2009. október 31., szombat

William Somerset Maugham: Színház

Teljesen oda vagyok meg vissza ettől a könyvtől. Valahol meghallottam, hogy ebből csinálták a Csodálatos Júlia c. filmet, amit sokan dicsértek. Nagyon megtetszett, hogy Színház a könyv címe, úgyhogy mentem is érte a könyvtárba. Szeretek színházba járni, ill. szerettem, mert amióta megszületett a lányom, nem voltam egyszer sem :( Szeretem az "élő adást", az eleven hatást, a púderszagot, meg a készülődést, a szépen felöltözést, nálam az egésznek mindig olyan ünnepi jellege volt, ha színházba mentem :)

Igazából a könyv elején megijedtem, mert nagyon kis egyszerűnek tűnt. Egyszerű kifejezésmód, felszínes történések. De aztán ahogy haladtunk beljebb a történetbe, egyre mélyültek a dolgok, míg a végén eljött a csúcspont, ami katartikus végkifejletet adott ennek az alapvetően egyszerűcske történetnek.

Júlia Lambert a 40-es évek Londonjának ünnepelt színésznője. A történet elején Júlia a saját és férje, Michael karrierjének kezdetére emlékszik vissza, majd visszatérünk a jelenbe, ahol a színésznő és rendező-színházigazgató férje már középkorú házaspár. Júlia életében felbukkan egy nagyon fiatal fiú, aki szeretője lesz. Ennek a kapcsolatnak a tükrében bontakozik ki előttünk Júlia ízig-vérig színésznő jelleme, ugyanis világossá lesz, hogy ő a valóságban is színházat játszik, felvesz magára szerepeket, taktikázik-praktikázik, hogy véghezvigyen dolgokat. Ez nem tette szimpatikussá a szememben, ugyanakkor csodáltam azt a fajta önkontrollt, amit magáénak tudott, mivel a legnehezebb pillanatokban is tudott uralkodni magán, nem esett ki szerepéből. De kiderül, hogy azon felül, hogy nagy színésznő, vannak őszinte és emberi érzései is férje, szeretője, plátói imádója iránt, de valahogy ezek sosem kerülnek felszínre.

Igazából a történet folyamatosan csúcsosodik afelé a pont felé, hogy valaki végre Júlia szemébe mondja, hogy képtelen elválasztani a valóságot a színháztól. Ez a valaki végül egy olyan személy lesz, akire nem is számít az ember. De a végkifejlet nem ez, hanem ennek egy csavarja, ugyanis Júlia, aki világ életében ünnepelt, bálványozott, elkényeztetett nő volt, a szeretőjével és fiával való konfrontálódások kapcsán végre eljut egy pontig, amire nem is számítunk (ill. én nem számítottam): hogy amíg eddig a valóságban használta fel a színészkedést, most viszont meglátja, hogy a valóságot kell felhasználnia szerepei megformálása során, hogy megvalósítsa önmagát.

Végül nagyon megtetszett Maugham egyszerű, tiszta, gördülékeny stílusa, nagyszerű jellemábrázolásai. Tényleg olyan volt a regény jellege, mintha egy színdarabot olvasna az ember, ugyanakkor szinte észrevétlenül belekúszik a történetbe néhány nagyon elmés és éleslátó gondolat az életről, művészetről. Egyedülálló szerintem, ahogy egyszerre van jelen a regényben felszín és mély, a színházi világ és a felboncolt színésznői lélek.

Hát azt kell mondjam, hogy a végére katartikus élmény lett. A művészet, művészemberek szerepét, lényegét fogalmazta meg nagyon frappánsan Maugham. Valahogy nem számítottam rá, hogy ezt fogja kihozni belőle: remek!




Ez volt az első, de biztos, hogy nem az utolsó, amit Maugham-tól olvastam. A Színes Fátyol-ra pályázok következő körben.

A Színes Fátyol filmen valami elképesztően jó volt és megvan itthon a Csodálatos Júlia is, de erre mondom azt, hogy ezt nem szabad filmen megnézni, mert nem hiszem, hogy hozni tudja az élmény, a mondanivalót.

2009. október 30., péntek

P. C. Cast + Kristin Cast - Megjelölve


Zoey Redbird átlagos amerikai tini, nyugodtan éli életét, katasztrófális családjában, gonosz mostoha apja irányítása alatt és tökéletes nővére sötét árnyékában, miközben anyja szinte idegenként tekint rá. Egykor boldog család voltak, de mióta mostohája és a Hit egyháza rátette a kezét az életükre, idegenekként élnek egymás mellett.

Egy napon az iskola folyosóján a Nyomkereső megjelöli Zoey-t, a vámpírok ezüst félholdját teszi a homlokára. Azonnal elkezdődik az átváltozás, Zoey-nak minél előbb az Éjszaka házába kell jutnia. amint anyja meglátja a homlokán a jelet, támogatás és segítség helyett ördögűzőt hív, így Zoey kénytelen megszökni. Végül Redbird nagyi, akiben nem kevés cseroki vér csörgedez, segít neki eljutni új iskolájába és új életébe. Zoey otthont és barátokat talál, de a hatalmi játszmák, a féltékenység és a megkülönböztetés itt sem kerülik el.

Egy újabb vámpíros tinis sorozat ami igyekszik az Alkonyat hullámait meglovagolni és ez, csakúgy mint a többieknek sikeresnek bizonyul. A történet alapvetően nem rossz, de helyenként kicsit már soknak éreztem. Vámpírinternátus? Na ne. De legalább Zoey ugyanolyan szkeptikusan állt az Éjszaka házához, mint én. A vulgáris beszéd ami a tinik szájából kiesik, nagyon idegenül hangzott a könyvben, de lehet, hogy csak az én szememet bántja. Enélkül is tökéletesen meglett volna a történet.

A karakterek alapvetően nem rosszak, Zoey-t igazán meg lehet kedvelni. A vele egykorúak összes problémáját magában hordozza, önértékelés szinte nincs, de azért végül mégiscsak megtalálja a helyét és rájön, hogy ős is különleges.

Meg ugyan nem venném a könyvet, de azért kíváncsi vagyok a folytatásra. Vámpirizmusból új dolgokat nem tudtam meg, de egy kellemes kikapcsolódás volt ami nem igényelt különleges agyi aktivitást.

A borítót viszont kevésbé tudnám megmagyarázni. Zoey-nak nem volt kék szeme, de lehet, hogy a félhold miatt? De akkor is.



2009. október 29., csütörtök

Elena Ferrante: Nő a sötétben

Sokan dicsérték az írónőt,gondoltam teszek egy próbát.Ezúton is köszönöm a könyvet Gesztinek:-)

Leda negyvenes,elvált nő aki egyedül utazik nyaralni.Lányai Kanadában élnek,Leda pedig Olaszországban.A nyaralás alatt tulajdonképpen semmi más nem történik,csak annyi,hogy Leda mindenkit megfigyel,szinte mindenről a saját családja,élete,kudarcai jutnak eszébe.Egy fiatal édesanyára és pici lányára különös figyelmet fordít,meg is ismerkedik velük.Hol együttérez a fiatal nővel,hol túlságosan kritikus vele ,akárcsak saját magát úgy másokat is állandóan nagyító alá tesz,boncolgat.
Nekem Leda személyisége kissé beteges.Az állandó múlton rágódás,saját maga mentegetése,mások meg nem értése elég ellenszenvessé tette.Nem beszélve egy két tettéről.
Mindent együttvéve tanulságos történet volt,Ferrante nagyon nyíltan,csupaszon tud fogalmazni.
És bár látszólag semmi sem történik,mégsem tudtam letenni könyvet.
A borító nagyon jól sikerült.

