2010. július 31., szombat

Szy Katalin - Hullámkeltő

 Ezt a könyvet a Bézs.hu magazin jóvoltából olvastam!

Szy Katalin klinikai szakpszichológus, aki onoklógiai betegek támogatására specializálódott. Magánkiadásban megjelent első kötete a Hullámkeltő amely 13 novellát ölel csokorba. Az írások rövidek de artalmuk annál gazdagabb. Bepillantást enged az onkológiai betegek és az őket támogató orvosok hétköznapjaiba és problémáikba. A TÁMOGATÓ szó használata ez esetben nagyon is helyén való hiszen a legtöbb betegen már nem lehet segíteni, nem lehet meggyógyítani és már csak az a biztos, hogy egyszer eléri őket a vég. De novellák mégsem a halálról szólnak. Fonyó Gergely filmrendező szavait idézném:

“Ugyanis ezt a könyvet Rólad írták. Neked, kizárólag, senki másnak. Rólad szól, nem a hírességekről, a nem létező bulvárminta figurákról. Úgyhogy kezdj neki az olvasásnak! Mert itt nem mások életében turkálnak majd, hanem Rád kiváncsiak. Miért vagy itt, mi a fontos az életedben, miért kell úgy a szeretet, és miért gyűlölsz, ha nem szeretnek, miért vagy gyenge, esendő, mégis hatalmas és legyőzhetetlen?

A lényeg az ember, és az ahogyan az ember érez. Szy Katalin bátor, mert írni mer arról amit sokan még csak gondolni sem merünk. Más emberek érzései viselkedése és szimplán a jelenléte is hat ránk a nap minden másodpercében. De kevés olyan van közöttünk aki szavakba és nyomtatott lapokra merné helyezni azt az érzést amit egy haldokló beteg kivált belőlünk. Mert kimondva kimondatlanul mindenkiben feltámad az élni akarás és ragaszkodás az élethez és az öröm amit azért érünk mert nem tudjuk meddig élhetünk. Kéz a kézben megjelenik ugyanakkor a bűntudat is, mert úgy érezzük tiszteletlenség és nem helyénvaló, hogy örömöt és hálát érezünk más nyomora láttán. De ilyenek vagyunk mi emberek. Furcsák és kiszámíthatatlanok és nehezen megfejthetőek. Olykor a legkissebb problémákat hőlégballon méretűre fújjuk ahelyett, hogy kis lufiként elengednénk a zsinórt hadd lebegjen tova. Nem mindig tudjuk mi a helyes és sokszor bénán viselkedünk. Van sok hibánk amivel meg kell tanulni együtt élni és mások hibáit is el kell fogadni. A nyitott szív és a szeretet, emberi létünk esszenciája.

“Fenyőszaga töltötte be a egész szobát, de kezdett karácsonyi hangulatot árasztani. A szívem tele lett szeretettel, ahogy nézett rám, kérte, könyörgött érte. Könyörgött a szemével, némán, hogy szeressem, bármilyen is ő. És én tudtam szeretettel visszanézni rá, láttam a kisfiút, a kedveset, a bohóckodót, hogy mindent megtenne, csak szeressem. De nem kellett tennie semmit, csak nézett rám, és a szívem tele lett szeretettel...”

Kevés könyv van amire ezt mondom, de ez Kötelező olvasmány. 



Marina és Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a teremtés növendékei

Soha nem vettem volna kezembe ezt a könyvet a borítója és a fülszövege alapján, ha nem olvasom Nima véleményét róla. A bejegyzése nagyon felkeltette az érdeklődésemet és azt gondoltam, hogy ez a történet vagy nagyon fog tetszeni nekem vagy nagyon nem.

Szerencsére az előbbi jött be.

Hihetetlenül szokatlan, mélyen elvont témát hoz ez a regény. Én szoktam gondolkodni az életen, a világon, hogy mik és mivégre vagyunk, de ez, vagy hasonló lehetőség, mint amit a könyvben felvet a szerzőpáros, még legvadabb álmaimaban sem jutott volna eszembe. Ezért is tetszett nagyon a könyv, mert nagyon különleges és gondolkodós a téma, ami engem mindig vonz.

A 16 éves Szaskát megtalálja egy rejtélyes idegen és tulajdonképpen lelki terrorral ráveszi arra, hogy egy furcsa főiskolán kezdje meg a tanulást, amiről a lánynak fogalma sincs, hogy mire irányul. Ez a rejtély viszi előbbre később a sztorit, mert az olvasó kíváncsisága is nagyon birizgálva van, hogy mi a francot is tanulnak a diákok ebben az iskolában. Mindig azt mondják nekik a tanáraik, hogy még nem érthetik meg, majd ha eljön az ideje megtudják. Addig is értelmetlennek tűnő feladatokat kell végrehajtaniuk, kő keményen kell dolgozniuk, mert ha nem, annak végzetes következményei lesznek. Senki nem ért semmit, kezdetben Szaska sem, de mivel ő kiemelten tehetséges az adott területen, lassanként rájön, hogy mire megy ki a játék és a kezdetekkel ellentétben már nem akar kiszállni.

Megérti, hogy a tanulás során átlényegül valódi önmagába, ami egy számunkra teljesen elvont világ része. Érdekes kapcsolatokról, szálakról olvashatunk az anyagi és e között a másik világ között, igazából majdnem teljesen logikusan fel van építve a kettő közötti átmenet mikéntje.

Ami nagyon élvezhetővé tette a történetet, hogy a bonyolultabb, nehezen felfogható információkat csak nagyon finoman, lassan adagolta egy hétköznapi világ, a főiskola történéseinek keretein belül. Olvassuk a diákok életét, problémáit, együttérzünk velük és közben nagyon szokatlan dolgok részeseivé válunk.

Nem utolsó szempont a történet élvezhetőségét tekintve, hogy eltekintve néhány fordítási hibától, igazán jól van megírva, a feszessége, szerkezete jól eltalált, a nyelvezete is igényesebb, mint amire én számítottam.
Több véleményt olvastam, miszerint a vége összecsapott, érthetetlen. Én egyáltalán nem éreztem annak, szerintem teljesen rendben volt.

Azért vonok le fél pontot a maximálisból, mert annyira elképzelhetetlen számomra ez a felvetés, hogy nem tudok elgondolkodni róla, hogy ez valójában lehetséges-e. Ezen kívül voltak számomra olyan dolgok a történetben, amiknek nem értettem a jelentőségét, de ez talán az én hibám, hiszen nem biztos, hogy logikát kell keresni egy ilyen misztikus világban.

Csak nagyon elszántaknak ajánlom, akik szeretik a nagyon elvont, különleges dolgokat. Bár másokkal ellentétben én nem tartom betegnek a sztorit, inkább nagyon "pihentnek" és valóban jó szó rá a pszichedelikus, amit többen is használtak rá, annyira nem evilági az egész.



2010. július 29., csütörtök

William Wharton: Búcsú a szerelemtől


William Wharton: ízlelgetem ezt a nevet. Második könyv nekem-tőle a Hírhozók után, amiben én nem igazán találtam meg az értéket.

Ez a könyv mindenképpen más. Búcsú a szerelemtől. Búcsú. Milyen búcsú lehet?
Mirabell és Jacques. Történetük 1975 áprilisában kezdődött és novemberben ért véget. 1975 április.... Jó hónap: akkor születtem.

Az 49 éves amerikai Jack, aki festőként él Párizsban, és a 71 éves Mirabell, aki vakként éli boldog életét. Nem hiánytalant, de boldogot.
Kettőjük megismerkedését egyre intenzívebb kapcsolatát írta meg Wharton tele fontos és szép gondolatokkal.

A könyv 1/3-a rettenetesen tetszett, magával ragadott, szárnyaltam vele, ott voltam Párizs utcáin, a galambokkal repkedtem és csipegettem Mirabell búzaszemeit, festettem Jacques (Jack)-kal, szóval jó értelemben elborította elmémet, szívtam magamba a történetet, velük éltem. Meghökkentem, szájtátva olvastam, hogy van ilyen?…, kiakadtam. (Persze érdekes, felemelő is lehet akár, de ahányféleképpen gondolkodunk vagy látunk dolgokat, annyiféleképpen értelmezzük.)

Mirabell befogadta a festőművészt, kapcsolatukból szerelem lett. Olyan szerelem amelyekben nincsenek megalkuvások, zsarolások, kihasználások, hanem maguk és a művészetek által (zene, kulináris élvezetek, festőművészet) erősödik egyre inkább a közöttük lévő kapocs.
Miközben ők ismerkednek egymással, úgy tekinthetünk bele mi is a két ember addigi életébe. Hogyan vált az amerikai, sikerorientált Jackből Párizsban élő hontalan művész; ill. megtudhatjuk Mirabell történetét, miért is nem lát. Hiába nem tetszettek részek, a könyvben olyan fontos mondanivalók vannak, hogy át kellett rágni magam a nem tetsző részeken, hogy eljussak 1975 novemberéig, a történet végéig.

