Waris Dirie: A sivatag virága

Szomália. Kelet afrikai ország, szomszédai Etiópia, Kenya és Dzsibuti. Beszélt nyelv a szomáliai. Vallása mohamedán, melynek egyik a nőkre ható fő előírása: a női nemi szerv körülmetélése.

Waris Dirie. A 90’-es évek egyik legfizetettebb topmodellje, neve sivatagi virágot jelent. Szomáliában született 1965-ben, Londonban fedezték fel 1983-ban. 5 éves korában elvégezték rajta a körülmetélést.

Évekkel ezelőtt olvastam a Nők Lapjának egyik számában, az aktuális könyvéből kiragadott részleteket. Annyira megrázó volt, annyira felkavaró, hogy eldöntöttem ezt a könyvet elolvasom. Aztán valahogy elsiklott a dolog és sajnos már nevéről és a könyv címéről is megfeledkeztem.
Aztán pár hete eszembejutott ez a könyv. Hosszas keresgélés után akadtam rá az interneten, és szinte azonnal ki is kölcsönöztem a könyvtárból.

Waris Dirie elmeséli életét egészen addig, amíg azt az ominózus interjút nem adta, melyben őszintén vall „felnőtté avatásáról”. Kamaszként szökött el nomád családjától, miután megtudta, hogy apja igen jutányos áron egy öreg emberhez kívánja feleségül adni. A városban élő családtagoknál lel menedékre, hol egyiknél, hol másiknál. Aztán páratlan lehetőséget kap: egy másik rokonnál, Londonban dolgozhat hosszú ideig. Itt egy fotós felfedezi és a többi már történelem.

Ha a könyvrészletek megráztak, maga az egész sokkolt. Amikor véres és kegyetlen pontossággal írja le a körülmetélése történetét, akkor a kezemben reszketni kezdett a könyv, és egyszerűen le kellett állnom az olvasással. Magáról a körülmetélésről hallottam már, de ennyire pontos részletezéssel nem próbálkozott előtte senki. Nem árulom el teljes részletességében a folyamatot, de legyen elég annyi, hogy ez még annál is barbárabb és kegyetlenebb, mint amennyit eddig hallottunk róla. És nem csupán vágnak, hanem varrnak is. Tulajdonképpen az egész nemi szervet összevarrják, hogy a férjnek minél jobb legyen…

Az egyetlen válasz arra, hogy miért csinálják ezt tulajdon lányaikkal a következő: mert csak így tudják férjhez adni őket. Próbálkoznak még vallási okokra is hivatkozni, de a mohamedán vallás ezt sehol nem írja elő, ez tulajdonképpen egy hagyomány.

A szomáliai közösség erről nem beszél idegenekkel, Dirie az első, aki vállalta a reflektorfényt, és szót mert emelni ez ellen. Harca kemény és küzdelmes, de nem adja fel a reményt, hogy eljön az a nap amikor már nem kell a mohamedán kislányoknak ezt a „szertartás” átélni, nem fognak több ezren évente belehalni a fertőzésekbe és a vérveszteségbe. És megadatik nekik majd a nemiség szabadsága is, hogy a házaséletet ők is legalább úgy élvezhessék mint férjeik.

Az alapítvány honlapja: http://www.waris-dirie-foundation.com/web/e_index.htm

Életéről 4 könyvet jelentetett meg eddig, ez az első.

Ui: azért az eredeti borítót tettem be, mert a magyar verzióról csak nagyon kicsi képet találtam.

Frissítés: a bejegyzésem óta filmet is forgattak a könyv alapján, a hazai mozik május 20-án kezdik vetíteni.

Eredeti cím: Desert Flower
Borostyán, 2008.05.28.

Margaret Atwood: Pénelopeia

Újra Margareth Atwood egy könyve került a kezembe, és hasonlóan A szolgálólány meséjéhez, ez is női sorsokról mesél. De ennyiben ki is merül a hasonlóság.

Pénelopét mindannyian ismerjük: Odüsszeusz hűséges és okos felesége, aki nappal szőtt és éjjel fejtett, csakhogy az őrajta élősködő kérőket kijátssza.
De vajon hogyan talált egymásra a két főszereplő, hogyan töltötték mindennapjaikat, mielőtt Odüsszeusznak el kellett mennie Trójába? És egyáltalán mi történt pontosan miután Odüsszeusz hazatért és miért kellett meghalnia a 12 szolgálólánynak?