2009. október 26., hétfő

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

„Amikor először találkoztak, Clare hatéves volt, és Henry harminc. Amikor összeházasodtak, Clare huszonkettő, és Henry még mindig harminc.”


Hogy is történhet meg, hogy ez a két ember egymásba szeret?

Ebben a regényben Clare és Henry megismerkedését, szerelmét, kapcsolatát és életét ismerjük meg, a benne lévő mérhetetlen szeretettel, elfogadással, problémával. „Az időutazó felesége” egy szerelmi történet mindenféle csöpögés nélkül, tele örömmel, fájdalommal; benne az elfogadás, a küzdés tökéletes példázatával.


Henry egy különleges férfi, aki időeltolódási-rendellenességgel született, így időutazásra képes. Utazásainak okát, idejét, mikéntjét és miértjét nem tudni, de a legváratlanabb pillanatokban eltűnik és egy másik korban, síkban és sokszor más életkorúként találja magát bizonyos helyeken. Így találkozik a 30 éves Henry egy 6 éves kislánnyal Clare-rel.


Clare egy különleges kislány, akit 6 évesen „elvarázsol és elbűvöl” egy 30 éves időutazó ruhátlan férfi, akit ő ettől a pillanattól kezdve vár a Réten, akit ő szép lassan megkedvel, megszeret, majd szerelembe esik, és ez a szerelem nem szűnik meg soha életében.


A történet oda-vissza ugrál az időben, sokszor a végeredményt, a bekövetkezett eseményt olvassuk először, és a későbbiekben tájékozódunk az előzményekről. (A könyv elején ez zavaró lehet, de az események sodrásában, a történet lefolyásában ez a kronológiai összevisszaság felejthetővé válik, csak a további oldalakra leszünk kíváncsiak.) Ebben a látszólagos összevisszaságban azonban nincsen hiba. Tökéletesen összekapcsolódnak az események, mindenre fény derül, csak türelmesen ki várnunk a megfelelő oldalszámot. Kiderül miért is van égésfolt Clare mellén? Miért tud Henry mindenhova betörni, és megismerjük közös időtöltéseiket is. Belepillanthatunk Henry gyermekkorába, és a könyv végén megismerjük Albát is. Sok-sok fontos és érdekes történés és esemény tárul szemünk elé, ami segít nekünk az igazi és teljes regény kibontakoztatásában.


Nekem nagyon tetszett, hogy az írónő nem használta fel Henry személyiségét, hogy elárulja lány jövőjét. Természetesen kiderül, hogy összeházasodnak ha a nő is felnőtté válik, de öncélúan nem használja ki az ismereteit. Érdekes volt, hogy Clare előbb ismerte meg a férfit, mint a Férfi őt, ez a könyv elején ki is derül. A két karaktert nagyon szerethetővé alkotta meg A. Niffenegger. Clare-rel együtt drukkoltam az örömeiben, együtt sírtam a vetéléseinél. Henry karakterébe bele tudtam szeretni, hiszen ügyes, okos, helyes, aki nagyon tiszteli és szereti lányt, a Nőt, és azért is szerettem, mert ő egy jóképű, intelligens KÖNYVTÁROS!


Nagyon jó érzéssel tettem le a könyvet, és olyan lelkes olvasóknak is ajánlom, akik a romantikus irodalmat nem annyira kedvelik.





Ann Patchett: Életszonáta

A könyv Dél-Amerikában játszódik és az országról nem is tudunk meg többet. Az elején egy kicsit zavart, hogy nem tudom a helyszínt, de idővel rájöttem, hogy nem fontos.

A világ minden tájáról érkező emberek Mr. Hoszokava születésnapjának megünneplésére gyűltek össze, ahova az ország elnöke is hivatalos volt. Ő végül az utolsó pillanatban valami egészen nevetséges indokkal lemondta a meghívást. De ezt a terroristák nem tudták, akik őt akart elrabolni és a követeléseiket érvényesíteni. Az alelnök, Ruben Iglesias képviselte a kormányt, még a házát is átengedte a fogadás megrendezésére.

Fontosabb szereplői a könyvnek a szoprán operaénekesnő Roxane Cross, valamint Gen, Mr Hoszokava tolmácsa. Ő a túszok és a terroristák között tud kommunikálni, hiszen 6 nyelven beszél.

A terroristákat hihetetlenül ügyetlenek, mivel 4 és fél hónapig tartották fogva a túszokat és így sem értek el semmit. (Gondolom, ezzel nem árulok el nagy titkot.) Ez az érzés nem is változott meg bennem, de ahogy többet megtudtam életükről, megszerettették magukat. Több tizenéves gyerek volt köztük, éretlen, tehetséges fiatalok.

A túszok közül a nőket, kivéve Miss. Cross-t, a betegeket és a nem nagy vagyonnal rendelkező férfiakat is elengedik. Végül 59 férfi és 1 nő maradt a házban, vagyis a katonaság, akik körülzárják a házat és nem hajlandóak teljesíteni a követeléseket, így tudták. Kiderül, hogy a terroristák között 2 leány is van.

A házban nem uralkodik hatalmas szigor, inkább az unalom, monotonság az úr. A legnagyobb csoda mikor az énekesnő reggelente énekel, amit áhítattal hallgatnak. Minden férfi beleszeret Miss. Cross hangjába, kivéve Simon Thibault, aki állandóan a feleségére gondol. A könyvben a szerelem sem maradhat el. A túszok közül sokan fontosnak, nélkülözhetetlennek érzik magukat, nem akarják, hogy véget érjen ez a számukra tökéletes állapot, ami természetesen nem maradhat így.

Nagyon tetszett a könyv, számomra letehetetlen volt. Minden szereplő múltja, emléke izgalmas és persze a jelenük is.

2009. október 25., vasárnap

Philippe Djian: 37,2° reggel (Betty Blue)

A Moly.hu-ról molyoltam ki ezt a könyvet és nagyon megérte. A méltatlanul olvasatlan könyvek között volt és tényleg. Méltatlanul van mellőzve. Mert nagyon tetszett az író stílusa, hangvétele. Nem mintha valami húdekülönleges lenne, de megtalálható benne valami nagyon személyes - a humora, életfilozófiája, könnyedsége mind-mind valóságossá teszik.

A regény E/1-ben íródott, de a narrátor neve sosem hangzik el, ezzel is sugallva, hogy az író sajátjaként meséli el a történteket. Talán Amerikában járunk a 80-as években, de nem biztos. Se hely, se idő megjelölés nincs, de igazából nem is fontos. Főhősünk, aki a regényben is amatőr író asztala fiókjában egy megírt regénnyel, egy szép napon összeköltözik egy szép, de meglehetősen rapszodikus természetű lánnyal, Bettyvel. Igazából nagyon jól összeillenek ők ketten, mert a srác az a tipikus sodródó ember, akinek minden jó, úgy, ahogy van, Betty pedig a "forradalmár", aki nagy dolgokra vágyik és igyekszik a saját módján vezetgetni a srácot például a könyvének kiadatása felé. Bettyvel a baj csak az, hogy tenni igazából nem tesz szinte semmit, csak rugdossa a dolgokat átvitt értelemben és valójában is. És ha azok nem úgy történnek, ahogyan ő szeretné, szélsőséges megnyilvánulásai lesznek: dühöng, verekszik. De jó perceiben igazából egy szeretetre méltó, kedves lány. A srác szereti is és tulajdonképpen bármit megtesz érte, a lány minden negatív tulajdonsága ellenére.