Közös munkáikat, festményeiket tekintve folyamatosan azt a pillanatot vártam, vajon mikor mennek fel a templomtoronyba, mikor fognak onnan egy képet festeni. Nem jöhetett el ennek pillanata, mert a közös festéseiknek célja volt. Egy templomtorony pedig nem illett bele. Tudtam, hogy nem jön el, nem látok ilyen képet, de éreztem, hogy meglesz valami ezzel kapcsolatban.
A történet hömpölygött,közeledett november, egyre mélyebb és mélyebb csatornákat és gondolatokat tártak fel egymás számára, én egyre nehezebben viseltem. Aztán a gyertyám épphogy pislákolni kezdett már, amikor új erőre kapott, fellángolt és már tudtam, hogy egyszer feljutok velük a templomtoronyba a titkos kulccsal. Igaz, szerettem volna a kilátást is megkukkantani, de éjszaka volt, és a kilátás nem kapott főszerepet!


(William Wharton -összességében tekintve- hasonlóan írta meg ezt a regényt is. Itt is E/1.személyben íródott a regény (férfi), a nő szemszögéből fejezetenként összesen 1-1 oldal "Vak merengés" található. Mivel a téma közelebb állt hozzám, mint fent említett műve, így jobban tetszett, de mégis találtam benne egy olyan vonalat, ami nem volt megfelelő számomra. Sajnáltam ezt.)



Domenica De Rosa: Villa Serena


Az alapszitu a szokásos: a 40-es évei elején járó angol írónő, Emily Robertson családjával - férjével és 3 gyerekükkel - Toszkánába költözik.

Innen írja hetente "Gondolatok Toszkánából" címmel egy angol magazin egyik rovatát. A cikkek arról szólnak, mennyire csodálatos itt élni, a naplemente, a terrakotta színek, az olajbogyó, a pasta, a bor dicséretével.

A valóság azonban más, és korántsem ennyire irigylésre méltó. Emily valójában nem igazán tud beilleszkedni az olasz kisváros életébe, ráadásul a férje is elhagyja őt. Ám a közhely itt is igaznak bizonyul: valaminek a vége mindig valami újnak a kezdete, és Emily valamint a 3 gyerek (a 17 éves, szőke bombázó Siena, a 14 éves intellektuális, anorexiás Paris, és a 3 éves elkényeztetett Charlie) élete mintha elkezdene jobbra fordulni és mintha kalandokban is jobban bővelkedne. Emily barátokat szerez, a házához taltozó telken egy szexi régész etruszk sírokat fedez fel, találnak egy kutyát, a közösség kezdi befogadni. Ez viszont azzal is jár, hogy a város lakói lelkében és a földben eltemetett titkokról is tudomást szerez. Természetesen második világháborús titkokról van itt szó, de van itt más is, ami viszont az ő életével kapcsolatos. Megszabadul-e valaha első szerelme kínzó, mégis édes emlékétől? Rátalál-e az új szerelem? És vajon kinek a személyében? Milyen titkokra derülhet még fény?

A történet nagyon nehezen indult be számomra. Az eleje nagyon sablonosnak tűnt (pedig én imádom az Olaszországban játszódó sztorikat, a terrakottás-olajbogyós hangulatot), ráadásul nem nagyon tudtam elképzelni, hogyan gondolhatja valaki, hogy egy teljesen idegen országba történő költözés (ráadásul családostul, gyerekekkel) rendbehozhat egy tönkrement házasságot, illetve az is furcsa volt, hogy hagyhatja el valaki a feleségét 17 évi házasság után sms-ben. Merhogy ez történt.

De aztán egyre érdekesebb lett a cselekmény, történt ez-az, és a végén egy olyan csavar volt, amire nem számítottam. Összességében jó volt angol gyakorlásnak.



Kiadó: Headline Review, 2007
Oldalak száma: 377

2010. július 28., szerda

Lisa Jewell:A Házibarát


Valami nagyon könnyedre vágytam az utóbbi időben,sok minden leterhelte pirinyó agyamat...a véletlen lökte a kezembe Jewell eme könyvét,ami már jó régóta árválkodott a polcon.

Adva van egy nagy család,csupa fiú gyermekkel,már egy sem pelenkás,sőt lassan abba korba érnek,mikor már a szülők is aggódó arccal figyelik,hogy gyermekeik ugyan mikor élnek végre,igazi,önálló felnőtt életet.Tony ,Sean,és Ned jó testvérek,jó gyerekek , az elmúlt években mindenki próbálgatta a saját szerencséjét-mondanom sem kell vajmi kevés sikerrel.Bernie,és Gerry a jó fej laza szülők pedig,nyitva hagyván a szülői fészek ajtaját ,egyszer csak azt veszik észre,hogy tulajdonképpen mindhárom gyermekük bajban van...és persze nem kis szerepet kap Gervase- a házibarát akit Bernie egyszerűen befogadott,és Gervase mindent lát!Látja kin éppen milyen "köpeny" van,érzi ha menekülsz,ha tagadsz,ha szerelmes vagy...egyszóval pont azokat a problémáidat látja meg,amiket még a családodnak is nehezen vallasz be.

Fordulatos,izgalmas,és jókat röhögtem rajta/magamon.Remek figurákkal teli történet.

Lazulásra,figyelemelterelésre,napozáshoz,nyárra,csak úgy....

"Hogy érzed magad Millie?-érdeklődött Tony.

-Ó istenien-vágta rá a lány,és megint ivott egy kis bort.

-Állandóan fáradt vagyok,állandóan ingadozik a hangulatom,és állandóan hányingerem van.Reggel felébredek hányok,dolgozni megyek hányok,valahogy átkínlódom a napot,egyenesen hazamegyek,mert túlságosan fáradt vagyok ahhoz,hogy társadalmi éltet éljek,hányok,pár órán át várom,hogy a vőlegényem felhívjon,rájövök,hogy ez nem fog bekövetkezni ,felhívom én,megtudom,hogy teljes odaadással alkot,és nem áll szándékában ellátogatni hozzám,leteszem a kagylót ,sírok egy órácskát,hányok,és aztán lefekszem,és majd meghalok egy cigarettáért.Aztán a következő reggelen felébredek,megállapítom,hogy egyedül vagyok,hányok,és kezdem az egészet előröl..."






2010. július 25., vasárnap

Ilija Trojanow: Világok gyűjtője

Nagyon ritkán vásárolok úgy könyvet, hogy nem járom jól körbe, azaz nem nézek meg egy csomó véleményt róla a Molyon vagy a neten. Ez viszont ilyen könyv lett, egy akcióban láttam meg véletlenül és első látásra beleszerettem már a címébe is, aztán a fülszöveg olvasása után már raktam is a kosárba. A Molyon is csak egyetlen ember olvasta, ő viszont nagyon jó véleménnyel volt róla, úgyhogy gondoltam, hogy ezzel nem nyúlhatok mellé. És valóban :)

Richard Francis Burton - utazó, felfedező életbe pillanthatunk be a regényben. Aki olvas róla a wikipédián, láthatja, hogy mennyi mindennel foglalkozott, hihetetlen sokirányú volt az érdeklőse, egy igazi titokzatos személyiség volt ő.

Ez a könyv próbálja megfejteni az ő személyét, motivációit, de megmondom előre, nem fog sikerülni neki, mert szerintem nekünk "egyszerű földi halandóknak" nem is lehet megfejtenünk ezt az embert.

Nem véletlenül nevezi Ilija Trojanow nagyon találóan Világok Gyűjtőjének őt, hiszen szenvedélye volt a más, keleti, egzotikus világok megismerése. Odáig jutott, hogy a muszlimok öltözékében elvégezte a hádzsot, azaz elzarándokolt Mekkába. A könyvben három útjára kísérhetjük el. Az első rész indiai utazásáról, a másik az arábiairól, míg a harmadik kelet-afrikai felfedezőútjáról szól, melynek során a Nílus forrásának megtalálása volt a célja.

Ilija Trojanow nagyon érzékletesen és olyan szerkezettel tárja elénk a történéseket, hogy egyetlen unalmas fél oldal sincs az egész könyvben. A regény nem hagyományos formában íródott, több nézőpontból ismerhetjük meg az eseményeket, néha harmadik személyben ír, néha Burton szolgái, kísérői szólalnak meg, helyenként Burton felettesei számára írt jelentéseit olvashatjuk, de vannak benne hivatalos kihallgatások részletei is, melynek során a kémkedéssel vádolt Burton útitársait hallgatják ki.

És a stílusa... Nehéz megfogalmazni, hogy mitől ennyire szuggesztív. Sokszor nem emeli ki a párbeszédeket a szövegből, és nekünk kell rájönnünk, hogy ki beszél éppen, de valahogy éppen ettől lesz élő. A tájak, a környezet leírása pedig nagyon klassz metaforákkal tarkított és pontos, sokszor pedig impresszió jellegű, amivel sikerül belehelyeznie az olvasót az adott környezetbe. Ott vándorlunk mi is kiszáradt szájjal a sivatagban, gázolunk az iszapos folyóban, keringünk a tömegben a Kába körül. Egyszerűen remek.

