2013. december 28., szombat

Simone Elkeles – Chain Reaction Láncreakció


Szemem felcsillantak, amikor megláttam Elkeles új könyvét, hiszen az eddig magyarul megjelenteket pillanatok alatt elolvastam, annyira élveztem. Előre tudtam, hogy mi lesz a vége, mégis izgultam, drukkoltam a szereplőknek. Szeretem, ahogy a nők az ujjuk köré csavarják a férfiakat. J

A legifjabb Fuentes testvér mindent elkövet, hogy a családját megvédje. Luis Fuentest mindig távol tartották a bandaháborúk erőszakos világától, amely a bátyjai életét megmérgezte. Luis így máshol kockáztatja az életét – hol hegyet mászik a Sziklás-hegységben, hol űrhajózásról álmodik. Mindegy, csak jöjjön az adrenalinlöket.

Izgalmakkal kezdődik a könyv, Luist kígyó marja, Nikkit otthagyja barátja, akivel nemrég töltött el élete első szerelmes éjszakáját és vallotta be fülig szerelmes.

Nikki Cruz három szabályhoz tartja magát: minden fiú hazudik, hogy megkapja, amit akar, ne bízz olyan fiúban, aki azt mondja, hogy szeret, és soha, de soha ne randizz Fairfield déli részén élő fiúval. A szülei ugyan Mexikóból származnak, de orvosgyerekként inkább tartozik az előkelő északiakhoz, így az iskolában nem vállal közösséget a Latin Vér tagjaival.

Luis bátyjának (Alex) esküvőjén találkozik a két főszereplő, ahol kiderül Luis nem tartja sokra a nőket, Nikki nem vágyik senkivel semmilyen kapcsolatba keveredni. Majd ugrik 2,5 évet az idő és mind a két fiatallal a Fairfield gimi utolsó évében találjuk magunkat.

Luis számára először az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy elérje, Nikki újra esélyt adjon egy déli oldalon élő srácnak, de aztán felbukkan az életében Chuy Soto is, a Latin Vér új vezetője. Chuy egy igen kínos titkot tár fel Luis előtt a Fuentes családról, így a fiú kételkedni kezd mindenben, amit valaha hallott, tanult. A Nikki iránt érzett szerelme elég lesz-e ahhoz, hogy távol maradjon attól a sötét és kegyetlen világtól, amelynek a peremén pengeélen táncol?

Nagyon tetszik Elkeles könyveinek felépítése, amiben mind a két oldalról megismerhetjük a történetet. Mivel nő vagyok, mindig is kíváncsi voltam mit gondolhatnak egyes helyzetekben a férfiak. Gondolom, ebben az esetben sem kapok mindenben reális képet, mégis jó, legalább egy könyv erejéig férfi helyébe képzelni magam.
Örültem, hogy ismét találkozhattam, ha csak jelképesen is, Luis testvéreivel, akikkel az előző két részben ismerkedhettem meg. A könyvben most mellékszereplők, mégis sokat számít jelenlétük. Ahogy a párjaikat csodálják, elolvadok!!
Egy kis negatívot is a történetről: hiányoltam azt a mellékszálat, ahol elmagyarázzák Nikki szülei miért akarják annyira távol tartani a lányukat a mexikóiaktól, amikor maguk is azok. Nikki rá is kérdez erre a könyvben, de magyarázatot nem kap. Lehet az írónő nem tartotta lényegesnek ezt a szálat, de engem érdekelt volna.


Mivel elfogytak a testvérek gondolhatjuk, hogy ez volt az utolsó rész, de azért a történet végén mutat egy kis esélyt az írónő, további könyvek megírására, kiadására. 

9/10

Találtam egy rajongói oldalt, amit biztosan nem fogok követni, mégis ideírom, mert nagyon megtetszett a kép.
http://tokeleteskemia.blogspot.hu/

2013. december 19., csütörtök

Fehér Béla: Jelenetek egy vakondűző életéből

Ezzel a címmel és ezzel a borítóval egyértelmű volt, hogy kell nekem ez a könyv. :D Bár a Kossuthkifli is ott áll a polcomon, ezt muszáj volt előrevennem. Arról már olvastam, hogy nem igazán behatárolható, furcsa stílus övezi Fehér írásait, de nem tudtam, mire számítsak. Rövid prózákat olvashatunk, úgy ismerhetjük meg Ecsedi Gyulát, aki számomra egy fogalommá vált. :D

Hazatelepült disszidensként vakondűzéssel foglalkozik. Ötvenedik születésnapjához közeledve számot vet életével, úgy érzi révbe szeretne jutni. Visszatérve Párizsból, próbálkozik mindennel. Lesz pizzafutás, kukásautó vezető, francia-arab tolmács, árufeltöltő, favágó, taxisofőr. Amúgy végül is vakondűző lesz, aki lakóautójával járja a városokat, hogy jutányos áron kiirtsa a kártevőket. Egyébként pedig operarajongó, de mindez sem ér fel azzal, amit francia honban tapasztalt, ez már nem az a világ.

A rendszerváltás utáni időszakot öleli fel a történet, jó kis társadalomrajzot tárva elénk nagyrészt egy útkeresés kapcsán. Én nagyon szerettem ezt a furcsa stílust, amit Fehér Béla képvisel, kifejezetten szórakoztatott. A történetnek egyébként van valóságalapja is, és hála az égnek, hogy a nem tervezett írás mégis megszületett.

8/10

2013. december 15., vasárnap

Kiera Cass: Az Elit (A Párválasztó 2.)

Amikor a Párválasztót olvastam ezekkel a szavakkal kezdtem:


"1. Ajjjjjjjj, már megint egy könyv, aminek a folytatásáig le fogom rágni a körmeimet, járni fog az agyam, mert kell! Azonnal!"

Igen-igen, most nagyon hasonlók az érzéseim: szeretném a harmadik részt! Valamikor mostanában, ha lehet. :)

Aztán ezt is írtam néhány hónapja:

"Nem tudok dönteni, mert mondhattam volna azt, hogy ismét egy könyv volt, ami miatt begubózódtam és olvastam, ami elrepített egy másik dimenzióba, abba, ahol ismét kamasz lány vagyok az akkori problémáimmal, reményeimmel."

Igen-igen, ez is igaz, tegnap fél 4-kor kezdtem, és miközben a család mindenféle dolgot nézett én olvastam a közelükben, mígnem annyit mondtam, a lefekvés közeledtével, hogy "jaj, már csak 50 oldal van, hagyjatok kicsit még!"

