Alessandro Baricco: Történet

Történet

Ha ezt a szót halljuk, fantáziánktól függően kevés vagy temérdek különböző történetet tudunk felsorakoztatni. Nos, valószínűleg nem úgy, mint az írók, de ötleteink lehetnek.

Alessandro Baricco Történet-e ismét egy más eseménysorozatot ír le, mint amit megszokhattam tőle. A Selyem simogatása, a Tengeróceán hullámzása  aNovecento zeneisége vagy éppen Mr.Gwyn eredetisége mind-mind különböznek ettől a regényétől. A Történet az utak története, Ultimo története.

Ultimo: the last one, Ultimo, aki szüleinek egyszem gyermeke-majdnem. Az első és utolsónak, azaz az egyetlennek tervezték. Különleges gyermek volt, majdnem mint egy szent, ahogy a gróf látta. Különlegesnek gondolom, így végig olvasva a könyvet, de magam sem tudom, miért is.
A gondolatai miatt? Az élete miatt? Nem tudom, de semmiképpen nem megszokott.
Valahogy kiskorában megcsapta a kipufogógőz, vagy éppen ráragadt a papája vágya, s ezt magában átalakítva egy különleges vágy elképzelésében és megvalósításában jelent meg.

"Arra várok, hogy beteljesíthessem azt, amire születtem.A volt az ideája: azért született, hogy felépítsen egy pályát. (...) Sehová nem vezet, sőt visszazárul önmagába, és csak körbe-körbe jársz, de nem jutsz el sehová rajta."

Ultimo magának való férfivé cseperedett. Megjárta Caporettot, magányosan dolgozott, magányosan vetette papírra életét, életének egyenes szakaszait vagy éppen a kanyarjait, míg végül........... a könyv befejeződött. S mint mindenkinek az életében, neki is voltak kereszteződések: kik voltak azok a személyek, amelyek megjelentek az ő pályáján? Életpályáján, rajzain, írásain.

A gróf?
Az édesapa?
A mamája?
Jelizaveta Hű, de mennyire nem szenvedhettem őt. Semmikor. Valahogyan nem tudtam elfogadni. Haragudtam rá, akár igazat írt le, akár hazudott, akár direkt tette, amit tett, akár csak meggondolatlan volt.

Csak Ultimora voltam kíváncsi, hogy vele mi van, mi történt, megcsinálta-e, megalkotta-e, kivitelezte-e?

"Az utak azon a napon hunytak ki bennem, amikor az egyikük összetörte apámat. Attól fogva nem láttam semmit.Elmosódott alakokat csupán. Az élet maga kuszálódott annyira össze, hogy nem tehettem semmit. Bevonultam a háborúba(......), fogságba estem(...). Majd egy leszállópálya maszkja alatt, megpillantottam azt az utat. Szentség volt benne (..), valami egészen különös. Semmi sem volt körülötte, emberek, fák, házak, hangok, élet, sehol semmi, több volt, mint egy út, maga volt az út ideája, ott volt mindannak a váza, amiről én valaha is álmodtam, minden gondolatom kikristályosodott formába öntve,a föld közepén, a semmiben. Ott volt a kincs, amelyet elveszítettem."

Barrico sajátos stílusa és történetvezetése ebben az írásában is megjelenik. Ugyanolyan, és mégis más. Kusza utak összevisszasága, kanyarok és egyenesek, mélyen és magasan, amelyek egyszer csak összeállnak eggyé. Hogy milyen ez az út, Ultimo útja, ahhoz el kell olvasni ezt a könyvet. S talán a saját utunk is kirajzolódik egyszer.

Ma, egy teljesítménytúra teljesítése közben az is eszembe jutott, hogy nem kell nekem messzire menni, hogy az én kijelölt utamat megtaláljam. Olykor rajta vagyok, majd lelépek néha, de remélem, hogy körbe érek egyszer.

Könyv az álmokról, az álmok megvalósításáról, a tettekről, a szerelemről, a gondolatokról.