Fontos mondanivalója a történeteknek, hogy miért nem tudja megérteni egymást a keleti és a nyugati ember, jól érzékelteti a nagyon eltérő mentalitást a két világ között.

Aki vonz a Kelet és igazi kalandtúrára vágyik egy igazi utazóval, az semmiképpen ne hagyja ki!


2010. július 24., szombat

Bosnyák Viktória: Tündérboszorkány


Kik azok a tündérboszorkányok? Vannak Tündérboszorkányok?
Milyenek a könyvtárosok?
A gyerekek ismerik egyáltalán a könyvtárosokat? Járnak könyvtárba? Morcz Aranka egy könyvtáros...

Képzelj magad elé egy Morcz Aranka nevű embert! Sikerült? Morcos vagy sem? Vajon idős vagy sem? Szomorú vagy sem?

Van egy Jóhegyi Lacink, aki szereti a könyveket, aki imád olvasni. Barátja Sanya nem szeret olvasni. A nagy kérdés: Sanya miért nevet a Pál utcai fiúk című könyvön? Amit Laci olvasott (és amit mi többiek is olvastunk) az nem annyira vidám. Lacit érdekelni kezdi ez az esemény, így felkeresi Morcz Arankát, a bibircsókos, ráncos képű iskolai könyvtárost, így felgyorsulnak az események, lassacskán mindenre fény derül.

Morcz Aranka egy igazi, klassz könyvtáros: "Varázsos feladat az olvasni tanuló gyerekeket segíteni abban, hogy rákapjanak a könyvekre. Boldog voltam, hogy ebben a gyönyörű, új iskolában én lehetek az első ezen a poszton. Minden rendben ment. A sok kis nebuló örömmel olvasott. A rádió feltalálása nem jelentett zavart. Bezzeg a televízió és a számítógép! A helyzet akkor kezdett válságosra fordulni, amikor sokaknak már színes televíziójuk volt. Egyre kevesebben olvastak."

Morcz Aranka szomorú, Morcz Aranka élete válságban. Morcz Arankán csak úgy lehet segíteni, ha a gyerekek olvasni kezdenek. Ezért nyomoznak hogyan kellene ezt elérni, ezért "készül" a sok vidám Pál utcai fiúk, és ezért kell Laci segítsége. Milyen segítség kell? Miért jön egy új könyvtáros Kedves Aranka személyében? Tulajdonképpen ki is Morcz Aranka?
Ez mind kiderül ha belemerülsz Bosnyák Viktória boszorkányságos, varázslatos Tündérboszorkány könyvébe, és hagyod magad sodorni a misztikum szárnyán, és ismét rájössz arra, hogy OLVASNI JÓ!

...mert olvasni jó, csak még a gyerekeimmel nem sikerült ezt megértetnem. Azt hiszem beíratom őket a Békés Utcai Általános Iskola könyvtárába Arankához, összeismertetem őket Lacival, Dórival és Sárival, és hagyom őket szárnyalni a tündérboszorkányok világába. Hátha ők is tündérekké válnak egyszer!

A könyvért köszönet a Könyvmolyképző Kiadónak! Tetszett, és nagyon szép, kifejező, találó borítót is alkottak!

Gyermekirodalom kategóriában mindenképpen:

2010. július 22., csütörtök

Astrid Lindgren: Harisnyás Pippi a Déltengeren



Elérkeztem Harisnyás Pippi utolsó kalandjaihoz, amin kiderül végre az is, hogy Pippi hajózik-e a Déltengeren?

Ha emlékszünk rá, Pippi útnak eresztette Édesapját vissza a Kurrekurredutt szigetre, és ő úgy döntött, hogy a Villekulla villában marad Majmával, Lovával és barátaival Tomival és Annikával.

Ebben a részben megismerkedünk egy finom úrral, aki nem is annyira finomkodó; megismerjük az iskolás gyermekek rémálmát Rózsatövis kisasszonyt, sőt azt is megtudjuk miért is félnek a gyerekek tőle? Bár Pippi továbbra is elég okosnak gondolja magát, mégis megjelenik ennek kapcsán az iskolás gyerekek között.

Pippi nyelvújítónak képzeli magát: kitalálta a "csunk" szót, ami felveti számára azt a kérdést, vajon ki volt az, aki a kezdet kezdetén kitalálta, hogy melyik szó mit jelentsen? Szerintetek mi lehet a csunk? Egy édesség....., egy betegség....., egy állat... vagy egy olyan tárgy, amit rövidáruboltban lehet kapni?

Harisnyás Efraim király megérkezik Pippihez, és a kislány vágyódása akkora lesz a hajózásra, hogy legjobb barátaival Tomival és Annikával útra kel a Szeleverdi hajón, és ellátogat Kurrekurredutt szigetére, hogy mindenféle izgalmas kalandban legyen része: barlangban, cápával veszekedve, rablósat játszva.

Ám elérkezik a nap, és a gyerekek hazavágynak: árbocot bontanak, és hazahajóznak a Villekulla villához.

Hogy mi Pippi egyik legnagyobb vágya, és hogy mire jó a cikornya? Ahhoz el kellene olvasni Harisnyás Pippi utolsó kalandjait, együtt kellene vele örülni, mosolyogni, harcolni, ugrálni és egy jót játszani!

Hiszen gyereknek lenni és játszani jó!
Pippi segít minden gyermeknek, hogy belefeledkezzen a mindennapokba, és segít minden felnőttnek, hogy újra gyerek egyen egy kicsit!!





A könyvért köszönet az EGMONT kiadónak!

John Gray: A férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek

Alcím: Az igazi párkapcsolat kézikönyve

Mikor a kezembe vettem ezt a könyvet (ajándékba kaptam), azt hittem vicces lesz, és könnyed, és szórakoztató, amolyan anekdota gyűjtemény kapcsolatokról, nők és férfiak különbségéről, jó sok sztereotípiával és közhellyel. Már korábban is hallottam róla, és valamiért ez a kép élt bennem.

Kellemesen csalódtam. Sokat tanultam belőle. Nőkről és férfiakról. Magamról.
Segít jobbá tenni a kapcsolatainkat, megértést és elfogadást tanúsítani a másik iránt. Saját magunk iránt.
Rávilágít arra, hogy sok esetben a férfiak és nők közötti különbségek miatt sikertelen a kommunikáció. Mert félreértjük, mert nem úgy értjük, mert mást gondolunk, és mert mást mondunk, vagy egyáltalán nem mondunk semmit. Mások az igényeink, másra van szükségünk, mint amit a másik nem gondol (mert az ő bolygójukon, ahonnan ők jönnek - a Marson vagy éppen a Vénuszon - az emberek másként viselkednek mint mi és más az értékrendjük is). Épp ezért nem is tudja kielégíteni azokat. És a frusztráltság, a kudarc, a harag, az elhanyagoltság érzése csak nő, de ezt sem tudjuk a másik nem számára érthetően megfogalmazni. Miért van az, hogy mi mindent megteszünk egy kapcsolatban, mégsem érezzük boldognak a másikat? Miért van az, hogy majd felrobbanunk, de a másik még mindig nem érti meg, hogy mi zaklat fel, mi hoz ki a sodrunkból, mi idegesít?
Pedig csak meg kéne tanulnunk, el kéne fogadnunk, hogy mások vagyunk, és ennek megfelelően viselkedni, megbocsátani, szeretni.

Megértettem, most már csak el kell fogadni és alkalmazni. Hogy hány csillagot kap a könyv, majd eldöntöm, ha látom, hogy működik-e.

(Persze a stílusa elég szájbarágós, meg amerikai, de tényleg érdemes egyszer elolvasni.)

Eredeti cím: Men are from Mars, Woman are from Venus
Kiadó, kiadás éve: Trivium Kiadó, 2008
Oldalak száma: 274

Laurie Halse Anderson: Hadd mondjam el...




"Nem vagyok se szép, se okos, se erős. Csak olyan mint ők: gyenge eresztés, aki titkokba és hazugságokba menekül. (...) Szégyen hogy nem vagyunk képesek elismerni, hogy megy nekünk ez a családosdi; eladni a házat, elosztani a pénzt, aztán ki merre lát.

Boldog karácsonyt."
(egy 14 éves lány véleménye)

Bepillantottam egy széthulló családba: ejnye, ismét egy olyan család, ahol a szülők csak mennek, mint a birkák, és nem látják a fától az erdőt. Vagy nem is akarják látni.
A szülők magukkal foglalkoznak, látszat-családban élnek, de nem csapják be egymást. A családi életük úgy vacak, ahogy van.

Ennek a szülőknek van egy 14 éves lányuk: úgy elvan már magában..., nem beszél, valami történt vele. Érdekel valakit egyáltalán?
Hálaadás? mit számít: anyunak beindult a karácsonyi szezon.
Karácsony? kellene néhány kisgyermeket kölcsönözni, attól olyan jó hangulat lesz...