Ennyit a hasonlóságról, mert ezeken kívül, s azon, hogy America Singer még mindig a Párválasztó résztvevője, mást nem annyira találtam hasonlónak. Az első kötetben a 35 Nő-ből hirtelen csak hatan maradtak, America két hódolója közül megalakultak az olvasók Team Maxon és Team Aspen csoportjai, és magunk sem tudhattuk, hogy mit fog rejteni ez a középső könyv. 
Természetesen Az Elit-ben is voltak lázadások, ott volt Celecte, a bombanő, aki nem fél gátlástalanságokat elkövetni a többi öt lány ellen, de míg az első rész America megismerésére, a származásának megismerésére, a kasztrendszer felvázolására, a Párválasztó bemutatására lett szánva, itt inkább már részleteiben olvashattam a főszereplő lányról: a gondolatairól, hogy mit miért tesz. Valahogy nekem több minden ismertté vált, jobban az események mögé láttam, a hölgyek számára adott feladatok is tetszettek, bár sokkal jobban érdekeltek volna, szívesen olvastam volna kidolgozottabban ezekről a dolgokról. A könyv egésze a királyi lakhelyen játszódott, mégsem tudom még mindig, hogy is néz ki az épület. 

Az Elitben sok mindenre fény derül. America is keresi önmagát, befolyásolható fiatal fruska, akit a szíve éppen ahhoz a fiúhoz húzza, aki kedvesebb, aki jobb dolgokat csinál, aki jobban megérti őt. Viaskodik folyamatosan, ami az olvasó oldaláról nézve teljese dühítő tud lenni, többször kiáltottam én is fel, hogy "Te lány! Billenjen már valamelyik serpenyő felé az a fránya mérleg! Döntsd el, hogy képesnek érzed-e magad vagy nem a majdani királyné szerepére?"
Aztán persze megértettem, hiszen csak önmaga volt minden percben. Senkivel nem lehetett egy jó beszélgetni, nincs ott a helyszínen egy bizalmas barát, s a titkokat amúgy sem lehet felfedni. Egy tapasztalatoktól mentes fiatal hölgytől mit várhatunk? Hezitálás, bizonytalanságot aztán hirtelen döntést és keménységet.

Ez, a második kötet az utolsó hat lány együttélése, hogy meghódítsák a herceget, vagy éppen azért, hogy a a palotában tudjanak maradni különféle indokok miatt. 
Izgalom, lázadók, szerelem, fizikai erőnlét, brutalitás, küzdelmek, lelki viaskodások, karkötők, titkok, ledöbbenés, elköszönés...

Alig várom a harmadik kötetet, mert úgy érzem, hogy most jön majd az igazi harc, és az sem biztos, hogy a fiatalemberekkel is úgy marad minden, ahogy..... de ezt nem árulhatom el.


Fiatal, fiatalos, romantikus lányoknak, nőknek ajánlom mindkét kötetet, és garantálom, hogy az olvasók közül sokak fogják várni a befejező kötetet, de aki a komoly szépirodalomra vágyik, vagy kiforrott elmélkedeni valóra az csalódni fog. Ez a könyv egy kellemes kikapcsolódás azoknak, akik szeretik a fiatal -hezitáló, szenvedő, romantikus- lányokról szóló történeteket, akik drukkolnak a happy end-ért!

8,5/10

Rebecca Donovan: Elakadó lélegzet


Hogy miről is szól ez a könyv? 

16 éves Emma, vagy a másik nevén Emily a nagynénjééknél nevelkedik, mondhatni ők a gyámjai, de ennek a lakhatásnak feltételei vannak Carol a nagynéni részéről. A feltételek mindazon dolgok, amik Emma feladatai: takarítás, állandó házimunka, meghatározott időrend szerinti élet, kevés étel elfogyasztása; illetve azok a feltételek amiket Carol kitalál minden áldott nap, s amelyeknek következtében lehetősége nyílik, hogy bántalmazza az unokahúgit. Tulajdonképpen kiéli rajta a pszichés betegségét (ami nincsen kimondva a könyvben), ami ellen a férj George sem tesz semmit, inkább nem látja meg azokat a dolgokat, amik nem a szemei előtt történnek, hanem mindig és mindenkor kettesben a két nő között. Rejtve ugyan megjelenik, hogy George tud felesége tetteiről mégis hősszerelmes mivolta miatt, vagy éppen két kisgyermekük miatt szemet huny az esetek felett és feleségét támogatja Emmával szemben.

Emma, egy nyomós indok miatt, tűri a megaláztatásokat, hazudik a "balesetekről", s csak egy cél lebeg a szeme előtt: a jövő év az utolsó a gimiben, s utána eltűnhet Weslyn-ből a házból, s ehhez csak a szürkeségbe kell vonulnia, ehhez csak a kitűnő tanulmányi eredmény megtartása a cél, ehhez csak meg kell maradnia a kiváló sportteljesítményének: az USA-ban ezek elegendőek egy kiváló ösztöndíj elnyeréséhez.

Emmát egyetlen barátnője, a dúsgazdag családból származó Sara támogatja, ő van mellette jóban s rosszban, mikor is megjelenik az iskolában egy jóképű srác, Evan, aki meglátja színeket a szürkeségbe menekülő lányban. 

Kapcsolatuk nem lehet mély és szerelmi, mert Carol nem állna jót magáért, beláthatatlan következményei lennének a tetteinek, így a fiatalok így állnak egymáshoz, de a szívnek nem lehet parancsolni.

Evan a tökéletes srácot testesíti meg, azt akiért a legtöbb lány szíve dobogni kezd, s aki soha nem a gonosz mostoha lányait választja, hanem inkább a sokszor szomorú, de boldogulni képes Hamupipőkét, aki bár menekül a bálból, mégis tudjuk a végét..

A trilógia első részét olvasva én is átmentem különböző fázisokon, amikor szörnyülködtem és már a gyámhivatal hívásán gondolkoztam; aztán jobban belegondoltam és megértettem Emma viselkedését; volt amikor potyogtak a könnyeim; s volt, amikor haragudtam a tanárokra, hogy miért nem vesznek észre fontos tényezőket? Haragudtam a két barátra, de aztán mégsem, mert nem biztos, hogy jól sült volna el a cselekedetük. Sokszor pedig csakgondolkodtam, hogy ilyen tényleg megtörténhet-e?- bár arra jöttem rá, hogy igen, hiszen annyi szörnyűség történik szerte a világban, a  családokban is, hogy miért ne lehetne ilyen is? Tulajdonképpen csak azon csodálkoztam, hogy az iskolai tanórákon kívüli foglalkozásokon részt vehet. Bár annyira tehetséges ez a lány, hogy ez szúrhatna szemet, de annyira az eszében és az ügyességében bízik, hogy tisztában van a menekülési stratégiájával.
A könyv elején, amikor még csak sejtettem a lényeget, folyamatosan A szomszéd lány járt a fejemben, és reméltem, hogy nem lesz ennyire brutális.