Margareth Atwood nyomozásait és fantáziáját felhasználva írta meg ezt a könyvet, hogy lehetséges válaszokat adjon. Mindösszesen 180 oldal, de élvezetes stílusával és történet fejtésével érdekesen izgalmas egészet alkot. Nem kell ennél több, nem hiányzik semmi.

Az én egyik kedvenc könyvem az Odüsszeia. Ez a könyv hozta meg nekem az elveszett olvasási kedvemet, amikor még 14 éves voltam. Elveszett volt, mert alsótagozatos általános iskolás koromban nagyon szívesen és sokat olvastam. De aztán jött a rengeteg pesszimista könyv, melyet kötelező olvasmányként kellett elolvasnunk és azzal vége: elment a kedvem. De az Odüsszeiai annyira izgalmas volt, hogy letenni sem bírtam, és Odüsszeuszt nagyon megszerettem.

Így hát azért nem 10 pontos számomra ez a könyv, mert Odüszeusznak itt több a hibája és erkölcsi gyengesége, mint amennyit el tudnék viselni kedvenc hősömtől.

Amit azonban roppantul élveztem a könyvben az másnak esetleg taszító lehet: igen kevert a stílus. Egyszer „ókori” kórus énekeket olvashatunk, aztán XXI. Századi bírósági tárgyaláson járunk ahol több ezer éve halott emberek vádaskodnak ill. védekeznek, színjátékokat, verseket és elbeszélést találunk e rövidke könyv lapjain.

Számomra igazi csemege volt, amely megerősítette bennem a tényt, hogy ennek a kanadai írónőnek elolvasom még több könyvét!

Eredeti cím: The Penelopiad
Borostyán, 2008. május 27.

Jean Webster: Nyakigláb Apó

Első élményem Jean Websterrel épp a Nyakigláb apó folytatása volt, a Kedves Ellenségem! című könyv. Amiből nyilván nem árulok el semmilyen információt!
Akkor el voltam varázsolva a rajzzal illusztrált vicces kis történetektől, hát még attól, hogy bepillantást nyerhettem a múlt századi amerikai gyermekvédelembe, hát még attól a felfedezéstől, hogy az a gyermekvédelem milyen kísértetiesen hasonlít a mai magyarra. :o( Ennyit a múltról.

Ez a könyv Jerusha Abott-ról szól, akinek nem elég hogy nevelőotthonban nevelkedett fel, és az igazgatónő ilyen lehetetlen nevet adományozott neki, -a telefonkönyv és egy sírkőfelirat felhasználásával-, de még a 'csúf csütörtököket' is el kell viselnie. Ezeken a csütörtökökön egy tucat leereszkedő, vállveregető pártfogó jelenik meg rendszerint az otthonban; elviselésükhöz nagy lelkierőre van szüksége az ember lányának. Ám egy ilyen csütörtökön bukkan fel Jerusha (továbbiakban Judy) titkos pártfogója is, aki felfedezvén a lány író-tehetségét felajánlja, hogy állja Judy tanulmányainak költségeit egy leány-kollégiumban. A titkos pártfogóról annyit lehet csupán tudni, hogy gazdag, hosszú lábai vannak, és egyetlen követelése, hogy Judy havi rendszerességgel számoljon be levélben az őt ért élményekről, ill. tanulmányi előmeneteléről. Judy meg is teszi, ami tőle telik, sőt... Ezeket a leveleket tartalmazza a könyv. A levelekből megtudjuk, hogy milyen is egy elzárt, nevelőotthoni világ után lehetőleg észrevétlenül (!) beilleszkedni a fiatal hölgyek társaságába, hogyan lehet barátnőket szerezni, és a szerelem sem maradhat ki az új élmények közül... Judyt persze folyamatosan foglalkoztatja Nyakigláb Apó valódi kiléte is: milyen a haja (teljesen kopasz, nem kopasz, vagy ősz), mit csinál és főképp miért nem hajlandó soha válaszolni a levelekre személyesen?! Ahogy az várható, a végén minden kiderül! :o)
10-ből 10 pont, nagy szerelem!

Stippistop

Ljudmila Ulickaja: Szonyecska

Nagy várakozásokkal vettem kezembe ezt a könyvet, ugyanis az írónő előzőleg olvasott műve, az Életművésznők nagyon tetszett és állítólag az még nem is akkora durranás tőle....

