.

Sofi Oksanen: Tisztogatás

"… a mindennapi félelmektől elgyötört élet, Martin bűzlő teste, (…..) a vég nélküli hazudozások, a vég nélküli hentergések (..), az örökös remegés, a bemberg-ruha izzadtságtól csatakos hónaljbetétje, a fogorvos szőrös keze, Linda merev tekintete ama bizonyos éjszaka után, lámpák és katonai csizmák, mindezekért kész lett volna megbocsátani, mindezeket elfelejtette volna, ha csak egyetlenegy napot együtt tölthetett volna Hansszal Tallin parkjában."

Ismét egy reménytelen szerelmes nő..... évekig, hiába. Hogy ez miatt vagy más miatt, azt nem tudom, de olyan dolgokat tesz, hogy azt mondom "Úristen"
Kemény, küzdő, megfontolt, törhetetlen. Ami így van, az így van.
A könyv? ..... jól van megírva. Élvezet volt olvasni, bár tele fájdalommal, remegéssel, de ez a brutális élvezet, hitetlenség, hihetetlenség.

Aliide és Zara találkozása, "ismerkedése", rövid kapcsolata, miközben kibontakozik Észtország XX.századi történelme egy család életébe kicsiny betekintést nyerve. Családregény? á, nem.... sok kellene ahhoz. Történelem.

sehol egy napfény, sehol egy tényleges mosoly. csak Hans reménykedése a pozitív. csak Ingelben van valami fény.
Kit lehet ebben a regényben szeretni? tények, amik megtörténtek, tények, amik a jelenen vannak. Hülyék, mondhatnám f********-k, brutálisak, degeneráltak, kihasználók, „én vagyok az Isten”-ek.
történelem, reméljük már történelem. de mindig lesznek Natasák, Pásák, reménytelenül szerelmesek, menekülők, újrakezdők, reménykedők.
Lehet ez történelem, lehet ez borzalom, de egy jól megírt regény, amiben ott rejtőzik az akkori valóság, és a mostani is.
aggódás, szerelem, gyötrelem, védelem, elvakultság, feláldozás, ……..és a piszok-mocsok-büdös

ami nem mindig múlik, ez persze nézőpont kérdése. Honnan nézzük? Honnan számoljuk? Mit teszünk érte? Merünk lépni?- Zara megtette, meglépte,.......... megnyerte? Csak reménykedünk. Tény, hogy közel kerültem hozzá, és a Aliide-hez is, talán közelebb, mint ők ketten egymáshoz. Azért a megértéstől olykor fényévekre voltam, de elméláztam, ködössé vált tekintetem, és rájöttem, kis apró légypiszok vagyok én ebben a történetben.

"Zarának fogalma sem volt róla, miért tartozik Pásának. Ettől függetlenül számolni kezdte, mennyivel csökkentette már tartozását, mennyi van még hátra, hány hónap, hány hét, nap, óra, hány reggel, hány éjszaka, hány zuhany. (...) Az időszámítás alapja más is lehet, nem csak az óramutatók járása. Az ő kalendáriuma mindig megújult, mert..."

David Almond: Skellig- Szárnyak és titkok

Én hiszek az angyalok létezésében.

A könyvből jobban megismertem az angyalok életét. Vagy legalábbis elképzeltem, a könyv olvasása közben. Egy amerikai család néhány hétköznapjába pillantunk bele az új házba való költözésüket követően. Apa, anya, beteg újszülött és Michael, aki kicsit a peremre került a helyzetből adódóan. A ház feltérképezése és megismerése kapcsán megismerkedik a szomszéd Minával egy Skellig nevű férfival; kapcsolatuk alakulását és a kisfiú életéhez kapcsolódó történéseket ismerhetjük meg, követhetjük nyomon.
Miközben láttam Skellig napjait és drukkoltam a kistestvér életéért, úgy kezdtem reménykedni abban, hogy lesz majd valaki aki nekem is rendel 27-t és 53-t, aki megtanít a reményre. Aztán már abban reménykedtem, hogy talán én is angyal vagyok.

Mese? nem, bár tény, hogy fiataloknak íródott... Evolúciós történet?:)- erről is van benne szó... :)
barátságok, kapcsolatok?- hogy a szülők is lehetnek feszültek, de tudnak bocsánatot kérni...
reménykedés?- az mindenképpen szükséges. hit?- ez kis kell egy kisebb adag.....

"Mire valók a lapockák?-kérdeztem.
Elrobogott mellettem, mintha kezdenék az idegeire menni. De amikor a lépcső feléhez ért, megállt, és visszajött hozzám. Az ujjait a lapockám alá csúsztatta.
-Azt mondják, hogy ahol a lapockád van most, ott voltak régen a szárnyaid, amikor angyal voltál.-mondta.- Azt is mondják, hogy ott fognak kinőni majd a szárnyaid.
- De ez csak mese, nem?- kérdeztem.- Tündérmese kisgyerekeknek.
- Ki tudja... talán valamikor mindannyiunknak volt szárnyunk. S talán egy nap újra lesz mindannyiunknak."

Sarita Mandanna: Tigrisdomb

Úgy érzem nincs egyszerű dolgom.
Mellette és ellene is vagyok a könyvnek.
Tetszett is meg nem is.
Támogattam a szereplőket meg nem is.
Sajnáltam, szántam őket meg nem is.
Másképp cselekedtem volna meg nem is.

Ha figyelembe veszem a XIX. század végi szigorúbb hagyományokat másképp gondolkodom, mint, ha a XXI. századra gondolok. Bár, úgy gondolom, hogy a totális fejlődés és változás nem következett be, de akkor sem történne meg ilyen a mai világban.
Így nehéz elvonatkoztatnom a saját életemtől, a gyermekek iránti szeretetemről, a nők és férfiak közötti kapcsolatok alakulásától.