Melinda egyedül van..., valami buli.. valami razzia... kihívta a rendőrséget?.. miért?... mikor?....
Melinda kapcsolatokra vágyik.... Melinda nem tanul...Melinda egyre rosszabb jegyeket kap az iskolában, lóg....... Melinda nem akar egyedül lenni...
Melinda fél.... hadd mondja el.. DE KINEK MONDHATJA EL? Mindenki rohan mellette, mindenki haragszik rá, mindenki elnéz mellette/alatta/felette.
Egyedül van, nem szórakoztató egyéniség, orvosra lenne szüksége.

Segíteni akarok!!!

Ismét egy oktató könyv, milyennek nem szabad lenni a szülőnek, milyennek nem szabad lenni a szülő--gyerek kapcsolatnak???
Melinda története keringett bennem, éreztem a probléma gyökerét, csak vártam, hogy legyen ereje végigmondani valakinek. Arra voltam kíváncsi, hogy ki lesz az a személy, akit beavat bizalmába, hiszen senki nem szereti őt azóta.

Melinda él, tűr, levegővé szeretne válni. Nem kellene engedni..... Hadd mondja el!

A stílusa, a szövege, a feldolgozása, a tartalma tetszett, azt hiszem megmutatnám a 14-16 éves korosztálynak!


2010. július 21., szerda

Donna Jo Napoli: A mosoly

"Négy évbe telik, amíg a festmény elkészül. Először vázlatok készülnek. Úgy érzem mintha Leonardo ezer vázlatot rajzolna. Aztán ülnöm kell. Ülni, miközben Leonardo csak figyel engem. Ülök reggel, napfényben, és holdfényben, és ülök nyári, őszi, téli, és tavaszi fényben. És az évszakok ismétlődnek, újra és újra és újra."

A 15. századi Firenzében a tizenöt éves Monna Elisabetta éli a jómódúak életét, gazdag selyemhernyó tenyésztő szülei épp bált terveznek lányuknak, hogy gazdag és lehetőleg özvegy férjet szerezzenek neki.

Furcsa, de egyúttal nagyon jó volt hétköznapi emberként megismerni olyan művészeket mint Leonardo da Vinci, Ghirlandio, Raffaello.

És persze a híres Medici család is helyet kap a történetben: a legkisebb Medici fiú szerelemre lobban Elisabetta iránt. A szerelem kölcsönös, ám Firenze első emberének, Giulianónak bátyja iránt érzett gyűlölete egyre inkább romba dönti a gyönyörű, nyüzsgő, kultúrával teli várost, és a két fiatal elszakad egymástól...

A könyv Elisabetta életét követi nyomon, de sokrétű, és helyet kap benne minden fontos, ami akkoriban történt. A történelmi mozzanatok pontosak, csak a festmény köré elképzelt történet nem. Napoli egy újabb és kedves, szívmelengető történetet varázsolt ama bizonyos mosoly mögé.

"...De előbb..-bólint Giuliano Leonárdónak, aki egész idő alatt itt volt, és tanúja volt bizalmas együttlétünknek!-Ez az. Ezt a mosolyt fesse meg nekem, hogy akármerre is állok mindig rám mosolyogjon."

James Herriot:Minden élő az ég alatt

Ha jól tudom,kedvenc mindenki állatorvosunknak eme könyve immáron harmadszor került kiadásra és milyen jól tették,hogy újból kiadták!!

Herriot bemutatja neki a gyönyörű Yorkshire tájat,az itt élő embereket,és persze az állatokat,akiket mind mind Herriot tapasztalt ,hozzáértő keze gyógyított meg.

Olvasás közben lehet nevetni,együtt érezni,és nem utolsó sorban tanulni is! Hasznos ahogyan Herriot egy-egy betegséget diagnosztizál,így bővítve tudásunkat ha kutyát macskát tartunk otthon,esetleg tehenet:-)

A 60'-70' években ,épp fordított állattartás volt a jellemző, a haszon illetve tenyészállatok képezték leginkább az állatorvosok pácienseit,nem úgy mint ma,amikor inkább a kedvencek gyógyítása adja a legtöbb munkát a dokiknak.Most talán könnyebb dolguk is van,hiszen egy hörcsög biztosan nem rúgja fel,tapossa meg az embert.Nem úgy mint egy ló,vagy egy tehén,ne adj isten' bika.És akkor arról még nem beszéltünk,hogy egy lovat vajmi nehezen tudunk kis ketreckébe a rendelőhöz szállítani,ebben az esetben az állatorvos megy a beteghez,esőben,hóban,szélben-és abban az időben mikor Herriot praktizált igencsak divatos volt a rideg tartás-ezt úgy kell elképzelni,hogy a pusztában a semmi közepén éltek az állatok,több hektáron karámban ugyan,de ha szeretted volna látni az állataidat,bizony meg kellett keresned őket,és menedékül csupán egy oldalt nyitott,tetővel ellátott építmény szolgált.

Állatorvosnak készültem..de végül nem lettem az,mégis sok olyan tapasztalatot szereztem mint a szerző.Tudom milyen felemelő érzés,mikor egy kiscsikó fejét simogathatod ,miközben még az anyja szülőcsatornájában készülődik,bár én személy szerint a bocikat jobban szerettem,mikor kint volt a feje,egy kötelet kötöttünk a lábára,és mikor a tehén nyomott mi húztuk,így könnyítve az ellést,a kis boci meg hálásan pislogott,és nyalogatta a kezemet :-) gyakorlaton kínlódtunk a több száz kilós növendék bikákkal,lovagolni tanultunk,és trágyát hordtunk minden mennyiségben.Mégis örömmel csináltam,és nagyon irigyeltem a szerzőt,hogy Ő gyógyíthatott is.

A három borító közül nekem ez tetszik a legjobban,remekül el lett találva.


Larry McMurtry: Becéző Szavak

Houston, Texas, 1962.

Aurora Greenway csípős nyelvű, szórakoztató és szeszélyes özvegyasszony. Ujja köré csavarja a férfiakat, majd hagyja őket szenvedni. Néha maga is összezavarodik, ilyenkor történik meg, hogy az udvartartásából pont a leglehetetlenebb alakkal bújik ágyba, a szigorú, katonás Scott tábornokkal. Ám ez sem riasztja el a többieket, az olajban utazó vidéki milliomost, a kiöregedett olasz tenoristát és a mindig jól öltözött és jó illatú jacht tulajdonost, aki bánatában, hogy Auróra nem megy hozzá feleségül, fiatal lánykákkal vígasztalja magát. Közös ismertetőjegyük, hogy mindannyian Aurora lábainál hevernek, hol megszegyenulten, hol összezavarodottan, de nem múló szerelemmel és boldogan feleségül vennék. Valljuk be, egyikük se tökéletes. Férjnek biztos nem, ámde regénybeli karakternek annál inkább.
Amikor Aurora megtudja, hogy 22 éves lánya, Emma gyereket vár férjétől, a kissé igénytelen, ámde intellektuálisan túlfűtött, kevéssé tehetséges irodalomtanár Fülestől, nem minden ok nélkül esik kétségbe. Ki akar majd egy nagymamának udvarolni? Ámde félelme alaptalan, a kis háreme nem tágít, és a kalandok folytatódnak.

Nagyon leegyszerűsítve az anya-lány kapcsolatról szól a könyv, de ennél sokkal többről van szó. Emberek, nők és férfiak közötti kapcsolatokról, mindennapi örömökről és bánatokról, szerelemről, megcsalásról, beletörődésről, kiszolgáltatottságról, fájdalomról. Egyszóval az életről.
Nagyon szórakoztató párbeszédekkel és karakterekkel.

A regényt két részre osztotta az író, az első 1962-ben játszódik, és a leginkább Aurora mindennapjairól szól, de Emma illetve a házvezetőnő, Rosie és kapcsolataik is nagy szerepet kapnak benne.
A második rész az 1971-76 közötti időszakot öleli fel, és Emma illetve családja van a középpontban.

Nekem az első rész jobban tetszett, jobban kidolgozottnak éreztem, hozzátartozik a képhez azonban, hogy a második rész a sírós, az első meg a nevetős.
A síróst itt átvitt értelemben értem, nem sírtam rajta, de én könyvön nem tudok.

A regényből készült film jóval sírósabb. A szereposztás parádés: Shirley McLain, Debra Winger, Jack Nickolson, Jeff Daniels, Danny DeVito, John Lithgow.
A forgatókönyvíró kicsit átírta a sztorit, de a színészi játék tényleg figyelemre méltó. A film 1983-ban 5 Oscart zsebelt be.

Talán felesleges is megemlítenem, hogy nekem a könyv jobban tetszett, Aurora alakja és mondatai zseniálisak.


Eredeti cím, kiadás: Terms of Endearment, 1975, New York
Kiadó, kiadás éve: Europa, 1997
Oldalak száma: 425

Jodi Picoult: Törékeny


"Hát nem látod, mekkora szarban vagyunk miattad?"- teszi fel a kérdést Sean a férj, feleségének Charlotte-nak.