Nos, a Szonyecska szerintem sokkal gyengébb volt... Bár állítólag ezzel a kisregénnyel robbant be az irodalmi köztudatba, és valóban az orosz klasszikusok stílusát követi a stílusa, én mégsem tudom hová tenni...
Lehet, hogy rosszkor olvastam. Lehet, hogy nem egy olyan (számomra) kiemelkedő alkotás után kellett volna olvasni, mint A nyugalom és akkor én is többre értékelném.

Egy orosz (szovjet) lány, Szonya életét meséli el nekünk Ulickaja. A csúnyácska Szonya kora gyerekkorától kezdve falja a könyveket, gyakorlatilag egy álomvilágban él egészen addig, amíg elég szokatlan stílusban, de megkérik a kezét. Szonyának házassága kezdete a való életbe való belépést is jelenti, innentől kezdve kezd élni, életet ad egy kislánynak is. A nehéz, háborút követő évek ellenére olyannyira elégedett sorsával, hogy folyton azt hajtogajta magában, hogy hogyan lehet ilyen szerencsés, ő meg sem érdemli ezt a boldogságot, férjét és gyermekét. Mivel vele gyakorlatilag semmi említésre méltó nem törénik az elkövetkezendő években, ezért a regény második felében a férje és lánya sorsának ábrázolása kerül előtérbe. Rendben is van ez így, hisz ők Szonya életének legfőbb történései, főszereplői. Az elfogadás, belenyugvás, csendes elégedettség, a sodródás mintaképe ő. Akkor is ilyen a reakciója, amikor férje a lányuk barátnőjével megcsalja őt, akkor is csak azt nézi, hogy a fiatal lány megszépítette férje öreg napjait. A könyv végén, élete alkonyán pedig Szonya ismét visszatér az irodalomhoz, az álomvilágba...

Igazából egy átlagos női sorsot ábrázol teljesen lineárisan Ulickaja, egy olyan nőét, akinek egyetlen különlegessége a mérhetetlen elfogadó- és belenyugvóképessége. Bár kellemes stílusban van megírva, semmi csavar, semmi extra ábrázolás nincs a történetben. Ez most nekem hiányzott.

Nálam 6/10. (Jóindulattal...)

A Médea és gyermekeit illetve az Odaadó hívetek, Surik-ot tervezem olvasni az írónőtől, remélem azok jobbak lesznek.

Szeee

Elizabeth Wurtzel: Prozac ország

„Ha volt valami különleges célom ezzel a könyvvel, az az, hogy kimondja, a klinikai depresszió súlyos probléma, amely tönkretesz életeket, amely véget vet életeknek, és kis híján véget vetett az én életemnek is;….

...És azt akartam, hogy ez a könyv merjen elfogult lenni, és habozás nélkül, őszintén mondja el, milyen érzés az, ha az embernek klinikai depressziója van: olyan könyvet szerettem volna írni, amelyikből kiérezni, hogy milyen érzés az, ha így érzi magát az ember, ha depressziósnak érzi magát. Pontosan olyannak akartam ábrázolni magamat ebben a válsághelyzetben, amilyen voltam: nehezen kezelhető, követelődző, lehetetlen, kielégíthetetlen, egocentrikus, befelé forduló és elsősorban végtelenül elnéző önmagammal.”

A Prozac erős antidepresszáns. A második leggyakrabban felírt gyógyszer volt az Egyesült Államokban a ’90-es évek derekán. Csodagyógyszer vált belőle, akárcsak nem is olyan régen a Viagra. Bekapkodták, ha kellett, ha nem. Minden probléma megoldását látták benne. „Divatos” lett a hangulatingadozásokat, a levertséget a depresszióval beazonosítani, míg azok az emberek, akik komolyan szenvednek ettől a betegségtől, beolvadnak a mindennapokba. A reflektorfény kétirányú fegyver, mert felfigyelnek ugyan a betegségre és a komolyságára, de mindenki ezzel azonosítja be magát is, és egyből rávágja hogy neki is gyógyszer kell.

Elizabeth Wurtzel maga is a klinikai depresszió áldozata. 11 éves korától kezdve 10 éven át hiába várt a megváltó segítségre, nem kapta meg azt. Aztán végül elérkezett a legvégső határhoz, ahonnan a szerencsésebbek visszatérhetnek, a kevésbé szerencsések pedig átlendülnek mindörökre. Neki szerencséje volt, visszabukfencezett, de a „csodagyógyszert” állandóan szednie kell.

Milyen is depressziósnak lenni? Hogyan látja ilyenkor az ember a világot és annak minden velejáróját? Részletesen, szókimondóan írja le mindazt amit csinált, mondott, érzett és hogyan reagált erre a környezete. Nem titkol el semmit.