Értékelésem így egy gondolatokat, véleményeket felsorakoztató szösszenet, ami talán sokakat arra késztet, hogy elolvassa ezt a csodaszép Indiában játszódó történetet.

A regény középpontjában Devi áll, aki hetedik gyermekként született, de csak egy bátyja élt. Ezt a kislányt mindenki szerette, mindenki támogatta. A családba elég hamar bekerült egy kisfiú Devanna, aki, különböző okok miatt nem tudott szülei szárnya alatt nevelkedni. Ők ketten elválaszthatatlan barátok lettek, együtt kúsztak, másztak, szaladgáltak, játszottak, majd iskolába jártak. Devanna hamar kiemelkedett okosságával, tehetségével, így ő továbbtanult.

Életemben sokszor elgondolkodtam már azon a kérdésen, hogy létezhet-e fiú és lány között igazi barátság? Hosszútávon.... Valahogy mindig azt éreztem, hogy az egyik valamikor valamennyivel többet szeretne majd. Spoiler elárulása nélkül (ld. hátsó borító) bevallom a kis Devanna őrülten szerelmes lesz a kislányba, amit Devi nem tud viszonozni, mert ő 9 éves fejjel elhatározta, hogy Macsu a nagy tigrisölő felesége lesz... Itt azért felmerült bennem egy kérdés: ennyire számít, hol és mikor élt ez a kislány? Az én kislányom 9,5 éves, és még nem nézi a felnőtt fejlett férfiakat- szerencsére.
Eltekintettem ettől, mert India hagyományai, tájai, szokásai valamelyest lenyűgöztek, de bevallom ez már kezdett kevés lenni, mire végre történt egy olyan esemény, ami örökre megváltoztatta az itt élők, a regényben szereplők életét. Innentől peregtek az események, érdekelni kezdett a történet, faltam az oldalakat (politikai dolgokat kihagytam volna, mert nem kötött le), és megszületett, kialakult ítéletem is: azaz kit szerettem meg, kit utáltam meg, kinek drukkoltam, és kit kívántam máshova.....


Egy tiltott szerelem, mely nemzedékeken keresztül lángol – ez a mondat olvasható a borítón.
Nekem ez a szerelem majdnem jelentéktelen lett az olvasás folyamán. Sokkal inkább figyeltem e szerelem-kapcsolat kialakulását, [ "Mintha szárnyam nőtt volna.(..) Téged szeretni olyan, mintha repülni tudnék."] majd a szereplők sorsának alakulását és életüket. Szenvedést tapasztaltam végig. Folyamatosan azt kiabáltam volna Devinek: Sajnálom drágám, de ez van!
Természetesen folyamatosan ott kattogott a fejemben, hogy hogy bírja ki a nő a saját életét, én mit tennék? De én teljesen más karakter vagyok....
Aztán feltettem magamban azt a kérdést: ki mit figyel egy regény olvasásakor? Kinek mi ragadja meg a figyelmét? Itt a szerelem? Vagy család? Vagy.....?
Érdeklődésem középpontjába nem Devi és Macsu a tigrisölő, vagy Devi és Devanna kapcsolata, szerelme, barátsága, gyűlölete, szenvedélyessége stb. került, hanem figyelmemet teljesen a gyermekekre összpontosítottam. Ezen keresztül láttam a fent említett szereplőket. Nem tudtam elvonatkoztatni tőlük. Devit, gyűlöltem, szántam, sajnáltam változó intenzitással, de azt hiszem, hogy soha nem voltam képes őt szeretni.
Kedvencem Nandzsu volt. Érdeklődésem mindvégig rá irányult, őt sajnáltam, dédelgettem, simogattam, vigasztaltam, támogattam, öleltem, segítettem. Sőt a könyv olvasásakor elmorzsolt kettő könnycseppemet is miatta morzsoltam szét az arcomon (494.oldal).
Appu-ról nem mondanék semmit, mert erősen spoilereznék. Találjátok ki!

Úgy gondolom, hogy önmagunkat is megmutatjuk egy kicsit az olvasmányainknál, ezzel én is közelebb kerültem a megismeréshez, sőt önmagam megismeréséhez. Majdnem, hogy elgondolkodtam egyes véleményeimen, és csóváltam a fejemet.

Egy -számomra- fontos, sok mindent megmagyarázó idézet:
„ A fájdalom csak gyűlik. Hacsak nem dobják félre, gyűlik-gyűlik, saját magára épül fel. Megkeményedik, megvastagszik, szétfeszíti szívünket. Először még leszedjük a varat a sebhelyekről, hogy megint olyan tiszták, ártatlanok lehessünk, mint azelőtt. De idővel ez túl nehéz. Túl nehéz erőszakkal letépni a kötést, újraélni minden kínzó emléket. Könnyebb bezárni valahová, ahol nem látjuk, ahol nem beszélünk róla. Úgy hordozni magunkkal, mint láthatatlan követ a nyakunkban. Már nem bántjuk sebeinket. És a var csak vastagszik, rétegről-rétegre, míg egy nap arra ébredünk, hogy mi magunk is visszafordíthatatlanul megkeményedtünk. ”

A fent leírtak alapján elmondhatom, hogy tetszett a könyv, 8 csillagot csak a számomra felesleges kissé unalmas oldalak miatt kap. Szívesen olvasnék még az írónőtől.

U.i: Hogy miért Tigrisdomb a címe? Olvasd el és megtudod! :D
U.i2: Annyira szeretném elmondni a történet lényegét, Nandzsu és Devanna életét, hogy megvitassuk, de spoiler-mentességre tettem fel az eskümet!