Evan olyan volt nekem kicsit mint Cortez, azaz egy álompasi, amilyen nincs is, amelyik figyelmes, amelyik szeret, amelyik megért, amelyikért rajongás van, amelyiknek nem tökéletes a családi háttere, amelyik központi figura (lehetne). Talán ezért is bírtam? :)

Ebben az első részben megismertük Emmát és a családját, ill. a két fontos személyt az életéből, de egy felfokozott esemény közben lett vége, s remélhetjük, hogy a másodikban lezárul végre a nem megérdemelt negatív korszaka.

9/10

Leila Meacham: Ördögszekerek

Ez a könyv inkább szép borítójú, mint jó tartalmú.
Ez a könyv érdekesebbnek ígérkezett, mint ahogy kivitelezve lett.

"Felejthetetlen karakterek, meglepő fordulatok - szívbe markoló történet szerelemről és árulásról, ok nélküli bűnhődésről és önként vállalt vezeklésről a nagysikerű Rózsák írójának tollából.
A bűnős, a szent és egy angyal."


A szerkesztést nem szerettem, néha vissza kellett lapoznom hogy akkor most mi is van pontosan? De lehet, hogy a fordító hibája. Vagy a magyar szerkesztőé.
Az utolsó problémám összefügg a másodikkal: túl sok komplikációt, történést és eseményt csavargatott az írónő, ami szerintem teljesen felesleges volt. Vagy krimit kellett volna írnia vagy pedig az alapsztorit kidolgoznia-normálisan. Ismét egy olyan történet, amire igaz: a kevesebb több lehetett volna!

A fülszöveg eleje már sokat sejtetett számomra, minden érdekel, amiben valamilyen szempontból hátrányos helyzetű gyerekek szerepelnek, s ha még barátok is lesznek felnőttkorukig vagy akár egész életükre az csodaszép eseményeket tartogathatnak számukra. Egy hármas vegyes felállásban, jelen esetben két fiú és egy lány, amely kapcsolatokban -általában- beleszerelmesedik legalább az egyik fiú a lányba, de általában mind a kettő, s a szép, hogy a fiúk őrületesen jó barátai egymásnak. Itt is megtörténtek ezek. S ha még az is elárulom, hogy bizonyos tekintetben mindhárman árváknak számítanak, akkor más mosolygok, s ha a nagynéni-nagymama természetesen barátnői egymásnak akkor már azt gondolom, hogy ilyen nem valószínű, hogy előfordul.

Nem is szaporítom tovább a szót, inkább röviden elmondom, hogy a fülszöveg valóságosakat ígért:

"Miután szülei halálos autóbalesetet szenvednek, az elárvult Cathy Bensont apai nagyanyja veszi magához. Kaliforniában a kivételezettek életét élő, tizenegy éves kislány úgy érzi, kulturális és intellektuális senki földjére került az álmos-poros texasi kisvárosban: Kersey lakosaiban mintha csak akkor lenne némi élet, amikor az iskola focicsapata kivonul a pályára.
Meglepő módon a két sztárjátékos, John Caldwell és Trey Don Hall veszi a szárnyai alá a lányt, és úgy tűnik, hármójuk barátságát az sem törheti meg, hogy az egyik fiú és Cathy évek múltán egy pár lesznek. Az érettségit követően azonban történik valami, ami miatt mindhármuknak le kell mondaniuk az álmaikról...."

Én -talán- kb. eddig olvastam el a hátsó borítót, vagy eddig sem, de ez elég is volt, sőt jobb is, hogy tovább nem, mert túl sokat elárulhat.

Olvastam, s végül az előzetes elvárásaimmal ellentétben az egész történet valamiféle rossz érzést keltett bennem a sok egyformaság miatt, a sok esemény miatt, a könyvben történő egy nevezetes esemény miatt, s Trey miatt, akit az első oldaltól nem bírtam. Egy (gusztustalan) gonosz féregnek tartottam őt (ja, ezt egy óvodásom mondta rám :( ), és nem feltétlen vezettem vissza a gyerekkorára, hiszen állítólag mindig ilyen volt. John, aki bajtársának, sporttársának, testvérének tekintette barátját, aki az élő lelkiismerete próbált lenni, úgy fogadta el őt, amilyen volt. Vajon mire vagyunk képesek azért a célért, amit kitűztünk magunk elé? Ami elkápráztat, elvakít? De könyörgöm: amit elfogadunk 4 évesen vagy akár 11 évesen, azt nem kell elfogadni 17 évesen is! Ha nem értünk egyet vele, akkor a magunk lábára állunk és döntünk! De John-nak egész életében fontosabb volt Cathy és Trey, fontosabb, mint saját maga! Pedig teret kellett volna engedni a "nemszeretem-dolgoknak" is. Mennyire erős a barátság, ha néhány héttel a közös miami-i egyetemista lét megkezdése előtt váratlanul szétválnak útjaik? örökre-végérvényesen? - vagy erősebbek lesznek, mint akkor gondoljuk?

Elgondolkodtam, hogy nem érthetem én ezt barátságot: ők együtt az említett hátrányaikkal egyfajta családot alapítottak: ez volt a kulcs? Ez volt a vérszerződés? Ez volt a trió holtomiglanja? Hogyan lehet, hogy három barát jellemében egyformán titkolózók, egyik sem törik meg, mindhárman magukban tartják a fontos gondolataikat, más helyett akarnak bűnhődni, nem szeretnek tiszta vizet önteni a pohárba? Az egész könyv egy nagy titkolózásnak indult, amiben csak az olvasók tudják az igazságot, de ez engem zavart. Feszített az ideg! Ha szeretünk valakit, akkor jót akarunk neki, s bár ez a jót-akarás megjelent az írásban, de mindenki egész sajátságosan értelmezte ezt: inkább magában tartotta az információkat, magában szenvedett, s közben egyikük munkával, másikuk a sztársággal, harmadikuk pedig a reverendával dolgozta fel a nehézségeket.