Miért is olvastam el a könyvet? Nem vagyok mazochista, és sem én, sem egyetlen szerettem nem szenved szerencsére depresszióban, de úgy általában érdekel a dolgok miértje. Manapság egyre többet hallhatjuk ismerősöktől, hogy a családjában, vagy saját ismeretségi körében klinikai depressziós van, és milyen rémisztő is az. Mert mi vezeti el az embert odáig, hogy már nem bírja tovább, és behajtja fejét a gázsütőbe, beszed egy marék altatót, felvágja az ereit, leugrik valahonnan vagy főbelövi magát? Wurtzel erre próbál rámutatni és megértetni a betegség okozta gondolkodást, bár ez utóbbi még neki is nehéz, hisz a depresszió időnként roppant logikusnak tűnik, ám legtöbbször teljesen kiszámíthatatlan.

A leírás elején divatnak említem a depressziót. Nem véletlenül. A könyv végén epilógusként az írónő rámutat arra a tényre, hogy a betegség előtérbe állítása komoly hatással volt a zenei, az irodalmi, a filmes és még a ruhadivat világára is. De arra a nem elhanyagolható tényre is rávilágít, hogy manapság egyre fiatalabb tizenévesek szednek rendszeresen gyógyszert, járnak pszichológushoz és küzdenek a betegséggel nap, mint nap, és nem divatból teszik mindezt.

És hogy miért is van egyre több depressziós ember? Erre nem tud választ adni, ahogy az orvosok sem, és azt sem tudják megindokolni, hogy miként lehetne megelőzni a kialakulást. Hangsúly kerül azonban arra, hogy az időben érkező segítség meggátolhatja a tragikus végkifejletet, és mindig van remény.

Ez a könyv nem nyújt megváltást a betegeknek és nem ad kezelési útmutatást a hozzájuk közelállóknak sem, de képes arra, hogy részvéttel vegyes toleranciát adhassunk azoknak akik, szó szerint szenvednek e szörnyű lelki betegségtől.

Azonos címmel film is készült 2001-ben. Az írónőt Christina Ricci játszotta.

Eredeti cím: Prozac Nation
Borostyán, 2008. május 23.

Bartis Attila: A nyugalom

Nagyon komoly mű ez. Mind irodalmilag, mind a témáját tekintve. Kényes, már-már tabunak számító témát feszeget ugyanis. A függőség miatt gyűlöletig fajuló, elkorcsosult szülő-gyermek kapcsolatról ír.

Olvastam már ezt-azt életemben, de ilyen mesterien megszerkesztett, ugyanakkor csípőből jövőnek tűnő természetességel elbeszélt történettel nemigen találkoztam még. És ha valakinek ez még nem lenne elég, a cselekmény ideje és helyszíne is dob egyet rajta, hiszen abban a korszakban játszódik Magyarországon, amelyet a a mai felnőttek már mind kőkeményen megéltek, a rendszerváltás körüli évek meglehetősen kaotikus időszakában.

A történet elbeszélője Weér Andor, egy hajdanvolt neves színésznő, Weér Rebeka fia. (Utólag jöttem rá, hogy milyen beszédes nevet adott Bartis a családnak, ugyanis a történetben minden konfliktus gyökere a család, azaz a vér és a végén vérre is megy a dolog...) Weér Rebeka lánya - Andor ikertestvére - Judit 19 évesen, valamikor a hetvenes években disszidál - egyrészt a már akkor is fojtogató családi környezetből menekül, másrészt hegedűművészként nyugaton sokkal nagyobb elismerésre számít, mint amit itthon remélhet. Az itthoni rendszer a disszidáló családját persze keményen bünteti, így az ünnepelt színésznő anya nem kap több főszerepet a színházban, ami olyan csapás számára, hogy idézőjelben beleőrül. Lányát halottnak nyilváníttatja, temetést is szervez számára, majd bezárkózik a lakásba, ahonnan többé nem mozdul ki (15 éven keresztül). Innentől kezdve egyetlen társasága a fia, akire rátelepszik és akire nyomorult élete minden haragját zúdítja, s zsarnokként uralkodik felette.

Nem csoda, hogy Weér Andor majdnem beleőrül kilátástalan helyzetébe. Életének minden mozzanatát egyetlen dolog: az anyja befolyásolja... Otthonba adni nem akarja, hiszen az anyja, így olyan helyzetnek teszi ki magát hosszú éveken keresztül, ami teljesen felőrli, még a szerelem sem tud segíteni rajta, mert a szerelmet is elüldözi a lehetetlen függőség... Egyetlen módon tud "könnyíteni magán", hogy kiírja magából a dolgokat, könyvet ír, melynek kiadása további nyűgök forrása.