S, hogy mi lett a 26 piemonti tehénnel az "Isten háta mögött"? Tulajdonképpen erről szól a könyv.

Alessandro Baricco: Mr. Gwyn

"Jasper Gwyn megtanított rá, hogy mi nem szereplők, hanem történetek vagyunk. (..) Leblokkolunk annál az elképzelésnél, hogy ki tudja, milyen - meglehet, csak valami egyszerű - kalandban részt vevő szereplők vagyunk, de meg kellene értenünk, hogy mi az egész történet vagyunk, és nem csak az az egy szereplő. Mi vagyunk az erdő, melyben sétálunk, a gonosz aki átver, a káosz, ami körülvesz, valamennyi ember aki elmegy mellettünk, a dolgok színe, a zajok."

Ez a Mr.Gwyn egy érdekes figura. Fura figura.
Egy író, aki nem akar írni többet, s bár belegebed ebbe az elhatározásába, mégis próbál kitartani mellette. Faltam a sorokat, mégis rosszullét kerülgetett a szenvedésétől, hogy magányos, hogy hárít, hogy beszélget magával, azaz az elhunyt, vízhatlan fejkendős nővel.

Teng-leng, keresi önmagát. Egy művész, akik gondolkodásmódja tőlem távol áll.
Az ilyen embereket, mint Mr. Gwyn, sajnálni kezdem unalmas életükért.

Aztán elkészül a terv, megjelenik Rebecca a láthatáron és elkezdek izgulni Mr. Gwyn-ért!
Izgulok, hogy sikerül-e neki? mert, ha sikerül, akkor talán feldobódik. Aztán azt gondolom, hogy nem fog, ugyanolyan közönyös marad.

Utána már azért hajtott a vágy, mert valahogy elbűvölt Mr. Gwyn! Amit tett, ahogy tette, ahogy kitartott, ahogy ráérzett arra, amit szeretett volna csinálni, dolgozni. Mert ő portrékat akart írni. Emberi portékat. Másolni az embereket.

Tetszett. Lehet, hogy olyan csöndekre vágyom csak, amelyek ő élt meg. Lehet, hogy csak azt a nyugodtságot szeretném eltanulni, lehet, hogy az utolsó halvány fény megszűnését szerettem volna megtapasztalni, a várakozásét, az idő nélküliséget, nem tudom. Nem hiszem, hogy én szívesen lettem volna abban a műteremben, attól én szégyenlősebb vagyok, de fojtott izgatottsággal vártam mindent, ami ott , ami kívül, ami Gwyn-nel történik.
Sejtettem, mégis féltem, hogy csalódom.
Persze, P.miatt haragszom kicsit, de becsülöm is a döntéseiért.

van Baricco írásaiban valami bizarr....

„..mindegyikünknek van valami elképzelése saját magáról; lehet, hogy csak vázlatos, zavaros, de a végén mindannyian hajlamosak vagyunk rá, hogy kialakítsunk magunkról egy bizonyos épet, és az az igazság, hogy ezt a képet gyakran egy olyan képzeletbeli személlyel azonosítjuk, akiben magunkra ismerünk.”

Helikon Kiadó
2012

Mariana Alcoforado:Portugál levelek

Piciny kék könyv,mindössze 94.oldal ,mégis elfér benne egy egész élet, egy szerelmét sirató megszakadt szív.

..."a kolostorba zárt ezer megkötöttséggel rabbá tett emberi lény egyszer csak megszólal: itt vagyok, figyeljetek rám, ember vagyok, akaratom, reményeim voltak, hova jutottam, mi lett velem!"


1959-ben adták először az öt levélből álló kötetet. Az első sortól az utolsóig egy szuszra olvastam el, aztán újra és újra lassabban minden egyes szót. Egy Portugál apáca meglát egy katonát...ezzel kezdődik Mariana sorsát megpecsételő szerelem ,ami aztán rövid lángolás után a férfi részéről kihűlni látszik. Mariana viszont nem ereszti el választottja szívét ,hol könyörög ,hol vádaskodik de minduntalan csak a férfi körül járnak gondolatai.
Gyönyörűen megfogalmazott emberi érzések kerülnek lapokra, pőrén, könyörtelenül őszintén vall egy nő arról,hogy mennyire lehet szeretni...