Nekem annyira megható volt ez a szerelem, amit a fiú táplált a lány iránt: ahogyan ápolta, próbálta jó kedvre deríteni, örömet szerezni neki. Ilyet ritkán látni. (És olyat is, hogy ennyire hétköznapian, csöpögéstől mentesen, ugyanakkor torokszorítóan tudjon valaki ábrázolni egy szerelmet...)

A történet hullámzó, hol jó, hol rossz dolgok történnek a párral. Például rájuk bízzák 27 faház kifestését, ami nem tetszik nekik, így az egyiket felgyújtva olajra lépnek. Később egy üzletet bíznak rájuk, ahol zongorákat kell eladni. Aztán rabolnak egy csomó pénzt és élnek belőle, mint Marci Hevesen. Egyszer pedig ellopnak egy gyereket és egy egész anyukabanda üldözi őket stb. Szóval igazi őrültek:)
Mígnem a sztori egyszer tragikus fordulatot vesz. Ez a rész igazán torokszorító volt nekem, bár nem vagyok egy érzelmes alkat, de itt volt gombóc a torkomban rendesen.

A történet sem volt éppen rossz, igazából elég egyedinek mondható az őrült lánnyal a középpontban, de valójában a író hangja tetszett nekem. A finom humora, intelligens könnyedsége, életszeretete, -felfogása teljesen megfogott. Talán azért, mert én nagyon is tervezetten élek, szeretem magam irányítani a dolgaimat: mindent jól kigondolok előre, nem hagyom a véletlenre a dolgokat. De ez rengeteg agyalással, görcsöléssel, erőfeszítéssel jár. Ezzel sokszor elveszik az élet megélésének varázsa. Pedig talán így kellene élni, sodródva az árral és rácsodálkozni a világra, meglátni a legapróbb dolgokban is a szépséget vagy a tragédiát. Talán...

Csak ajánlani tudom!


2009. október 23., péntek

Fannie Flagg: Sült zöld paradicsom


A regény Mrs.Threagoode életét foglalja össze olyan érdekes módon, miképpen megismerjük a családját, a családja életét, de magáról az asszonyról annyit tudunk meg, hogy egy nagyon kedves, visszafogott asszony volt, aki szeretett élni. Szerette férjét, kisfiát, rokonait, barátait, őt mindenki szerette.

Képet kaptam az akkori Amerikáról, amikor még a fekete és fehér bőrűek között hatalmas ellentét húzódott. A Threagoode család másmilyen volt: ők befogadták a Feketéket, munkát adtak nekik, barátaikká váltak néhányan.

A történet, regény alappillére két nő beszélgetése: Evelyn egy besavanyodott feleség és Ninny (Mrs.Threadgoode) a Rózsaterasz Idősek Otthona lakója. Ez a két hölgy találkozik vasárnaponként ebben az otthonban, beszélgetéseik következtében bontakozik ki a történet lényege. A fásult, kövér, életunt Evelyn az idős hölggyel való találkozásaik, beszélgetéseik következtében ismeri meg az egykori (1930-as évek) alabamai Whistle Stop lakóit, azoknak életét. Ninny már gyermekkorát a Threadgoode családban töltötte, ide ment férjhez, így elsődleges és hiteles történeteket tud mesélni Evelynnek.

A családtagokat (Idgie, Buddy, Cleo, Essie Rue, Ruth,stb.), a család történetében előforduló eseményeket (születés, halálozás, baleset…), Whistle Stop kedvenc kávézóját a Feltételes Megállót (az oda járó lakosokkal együtt) mind megismerhetjük Ninny tolmácsolásában.

Az én lineáris beállítottságú fejemmel elég nehezen követtem az eseményeket a könyv harmadáig. Számomra nagyon zavaró volt megszokni a regény érdekesnek mondható felépítését. Vannak a jelenkori (1986-os) beszélgetések, és utána össze-visszaságban következnek a beszélgetésekhez kapcsolódó események és a „Színes vegyes” az alabamai Whistle Stop heti hírújság hírei. (Ezek természetesen nincsenek időrendben, mert a 86-87 éves Ninny emlékezete már megkopóban van, így nem időrendben emlékezik vissza.)
Azt olvastam valahol erről a könyvről, hogy a könyv végén derül ki: ki is tulajdonképpen a főhős ebben a történetben? Számomra egyértelmű volt az első perctől. Nem derült ki róla a könyv végére értett „főhősiesség”, de valahogyan folyamatosan a szemem előtt lebegett egy a nő. (Természetesen nem árulom el :-))

A könyvet a nehéz kezdet után végül jó érzéssel tettem le, de a kiválót nem kapta meg. Olyan volt számomra, mint az Okos lány története: tetszett is meg nem is, érdekes is volt meg nem is, izgalmas volt meg nem is. Volt benne egy érdekesség a végén, de a hatalmas lecsapás, vég, amit én a legtöbb történet végén várok, nem jött el számomra.

(Egy szót még Evelynről: A Ninny-vel való beszélgetések során életét megváltoztatta, értékelni kezdte önmagát, pesszimistából optimistává változott, és szépnek találta az életét végül.)

Kedvenc karakter: Dot Weems



2009. október 22., csütörtök

Anne B. Ragde: Remeterákok

Alig vártam,hogy a Berlini nyárfák folytatását is olvashassam,és egyáltalán nem csalódtam!

Ebben a részben folytatódik a három Neshov testvér élete,kibővülve a karácsony este megtudott titokkal,amivel egyikük sem tud mit kezdeni. Így egyszerűen nem vesznek tudomást róla. Mindenki visszatér a régi életébe,Tor újra a disznóinak szenteli minden életét,"apjáról" ugyanúgy tudomást sem véve,Erlend visszautazik Koppenhágába,hogy újra civilizáltnak érezhesse magát a farm puritánsága után,Torunn is visszatér otthonába,és egy nem várt szerelem feledteti vele a fagyos hangulatú karácsonyt. Margidó pedig visszatér a halottakhoz,akikkel nem kell kínos párbeszédet folytatnia.

A nyugalom nem tart sokáig...Tornak újabb és újabb gondokkal kell megbirkóznia a farmon,a nehézségek előle az alkoholba menekül,és baleset éri,ezzel arra kényszerítve Torunnt, a lányát,hogy újra a farmra utazzon,de talán soha vissza sem tért volna ha nem kellett volna elmenekülnie az új szerelem előle,aki mély sebet ejtett a lányon azzal,hogy egy futó kaland után gyermeke fogant....

Erlend és barátja pedig bár egyneműek, mégis családra gyermekre vágynak,amit egy leszbikus kapcsolatban élő pár által teljesülhet.

Látszólag mindenki a saját életével foglalkozik,de mégsem tudják elszakítani a kényszeredetten létrejött családi szálat.

Torunn bár szenved a farmon,mégis zsarnok apja mellett marad,aki a baleset óta tehetetlen dühöt érez mindenki iránt,még talpraesett lánya szakértelme iránt is,bár már azt tervezi Torunn fogja átvenni a helyét a farmon.