... és akkor ez a kérdés el is mondja nekünk a könyv alaphangulatát. Sokan olvasták Jodi Picoult ezen írását, sokan véleményezték is.
Willow III.kategóriás csonttörékeny kislány.
Családja boldogan élne, míg meg nem halna, ha egyszer csak valahogy nem keverednének kapcsolatba egy ügyvéddel, aki -egy rövid beszélgetés után- potenciálisan lehetőséget lát Willow kapcsán egy műhiba perre.
A Törékeny című könyv ennek a pernek előkészületét, és magát a pert boncolgatja, miközben belecsöppenünk az O'Keefe családba, azaz hogyan megy a család tönkre ebben a perben, hogyan mennek tönkre emberi kapcsolatok a perben, hogyan zilálódnak szét barátságok ebben a perben?

Az én meglátásom is az, hogy az ember nem képes erről a könyvről saját élmények nélkül megfelelő képet alkotni. Olvasás közben nekem is eszembe jutott gyermekeimmel való várandósságom, emlékeim, hogyan néztem egyiknél a fej megfelelő növekedését (mert nem volt túl nagy), másiknál éppen a rövidebb combcsonthossz miatt aggódtam ("Nem baj, vannak rövid lábú jó focisták"- mondta ekkor nőgyógyászom, és lám Kicsifiú tényleg focizik.); nekem havonta volt ultrahangom, mert orvosom volt az egyik ultrahangorvos.
Eszemben van napi kapcsolatom a szülőkkel az oviban, és mindig próbálom észben tartani, hogy a szülők a gyereküknek a legjobbat szeretnék. (Pedig sokszor mégsem így látom..)

("-És milyen? - Mi milyen? - Hát az asszony. - Azt teszi, amit legjobbnak lát. Ezért senkit se lehet hibáztatni.")

Sajnos ez nem észrevehető, de ilyen képekkel a fejemben, és azzal a ténnyel, hogy nem voltam még ilyen, sőt ehhez fogható helyzetben sem nem ítéltem el senkit ebben a könyvben. Azt is bevallom szemlesütve, hogy Charlotte-ot sem akartam megölni. Csodálkoztam 1-2 lépésén, de csak a könyv elején. Drukkoltam, (talán) ítélkeztem, de mindenképpen a kislány javát akartam, és nem szerettem volna Piper megalázását. Egyedül Sean-t nem bírtam, nagyon nem, de nem csodálkozom, hiszen a férfiak másképp gondolkoznak, mint a nők.

"Jaj, Sean. Te vagy a legjobb apa. De...de anya nem vagy.".... és ez milyen igaz, lehettek kedves Apukák, bármilyen jó Apukák, lehengerelhetitek a gyerekeket, játszhattok szupereket velük, az Édesanyák, Mamák, Anyucik, Anyucikák, Anyák csak mi leszünk. Bocs Kedves... :-D

Willow tudta, hogy szeretik, de bármilyen okos ez a kislány, aki bár tud olvasni, és ismeri csontjai latin nevét, vagy egyéb érdekességeket, akkor is csak egy 5-6 éves kisgyerek a maga vágyódásaival, gondolataival, akit szeretnek, és akinek jobb, kevesebb lemondással járó életet szeretne anyukája. (Egy beteg gyermek biztosan rengeteg pénzt felemészt- mondom én, aki szerint egy egészséges gyermek is felemészt elegendőt, mindenféle mértéktelenség nélkül.)

"Igazán nem kell kimondanod, hogy szeretlek-...- mert már akkor tudom, ha a nevemet mondod. (...) Annak, akit szeretsz, másképp mondod ki a nevét. Valahogy biztonságban van a neve a szádban.

Jodi Picoulttól ez a második könyv, amit olvastam, és nem voltam olyan lelkes, mint A nővérem húga olvasásakor. Valahogy bíztam benne, hogy nem lesz ilyen vége, mert számítottam rá, szerettem volna, hogy ott lesz a fricska a végén, hogy mégsem...

Nem is tudom eldönteni hogyan értékeljem.. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem haladtam vele gyorsan. Gyorsan haladtam, érdekelt a kimenetele, de nem tetszett minden fordulat: vagy azért mert blődségnek tartottam, vagy azért mert számítottam rá.
Mire számíthatunk olyankor, ha egy házaspár nem azonos oldalt képviselnek egy perben? Válás vagy nem? összezördülés vagy ágyjelenet? (Egyszer hallottam, hogy sok házaspár házassága még egy egyszerűnek tűnő házépítésre is rámegy.
)

Sokat megtudtam belől
e, jól megírt, olvasmányos, de nem lehengerlő.


2010. július 18., vasárnap

Tahir Shah: A Kalifa háza

Tahir Shah író, újságíró és valóban a Kalifa házában él Casablancában. Éppen ezért érdekes ez a regény, mert tulajdonképpen igaz történet.

Tahir eredetileg afgán származású és Londonban él kis családjával, ám szeretne kitörni a nyugati világ mókuskerekéből, így egy napon felpakolja a családot és Marokkóban telepszik le. A véletlen sodorja útjába a Kalifa házát, amelybe azonnal beleszeret. Nekünk európaiaknak az épület, a birtok a leírások alapján kissé megalomán lehet, mert bizony nem kicsi egyik sem. A főépület mellett van számtalan melléképület, medence, szökőkút, teniszpálya a birtokon, maga az épület pedig vagy 20 szobát számlál... Ahhoz képest, hogy a szegénynegyed tőszomszédságában található, eléggé fényűzőnek tűnik. Mégis hosszú évek óta lakatlanul áll, a regényből kiderül, hogy miért.

A neten rákerestem a házra és szerencsére találtam róla képeket, teljesen beleszerettem.
Ám a történet elején még nem így nézett ki, mivel sok éve lakatlan volt, lepusztult volt minden. A Shah család ilyen körülmények között költözik belé, megörökölve a három marokkói őrt, akik az ingatlanra vigyáztak sok éve.

Az egész sztorit tulajdonképpen az épület felújítása, szépítgetése foglalja keretbe. De természetesen nem csak erről van szó, hiszen az ügyintézés és munka közepette elég pontos képet kapunk a marokkóiak életéről, felfogásáról, hitéről. Legkényesebb pontjai a marokkói kultúrának Tahir számára a dzsinnek. Amikben minden marokkói - legyen egyszerűbb vagy műveltebb, akár európai módra élő ember - maradéktalanul hisz, hiszen a Korán is említi őket... Mindent rá lehet kenni a dzsinnekre ugyanis, ha valami nem sikerül, balul sül el, biztos, hogy őket okolják.
Ilyen és még ilyenebb nehézségekkel kell megbirkóznia a családnak. Érdekes dolgokat tudhatunk meg a munkások, szakemberek felfogadásának módjától kezdve a munkamorálon keresztül a koldusokkal való bánásmódig sokmindenről.

Akit érdekel ez a kultúra, de nem vágyik tankönyvszerű ismeretekre, annak bátran ajánlom ezt a könnyed regényt, biztos, hogy jól fog mulatni és a marokkói mentalitást is megismeri.




Kiadja: Tericum Kiadó

Laurel Corona: A négy évszak - Vivaldi Velencéje

A könyv megszerzése és elolvasása között 2-3 hét telt el. Ez alatt az idő alatt naponta többször vettem a kezembe, csodáltam, forgattam, szagolgattam. Éreztem, hogy értéket tartok a kezemben. Nem csalódtam!

Maddalena és Chiaretta testvérek. Pici gyermekként az anyjuk elhelyezi őket a híres Ospedale della Pieta árvaház lépcsőjén, ami másrészt Velence igen híres zeneiskolája is. Itt nagyjából "rendeződik" is a leányok sorsa. Az elején azt hittem, hogy "Jane Eyre-szerű" hányattatás kezdődik mindkettőjük életében. A könyv hangulata is errefelé vitt el az elején (ami azért nem feltétlenül lenne baj...) De nem!

Az első évek a szárnypróbálgatásról szólnak. Keresik a helyüket a zeneiskola falain belül.

Kettőjük közül Chiaretta, a kisebbik a tűzrőlpattant, rózsás arcú, nagy terveket szövő, álmodozó, míg Maddalena a megfontolt, komolyabb, visszafogottabb leány.

Míg Chiaretta az éneklésben, addig Maddalena a zenélésben találja meg a boldogságát. Felnőtté válásuk sok változást hoz mindkettejük életében, bár a szoros kapocs mindvégig megmarad. Chiaretta elismert tagjává válik a kórusnak, az idősebbik testvér pedig a hegedűjátékban nyújt kiválót. Olyannyira kiválót, hogy Vivaldi is tanítványává fogadja, legfőbb múzsájának tekinti.

Mindketten nélkülözhetetlen alappilléreivé válnak a zeneiskolának. Nagy változást hoz, hogy Chiaretta életében, mint azt a természetéből, temperamentumából az elejétől sejteni lehet, beköszönt a szerelem. Döntenie kell az éneklés, illetve a férjhezmenetel között. Az utóbbit választja, míg nővére Vivaldival létrejött, igen nehezen behatárolható kapcsolatának és persze a zenének szenteli az életét.