Röviden kb. ennyi a történet. Nagyon felzaklatóan, ugyanakkor zseniálisan megírva. Ugyanis a főhős csapongó gondolataiból, a közelebbi és a távolabbi múltba visszamenő emlékképeiből kerekedik ki a sztori. Igazából azt sem tudjuk, hogy mikor van a jelen a történetben. És sokszor úgy mesél, mintha nekünk tudnunk kéne, hogy miről beszél, holott nem tudjuk, ezért zavarosnak tűnik az egész. De később a hiányzó részeket elmondja. Úgyhogy ezek a zavaros részek nagyon is tudatosak - szerintem zseniális.
Mindezt olyan nyelvezettel, olyan spontánul írja le, hogy nem hagy kétséget afelől, hogy ezek egy valódi ember valódi gondolatai, álmai, valódi történetek, melyek akár a mieink is lehetnének....

Mindezt fokozandó, még valóságossabbá téve a fentieket, bejátszik egy kis agresszió, perverzió, enyhe kis vérfertőzés, hazugságok tömkelege...

Sok mindent tudnék még írni a könyvről - például hogy a főhősén kívül még jópár tipikusan magyar sorsot ismerhetünk meg a műben - olyan emberekét, akikkel Weér Andor a hétköznapjai során véletlenül vagy nem véletlenül találkozik, s mely sorsokba betekintve kapunk egy kis korrajzot is a történettel. Hogy a címével ellentétben minden van benne, kivéve Nyugalom, ami csak egy áhított valami, s a történetben csak látszólag jön el...
.....és hogy nagyon összetett mű ez, amiről képtelen vagyok rövid és értelmes beszámolót írni. El kell olvasni.

Nálam 10/10, sőt top 10...;-)

Meg kell néznem belőle Alföldi filmjét is.

Szeee

Jostein Gaarder: A narancsos lány

Jostein újabb remekműve!
Kevés tapasztalatom azt mutatja,hogy Jostein olyan műveket alkot amiket tényleg nem lehet letenni-hasonlóan a Tükör által homályosan-hoz ezt a könyvet is addig nem tettem le amig az utolsó betűt is be nem faltam.
A hangvétele hasonló a fent emlitett másik művéhez,ebben a történetben is az élet szépsége,a gyász ,és a halál a fő alkotó elemek.
Georg 15éves,édesanyjával és nevelőapjával élnek-születésnapján aztán a nagymama Georg régi babakocsijában egy köteg levelet talál-és Georg számára megkezdődik az időutazás.
A fiú három éves volt mikor édesapját elragadta a halálos kór-apja pedig azt szerette vona,ha Georg tudjon róla mi minden fért bele ebbe a három évbe,és elmeséli neki saját életét is onnantól kezdve,hogy megpillantja a titokzatos narancsos lányt:)
Georg nem csak olvas,és emlékezik feladatokat kap,illetve nehéz kérdéseket amikre feltétlenül válaszolnia kell!!
Megismerhetjük egy 15éves kamasz lelkét,és a szeretet erejét.

Jostein tud valamit amit más iró nem nagyon,úgy tudja ábrázolni az érzelmeket,hogy nem válik csöpögőssé és teljesen ráhangolodunk a szereplők lelkiállapotára.

10-ből csillagos 10.

Üdv.csenga

José Saramago: Megvilágosodás

A már bejegyzett Vakság folytatása.

Kételkedve de annál nagyobb kíváncsisággal vettem kezembe ezt a könyvet, talán két-három könyvvel azután, hogy a Vakságot befejeztem.

Stílusa ugyanaz, vesszők, pontok, más semmi, az első kétszáz oldal nehezebben emészthető, pláne, hogy ezt a kiadást súlyosabb és kevésbé súlyosabb de annál zavaróbb helyesírási, stilisztikai hibák is tarkítják... Sokkal politikaibb a Vakságnál, el is gondolkoztam párszor, hogy ez most akkor hogy van, mármint hogy hogy adták ki Portugáliában a könyvet (ennek hátterét nem ismerem...).