Minden erőfeszítés ellenére nem kerülnek közelebb egymáshoz a családtagok,mintha átok ülne rajtuk mióta Anna az anyjuk meghalt. A ház is pusztulni kezd ,patkányok lepik el az ólakat,a a ház pedig szürke és megfakult,a monoton mindennapok a sikertelenség kétségbeesett lépésre készteti Tort....

A szerző ebben a részben is olyan egyszerűen de lényegre törően fogalmaz ,hogy le sem bírjuk tenni a könyvet.Feszültséggel teli minden oldal, a család amely hiába próbálja elfogadni megszeretni egymást,minden próbálkozásuk kudarcba fullad,pedig sehol máshol nem találják a szeretetet az elfogadást ezzel taszítva magukat mind mélyebbre. Egyedül Erlend az aki bár sokak által megvetett,homoszexuális kapcsolatban él mégis szeretve van,és nem őrli fel az,hogy nincs családja akire számíthat.

Ritkán van olyan könyv,történet ami napokig elkísér. De miután elolvastam a könyvet,úgy éreztem a szomorúságot, a tehetetlenséget mintha csak a saját környezetemben történtek volna az események.

Ennek a kötetnek is remekül sikerült a borítója,és már alig várom,hogy a befejező részből megtudjam mi lesz a sosem volt családdal.

2009. október 20., kedd

Tova Mirvis: A betért

Itt az elején meg kell jegyeznem a szokásosat: hogy nagyon érdekelnek más kultúrák, meg vallások, legyen az bármilyen, muszlim, zsidó, vagy buddhista stb. A zsidó kultúra valamiért különösen vonz. Különlegesnek tartom ezt a népet, most nem részletezem, hogy miért, kb. mindenki tudja. A klezmer zenét meg egyenesen imádom, úgyhogy mindenre kíváncsi vagyok velük kapcsolatban, elsősorban ami a kultúrájukat illeti.

Olvastam is már ezt-azt róluk és ennek fényében azt kell mondanom, kissé csalódás volt nekem ez a könyv. Persze az én bajom, minek gondolok mindenfélét bele egy könyvbe, mielőtt kinyitnám :P A egyik dolog, amiért csalódott vagyok, hogy egész viccesen kezdődik a könyv. Olyasmi humora van kb. mint a Született feleségeknek. De nem ez volt a baj, mert ha végig ilyen maradt volna, az tetszett volna: kicsit fanyar, kicsit önirónikus. De ez a humor egy idő után eltűnt és valami eléggé sablonosba csapott át a történet...

Szóval ami legfőképp zavart, az a kissé elcsépelt téma: idegen, más gondolkodású ember érkezik a zárt közösségbe, ami persze valamilyen szempontból merev - ez esetben rendkívül vallásos: ortodox zsidó közösségről van szó ugyanis. Elég sok hasonló témájú könyv, film létezik, hogy csak párat említsek hirtelen: Csokoládé, Skarlát betű, Mona Lisa mosolya stb. És persze ez az idegen felforgatja a közösség addig "gondtalanul", a megszokott mederben csordogáló kis életét.

A másik bajom a történettel a nagyon "hollywoodi" vonalvezetés. Idegen jön, a közösség kezdetben gyanakodva figyeli, majd valaki ellene fordul, valaki pedig a barátja lesz. Kirobban a balhé, a közösség bűnbakot keres, aki persze az idegen lesz. A balhé és az idegen hatására, de lehet hogy nem is ezért, csak épp most telt be a pohár, néhány embernek felnyílik a szeme, megváltozik a gondolkodása, és semmi nem lesz már a régi....
Könyörgöm, ez annnnnyira elcsépelt. És ebben a könyvben szóról szóra ez van.

Annyiban mégis egyedi, hogy ugye a vallásosságot feszegeti. Olyan kérdések merülnek fel, hogy azok, akik egy ilyen közegbe születnek, mennyire érzik valóban magukénak Istent, a szokásokat. Mennyire csinálják tiszta szívből a szertartásokat, vagy csak puszta megszokás minden? Ezen már én is gondolkodtam és ugyanazt gondolom tulajdonképpen, mint ami a könyvből lejön, hogy talán jobb, ha az ember maga talál rá Istenre, a vallásra, mint ez esetben a nem zsidónak született, hanem betért Batséba, mert ez biztos, hogy őszinte út. Aki viszont beleszületik egy ilyen közegbe, annak "muszáj" csinálnia ezeket a dolgokat, hinni Istenben, ellenkező esetben kiveti magából a közösség. És valójában korántsem biztos, hogy a lelke mélyén komolyan veszi a dolgokat. Igazából nagyon is jól ábrázolta ezt az írónő, hogy mennyire a felszín, a látszat volt fontos ebben a közösségben (mint általában minden közösségben..), mert valójában csak ez tartotta őket össze, nem a közös spiritualitás.

Az írókájával nincs baj az írónőnek, tehetséges, jó a történetszövés, egész jók a karakterek és jól ábrázolta a zsidó vallási szokásokat könnyed keretek között. Nekem mégis hiányzott az egyediség és a spirituális vonal erőteljesebb ábrázolása. A korábban már olvasott Zsidó Menyasszony Margit Patrícia Esztertől pl. ebből a két szempontból szerintem jóval erősebb volt, pedig ugyanilyen könnyed stílusban, modern környezetben ábrázolt vallási témát.

2009. október 19., hétfő

Anna Gavalda: Vigaszág

Charles Balanda lassan az ötvenes éveibe lép, átlagos Párizsi férfi, aki áltatja magát, hogy elégedett...Akkor dől végképp romba Charles légvára, mikor levelet kap. A levél mindössze két soros: "Anouk meghalt", de ez a két sor elég ahhoz, hogy Charles egész gyermekkora megelevenedjen...Addig-addig marcangolja magát, utazik nap mint nap a múltba, míg végül arra az elhatározásra jut, hogy elutazik Anouk sírjához, de nem sokkal később újabb részlet derül ki Anouk haláláról:öngyilkos lett. Charlesnak immár oka van arra, hogy felhívja Anouk fiát, Alexist és számon kérje nemcsak anyja halálával kapcsolatban, hanem a húgának okozott fájdalomról is...

Azt hittem ez a történet majd Charles fiatalkori szerelméről, Anoukról szól majd, de Anouk a könyv felénél eltűnik és szerteágazó lesz a történet. Charles a múlt lezárása és új utak keresése közben sok mindent elenged, átértékel és olyan emberekre bukkan, akiket egész életében hiába keresett.

Gavaldáért vagy rajong valaki vagy nem, talán Coelho vált ki hasonló érzéseket az olvasóból. Nekem vegyesek az érzéseim vele kapcsolatban, egyértelműen remek történetet talált ki, de nekem túl részletes, nagyon felszabdalta, elnyújtotta. Gavalda egy-egy izgalmas résznél szinte megáll és elkezd monológokat gyártani. Ez valakit nem zavar, de engem nagyon ki tud zökkenteni a történetből, valaki meg biztosan kedveli az ilyen átkötő megoldásokat a történetekben.

A borító egyértelműen jól sikerült.




Kiadja: Magvető

2009. október 16., péntek

Agatha Christie: Mrs. McGinty halott

Mrs. McGinty-t valami éles, súlyos szerszámmal tarkón ütötték. Miután átkutatták a szobáját, elvitték a megtakarított pénzét, ami kb. 30 font volt. Nem törtek be a házba. Semmi nyoma nincs, hogy babráltak volna az ablakkal vagy a zárakkal.