Ellentétes állítások láttak napvilágot a levelek valódiságát illetően, én valamiért hiszem,hogy valóban egy szerelmes apáca jajkiáltását olvashattam.Ilyen élesen, tisztán fogalmazni ,végigélni a szerelmi csalódás stációit csak az tudja így papírra vetni aki szenvedő alanya volt.

"A végén persze kiderült,hogy nincs nekem más ellenfelem csak önmagam,csak hát fogalmam sem volt,mily határtalan gyönge vagyok.."

Karácsony Benő: Napos oldal

Gyönyörű szép történet az életről, annak szeretetéről, vidámságról, állatokról, barátságról, illatokról, érzésekről, szerelemről.

Felméri Kázmér egy igazi, szeretetreméltó csibész lókötő! Bár ezt a jelzőt ő kikéri magának. Felméri a jég hátán is megél, illetve éldegél. De a lényeg, hogy mindig vidáman, az élet napos oldaláról szemléli az eseményeket, amelyek egyébként a legtöbb esetben nem nevezhetők túl vidámnak.

Az Ő életének egy jó pár évét követhetjük nyomon a kétkötetes műnek ebben az első részében.

Nem mondom, hogy egyébként a mindennapokban szimpatikus lenne ez a figura. Gondolok itt a "nagy" munkaszeretetére, "megbízhatóságára" stb. De ez olyan kedves, életrevaló humorral van elénk tálalva, hogy haragudni nem lehet rá, csakis szeretni.

Egyéb sűrű elfoglaltságaim miatt nagyon lassan tudtam haladni a könyvvel, de amint leültem mellé, azonnal a sorok között éltem. Hihetetlen világba varázsolt el a szerző.

Kézzel tapinthatóan éreztem az erdő, fűrészpor illatát, a gomba ízét a számban, hallottam a malomkerékről lecsorduló víz hangját. Nem is beszélve, mennyire megcsodáltam volna élőben az állatkáival (a malac, a fürj, a nyuszt, Kati-a kecske, a csíz, a rigó) való rém aranyos kis párbeszédeit, részt vettem volna azok gondozásában is szívesen.

"A malac nekem szólt, Katalinnak szénát tettem félre a padláson, a nyusztnak gyümölcsöket, a fürjnek magokat, a rigónak meg lisztférgeket tenyésztettem nagyban, mert erősen fogyasztotta őket."

Magasról tesz a pléhpofákra, ezt nyíltan vállalja és ki is nyilatkoztatja. Ebből természetesen sok baja is származik, de mindezek után is fütyül a gondokra. Amolyan Füttyös Gyuri! Imádtam!

"A fapofák szerint az élet szörnyű nagy dolog, tisztelni kell. Lábujjhegyen kell járni benne, mint a templomban. Vannak igék, amiket lesütött fejjel illik fogadni, és szent kötelességek, amiket csak iszonyú fapofával lehet teljesíteni. A fapofa úgy hozzátartozik a nagy ceremóniához, mint kutyához a bolha. Sok ilyen kötelességtudó fapofa vert a fenekemre, mert elfelejtettem lekushadni rozzant igéik előtt, és mert szabályellenesen elvakkantottam magam unalmas ceremóniáik alatt. Sokszor neveztek ki léha pimasznak, mert kibontottam igéik és fogalmaik üres hasát, mint kíváncsi kölykök a pléhkatonájukat. A felbontott hasak kongottak a tartalmatlanságtól, a fapofák elfelejtettek nekik enni adni."

Igazi, hamisítatlan érték!!!

A második kötet A megnyugvás ösvényein címmel jelent meg.

Minden eddigi kedvenc elé ugrott!

Egyértelműen 10/10***