Nem tetszettek a tudatlanságok, hogy valaki 17 évesen nincsen tisztában a nemiséggel, azaz azzal a dologgal, ami olvasható, hogy több évtizedig hordozza a múlt borzasztó történéseit.
A mondat, amelyben Deke a nyomozó felháborodik, hogy a kb. 40 éve felesége beront a fürdőszobába, mert erre még nem volt példa az életük során megnevettetett, elcsodálkoztatott.
Az utolsó 100 oldalon már kínosan mosolyogtam a a Trey autója mellett történtek miatt. Sőt nálam az több volt, mint kínos, annyira nem tetszett.
Ezek és ehhez hasonló részecskék miatt nem tudtam maradéktalanul értékelni Cathy küzdelmeit, lemondásait, konokságát; s nem hatottak meg John világot megjárt emlékei, szenvedései.

Titkok, hazugságok, szenvedések-ezek jellemzik a könyvet, néhol elnyújtva, néhol pedig hiányosan és hibásan fogalmazva, s sajnos én is szenvedtem sokszor úgy, hogy bár nagyon lekötött a Kersey-i történet, de a vörös szegfűk látványa örömmel töltött el, hogy lassan bezárult a könyv, lezárult a szemem.

(Deke nyomozó John-nal kapcsolatos gondolatai tetszettek, de ha elárulnám, hogy mik ezek, akkor spoilereznék... azt pedig nem.)

5,5/10

2013. december 8., vasárnap

Hidasi Judit: Rozéfröccs


2012 októberében kölcsönkaptam Hidasi Judit – Április út könyvét, letehetetlennek minősítettem, élveztem első szótól az utolsóig. Amikor megjelent a Kilenc, nem kellett szaladnom a könyvesboltba, mert egy ki szerencsével megnyertem. Az eleje jól indult, de sajnos hírtelen lett vége, úgy, hogy minden simán megoldódott pár lap alatt. Mikor hallottam, hogy jön új könyve, rögtön megkerestem a kapcsolatokat, mert szerettem volna, nagyon.

Elolvastam a fülszöveget: „A helyszín a jelen kor Budapestje, a regény főszereplője pedig öt hétköznapi nő, akik élete szervesen a médiához, a színház és a film világához kapcsolódik: van köztük egyedülálló, aki hajlamos a karrierjét helyezni mindenek elé; naiv, de annál érzékenyebb nő, aki igyekszik, de valahogy sehogy sem találja a helyét a férfiak világában; rákkal küzdő, de annál erősebb és józanabb nő, és a főszereplő, aki előtt nemcsak a karrier áll, hanem az élet nagy kérdéseinek megválaszolása is. 
Férfival, útkereséssel, csalódásokkal és sikerekkel, barátokkal és néhány üveg rozéval együtt. Mindez pedig olyan nyelvezettel, humorral, nyers őszinteséggel és ritmussal, amely egyszerűen letehetetlenné teszi a Rozéfröccsöt.”

Először fel sem tűnt a baki, kiemelem, az első mondatban található: „…a regény főszereplője pedig öt hétköznapi….”, majd az utolsó mondatban „…és a főszereplő…”, na most akkor mennyi főszereplő is van!? Olvasás közben nagyon vártam, hogy Frida mellett megismerjem, az egyébként nagyon helyes beceneveket kapott, másik négy nőt. Majd jött a felismerés, ők nem lesznek annyira bemutatva, hiszen ők nem igazi főszereplők.

Frida, a tényleges főszereplő, azért kapta ezt a nevet, mert az édesanyja nagy szerelme a festészetnek, na de akkor a bátyja, aki a könyv fele után csatlakozott a történetbe, miért kapta a Balázs nevet!? Találtam Balázs névvel festőket, de úgy gondolom, egyik se olyan híres, mint Frida.

De azt hiszem sikerült elkanyarodni a könyvtől. Fridát úgy ismerhetjük meg, hogy éppen iskolapadba ül vissza, napi megélhetését menő apukája szponzorálja, akivel nincs jó kapcsolata. Albérletben él gyerekkori barátnőjével. Majd a történet folyamán talál munkát, szerelme(ke)t, új lakást, új barátokat (fülszövegben említett négy nőt). Állandó dolgok az életében a cigaretta és az alkohol. Itt lép a képbe, hogy nagy ellenségek vagyunk, mármint az alkohol és én. Mindenki egyszer fiatal, ki kell használni mindent, de ha a sarki kocsmáros az az ember akivel minden napi találkozik, az már nekem túlzás. Tehát megvan az alap, nem szimpatikus a főszereplő. Erről persze nem tehet az író, ez teljesen egyéni. Nem írok konkrét dolgokat, nem tudok, az egész könyv olyan sablonos. Nehezen mondom ki ezeket a szavakat, mert az eddigi könyveit dicsértem és rossz kimondani.

Ami viszont nagyon tetszett az öt nő összetartása, az éjszaka közepén is képesek segíteni egymásnak. Kedvenc szereplőm a rákkal küzdő nő, az ő történetét sokkal szívesebben olvastam volna.
Ennek ellenére várom a következő könyvét, szeretném ha csavarosabbat írna.


6/10

2013. november 27., szerda

M. C. Beaton: Agatha Raisin és a spenótos halálpite

Hogyan is találkoztam először a könyvvel…
Az Ulpius Facebook oldalán még a könyv megjelenése után nem sokkal volt egy címszavazás :))
amiben a második rész címéről kellett sorsot vetnünk. Tetszett a borító és a rövid leírás, így megjegyeztem magamnak azt a bizonyos „spenótos pités könyvet”. (A második rész címe azt hiszem örökre az elmémbe vésődött a parázna lódoktorral

Bár a könyv felkerült a kívánságlistámra, mégis majd’ két évet kellett várni arra, hogy el is olvassam. (Lehet, hogy közrejátszott ebben a tény, hogy a spenótot semmilyen formában sem szeretem?) 



Fülszöveg:

„Agatha Raisin, az egyedülálló, célratörő reklámügynök eladja cégét, felszámolja londoni életét és leköltözik a mesés nyugalmú, festői Cotswoldsba. Ám a vágyott életről kiderül, hogy borzalmasan unalmas. Agatha, hogy unalmát elűzze, benevez a helyi pitesütő versenyre. Mivel fogalma sincs sütésről-főzésről, vesz egy kész pitét a londoni ismerős boltban, és sajátjaként nevezi be. Még a zsűri elnökét, a helybeli Cummings-Browne ezredest is megpróbálja megvesztegetni, de nem ő nyer. Ám a verseny végeztével az ezredes hazaviszi a süteményt, megeszi és meghal. Kiderül, hogy a pite spenótjába gyilkos csomorika keveredett. A rendőrség ugyan véletlen balesetként zárja le az ügyet, ám Agatha gyilkosságra gyanakszik és nyomozni kezd…

A skót írónő regénye – mint valamennyi Agatha Raisin könyv – pompás, izgalmas krimi, nagyszerű szatíra a londoni és a vidéki életről, remek karakterekkel és pergő, fordulatos cselekménnyel. Az amatőr detektív remekül megrajzolt figuráját kritikusok és a rajongók egyaránt megszerették, a sorozat már a 21. kötetnél tart.”