Ennél többet a történetből nem merek elárulni, el kell olvasni. Azt hiszem, inkább szentimentálisabb érzetű olvasóknak ajánlom. Nekik mindenképp megéri!

A szerző jegyzetét elolvasva kiderült, hogy nagyon sok valóságtartalma van a könyvnek, mint ahogy a képzelet is nagy szerepet játszik. Mindenképp felkelti az ember érdeklődését, hogy mélyebben utánanézzen. Részletes, igényes szószedet található a latin kifejezésekből és nem utolsósorban a könyvben található zenék listáját is megtalálhatjuk a könyv végén.

Egy ismerősöm csajos könyvként jellemezte az írást. Igen, tényleg az, de gyönyörűen, igényesen megírt csajos könyv. Nagyon szépen van felépítve az egész könyv, a karakterek szépen ki vannak dolgozva benne. Nagyon szép könyv!




















A könyvért köszönet a Tericum Kiadónak!

Anna Gavalda: Kis kiruccanás

Két napja tök laza vagyok! :-) Egyébként mindig rágódom mindenen, semmi nem megy egyszerűen nálam. Úgy látszik, mostanában sorban "okítós" könyvek kerülnek a kezembe. Nem is baj! Szóval, nagyon klassz lazán felfogni a világot! Bárcsak tartós lenne!!! Ezt most egyelőre a könyvnek köszönhetem, a többi az én dolgom...

Garance és két testvére, Simon és Lola útban vannak egy esküvőre. Bár odaérnek, de a hátuk közepére sem kívánják az ottlétet. Elhatározzák, hogy meglátogatják Vincentet, a negyedik testvért, aki egy kastélyban dolgozik.

A négy testvér felhőtlenül boldog napot tölt el együtt. Felidézik gyermekkoruk legszebb éveit, csínytevéseiket, örömüket, bánatukat.

Mind a négyüknek megvan a saját maga "baja". Egyikőjüknek sincs maradéktalanul rendben az élete. (Kinek van???) A testvéri összetartozás náluk nagyon erős, a szabadságvágy szintúgy. Bár nagyon különbözőek, mégis "nagyon testvérek".

Olyan sok minden a kiruccanás alatt nem történik, egyszerűen csak bóklásznak, együtt vannak. Belül történnek mind a négyükben a fontos dolgok.

A könyv olvasása közben azonnal elrepültem volna a provence-i tájakra. Beültem (beülnék) egy hatalmas olajfa alá, boroznék, beszélgetnék. Közben a gyerekek (nagyon-nagyon sok) mezítláb, barnán, koszosan szaladgálnának a szőlőtőkék között. Jaj de jó lenne!!! De most úgy érzem, hogy ezt az életérzést meg lehet tartani, nagyon fontos megtartani... legalábbis nekem nagyon sokat adna. Egész más szemlélettel tudnám élni az életemet.

Kedvem támadt elővenni Peter Mayle könyveit is. És így is lesz! Pungtum! És laza vagyok, mint a Riga lánc!

8,5/10

2010. július 17., szombat

Truman Capote: Más hangok, más szobák / A fűhárfa

Más hangok, más szobák

Amikor hoztam hazafelé a könyvet, beleolvasgattam, és már akkor elvarázsolt a stílusával. Valahogy így kellene írni, azt hiszem... Kezdetben nincs a történetben semmi különösebb izgalom, van viszont neki olyan hangulata, olyan beszippantóképessége, hogy nem bírtam letenni.

Joel 13 éves fiú, aki eddig New Orleansban élt. Anyja halála után rokonok fogadják be, de nem igazán tud beilleszkedni, így apja kérésére, aki már nagyon régen elhagyta őket, most egy távoli poros kisváros mellé, egy tanyaszerűségre kerül. Izgatott a régen látott apával való találkozás miatt, ám a házban és a környéken mindenféle érdekes szerzet felbukkan - az apa vértelen felesége, fekete alkalmazottak a maguk elképesztő történeteivel, egy különleges unokafivér és annál is különlegesebb szomszéd ikerlányok -, de Joel az édesapjával még sok nap után sem találkozik és mindenki kerüli, ha róla akar beszélni.

Ahogy az a Mozart és a kaméleonokban is nagyon jellemző, a történet él, pontosan látjuk, érezzük a Joel által látottakat és érzetteket (ez milyen magyaros :P). Vele lélegzünk, félünk, és tikkadunk a hőségben.

Borzongunk, mert az egész szituáció kissé szürreális, olyan valószerűtlen vélt és valós alakok és események bukkannak fel, hogy az olvasás során felmerül bennünk, hogy ébren vagyunk-e Joellel, vagy mindez egy álom, képzelgés. Aztán a vége felé egy-egy ponton megvilágosodik, hogy bizony ezek egy része csupán lázálom és azt hisszük, hogy megfejtettük a rejtélyt, aztán Capote megint olyan képeket és eseményeket vonultat fel, amelyek újra bizonytalanságba süppesztenek.

Nekem annyira nem jön be ez a szürreális, álomszerű kavargás a végén, de ennek ellenére nem tudom tagadni, hogy milyen magával ragadóan van megírva ez a történet. Helyenként, főleg a természeti jelenségek leírásánál már-már túl lírai és giccsbe forduló az én ízlésemnek, de ezzel együtt is azt kell mondanom, hogy kitűnő írás. Ez Capote elsőként publikált kisregénye, önéletrajzi elemekkel átszőve.

Alig várom a Fűhárfát.




A fűhárfa

Van Capote-ban valami menthetetlenül romantikus, valami finom, légies. Nagyon bájos volt ez a történet. Valahol hozza azt a hangulatot, mint az előző, abban a vonatkozásban, hogy itt is egy távoli rokonokhoz került árva fiú a főszereplő, aki próbálja megfigyelni, megérteni a körülötte zajló világot. Ám itt a fiú, Collin, valahogy nem főhőse az eseményeknek, inkább csak megfigyelője, lejegyzője. Azok nem vele történnek elsősorban, ő csak sodródik a többi szereplővel.

Collint 11 évesen két nagynénje, Dolly és Verena fogadja magához, náluk nevelkedik egy apró kisvárosban. Verena a ház úrnője, Dollyt sokan bolondnak tartják, Collin mégis inkább hozzá és fekete barátnőjéhez, Cathrine-hez húz, ők hárman alkotnak szövetséget a zsémbes Verena ellen.
Egy napon Dollyt Verena kizökkenti a megszokott kis álomvilágából, ezért felkerekedik a társaival együtt és egy kínafára tákolt házikóba költözik az erdőben...

Ez az esemény indítja el a meglehetősen mulatságos, már-már abszurd további történések folyamát. A vége pedig nem happy end, inkább szomorkás, mégis fájdalmasan szép tanulságot hordoz Collin és az olvasók számára.

Érdekes, hogy a Más hangok... hangulata jobban magával ragadott, ennek viszont a történései voltak azok, amik megragadtak a maguk bájával. Különösen tetszett a 15 gyerekes nő, Ida és családjának története. De az egész sztori valahol a másság, a másként való gondolkodás elfogadására éleződik ki, és arra, hogy merjünk a magunk feje után menni és nem bedőlni a konvencióknak, mert csak így lehetünk boldogak.

Ebben Capote kevésbé sziporkázik a tájleírásoknál, visszafogottabb, mégis az a néhány mondat, amit ezekre használ, nagyon kifejező és hangulatos. A fűhárfa metafora pedig gyönyörű.

Capote menthetetlenül bekerült a kedvenc íróim közé.


2010. július 16., péntek

Eric-Emmanuel Schmitt: Oszkár és Rózsa mami

Hirtelen kaptam meg ezt a könyvet. Egy másik, számomra nagy volumenű könyvet olvastam, ezt csak elkezdtem lapozgatni. Ott is ragadtam a sorok fölött, egy szuszra "lenyeltem" az egészet.

Megdöbbentett, letaglózott, megsiratott. Sajnos évek óta be vannak tokosodva a könnycsatornáim, de most megnyíltak! Teljesen fogva tart a történet, gyönyörű!!!

Oszkár egy kilencéves kisfiú és halálos beteg. Napjai vannak hátra. Egyedül Rózsa mami, aki derűvel tudja átitatni a hátralévő napjait. Vagy talán fordítva??? Ez a kisfiú tele van szeretettel, az élet szeretetével, annak ellenére, hogy tudja, mi vár rá. Az elején talán kérdés volt, hogy ki ad kinek? A végén azonban egyértelművé vált!

Rózsa mami kitalál egy "játékot". Ráveszi Oszkárt, hogy képzelje el, a hátralévő életéből minden napja 10 évet ér. Ezalatt "kell" Oszkárnak átélnie egy egész emberöltőt. Istennek ír leveleket, melyekben olyan kéréseket, kérdéseket fogalmaz meg, mint az átlagember, de hihetetlen bájosan, kedvesen. Ahogyan csak egy gyermek tudja. Ezeken a leveleken és Rózsa mamival történő beszélgetésein keresztül ismerhetjük meg gondolatait a kisfiúnak.