Mrs. McGinty-nek volt egy albérlője, James Bentley, aki nehéz anyagi helyzetben volt, elvesztette az állását, és kéthavi lakbérrel tartozott. A pénzt a ház mögött, egy laza kő alá rejtve megtalálták. Bentley kabátujjára vér és hajszálak tapadtak – a megfelelő vércsoport, s a haj is azonos. Első vallomása szerint a holttest közelében sem járt, így hát a vér nem kerülhetett a kabátjára.

Mr. Bentley tárgyalása már megtörtént és halálra is ítélték, de a nyomozást vezető rendőr nem hiszi el, hogy ő a tettes. Hercule Poirot-hoz fordul segítségért. Poirot szerint Mrs. McGinty többet érhetett potom harminc fontnál. Vagy többet az, amit tudott. A békés dél-angliai falu Broadhinny, nem olyan mint amilyennek látszik. Poirot-ra vár, hogy kiderítse, ki kicsoda a sok gyanúsan viselkedő ember közül. S most egy híres krimiírónő is segít nyomozni, akit az írónő önmagáról mintázott.


A könyv végig izgalom alatt tartott és milyen lenne az az aAgatha Christie könyv, ahol csak egy halott lenne. Lehet izgulni, jó krimi vagy csak én vagyok elfogult.



2009. október 15., csütörtök

Anne B. Ragde: Berlini nyárfák


Ez a könyv szó szerint rám talált.Valahogy mindig szembe jött velem, és aztán nem volt más választásom mint megvenni.

Ez egy három kötetből álló trilógia,ebben az első részben megismerkedhetünk a három Neshov testvérrel,és az egyikük sosem látott lányával.

Tor, Margidó, Erlend és Tor lánya Torunn Norvégiában gyűlnek, össze miután a testvérek anyja agyvérzésben meghal. A hideg téli Norvégia tökéletesen jellemzi a család kapcsolatát, és lelkiállapotukat.

Tor lakik csak otthon a farmon,malacokat tenyészt,a másik két testvér már elköltözött Erlend Koppenhágában él,homoszexuális, sikeres kirakatrendező, és nagyon boldog a párjával. Bár Margidó is Norvégiában él, már hét éve nem látogatta meg családját, Ő temetkezési vállalkozó. Mindenkinek megvan a saját oka rá miért is kerüli a többieket ami egészen a könyv végégig nem derül ki, illetve csak nagyon lassan bontakozik ki, de ennek ellenére nem unalmas, sőt végig izgalmas,sodró a történet, bár nem peregnek az események, egy felesleges sor sincs a könyvben.

Részletesen megismerhetjük mindhármukat Ragde remek karaktereket alkotott, és hihetetlen aprólékossággal mutatja be őket. Ritkán találkozom ilyen történettel, ahol ennyire részletesen,alaposan megismerhetjük a főszereplőket. Tulajdonképpen az első kötet csak az ő bemutatásukkal foglakozik, Margidóa vallásos temetkezési vállalkozó, aki épp egy öngyilkos fiút kísér utolsó útjára....

Erlen Koppenhágában már a karácsonyra készül, közben érzi, hogy történni fog valami nyomasztó dolog, és szinte megkönnyebbül amikor kiderül "csak" az anyja haldoklik.

Tor a gazdaságot igyekszik talpra állítani,minden azon múlik hány kismalacnak adnak életet a kocái-Tor bemutatása nagyon tetszett, az állatokhoz való viszonya,ahogy bánik velük-szinte honvágyam volt,hogy újra állatokkal foglalkozzam, bár sokkal több az árnyoldala mint a szépsége Tor mégsem hajlandó lemondani a farmról.

Torunn hasonlóan apjához, szintén állatokkal foglalkozik épp friss társtulajdonos lesz egy kisállatrendelőben, az utóbbi években ez volt az egyetlen sikerélménye, ugyanis egy hosszú kapcsolata szomorú véget ért.

Karácsony előtt pár nappal ,akaratuk ellenére tehát összegyűlik a család Neshov család farmján, család bár mindenki idegennek érzi a másikat, egyedül Erlend és Torunn ért szót,amiért Tort sosem érzett féltékenység gyötri. És míg azt hiszik, hogy egyetlen dolguk, Anna az anyjuk temetésének elintézése, ha halk szavú apjuk, akiről valamiért egyetlen gyereke sem vesz tudomást, a karácsonyi vacsoránál megszólal......


Remek családi trilógia, alig várom mi lesz a szereplők sorsa. A borító és a cím remek, híven tükrözi a könyv mondanivalóját, ami manapság sok könyvnél elcsúszik.

A Norvég táj, a családi kötelékek lelki boncolgatása, a vidéki élet nehézségei és annak hiteles bemutatása teljesen elvarázsolt.

A folytatás: Remeterákok, Pihenni zöldellő mezőnkön.




2009. október 9., péntek

Faiza Guéne: Soha, sehol senkinek


Főhősünk Doria, Franciaországba emigrált marokkói család egyetlen gyermeke. Náluk már az egyetlen gyermek is nagyon ritka, az pedig egyenesen vétség, ha csak egy lány születik az ilyen nemzetiségű, vallású, beállítottságú családokban.

Doria 15 éves. Őt és édesanyját elhagyta az apja, hazatelepült Marokkóba, hogy egy másik feleség fiút szüljön neki. Doria és édesanyja nagyon szegények, Párizs rossz hírű negyedében (a többi emigránssal együtt) élnek.

„ Alig 15 éves, és máris mindenben csalódott. Az élet számára nem más, mint rövid illúzió. Már születésekor is borzalmas csalódást okozott szüleinek, különösen az apjának, aki arra számított, hogy felesége hasából egy három és fél kilós, ötvenegy centiméteres fiúgyermek bújik elő. ……………. Ám, sajnos minő tragédia, az anya egy leánygyermeket hozott a vilgra, aki máris azon töpreng, hogy mit is keres itt? ………….. Szóval, azt akarom megkérdezni, hogy miért is élünk? Még nincs cickóm, a kedvenc színészem homokos, a világban mindenfelé értelmetlen háborúk dúlnak…………….. Az élet egy nagy szar! "

A könyv nem túl hosszú, könnyen olvasható, tele a kamaszok kiábrándultságával, kritikáival, „én jobban tudok mindent” véleményével. Dorianak nincsenek barátai, tipikusan a kirekesztett lány, néhány kapcsolata: édesanyja, a pszichológus, a családgondozó, a házban lakó kábítószeres fiú. A kamasz lány nem panaszkodik, próbálja elfogadja a sorsát, szeretne analfabéta édesanyjának másik állást, másik férjet, szeretne egy kicsit jobb életet. Álmodozásai tele vannak egyelőre megvalósíthatatlan tervekkel: híres filmcsillag lesz.
A történet fordulataként megtörténik egy kisebb fajta csoda: anyja tanulni kezd, ő szakmát kezd tanulni, más szemmel kezdi nézni az életüket, megtapasztalja a két kultúra közötti átmenetet, és szerelmes lesz.
Doria képes nyitott szemmel járni, képes a rossz mögé nézni, képes a szenvedésen túl a boldogságot is meglátni.

Faiza Guéne önéletrajzi ihletésű regényét 17 éves korában írta.