A fülszöveg utolsó mondata kisebb kiegészítésre szorul. 2013. szeptembere óta ugyanis az a 21 már 24 és van egy olyan érzésem, hogy ez még mindig nem az utolsó.

Mikor belekezdtem a történetbe, kételyeim támadtak. Minél többet tudtam meg főhősnőnkről, Agatháról (akinek ugyanaz a keresztneve, mint a krimi koronázatlan királynőjének, nem véletlenül) annál kevésbé voltam biztos benne, hogy én valóban erről a nőről akarok-e minél többet olvasni. Mert Agatha finoman szólva is erősen antiszociális, egoista és törtető. Ez a három tulajdonság, ha együtt mutatkozik meg egyetlen személyben, igen hamar ösztökélni kezd, hogy sikítva meneküljek az ellenkező irányba. Végül mégis kitartottam Agatha mellett és nem bántam meg. Fejlődőképes a csaj (vagy „öreglány” ahogy Roy előszeretettel becézi). Azt szokták mondani, hogy bizonyos kor felett az embertől már ne várjunk számottevő változást a személyiségében. Nos, Agatha hál’ Istennek erre rácáfol. Eleinte idegesítően rátarti, számító és kiállhatatlan és bár ezek a tulajdonságok nem múlnak el, mégis valahogyan átalakulnak (ezen kellemetlen tulajdonságai főleg a gyilkos kilétének kiderítésében segítenek) és már megjelennek bizonyos kedves emberi vonások is. (Utóbbitól maga Agatha is padlót fog – olykor szó szerint). Antiszociális jegyei elmosódni látszanak, egoizmusának burka repedezni kezd, a törtetése pedig…. nos, igen… az megmarad, de mindezt most már legalább a közösség érdekeiben (is) teszi.

Cotswolds
A megmosolyogtató és kellemes perceken kívül még egy dolgot köszönhetek az írónőnek.
Ez pedig a Cotswolds vidék. Újabb hely került fel arra a listára, amin azok a helyek találhatók, amelyeket szívesen megnéznék a saját szememmel életemben. Ahogy elnéztem a Google által kidobott keresési eredmények képeit, engem kicsit egy Hobbit falura emlékeztet, csak kissé sűrűbben lakott és nincs lekerekítve minden él és sarok. (És magasabbak az ott élők, nem sokkal csak egy hajszálnyival).

A spenótos pite gondolatáért még nem tudom, hogy hálás vagyok-e vagy sem. Talán egyszer, amikor megszeretem a spenótot, akkor kellemesen elmélázok majd eme érdekes desszerten, de addig is inkább csodabogárként gondolok rá és meghagyom az egészet Popeye-nek. :P

Hogy a szereplők közül kit kedveltem meg, azt még korai lenne kijelenteni, de eddig Bill Wong volt az, aki mindig feldobta a hangulatot, amikor megjelent egy-egy oldalon. Agatha még kétesélyes, Roy pedig hát annyira nem bűvölt még el, de talán ez is változhat. A tiszteletes felesége kedves teremtés, de mi ketten tutira nem lennénk jó barátok.

És, hogy kitaláltam-e, hogy ki a gyilkos? Az elején rögtön azért nem, de kb. a felénél már majdnem biztosra tudni véltem. :) Mindez nem vett el a varázsából cseppet sem, szívesen olvastam „az öreglány” lehetetlenebbnél lehetetlenebb kalandjait és nagyon szívesen kukkantottam be Agatha lakhelyére is, Carsely-be (ami egyébként a valóságban nem létezik).


Én is szívesen mennék vásárokra, ennék pár falatot a Vörös oroszlánban és neveznék be versenyekre. (Persze szigorúan méregmentes termékekkel).

A borítója nagyon tetszik, a magyar kiadáshoz az egyik eredetit használták fel (ezer hála érte) nem cserélték le másikra. (Ráadásul egy ilyen szép, angol porcelánkészletet el is fogadnék!).

Az első rész eredetileg 1992-ben jelent meg, ez kissé érződik a város leírásán és a használt technológián is. Nem tudom, hogy a 24. részben vajon mennyire érezhető a különbség, de ha eljutok egyszer oda, akkor feltétlen beszámolok róla. Bár ez a szám azért kissé ijesztő és attól félek a leginkább, hogy addig húzza-vonja majd az író Agatha karakterét, amíg az el nem laposodik.

Na de, optimistán előre a jövőbe és haladjunk apránként! :)

Ide veled te parázna lódoktor!


 


Érdekesség!


Íme a cotswoldsi birka. Ha ki akarnánk szúrni egy angol pásztorral, akkor csak egy pulit kéne a nyáj közé engedni. Vakarná a fejét napestig az tuti! :))



2013. november 24., vasárnap

Jan-Philipp Sendker: Szívszelídítő- avagy a szeretet, a megbocsátás és a szabadság ereje



Belemerülök egy könyvbe, teljesen belefeledkezema képi világ a szemem elé tárul, a mondatok, cselekmények előttem peregnek le; annyira ott vagyok a könyv, a történet lapjain, hogy, amikor valami apró vagy nagyobb momentum megérint, nehezemre esik felállni, megszakítani az olvasást, mindig biztos vagyok benne, hogy emlékezni fogok ezekre az élményekre, hasonlatokra. De nem, sajnos soha nem emlékezem, így most is itt ülök csak a nagy szavak, nagy tettek jutnak eszembe. Azok a nagy tettek, amik a legtöbb embernek semmit sem érnek.

Vannak olyanok, akik nem tudnak szeretni. Az egész életük egy nagy harc, hogy merjenek szeretni, hogy vegyék észre, hogy valami nem jó az életükben, a napjaikban.