Fogalmam sincs, hogy kell, hogy kellene ilyen helyzetben viselkedni. Pontosan úgy nincs fogalmam, ahogy Oszkár szüleinek sincs! Sajnáltam őket! Sokkal jobban, mint Oszkárt! A kisfiút nem féltettem, mert végig biztos voltam benne, hogy a hite, a bátorsága, a szeretete mindent legyőz! Talán a győzelem mindenkinek mást jelent, nekem a történet kimenetele is hatalmas győzelem volt!

A polcomon előkelő helye lesz. Azt hiszem, sűrűn kézbe fogom venni! És természetesen vadászni fogok a szerző többi művére is!

"Megfogadtam a tanácsodat, és a gyakorlatban is alkalmaztam. Életemben először. Néztem a fényt, a színeket, a fákat, a madarakat, az állatokat. Jó mélyet szippantottam, és lélegeztem. Hangok szálltak felfelé a folyosón, mintha egy katedrális boltívei felé szállnának. Éltem. Reszkettem az örömtől, hogy élek. Csodálatos volt!"

Mostanában olyan sötéten láttam a világot. Semmi sem volt jó, semmiben nem vettem észre a szépet. Úgy éreztem senki nem szeret (pedig dehogynem!). Ez a könyv fejbe kólintott, megállított, hogy gondolkodjak már el! Semmi baj nincs, minden rendben van!

Megfogadom a tanácsodat, és a gyakorlatban is alkalmazom. Életemben először (sokadszor?). Nézem a fényt, a színeket, a fákat, a madarakat, az állatokat. Jó mélyet szippantok, és lélegzem. Hangok szállnak felfelé a folyosón, mintha egy katedrális boltívei felé szállnának. Élek. Reszketek az örömtől, hogy élek. Csodálatos!

10/10

Pearl S. Buck: Az édes anyaföld


A könyvet hirtelen kezdtem olvasni, a lapok fogytak, fogytak, és soha nem is gondoltam volna, hogy ennyire fog érdekelni egy Kínában játszódó történet.
Időpont a XX. század 20-30-as évei, már amennyire ez az utószóból kiderült.

Főhősük Wang Lung egy szegény földbirtokos, aki édesapjával élt házukban. Mivel a nők számítanak "rabszolgának", az anyák, feleségek látják el a háztartást, szolgálják ki a férfiakat, illetve dolgoznak a földeken is. Wang Lung édesanyja nem élt már, így a szokások és a hierarchia szerint mindent egyedül Wang Lung csinált. Főzött, dolgozott, ellátta édesapját.

A történet elején egy úri házból való rabszolgát vesz feleségül a férfi, így a szerepek átrendeződnek. A feleség O-lan, egy el nem kötött nagylábú nő, aki csendes természetével tökéletes társa lesz férjének. Az események peregnek, szegénységből kilábalnak, megismerjük életüket, születendő gyermeküket; látjuk emberfeletti munkájukat földművesként, ill. gazdag úri családként. Támogatjuk az egyiket, elítéljük másikukat, egyetértünk vagy éppen dühöngünk. Egy biztos: én aki érzelmes ember vagyok, a könyveken nem szoktam könnyezni. Ezt a művet nem egyszer megkönnyeztem, nem egyszer le kellett tennem a kezemből a könyvet, nem egyszer újra olvastam azokat a mondatokat, mintha nem jól láttam volna.

Bár nem mindig értettem egyet Wang Lung-gal, de ez nem is történhetett volna meg, hiszen ő férfi én pedig nem. Okosnak tartottam, csodáltam őt. Első feleségéért, O-lanért pedig egyenesen rajongtam. Felnéztem rá, sajnáltam őt. Véleményem szerint fantasztikus irodalmi alkotás!

A könyvért az írónő 1938 -ban irodalmi Nobel-díjat kapott. Az Utószó szerint a díj indoklása: "azért az értékes hozzájárulásért, amely a kínai paraszti élet ábrázolásával gazdagította az epikát, valamint mesteri életrajzaiért."

Megérdemelte.



2010. július 13., kedd

Jean Rhys: Széles Sargasso-tenger

Figyelem: Ezt a bejegyzést ne olvassa el az, aki még nem olvasta Charlotte Bronte Jane Eyre-ét, viszont tervei között szerepel. A posztban utalások szerepelnek a regény egyes részeire, melyek ismerete elronthantja az olvasmáynélményt.

Mindenekelőtt köszönet Violinának az nlc fórumból a könyvért, tőle kaptam a topik-találkozón, valószínűleg Bronte mániámnak köszönhetően.

A regény valóban a Jane Eyre-ből ismert Mr. Rochester és a toronyszobában bezárva tartott őrült feleség, Bertha Mason története, a távoli Nyugat-Indiából. Bertha, eredeti nevén Antoinette életének története, Mr. Rochesterrel való házasságának története és megőrülésének története. Érdekes, hogy tudjuk, mi felé halad a történet, mert a másik regényben már olvastuk egyszer...

Ketten mesélik el, hol Antoinette, hol Mr. Rochester tollából olvassuk a történéseket.
A regény meglehetősen egzotikus, magával ragadó. Egy más világ, a távol Nyugat-India, Jamaika, Martinique. Fehérek, fekete rabszolgák és félvérek küzdelmes élete egy csodaszép tájon. Titkok, csalódások, szenvedély, őrület, varázslat, gyűlölet. Gyönyörű, idegen helyszín, forróság, számunkra szokatlan időjárás, növények, tájak.

Ugyanannak a történetnek a két oldali megismerése egy furcsa érzést eredményez, és ez nem feltétlenül az, hogy megismerjük a titkokat. Épp ellenkezőleg, még kevésbé értjük-érezzük, hogy mi az igazság, a hazugság, és mi a képzelet szüleménye.

Az írásmód személeletes és kifejező. Kiszolgáltatottság, tehetetlenség, reményvesztettség sugárzik a könyv lapjairól, és mi egyik pillanatban rokonszenvesnek találjuk a szereplőket, másik pillanatban megvetjük őket. Meg lehet gyűlölni valakit a saját szerencsétlenségünk, a körülmények okozta kilátástalanságunk miatt? Erről is szól ez a történet, és még sok minden másról. Nem egy kifejezetten könnyű, strandra való olvasmány.

7/10

Eredeti cím: Wide Sargasso Sea, 1966
Kiadó, kiadás éve: Ulpius-ház, 2007
Oldalak száma: 302

Louise Candlish: The Double Life of Anna Day


Aki meglátja a borítót, az egészen biztosan beleszeret. De persze nem csupán a borító miatt érdemes megvenni a könyvet.
Anna Day sokáig várt, hogy végre rátaláljon a szerelem, és amikor megtörténik, nem hagyja, hogy a vőlegénye édesanyja az útjába álljon. Meredith Grainger előkelő neveltetést kapott, végtelenül művelt és képtelenség a kegyeibe férkőzni. Így aztán Charlie nem is nagyon akarja bemutatni Annát az anyjának.
Charlie viszont külföldre utazik, így Anna úgy dönt, most vagy soha alapon, egyszer, s mindenkorra elbűvöli Meredith-t. Ehhez azonban újra kell terveznie saját magát. A mocskos szájú fiúk közt dolgozó hirdetésszervezőből, rózsaszín, virágos Laura Ashley modellé kell válnia. Egyszerűnek tűnik.¬
De Anna nem éri be néhány kerti partival és egy különleges tenisz meccsel: úgy dönt, elkíséri Meredith-t és a barátait a Művészet Barátainak andalúziai kiruccanására.
Ez az a könyv, amelynek minden lapja színtiszta élvezet. A sok városi hősnő után valóságos felüdülés Anna vidéki látogatásairól, és ezekről a régi vágású, de cseppet sem begyöpösödött karakterekről olvasni. Mert miközben az életben megvetően kinevetjük ezeket az embereket, a szívünk mélyén mi magunk is így szeretnénk élni. Egy vidéki kisvárosban, mesébe illő házikókban. Egy olyan helyen, ahol a legnagyobb bűn az, ha tíz év veretlenség után megmondod a tortasütő verseny győztesének, hogy valójában pocsék a tortája, és ezzel vérig sérted. Ahol a lakóknak van idejük kiállításokat szervezni és kacsákat menteni, és különben is mindenki tagja valamilyen helyi bizottságnak vagy jótékonysági szervezetnek, és az év fénypontja az, hogy elutazhatsz Andalúziába egy művészeti túrára.
Louise Candlish hősei nem képmutatók, még csak nem is sznobok, és semmiképpen sem Stepford feleség stílusú, rózsaszín cukormázas figurák. Ők is képesek lazítani és öniróniával szemlélni magukat és zárt kis világukat, amely talán nem is olyan zárt, csak meg kell találni hozzá a kulcsot.
Aki szereti a vidéki Anglia hangulatát és élvezi az ott élők a mentalitását, az mindenképpen olvassa el! Lebilincselő olvasmány, Laura Ashley módra.