Aztán miután harmadszorra sikerült helyes leírni az egyelőre szót, és utalás is egyre több lett a négy évvel korábban történtekre, kezdett számomra izgalmassá válni a könyv, mely története röviden és olvasás élményét nem elvéve a következő:

A helyszín ugyanaz, mint a Vakságé, csak épp négy évvel az események után, s bár már egy hallgatólagos megállapodás következtében senki nem beszél nyíltan arról, mi történt "akkor", most mégis, hiszen a soron következő választásokkor a főváros lakosságának 83%-a szavaz üres szavazólappal. A kormány hosszas tanácskozása és egy rosszindulatú feljelentő levél után a belbiztonsági miniszter megpróbálja annak az asszonynak a nyakába varrni ennek a felforgató eseménynek a felelősségét, akit annak idején elkerült a fehér kór...

Jodi Picoult:Tizenkilenc perc

Még emésztettem volna ezt a történetet,de Szeee biztatására már most leirom amig friss a hatás.
Nem hittem volna,hogy az iskolai erőszak témájában érdekes,és elgondolkodtató könyvet lehet irni-azt gondoltam a sablonos véleményeken kivül meg a fekete-fehér dolgok bemutatásánál túl,nem lehet olyat összehozni,hogy az ember ne rögtön zsigerekből reagáljon a történtekre,hanem mögé is nézzen.Nos Jodi Picoultnak ez sikerült..nagyon is.
Tizenkilenc perc sok mindenre elég,tizenkilenc perc alatt megváltoztathatod a világot Peternek ez sikerült-a csendes magába forduló fiú soha nem ártott senkinek,és azt szerette volna ha neki sem ártanak,de a középiskola nem olyan hely ahol elfogadnak olyannak amilyen vagy!Ha nem találod meg a helyed,ha nem veszel fel egy szerepet magadra akkor a többség majd eldönti mi legyen a szereped-eldöntötték ,hogy Peter legyen az áldozat akivel bárki bármit büntetlenül megtehet.Az iskolai erőszak úgymond kevés ahhoz,hogy az ember elveszitse önmagát és a valóságot,kell még hozzá egy család-aki nem úgy szereti Petert ahogy Ő szeretné,és egy barát Josie-aki inkább vállalja ,hogy másnak lássák mint ,hogy úgy bánjanak vele mint Peterrel-talán a fiúban akkor pattan el valami mikor Josiet is elvesziti...
Tizenkilenc percig Peter úgy érzi Ő irányitja végre az életét-válogatás nélkül lövi le az iskolatársait,bárkit aki azon a reggelen meglát-Josiet azonban nem öli meg ellentétben Josie barátjával aki kivételesen két golyót is kap....
A gyermeki gonoszságnál nincs kegyetlenebb,és az emberi butaságnál sincs határtalanabb.Josie ugyan ezt felismeri,csak túl későn.

Személy szerint egyszerűen nem tudtam elitélni ezt a fiút!!Ha valaki hall ilyet (manapság sajnos előfordul)rögtön őrültnek,szörnyetegnek kiáltják ki-pedig ugye senki sem születik őrültnek és szörnyetegnek,a környezet hozza ki ezt a gyengébbekből pont az a környezet aki aztán elitéli!!!
Peter azt hitte megváltoztatta a világot,pedig dehogy.

Üdv.csenga

James Patterson: Sam levelei Jennifernek

A címben szereplő név nem egy szerelmespárt takar, ahogy azt elsőre gondolnánk. Sőt, Sam nem is férfi. Jennifer nagymamája, aki most kómában fekszik. Így hát Jennifer otthagyja újságírói munkáját és a nagyvárost, hogy visszatérjen gyerekkora nyarainak színhelyére, a Geneva-tóhoz. Sam egyedül él ott, mióta férje, akivel 50 évig voltak házasok, meghalt.

Jennifer is válságban van: még mindig gyászolja férjét; magányát csak két macskájával osztja meg. Beköltözik hát a nagyszülei tóparti házába. És ott neki címzett, de el nem küldött leveleket talál az imádott nagymamájától. Kíváncsian kezdi olvasni és kibontakozik előtte a nagyszülei tökéletesnek látszó, de valójában nem is olyan tökéletes élete. Miközben Sam még mindig kómában van, Jennifer összetalálkozik régi, gyerekkori játszótársával, Brendannal, aki ott tölti szabadságát. Brendan apránként leveszi a lábáról Jennifert, egymásba szeretnek. Ekkor vallja be a férfi, hogy gyógyíthatatlan beteg… Ennyit a tartalomról, lehet ez is túl sok.