Jennifer Weiner:Egy cipőben


Weiner már belopta a szívembe magát a Jó az ágyban-nal ,és most végleg kedvenc lett. Tipikus csajos módon kezdődik a sztori,Rosie a harmincas szingli,azt reméli munkatársában végre megtalálja az igazit,ám mikor húgával találja egy ágyban a herceget,végleg összeomlik. Új élet,új állás,csak a család a régi,a papucs apukája és a gonosz mostoha. Maggie, Rosie húga épp készül nővérének elmondani,hogy a véletlen folytán rábukkant rég nem látott nagymamájukra amikor is Rosie a világ végére zavarja,Maggie aki végül egy egyetem könyvtárában húzza meg magát,mint hajléktalan. A történet közben bemutatja a nagymamát,aki egy nyugdíjas otthonban él,és szintén az unokáiról álmodozik nap mint nap,és lassan az is kiderül milyen szomorú dolog választotta el őket egymástól.... Azt szeretem ezekben a csajos könyvekben,hogy határozottan fejlődnek,már nem elég a táskák,hapsik,bulik klisé némi tartalommal is meg kell tölteni,hogy az olvasó újra az ilyen könyveket vegye a kezébe. A csajos dolgok közül itt a gyönyörű cipők kerülnek előtérbe, kicsit olyan volt mint Jennifer Crusie könyvét olvastam volna,(Fogadj Rám),de ugye vannak véletlenek. Rosie végül is összeszedi magát,új állását jobban élvezi mint a jogi pályát,csakhogy egyre jobban hiányzik a húga,annak ellenére,hogy elárulta Rosiet. Végül is ezek a történetek arra is jók,hogy megmutassa,hogy akit szeretünk annak sok minden megbocsájtható és ,tanulhatunk a hibáinkból,és sosem késő újrakezdeni,valamint azt hogy a jó elnyeri végső jutalmát.Igazi pozitív,rózsaszínes regény ,de én nagyon élveztem.

Persze a borító nem tökéletes,többször említettem már,hogy utálom ha film alapján kreálnak hozzá borítót.


2009. október 8., csütörtök

Tormay Cécile: Emberek a kövek között

Korábban, a saját blogomban már említettem, hogy milyen méltatlanul van mellőzve ez a nagyszerű magyar írónő, hiszen sokan még a nevét sem hallották soha. Ez a viszonylag korai műve egy kisregény. A dalmát hegyekben, az Adriai tengerpart közelében játszódik. Szokatlan helyszín, pedig ha belegondolunk ez a terület valamikor Magyarország része volt... Nem tudok mást mondani, mint hogy Tormay gyönyörűen ír. Ahogyan a fenyves, zordon sziklás hegyeket, a természetet ábrázolja, az valami csodálatos. Élénken láttam magam előtt mindent, amit leírt, pláne, hogy épp 2 hónapja jártam arra - és bár sok minden változott azóta, azért a kopár sziklák és a dús növényzettel borított hegyoldalak ugyanazok.

A történet egyszerű, nem is lehet más ott a hegyek apró falvaiban, egyszerű emberek között. Egy fiatal lány, Jella történetét meséli el nekünk az írónő, akinek édesanyját a falu a szájára veszi, ezért el kell menekülnie a faluból. Apja messze dolgozik a bányákban, csak ritkán jár haza. Ezért Jella nagyon fiatalon magára marad. A magány, kiszolgáltatottság egy apjánál is idősebb ember karjaiba sodorja, aki bár nagyon szépen bánik a lánnyal, nem a nagy szerelem. Aztán eljön az is egy fiatal fiú személyében, de a hatalmas érzelmek tragédiába fulladnak... A történet nekem annyit mondott, hogy ezek az egyszerű embereknek is ugyanolyan bonyolultak az érzései, mint bárkinek, még akkor is, ha nehezen tudják kifejezni őket, de ettől még ott vannak, sőt, sokszor sokkal nagyobb intenzitással működnek, mint egy "civilizáltabb", modern emberéi... A történéseken kívül nagy hangsúlyt kap a környezet ábrázolása, de ez nem zavaró, sőt. Hiszen ott a hegyekben, azon a néhány emberen kívül nincsen más, csak a természet, amely nagy szerepet tölt be az ottaniak életében.

Az írás nagyon emlékeztetett Wass Albert Funtineli boszorkányára. Ugyanaz az egyszerűség, szépség, tisztaság, szomorúság, tragédia. De Tormay ezt korábban írta annál.

És ekkor, amint ott feküdt a földhöz tapadva, úgy érezte, hogy a szíve nem is az ő mellében ver, hanem alatta a kövek között; úgy érezte, hogy az ő vére hajtja a kis források lüktetését a mohában, az ő lélegzete rezgeti lassan, lassan az irtásban a havasi füvet…
Egy néma, nagy találkozás volt ez, egy rejtélyes összeolvadás.
És Jella ettől a naptól fogva biztosan tudta, hogy ő meg a hegyek egymáshoz tartoznak.

2009. október 7., szerda

Zalán Tibor - Szállás rossz ágyon

Zalán Tibor, szállás rossz ágyon című kötete 2005-ben jelent meg a Tiszatáj Alapítvány gondozásában. Egy kötet amit, ha egy szóval kéne jellemeznem, azt mondanám tartalmas. Tartalmas érzelmileg, képileg, szívileg, fájdalomilag és életileg. Olyan mintha a költő életének mozaikjait olvasnánk lap-lap és nap-nap után. Emberek akik fontosak, pillanatok amik megrendítőek és kérdések amik megválaszolatlanok.

A versek hangulatát nehéz lenne szavakba foglalni, és felesleges is, mert mindenkire másképp hat. Olvasás közben többször tört rám egyfajta vizuális képsor, már-már filmszerűen.

A szobában teljes a sötét. Az asztalon egy szál gyertya és néhány papírlap. Az egyetlen zaj a költő pennájának sercegése a lapon. Minden este az asztal mellett ül és ír. Kényszeresen örökíti meg életének pillanatait, hátha más is megérti miért vívódik és küzd nap nap után, mi az ami neki fájdalamat vagy örömet okoz. Mitől telepedik rá a kétkedés. A sorok amiket a papírba vés noir stílusban elevenednek meg a szemei előtt, és ha elég jól figyelünk mi is bepillanhatunk ebbe a nagyon személyes vallomásba.


„S míg bent összedől minden

fent száll a fénynek az

angyal vagy kísértet

és zokog mert nehéz a repülés

mely könnyűvé és sóssá

teszi a létet”

(Zalán Tibor / Vagy angyal)


2009. október 6., kedd

Martina Formanová: Illatos fehérneműk hajtogatója


Szégyen ide vagy oda, de bevallom, fogalmam nem volt ki is az a Martina Formanová.
Könyve 1984- ben kezdődik és 1998-ban ér véget Martina úgynevezett „beteljesedésével”.
Formanová könyve egy nem hagyományos napló, hiszen életképekből, egypercesekből összefűzött lendületes, szórakoztató mű. A történeteket nem szépíti, öniróniával írja le útkereséseit, kudarcait, örömeit.
Alig 18 éves, amikor összeismerkedik Karel Gott-tal és az érettségi után felköltözik Prágába. Hosszú ideig manökenként dolgozik, de volt táncosnő és „tátogó” énekesnő is. Ám a csillogó felszín mögött sokszor nagyon is sivár volt a valóság, a lepusztult öltözők, szállodák, bárok világa.
Karel Gottnak esze ágában sincsen feleségül venni Martinat és mikor ezt a nő belátta Amerikába ment, hogy új életet és életcélt találjon. Eleinte takarítónőként dolgozott, azután megismerkedik Milos Formannal és mint asszisztens kezd vele dolgozni.
Nagyon tetszett a könyv, érdekes volt, csak azok a cseh nevek zavartak egy kicsit. :)

Erich Segal: Love story


"Mit mondhat el az ember egy huszonöt éves lányról, aki meghalt?
Hogy szép volt, és okos mint a nap...."