Juliával a Hazatérés című könyvben ismerkedtem meg, szerettem azt a történetet, a lapokon lévő gyöngyszemeket, a mondatokat; szívesen emlékszem vissza rá a mai napig, s amikor megláttam, hogy Jan-Philipp Sendker új könyve megjelent, azonnal olvasni szerettem volna. 
Elkezdtem és a történetben újra találkoztam U Ba-val és Juliával is, ez egy folytatása az előzőnek. Külön történet az igaz, de aki szívébe zárta őket őket valamikor, akkor ezt is elolvassa majd.

Julia 10 évvel későbbi new-yorki életéről hamar kiderül, hogy lelkileg szegényes, szomorú, és kaotikus. Julia magányos életében, a szakítás utáni "keresgélés"még mindig felesleges energiákat éget el, egyetlen örömét Amy, a legjobb szabadelvű barátnő jelenti. U Ba-val már 10 éve találkozott, Julia akkor tudta édesapjáról a teljes igazságot, s bár a visszautazás tervezgetése folyamatosan a szeme előtt lebegett, a zaklatott jogászéletmód mindig eltérítette egy újabb burmai látogatástól.
.............. mígnem hangokat nem kezdett el hallani, hangokat belülről. Gondolhatnánk skizofréniára, mély depresszióra, Julia el is ment pszichiáterhez a problémájával, de érződött, hogy ez a tünet több annál, mint, hogy valami bogyóval elnémítsák a hangokat.

Amy, a barátnő, egy festő a szabadság, a béklyók-nélküliség híve, aki olykor elmegy meditálni, feltöltődni egy buddhista-telepre, s ahova most a jogásznő is elutazik. Itt találkozik egy férfival, akitől megtudja, hogy a belülről jövő hang egy elhunyt nő hangja, s addig vele lesz, míg ki nem deríti, hogy ki ő, mi az ő története. 

"Azt, hogy az élet és a csillagok kegyesek voltak-e velünk, sokszor csak évekkel később tudjuk  meg. Az élet önkényesen alakul. Amit egyszer szerencsétlenségnek tartunk, arról később kiderülhet, hogy szerencse, és ez fordítva is megtörténhet, nem igaz?"

Bevallom, hogy eddig a pontig én is kételkedve olvastam, a belső-ellenkező hangot nehezen viseltem, de amikor Julia ismét találkozott U Ba-val, és elkezdődött a könyv valódi története, a valódi értéke, akkor beszippantott. Még azzal sem törődtem, hogy éppen azon a helyen találják meg elsőre azt a nőt, aki azonnal segíteni tud, aki a belső hang féltestvére. Mert ez nekem nem jelentett semmit.  Egy kis írói segítség, egy átkötő valami a bestseller-ség miatt. Még a vége sem zavart, sejtettem, hogy ez lesz szintén a női olvasótábor többsége miatt.

De ahogy megismertem Nu Nu és családjának történetét, abban minden olyan benne volt, amely az elcsendesedésre, a gondolataim áramlására, a nyugalomra intettek. Hogy nem a külsőségek a fontosak, hogy boldogan lehet élni sokkal rosszabb körülmények között, ha képesek vagyunk elhatárolódni, ha nem a felszínesség mellett szavazunk.

"Azon tűnődöm, vajon képesek vagyunk-e lelkünk egy részét levedleni magunkról, ha egy másik réteg már növésben van alatta. Akár a régi kígyóbőr.vajon egy meggyötört lélekből válhat kiegyensúlyozott? Egy szomorúból lehet vidám? Egy magányosból boldog? nem egy-két napra, hanem örök időre."

Nu Nu-nak nem egyszerűen indult az élete. Szülei két éves korában haltak meg a szeme előtt, őt egy rokon nevelte fel: egy nagynéni és annak férje. Nu Nu későbbi férjét Maung Szejn nagyon megkedveltem, szerettem a szeretetét. Születtek gyerekeik is, két fiúk: az elsőt rajongásig imádta a mama, a másodikat annyira nem szerette volna, hogy mindent megtett azért, hogy ne szülessen meg.

"Mit is mondott neki annak idején a bábaasszony? A gyermeki lélek mindent tud. Hogy megbocsájt-e, arról nem beszélt."

 Nu Nu élete, családjuk élete, és Tar Tar története bontakozik ki a lapok sorai között szívszorítóan, fájdalmasan, akár pálcát törően is, hogy mi nem tetszett, mi taszított Nu Nu-ban, mikor ráztam volna meg őt.
S nem tudtam nem értékelni a saját életemet. A múltamat, a jelenemet, s talán a jövőmet is. Hogy mit tudnék megtenni, és mit nem. Hogy miről tudnék lemondani, s miről nem.

..s, hogy mi a fontos az életünkben, s mi nem az.
....s, hogy a szeretet a legfontosabb, amit eddig is sejtettem.
.......s, hogy, ha ez nincs meg az életben, akkor keresgéljünk, míg egy önzetlen valaki, a mi szívhangolónk, szívszelídítőnk segíteni nem tud, s engedjük be a szeretetet.

"- ...mit követtem el, hogy kiérdemeltem ezt a gyötrelmet? (.....)
- És enyhült az idő múlásával?
- Nem, az idő nem hozott gyógyírt.
- Akkor micsoda? (..) Ma már nem vagy foglya semminek. Vagy tévedek?
(...)
- Elhatároztam, hogy szeretni fogok.
- Ezt el lehet csak úgy határozni?
- csak úgy nem lehet.  (..) Helyesebb ha úgy mondom, hogy a szeretet hozzám talált.Egyik reggel
az ajtóm előtt állt, és bebocsájtást kért. Sokéig volt úton, és én nem küldtem l.Biztos voltam benne, hogy másodszor nem fog bekopogni hozzám.
- Mi köze van a szeretetnek a rabságodhoz?
- Csakis az tud megbocsájtani, aki szeret, és akit viszontszeretnek. És csakis az lehet szabad ember, aki meg tud bocsájtani. Aki megbocsájt, többé nem rabja önmagának."

S, hogy mi a bestseller vég? Annyi a lényege, hogy végre Julia is magára talál, képes eldönteni, hogy mi a fontos az életében, s, hogy a tervek vagy az álmok megvalósítása fontosabb-e neki, s hogy ezek aránya hogyan alakult eddigi életében?

9/10*

Tericum Kiadó
2013

2013. november 23., szombat

Jodi Picoult: Vezeklés

"Elvehetik tőlem az otthonom... A pénzem, a feleségem, a gyerekem. Elvehetik a megélhetésem, az ételem, az unokám, de nem vehetik el az álmaimat."

Picoult és mégis más.