Elsőre azt gondoltam, hogy nagyon vékonyka ez a könyv, nem túl sok-e ennyi minden bele? De kiderült, hogy ez egy kerek történet. Van eleje, közepe és vége. Megható, de nem csöpögős történet a szeretetről, a szerelemről, egyáltalán az emberi kapcsolatokról, jó stílusban megírva. Olvastatja magát a könyv. Nem mondom, hogy felejthetetlen, vagy, hogy alapmű, mert nem az. De szórakoztató, elgondolkoztató és már az elején kiderül, hogy körülbelül mit várhatunk tőle. Ezt viszont hozza, és ennél nem is akar többnek látszani. Talán a bájos jelzőt használnám a könyvre, ha nem félnék attól, hogy így sok mindenkit elriasztok attól, hogy elolvassa.

Nekem tetszett, és biztos, hogy az író másik hasonló könyvét, a Suzanne naplója Nicholasnak címűt is el fogom olvasni.

Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio

Kicsit el kellett gondolkodnom ezen a könyvön, miután kiolvastam. Ugyanis kicsit távol áll az ízlésemtől ez a szatírikus hangvétel, amit a mű képvisel. Filmen jobban szeretem az ilyesmit. Ugyanakkor, ha jobban belegondolok, egy nagyon jól eltalált alkotással állunk szemben.

Elsőként azt kellett tisztáznom magamban, hogy mit is jelent a 'capriccio' szó pontosan, ugyanis kulcsfontossága van a címnek. Egy on-line idegen szavak gyűjteményben ezt találtam: capriccio - szeszélyes, csapongó, kötetlen formában írt zenemű.
Ami tökéletesen illik a kisregényhez.

Hrabal önéletrajzi ihletésű műve ez, ugyanis főszereplőiben édesanyját, nevelőapját és nagybátyját láthatjuk viszont, mégpedig édesanyja, Maryska szemszögéből elbeszélve a történteket. Mindig csodáltam az olyan férfi írókat, akik női szemszögből, tökéletesen hitelesen mondanak el egy történetet, mint például Németh László az 'Iszony'-ban. Azt kell mondanom, hogy Hrabalnak is nagyon jól sikerült ezt kiviteleznie.

Maryska, a helyi sörgyár gondnokának felesége a cseh kisváros különlegessége. Nem csak feltűnő, gyönyörű hosszú szőke haja miatt, hanem hóbortos, lázadó, az élet minden apró mozzanatában szépséget találó természete miatt is. Életének egy rövid szakaszában mesél nekünk emlékeiről, gondolatairól, a hétköznapok történéseiről - olyan eseményekről, melyeket kivülállóként személve viccesnek, szatírikusnak, betegnek, esetleg borzalmasnak látunk. Ő azonban olyan természetességgel beszéli el ezeket, hogy azt gondolhatnánk magunkban, hogy nem teljesen százas....;-) Nagggyon el van találva....

Mint írtam, tényleg olyan a regény, mint egy capriccio: csapongó gondolatok, gyerekkori emlékek, a nagybácsi, Pepin ordítva elbeszélt sztorijai váltják egymást a sörgyár környékén és a városkában zajló eseményekkel. Nincs eleje, se vége, egy apró szösszenetet kapunk egy kisváros, egy bolondos asszony életéből.

Azzal együtt, hogy a műfaj nem áll igazán közel hozzám 10-ből 8,5-re értékelem.

Szeee

(Jirí Menzel kultuszfilmet rendezett a történetből. Gondolom rajtam kívül már mindenki látta...;-) Mindenképpen megnézem.)

Marisa de los Santos: És besétált a szerelem

Ez a könyv sokszor a kezembe akadt a könyvesboltokban-de a cimböl itéltem és még a tartalmát sem olvastam el.Aztán a könyvtárban mikor ismét a kezembe akadt,gondoltam ez valamiféle jel,hogy el kell olvasnom.
A könyv olvasása során szinte folyamatosan vivódtam,hogy jó könyv-e vagy sem.A történet átlagosan indul-Cornélia 31éves és még mindig az igazit várja,állandóan nagy filmek és népszerű könyvekből előrángatott részletekhez hasonlitja az életét,és persze csakis ilyen szerelemmel elégedne meg.
És mikor tényleg besétál a szerelem és tökéletesnek látszik Cornélia nem is sejti milyen változások előtt áll az élete.
Azért is különleges a könyv,mert a szereplő folyamatosan kérdezi az olvasót,és idegesitő:) módon megmagyarázza miért is érzi,azt amit-talán ez az oka,hogy méltónak találtam ide a blogba:)
Sok szálon fut a történet-előkerül a helyünk a családunkban,egy kislány akinek Cornélia jelenti átmenetileg a biztonságot,a gyermekkori barát aki az igazi lehetne,ha nem a nővérünk férje lenne,a barátság amire mindenkinek szüksége van,ami a szerelemmel ellentétben nem vak-hanem becsukja a szemét:)
Ebből kerekedik ki aztán egy érzelemes,néhol érzelgős történet.
Volt,hogy egy-egy oldalnak többször nekifutottam mire kihámoztam mit is akar az iró elmondani-egy tipikusan rágodós ,lassú történet amire érdemes időt szánni,hogy igazán élvezni tudjuk.