Szerintem nem nagyon van olyan ember, főleg nő aki ne látta volna a filmet, ne lenne a fülében a szívszaggató dallam ami felcsendült a film végén.
Olvasva sokkal intenzívebb, pörgősebb, arcul csapósabb a történet. Oliver és Jenny a Harvardon ismerkednek meg,ott is a könyvtárban. A gazdag tehetős Barrett sarj és szegény katolikus Jenny. Pillanatok alatt kiderül, hogy tökéletesen passzolnak egymáshoz, bájos, humoros, nagy szerelem az övék. Míg Jenny apja, szó nélkül elfogadja Olivert, addig Oliver apja (Ős kőzet-ahogy Oliver hívja) csupán lázadásként tekinti Oliver Jenny iránti szerelmét, és a házasságról hallani sem akar, majd választás elé állítja Olivert aki Jennyt választja.

És pont akkor mikor megvolt a házasság, mikor már élhetik az édes hétköznapokat, mikor már többre vágynak, családra, gyerekre-akkor egy orvosi vizsgálaton kiderül, hogy Jenny haldoklik.
A könyv nem taglalja hosszú-hosszú fejezeteken át a szenvedést, az elmúlást. Jenny egyik nap még a zongorán játszik, a következő percben már Oliver karjaiban alszik el örökre.

"-Te Oliver, mondtam már, hogy szeretlek? - kérdezte
-Nem, Jen.
-Miért nem kérdezel?
-Őszintén szólva, nem mertelek.
-Kérdezz most!
-Szeretsz, Jenny?
Rám nézett, és egyáltalán nem éreztem kitérő válasznak, amikor azt kérdezte:
-Mit gondolsz?
-Igen. Azt hiszem. Talán.....
Megcsókoltam a nyakát.
-Oliver?
-Tessék?
-Én nem csak szeretlek....
Te jóságos ég mi lesz ebből?
-Én nagyon szeretlek, Oiver."


Jennifer Rardin - Harapnivaló

Neve: Jazmine Sparks
Életkora: 25 év
Származása: ember
Foglalkozása: a CIA második számú bérgyilkosa
Társa: Vayl, a CIA első számú bérgyilkosa, vámpír
Hatásköre: földi és természetfeletti erők
Fegyvere: Bánat

Jaz Sparks és társa a több mint háromszáz éves Vayl legújabb küldetése, hogy megmentse a világot a gonosztól, megakadályozza Tor-al-Degan kiszabadítását. Jaz fiatal kora ellenére igen tapasztalt nyomozó és bérgyilkos, szakmájában már most nevet szerzett. Ennek ellenére van mit tanulnia a megfontoltság és türelem terén. Határozottan beszédkényszeres, mindenhez van egy-két „jó” szava és hosszú monológokat folytat le a fejében. Amolyan igazi kemény és magabiztos csaj.

Rardin könyve egy sorozat része, de a többi kötet egyenlőre nem jelent meg magyar fordításban. Ha az Ulpius most jelentette volna meg a könyvet, bizonyára nagyobb sikert aratott volna, a Twilight és társai hullámain.

Nem mondom, hogy halálra izgultam magam a történeten és azt sem, hogy nem tudtam letenni, de szórakoztató volt. Jaz humora remek és beszólásaival igen gyakran megnevettetett. A vámpírság mint olyan, nincs túl boncolva a könyvben, mivel egy olyan korban játszódik ahol ez már cseppet sem lep meg senkit, ahol a vámpírok a rendőrséggel együtt dolgoznak.

A könyv felépítésén nagyon érződik, hogy ez egy sorozat. Mert megmentjük a világot, de maradnak még nyitott szálak a végén. Leginkább Jaz-t és a múltját, ami igen sötét, ismerhetjük meg.

Mindent összevetve jó kis kikapcsolódás volt, amin nem nagyon kellett törni a fejem.



2009. október 5., hétfő

Ben Rice:babó és Bigyó


Aranyos mese és szívbemarkoló, de nem adnám 12 év alatti gyermeknek.

A történet egy Ausztrál kisvárosban játszódik. Középpontja egy család, apuka, aki miatt ideköltöztek, mivel ő opálbányász és azt beszélik itt van a legtöbb opál a világon. Anyuka, aki egy boltban dolgozik, és nem nagyon hisz abban, hogy férje valaha is opálra lel. Ashmol a nagyfiú, ő meséli el a történetet és Kellyanne a család legfiatalabb tagja, akinek nagyon kedves képzeletbeli barátai vannak.

A bonyodalom akkor kezdődik, amikor az apuka magával viszi a képzeletbeli barátokat, Babót és Bigyót dolgozni és este ottfelejti őket a bányába! A kislány annyira aggódik értük és a szíve mélyén tudja, hogy valami baj is történt velük, hogy belebetegszik a történtekbe.
Ekkor Ashmol olyat tesz, amit eddig soha, hinni kezd a képzeletbeli barátokban és mindent megtesz annak érdekében, hogy előkerüljenek.
Nagyon rövidke történet, mély mondanivalóval.


Sokáig ismerős volt nekem az író vezetékneve (Rice), de csak pár nap múlva esett le, hogy nem a híres dalszövegíróról Tim Rice-ról van szó. Kerestem köztük kapcsolatot a gugliban, de abban maradtam talán ez a név olyan vezetéknév, mint nálunk a Kovács. :)


A könyv magyar borítója nagyon tetszett, amit Mészáros Péter alkotott. Helyesek rajta a képzeletbeli barátok. A külföldön megjelent borítón a nyalókáknak is van jelentőségük.


2009. október 4., vasárnap

Joanne Harris: Szederbor


Nekem az írónő Partvidékiek című könyve is tetszett, így belevetettem magam ebbe az írásba is!
A könyv olvasás közben olyan hangulatok, érzések keletkeztek bennem, amelyek egyértelműen az én személyiségemet ábrázolják, mégis mostanában rejtve vannak. Olyan gondolataim lettek a könyvvel kapcsolatban, amiket megosztanék veletek.
Rohanunk, rohanunk… olykor elszaladunk minden mellett, nem látjuk meg sokszor a szépet, az érdekeset, és ezért hajlamosak vagyunk másokat hibáztatni: a rendszert, az országot, az életünket stb.
Mindannyian tudjuk, hogy néha milyen kevés kell a boldogsághoz (egy jó beszélgetés ismerőssel-ismeretlennel, egy látvány, egy magányos nap, egy családi nap a felhőtlen nevetéssel, egy jó könyv, egy érzés, ……..). És vannak az álmok, amelyek (talán) mindannyiunkban benne vannak, az alternatív életek amelyeket szívesen élnénk a mostani helyett. Vannak, akik meg merik tenni az első lépést, akik mernek kockáztatni, merik a mostani jót feladni egy esetleges jobbért, akik mernek változtatni, lemondani, hogy csak maguknak, ne másnak kelljen megfelelniük.
Jay Macintosh megtette! Egy (majdnem) egykönyves író, aki nem találja a helyét, aki a kamaszkori pog-hilli nyaraira és Joe-ra emlékszik vissza szívesen, aki Joe mellett lett önmaga. Joe Cox: egy Öreg, aki még tudja, amit a mi nemzedékünkből csak kevesen: tud élni: termeszt, gazdálkodik, „boszorkánykodik”, okosodik!
Ez a Jay egy hirtelen ötlettől vezérelve elhagyja Angliát, hogy egy franciaországi, kis falusi csattóban gazdálkodjon. Itt felelevenednek Joe-val töltött emlékei, megtalálja valódi énjét, örömét leli az életben. Visszatér írói kedve, a helyiek befogadják őt, nagyon boldogan éli életét.
Harris fergetegeset alkotott. Megfigyelőként ott voltam a könyv lapjain, éreztem az illatokat, ízleltem a Különlegességeket, amelyeknek málnapiros, bodzavirágzöld, szederkék, csipkebogyósárga, szilvafekete színük volt, megtudtam mi is az a földialma, hogyan kell a darazsakat kifüstölni és ismét megtudtam milyen „növénykeverék” hozhat nekem szerencsét. Ott voltam Pog Hillen, előttem van Joe alakja, előttem van a falusi élet, a falusi temperamentum, ami egyre jobban hal ki, alakul át, amit egyre kevésbé követnek a visszaköltöző helyiek, vagy beköltöző városiak. „Vidéken élőként” olyan érzések lettek rajtam úrrá, hogy igényem van az itt lévő nénikhez és bácsikhoz járni, hogy megismerjem őket, életüket, a jellemző itteni ízeket, életet. Merjek változtatni, mert igényem van rá, de időm nincsen. Talán még nem késő!