2010. július 11., vasárnap

Eric-Emmanuel Scmitt: Ibrahim úr és a Korán virágai

Moise, azaz Momo 11 éves. 11 évesen még gyereknek tartjuk a gyereket, a 11 évest. Momo felnőttként élt. Apjával élt, apja által nem szeretve élt, tervezett, szervezett, főzött, bevásárolt, felnőtté vált.
Ibrahim úrral (aki muzulmán és nem arab) és Ibrahim úr tanításaival a sarki boltban ismerkedett meg, aki egyre komolyabb-szorosabb kapcsolatba került a kisfiúval, vagy nevezzük Férfival.
Ibrahim úrtól ételt lopott, aki elnézte neki ezt. Ibrahim úrtól tanulta az életéhez, az apjához szükséges túlélési technikákat (pl. hogyan spóroljon?), és tőle tanulta az élet bölcsességeit: nem szabad egy nőt megsérteni vagy pl. a mosoly teszi boldoggá az embert. Ibrahim úrral kirándult. Végül, amikor teljesen árvává lett Ibrahim úr mellett lett tényleg felnőtt férfi.

Nagyon örülök, hogy a kezembe került ez a könyv, mert ezen a délutánon éppen erre lett szükségem.
Már csak hasznosítanom kellene, már csak magamba kellene vésni az örök igazságokat, és az EGÉSZ VILÁGOT VÉGIG KELLENE LŐNÖM A MOSOLYOMMAL, fittyet hányva bármire és Bárkire!

Úgy vélem mindenkinek szüksége lenne a saját Imbrahim urára!

Tessa de Loo: Ikrek


"Gyűlölöm ezt a nyelvet- fakadt ki Anna szívből jövően-, soha nem akartam megtanulni! Micsoda ostoba népség, az egyik butább, mint a másik. "Hello, baby!... " Ezek jöttek hozzánk a kövér fenekükkel, és úgy tettek, mintha ők hozták volna el nekünk a kultúrát. A világ urainak érezték magukat. - A felszabadítóink voltak- mondta Lotte szárazon. Anna érdesen felnevetett, s kesztyűs ujjával a kirakatra mutatott. - Azokat az idiótákat, még mindig hősökként tisztelik, igen te is láthatod, ennyi évvel a háború után, csupa amerikai és angol holmi, és persze semmi német. (...) Lotte kényelmetlenül érzete magát. -Nem értem -mondta tétovázva-, miért gyűlölöd ennyire az amerikaiakat? Semmi rosszat nem tettek veled."

Ilyen és ehhez hasonló viták, veszekedések, mély csöndbe burkolózások jelentek meg Anna és Lotte párbeszédeiben.
Spaban találkoztak egymással. Anna és Lotte.

Németek.
Testvérek.
Ikrek.
2 nő.
2 sors.
2 különböző élet.
Hogyan tudnak megbékélni egymással?
Hogyan tudják feldolgozni életüket?
Hogyan viselkednek, hogyan vetnek számot egymással 74 évesen, az elválásuk utáni 3. találkozáskor?
Kétszer nem sikerült.

Az Ikrek címen megjelent regény egy ikerpár életébe enged belesni. Anna és Lotte szüleik halála után kb. 6-7 évesen árvák maradnak. A segítőkész rokonok elválasztják őket egymástól: Anna a nagypapájához kerül, míg a beteg tbc-s Lotte Hollandiába költözik rokonok szárnyai alá.

Életük gyökeresen különbözik egymáséitól. Anna rokonai által fizikai kihasználásban, robotolásban, bántalmazásban, ezáltal egészségügyi károsodásban szenvedett, saját lábára állva tapasztalja meg a II. világháború szeleit, szenvedéseit, és nem egyszerűen jutott el arra a szintre, hogy megálljon a saját lábán. Erős asszony, aki sokat szenvedett életében, de soha nem adta fel a küzdelmet. Életerős alkat, aki képes a vidámságra is.

Lotte holland anyával, holland apával és holland testvérekkel élve más problémákkal tűzdelve éli meg a világháború borzalmait.

74 évesen, egy belga fürdőhelyen találkoztak véletlenül. (Elválásuk után ez a harmadik találkozásuk. Folyamatos egymásra mutogatásuk miatt kapcsolatuk szalmaláng életű volt.)
Mindennapos találkozásaik során megismerhetjük életüket, és részletes bepillantást nyerhetünk a 2. világháború német szörnyűségibe főleg azokba amik a németekkel, a német területen történtek.
Kevesebb információt kapunk a Hollandiában megélt borzalmakról. (Bevallom őszintén nekem hiányos volt ez a szál.)

A két asszony teljesen különbözik egymástól. A regény által megtapasztalhatjuk egy szimbiózisban lévő testvérpár elszakítását, ill. azt, hogy ennek következtében a külső tényezők és a személyiségjegyek mennyire befolyásoló tényezők lehetnek?
Az írónő Anna karakterének és életének bemutatását látta fontosabbnak, nekem olykor már túlzónak tűnt. Persze sajnáltam én is őt, de teljes szívemből megértettem Lottét is . Ő a csendesebb egyéniség, már gyermekkorukban is Annát választották ki a szereplésre. Ő a csendességével és szép hangjával szeretett volna mindig kitűnni. Beszélgetéseiket úgy alakította az írónő, hogy az olvasó sajnálhassa a sokat szenvedett testvért. Eszébe nem jutott kiemelni Lotte személyiségjegyeit, hogy beleláthassunk ő hogyan fogta fel elszakításukat, neki hogyan alakult lelki élete.
Lotte megbékélt sorsával, és nagyon hiányzott neki Anna, de ezt csak éreztem a regényből. Lotte, így 74 évesen, többször elgondolkodott a csere lehetőségén, azaz mi lett volna ha ő marad Németországban: vajon ő is túlélte volna az ottani megpróbáltatásokat? Ő volt az, aki már korábban szeretett volna a testvérével találkozni, de hamar belátta, hogy ez a találka nem volt jó ötlet:
"Anna közönyös arccal fordult feléje:
-(...) A legjobb, ha az ember rögtön kimondja a kellemetlen dolgokat...Tele várakozással jöttél ide, de én... megmondom őszintén.. én egyáltalán nem tudom, mi az, hogy... család..., mi az, hogy családi érzés. Bocsáss meg, egyszer csak visszatértél az életembe, mint valami női Lázár, és fogalmam sincs mivel is kezdjem. Már nagyon régen kibékültem a sorsommal, hogy egyedül kell lennem ezen a földön.. Nem tartozom senkihez, nem tartozik hozzám senki, ezek tények...Nem tudok segíteni neked.
-Dehát mi mégiscsak...ugyanazok voltak a szüleink- ellenkezett halkan Lotte. -Ez azért jelent valamit. Hogy tudjuk, kik vagyunk, mégiscsak tudnunk kell, hogy egyáltalán hogy kezdődött ez az egész.
Én pontosan tudom, ki vagyok: egy senki. És ez nagyon is megfelel nekem."

Ennek az élménye rányomta erre az öregkori találkozásra a bélyegét, és kissé félve találkozott napról-napra testvérével, hogy lassan kibontakozzon történetük.
A könyvet a maga csendességében fejeztem be, csuktam be. Elgondolkodtam, és meghatódtam.

A regény oldalai között kibontakozó életükről Tessa de Loo egy jó történetet alkotott. Számomra sok volt a történelem, szerettem volna több információt kapni a Hollandiában élő Lottéról, hogy nem tűnjön egyértelműnek, hogy Anna volt a jó, a jobb.

Köszönet a Könyvmolyképző Kiadónak!

2010. július 10., szombat

Janelle McCulloch - Párizsban az élet

Janelle McCulloch ausztrál újságírónő elkalauzol minket az ő Párizsába. 16 évesen pillantotta meg először a várost és attól fogva egyetlen vágya volt csak, egyszer ebben a városvan élni. Az álma teljesült és felnőttként megadatott neki, hogy ebben a káprázatos városban telepedjen le egy időre.
Bár felkészülten érkezett és minden hasznos információt tudott, olykor mégis leküzdhetetlennek tűnt számára a kúltúrális különbség.

Janelle saját szemével kalauzol minket végig a francia főváros macskaköves utcácskáin ahol még a mítosz övezte tökéletesen elegáns francia nőknek is meg megbicsaklik a bokájuk Louboutin cipőjükben. Ez a város a szerelem és szenvedély városa ahol a fehérnemű majdhogynem a legfontosabb ruhadarab. Mint mindenki Janelle is belegabalyodik a francia férfiak szövevényes világába és néhány keserédes emlékkel gazdagodik amit megédesít néhány kávé mellett elfogyasztott sütemény.

Ez a könyv egy varázslatos és ízes körutazás a csipkék, kávéházak és szenvedély városában extravagáns, zárkózott és szeretnivaló francia emberek között.


"Emlékszem, ahogy egy gyönyörű estén róttam a macskaköves utcát, és igyekeztem nem elpirulni, amikor egy szemtelen pincére rám kacsintott, az járt a fejemben, hmilyen furcsán otthonos ez az egész. Ahogy a franciák mondják, végre jól éreztem magam a bőrömben, ki tudja miért.”