Több olvasó ismerősöm is örülhet az előbbi a mondatomnak. Olyanok, akik a bestseller író Jodit nem kedvelik; olyanok, akik a regényeiben folyamatosan megjelenő tárgyalást nem szeretik.
Bár ez a történet is egy olyan témát takar, amelyiken már alig maradt valami újdonság, hiszen a holokauszt témája, a második világháborúban, a zsidókkal szemben elkövetett borzalmak már annyi helyen, dokumentumban, regényben, megemlékezésekben megfogalmazódtak, hogy lehetséges, hogy valaki ezért nem kedveli majd.

A könyv két központi szereplője a magányos 25 éves nő, Sage, aki éjszaka, hogy ne kelljen találkozni senkivel, hogy ne láthassa senki a sebhelyes arcát, pékként dolgozik és egy nős férfi szeretője. A másik fontos figura a 90-es éveiben járó Josef Weber, aki az amerikai kisváros fontos és megbecsült polgára, akit mindenki szeretett, akire mindenki szeretettel gondol vissza.

Ők ketten egy terápiás csoportban találkoznak, s itt  kötnek barátságot egymással: összejárnak, sakkozni kezdenek, beszélgetnek. Az öreg úr arra kéri a zsidó felmenőkkel rendelkező vallását nem gyakorló lányt, hogy segítsen neki meghalni. Nem beteg, hanem a második világháborúban SS-tisztként sok ember halála és megalázása az ő kezén száradt, de utána elmenekült, és tisztes polgárként egy kedves feleséggel élte az amerikai életét. Az élet megkímélte őt, nem halt bele a rákba, nem sikerült az öngyilkossága, szeretne végre békében megnyugodni.

".. a reményvesztett emberek sokszor olyasmit is megtesznek, amire egyébként nem lennének képesek."

Sage első felindulásában azonnal a rendőrségre siet, hogy feljelentse őt, majd elindul egy gépezet. S miközben a saját élete sem működik megfelelően, még magára teszi ezt a terhet is, amelynek hatására a saját nagymamájával, Minkával is közelebbi kapcsolatba kerül.

Picoult stílusának megfelelően Josef, Sage gondolatait ismerhetjük meg, s mellettük az FBI-os Leo véleményét is megismerjük. Minka gyermekkori lengyelországi története egy nagy fejezetet kapott, amit olvasva elfelejtettem a háttérben meghúzódó Sage-Joseph párost, és nagyon örültem, hogy az írónő nem szabdalta szét a nagymama visszaemlékezését, amely a kilátástalanságot, a halálra vágyást, a bátorságot mutatta.

A Vezeklés (The Storyteller) egy kitalált történet. Bár, amint mondtam, az olvasható borzalmakkal már máshol is találkozhattunk, de a benne lévő kérdés miatt egy új szemszöggel találkozunk.
A kapcsolódási pont mindig kiderül, a szálak közelítenek egymáshoz, a vége felé kialakulnak a saját vélemények, a gondolatok, hogy segítenénk-e, hogy megbocsátanánk-e, hogy vajon meglesz-e az a kis plusz, amit megszoktunk már az amerikai szerzőtől, s vajon ha meglesz, ki is találjuk-e?

A történetben kiderül, hogy Minka túlélését segítette egy olyan történet, amit őt írt gyermekkorában, ami segített neki a borzasztó világ elviselésében, majd a továbblépésben is. Ennek a vámpíros mesének fontos szerepe van a könyvben, s ezen kívül színezi az egész írást, elválaszt egymástól gondolatokat, elgondolkoztat, párhuzamot huzat.

"Az upiórok olyanok, mint a zsidók. A nép szemében ők a vérszívók, sötét és rémisztő lények. Rettegnek tőlük, fegyverrel, feszülettel és szentelt vízzel harcolnak ellenük."

A könyv olvasása ismét megríkatott, mint mindig. Ahogy Josef gyermekkoráról, a művészlelkű testvére megvédéséről, a verekedéseiben elért sikerélményeiről, a saját testvére ronggyá veréséről olvastam, elgondolkodtam, hogy vajon ezek a sikerek elegendőek voltak-e számára, hogy egyenes útja legyen egy sikeres SS-tisztség felé?Nem menthetők fel ezek a bűnösök, de nem tudhatjuk, hogy ki hogyan jutott el idáig, hogy megfeleljen a hitleri elvárásoknak, hogy odáig jusson, hogy csak a napi eszméletlenre piálás segít neki feldolgozni a saját maga tetteit, az aktuális háborús életét?

"Mindnyájunkban él egy szörnyeteg, és mindnyájunkban él egy szent is. A kérdés csak az, melyiket tápláljuk -melyiknek engedjük, hogy a másik fölé kerekedjen."

Nincsenek ebben az időszakban itt elhunyt vagy itt túlélő rokonaim, egyszerűen túlságosan érzékeny vagyok.

"Néha nem kell más, hogy visszaváltozzunk emberré, csak valaki, aki annak lát bennünket -bármilyen visszataszító alakban is mutatkozunk előtte."

Elfogultan, de mindenképpen 5*, és tovább gondolkozom a végén, a nem leírt folytatáson.

10/10

Mia March: Meryl Streep filmklub



A könyv 4 nő életének napjaiba enged bepillantani. June (28) és Isabel (31) testvérek, Kat (25) az unokatestvérük, Lolly (51) pedig Kat édesanyja, aki e három lányt nevelte egy 15 évvel korábbi autóbaleset miatt, amiben nővére, sógora és a férje meghalt. Kat kivételével a másik két lány, amint lehetett elhagyta a nagynénjük vendégfogadóját, önálló életet próbált kezdeni, Kat pedig támogató leányként segít a Fogadó munkáiban. 

Lolly hazahívta a lányokat, mert egy nagy bejelentésre készült, s June és Isabel két különböző városból kíváncsian indul útnak, ráadásul mindkettejük élete éppen -bizonyos szempontból- fejtetejére készül állni. Isabel a férjében és a házasságában csalódva érkezik meg, June pedig 7 éves kisfiával együtt épp a munkáját veszítette el. Kat élete sem felhőtlen, hiszen minden ember szeretne elszakadni kicsit a szülőjétől, ő pedig mindig Lollynak akar megfelelni, és nem mer változtatni.