Üdv.Csenga

Alessandro Baricco: Tengeróceán

Úgy alakult, hogy egymás után két Baricco könyvet olvastam el, pedig elvileg tudatosan kerülöm az ilyen helyzeteket :-) A Selyem után kivettem a könyvtárból a Tengeróceánt, beleolvastam és egyszerűen nem tudtam letenni...

Pedig teljesen más, mint a Selyem. Egyedül talán a meseszerű elbeszélés az, ami hasonlít a két műben.

Ha valaki nem szereti a valószerűtlen, szürreális dolgokat, illetve a nehéz, többszöri elolvasást igénylő lírai mondatokat, az bele se kezdjen ebbe a könyvbe, mert nem fogja szeretni. Nekem viszont pont ezek a gyengéim, úgyhogy imádtam.

Az egész könyv lényegét jól leírja ez a pár mondat:
" Itt van valami....beteges. Nem veszed észre? Annak a festőnek a fehér képei, Bartleboom professzor véget nem érő méricskélései... aztán az a nő, milyen szép, mégis magányos és boldogtalan, nem tudom... hogy arról az emberről ne is beszéljek, aki csak várakozik... Isten tudja, mire vagy kire vár... ez az egész valahogy túl van a dolgok világán. Itt semmi sem valóságos, érted?"

A történet egyszerű. Egy tengerparti kis fogadóban 6-7 ember vesz ki szobát. Szinte mindannyian különleges emberek (egy festő, aki tengervízzel festi le a tengert; egy tudós, aki a tenger határait keresi; egy fiatal lány, aki túlérzékenységéből próbál kigyógyulni; a lány kísérője, egy pap, aki könyörgéseket ír Istenhez; egy asszony, akit férje dugott a világvégi fogadóba, hogy kigyógyuljon szeretője iránti szerelméből; és egy hajótörés hallgatag túlélője). Mindannyiuk életére, mint ez később kiderül, nagy hatással van a tenger. Imádtam, mert az egyes szereplők bemutatását, történetük elbeszélését más-más stílusban írja le Baricco. Van, hogy a hagyományos elbeszélő stílust használja, de van, hogy kizárólag párbeszédet használ, ahol nekünk kell rájönnünk, hogy egy-egy mondat melyik szereplő szájából hangzott el. A hajótörés történetét pedig olyan felfokozott érzelmi állapotban meséli el egy-két szereplő szemszögéből, hogy magunk is elhisszük, hogy ez tényleg megtörtént.
Nálam a csúcs az a rész, ahol a festő, Plasson festményeit sorolja fel....Egészen egyedi.

A történet folyamán a szereplők sorsa valamilyen úton-módon összefonódik és kiderül, hogy nem véletlenül találkoztak, mindegyikőjük életét jelentősen megváltoztatja a tenger...

Nagyon tetszettek a történet festményszerű és szürreális képei - hogy a fogadót egy 10 éves kislány vezeti; hogy Plasson viharkabátban, derékig áll a tengerben és a tengervízzel festi meg magát a tengert és képei gyakorlatilag láthatatlanok; amikor a férjes asszony, Ann Deveriá bemutaja Bartleboom professzornak, hogy milyen érzés lesz, amikor megtalálja az igazit; amikor mindenki lámpával a kezében rohangál a sötétben a parton stb, stb, stb....

A fentieken kívül pedig még rengeteg olyan apró részlete van a történetnek - nem beszélve jónéhány gyönyörű mondat mély értelméről - amiért érdemes elolvasni a könyvet.

Az utolsó fejezet, a "slusszpoén" logikailag tulajdonképpen teljesen illett a történethez, én mégis az előzmények alapján egy picit frappánsabb befejezésre számítottam. Ezért a 10-ből csak 9,5-re értékelem...

Szeee