(A regény felépítése: fejezetenként ugrál 1975-77 és 1999 között, így biztosan elolvasom majd még egyszer másként. Először a gyermekkori részt, majd a felnőttkori részt.)

11 a 10-ből :)

2009. október 3., szombat

Nicholas Sparks - Szerelmünk lapjai

„A fiatalok türelmetlenek, és folyton úgy érzik, meg kell törniük a csendet. Kár mert a csend nagyon tiszta dolog. Áldott. Közelebb hozza egymáshoz az embereket, mert csak azok tudnak egymás mellett csendben ülni, akik közt teljes az összhang.”

Noah Calhoun visszatér a második világháborúból és újra kezdi életét. Reggelente kenuval szeli a folyó vizét, napközben saját kezével hozza rendbe házát az utolsó deszkáig, esténként a karosszékében ülve lába mellett kutyájával Tennysont és Thomast olvas. Gondolatai egyfolytában Allie körül járnak, akit 14 évvel ezelőtt ismert meg és akitől azóta sem tud elszakadni.

Allie éppen az esküvője előtt áll, Lonnal a jó nevű, gazdag ügyvéddel. Allie teljesen lemondott a festészetről, pedig egykor nagyon fontos volt a számára. 14 év után egy hirtelen felbukkanó újságcikk miatt, úgy dönt utoljára még egyszer találkozik Noahval mielőtt férjhez megy.

Allie választásra kényszerül. Erősek-e annyira a 14 év után feléledő érzelmek, hogy feladjon mindent ami eddig biztonságosan működött az életében?

Sok minden jutott eszembe a történetről. Először is, hogy ilyen Noah félék nem rohangálnak az utcán. Kenuzik, jól főz, saját kezével építi a házát, háborús hős, verseket ír, Thomas-t olvas és nem utolsó sorban egész életében egy nőt szeret.

Allie féléből azonban, annál több van. Feladja művészi ambícióit, csak mert mások szerint ebből nem lehet megélni, eljegyzi magát egy gazdag jogásszal, bár nem tökéletes, de jó lesz alapon, csak mert ezt várja tőle mindenki és mert nagyon kényelmes.

Sparks -féle, tündérmese szerű romantika, ami persze csak egy tökéletes világban jöhet létre, ahol minden történet vége happy end, az elhagyott mindig megbocsát, és ahol a szerelem mindent legyőz, még az orvostudományt is, és egészen a sírig tart.

Ilyen világ nem létezik, de egy könyv lapjain nagyon is megállja a helyét. Szenvedélyes, érzelemmel teli regény, szívszorító befejezéssel, ami ha nem lett volna nem mondanám, hogy kategóriájában, Sparks könyvének a dobogón a helye.

(A történetből 2004-ban Nick Casavettes készített filmet.)




2009. október 2., péntek

Charlotte Brontë: Az angoltanár


Két különböző címmel, fordításban és borítóval is megtaláltam ezt a regényt.

Hogy melyiket olvastam el végül? Aki ismer, tudja, hogy szeretem a szép dolgokat és nem mindegy számomra az esztétikai igényesség. Ennek ismeretében és a mellékelt képek alapján könnyen kitalálhatjátok, melyiket választottam...

(Viszonylag ritkán írok egy könyv borítójáról, és általában nem is nagyon húzom fel magam egy-egy rosszabbul sikerült példányon, de ez kiverte a biztosítékot.)

A három írói tehetséggel megáldott Bronte lány közül a legidősebb, Charlotte regénye az 1800-as évek közepén, Brüsszelben játszódik. Az arisztokrata családból származó, de árva fiú, William Crimsworth, húszas évei elején, miután elhagyja az angliai iskolát, leszámol zsarnok bátyjával illetve nagybátyjaival, és Brüsszelbe megy, hogy szerencsét próbáljon. Itt egy fiú- és egy leánynevelő intézetben is kap állást, angol tanári minőségben. Az iskolaigazgatónő mesterkedései, egy új tanítvány érkezése az angol órákra, ármánykodás, szerelem, becsület, tisztesség a témái az írásnak.

Amiért tetszett, és különbözött az eddig olvasott, hasonló korban játszódó regényektől:

- Érdekesek a korabeli Brüsszelről szóló leírások. Charlotte járt Brüsszelben, így utazásai során szerzett élményeiből táplálkozott az íráskor. Rengeteg különböző nemzetiségű ember gyűlt már akkor is össze európai különböző tájairól a városban, jól átjön ez a sokszínűség a leírásokban.

- A történetet a főhős, William meséli el, így egy férfi szemszögéből kaphatunk bepillantást egy lányiskola falai közé és egy kicsit a férfilélek rejtelmeibe (persze ez csak illúzió, hiszen egy nő írását olvassuk valójában).

- A választékos jellemábrázolásokon túl vannak nagyon jó hasonlatok, képek az írásban, egyik kedvencem ízelítőül (az iskolaigazgatónő próbálja feltérképeni főhősünk lekét és gyenge pontját és ezáltal behálózni):

"Időnként kellemesnek is találtam a mesterkedéseit, s könnyedén kitértem előlük. Jóleső érzés töltött el, ha hirtelen megfordultam, és félig-meddig csúfondárosan a szeme közé mosolyogtam - amikor azt gondolta, közel jár már a győzelemhez - s aztán láthattam alig leplezett, szótlan csalódottságát. Mégis rendületlenül folyatta a kísérletezést, s be kell vallanom, hogy amikor tapogatózó, keresgélő ujja az ékszeres ládika legapróbb zugát is bejárta, végül megtapintotta a tikos rugót, egy pillanatra felpattant a fedél, s kezeit a bennt nyugvó ékszereken pihentette. De vajon, hogy elcsente és összetörte-e, vagy hogy a fedél hirtelen rácsapódott-e az ujjára - nos, ezt megtudhatja a kedves olvasó, ha továbbhalad."






Eredeti cím/kiadás: The Professor/1857
Kiadó: Lazi Kadó, Szeged
Fordította: Barcza Gerda
A borító (a szebbik) Jean Beraud L'Attente' című festményét ábrázolja