"Arra jöttem rá, hogy mikor nem vagy biztos valamiben, két dolgot tehetsz. Vagy visszalépsz, vagy nyugton maradsz. De nem mész előre. Valami majd úgyis tisztázza a dolgot. Egy nap felkelsz, és rájössz, hogy megértettél valamit, amit addig nem."
A 3 nő összegyűlik, megtudják a hirtelen találkozó okát, aminek hatására és a hátuk mögött lévő problémák együtteseként a vendégfogadóban maradnak, és olyan közel kerülnek egymáshoz, mint még soha. Lolly péntek esti filmklubjában most Mery Streep filmeket kezdenek nézni, s minden film egy beszélgetést indít el közöttük, s nagyon érdekes, hogy kinek mi csapódott le a történet kapcsán; ki, hogy talál megoldást, vagy milyen kérdőjeleket, gondolatokat okoz a látott kép, s ezek hogyan hatnak rájuk ott, a helyszínen, az ott futó életükben, s végül hogy is alakítják a napjaikat, hogyan dolgozzák fel a problémákat, vagy éppen hogyan harcolnak ellenük?

" A félelem egy köd, ami távoltartja az embereket az igazi boldogságtól?"
Részletezhetném, hogy nem fogadtam el ezt az egy időben megjelenő problémahalmazt, hogy nem tetszik a végül "mindenki happy és szerelmes", de annyira szerettem olvasni a filmekről, hogy lassan eltekintettem ettől. Érdekes volt a problémákból való kilábalás feldolgozása, de nekem túl gyorsnak, könnyűnek tűnt, egyszerűen nem tudtam mindent elhinni, hogy ez így megtörténhet. De erről nem ítélkezhetek, mert nem volt még bennük részem. Olyan túl könnyű, szép, jó, habos és ilyesmi. Még akkor is azt mondom, hogy June és Kat igazán tudott szomorkodni (szenvedni). Persze-persze ott van Lolly is, meg a sok titok, de valahogy Lollyt nem ismertem meg annyira, mint Kat-et. June ábrándjait az egykori két nap miatt nem tudtam megérteni, míg Isabelt könnyebben elfogadtam, de nem maradéktalanul. Olyan kis egyszerűnek tűnt minden, azaz ez a néhány hét, amibe bepillanthattam.

Most gondolkozhatom tovább, hogy túl pesszimista vagyok-e (mert az vagyok), vagy csak Mia March nem varázsolt el tökéletesen (csak a lábam volt a rózsaszínű felhőben), de míg gondolkozom, kitűztem célul a könyvben megtekintett filmek megnézését, a nők beszélgetésének visszaolvasását, hogy jobban megértsem őket, s hátha nekem is jó terápiának bizonyulnak majd a teljesen eltérő nehézségekre.
A terveim között szerepelne a filmekről való posztolás is, de csak akkor, ha a könyv miatt támadnak új gondolataim, vagy magam miatt írnám ki a felmerült szösszeneteket.

5,5/10

Sara Rattaro: Tiéd az életem



Monológ, ami nem is lehetne az. Vagy mégis?

Nagyon hosszú a könyv fülszövege, és, ha valaki nem olvasta végig, talán nem is fontos, mert szerintem túl sok információt tartalmaz. Nekem elég volt az első három mondat, hogy kezembe vegyem ezt a könyvet, ettől az ismeretlen írónőtől:


"Viola egy szép tavaszi napon hívást kap a férjétől, Carlótól. Lányukat, a gyönyörű, húszéves Angit autóbaleset érte. Viola a tragikus hírt éppen a szeretője karjaiban fekve kapja, majd a hajnali utcán az autóban a kórház felé végigpergeti az elmúlt hónapok eseményeit."

Monológ, amiből megismerjük Violát. Azaz próbáljuk, mert nem tudtam megismerni. Kaptam egy szeletet belőle, megismertem az érzéseit, az érzéseinek egy részét, de nem állíthatom biztosan, hogy ismerem őt. Hiszen hol vannak azok a fontos benyomások, történések, események, amelyek befolyásolnak minket embereket, s főleg, minket nőket? 

Nem tudhatom, hogy Viola mint ment keresztül, mitől vált olyanná, amilyenné lett, miért nem volt jó neki a férje, mint házastárs, miért kellett más ölelő karjában vigaszt keresnie, s végül miért történtek azok az események, amelyek történtek?

..mert Viola keres-kutat valamit, nem jó neki a saját bőrében lennie. Önmagában is kutatja, de a történet rövidsége inkább kérdéseket hagyott bennem, semmiképpen nem adott válaszokat.

"Elolvastam a neveinket a csengő mellett, és először életemben megértettem, mit jelentenek: a mögé az ajtó mögé kell bezárkóznunk, ha szeret az ember valakit, létezik egyfajta tízparancsolat, melyet tiszteletben kell tartania, önkéntelenül valamiféle koreográfia alapján kezd élni, a színpad pedig ott van, az ajtó mögött."
Kiderül, a színfalak mögött néhány miért?-azaz gondolhatjuk, hogy mi kitaláltuk, megfejtettük! Én így gondoltam olykor, de Violát, ebben a néhány olvasásra szánt órában nem tudtam megszeretni. De Carlo-t, a férjét sem, pedig sok nő álmai férfija lehetne, aki kedves, szereti a nőt, elfogadja. Nos, ebben nincsen semmit, inkább amit mögötte láttam, az odaadó magatartás, a lemondások-amik elfogadására nem kaptam választ. De nem is kaphattam, hiszen Viola enged be a gondolataiba.

Vegyes érzésekkel zártam be a könyvet. Elgondolkodtam az életükön, amire csak következtetni tudtam. 

Luce, a lányuk kórházba került.
Luce viselkedésének a miértjei nem derültek ki, inkább sejthetjük, vagy ahogy Viola említi: jobban hasonlít rá, mint szerette volna?
Luce kórházba került. Súlyos beteg. Élet-halál között van.

..s erre mi a család reakciója? Carloé és Violáé? Különböző, mégis akár hasonló lehet. Ugyanaz, de másképpen. Olyasmi ami nem biztos, hogy eszünkbe jut egy édesanyáról. Olyasmi, ami lehet, hogy más édesanyának is eszébe jutna ebben a helyzetben: , javítani.  Épp olyasmi dolog, amikor most nézhetünk magunk elé, merenghetünk, elképzelhetjük, véleményt alkothatunk.

Nem szerettem Violát, de sajnáltam. Nem szerettem, mert nem kedvelem a gyereküket érzelmileg elhanyagoló szülőket, a többiről nem is beszélve...
... és vajon Luce hogyan élte meg a gyermekkorát, a kamaszkorát?

Én szívesen olvastam volna ezt a könyvet mindhármuk nézőpontjából, hogy összerakjam és megértsem őket!

7,5/10