2008. július 31., csütörtök

Diane Setterfield - A tizenharmadik történet

Borostyán véleménye

Annyian dicsérték ezt a könyvet, hogy végül az én listámra is felkerült (ami „valós” írott formában létezik, és nem pusztán a fejemben kering) így amikor a könyvtárban végre ráleltem gondolkodás nélkül felkaptam és lobogó hajjal igyekeztem a kölcsönzőpult irányába.

Bele is kezdtem a történetbe, de valahogy nem fogott meg, nem olyan hatást gyakorolt rám, mint amit a recenziók és ajánlások alapján reméltem. A könyv első fele nem túl hamar pergett végig a kezemben, mindig úgy kellett rávenni magam, hogy folytassam, ne adjam fel. Végül nem is bántam meg, hogy így döntöttem, mert a második felet követően már peregtek az események és a várva várt izgalom is eluralkodott rajtam.

A történet két főszereplője Margaret Lea a könyvszerető antikvárius kisasszony, aki előszeretettel írja meg halott írók életrajzát élőkkel eddig még nem akadt dolga. Ezért aztán igencsak meglepődik, amikor a másik főszereplő Vida Winter híres regényírónő levélben megkeresi, és arra kéri, látogassa meg otthonában, majd írja meg hivatalos önéletrajzát. Ez igencsak nagy szó, hisz az írónőről közismert, hogy eddig mélyen hallgatott az életéről, semmit nem tudtak róla, valós kiléte és személyisége rejtély maradt mind az olvasóknak, mind a riportereknek. De a lány számára az is nagy talányt okoz, hogy miért pont őt választotta, hisz neve nincs a szakmában és azok, akikről eddig írt nem voltak a legfavorizáltabbak között sem.

Margaret rengeteg kérdéssel a fejében útnak indul, hogy részt vegyen első találkozóján a híresen titokzatos regényíróval. Miután egyezségre jutnak bizonyos feltételekben megbízójával végképp eldönti, belekezd élete legnagyobb és legmegrázóbb kalandjába. Mindezek folytán kikerül szürke életéből és megtanulja értékelni az élő emberek történeteit is. Titkok, hazugságok, elmezavar, gyilkosság. Volt mit elhallgatni az évek során, de most…. most a láncok végre lehullnak és Vida Winter kész arra, hogy elmondja élete legizgalmasabb és legmegrázóbb történetét.

Annak ellenére, hogy a könyv ¾-énél már volt sejtelmem arról, hogy mi is lehet a titok nyitja, a befejezés mégis igen elgondolkodtató maradt.

A 44 éves Diane Setterfield első és eddig egyetlen regénye ez, mely a The New York Times Bestseller listát igencsak hosszú ideig vezette. Állítólag már dolgozik második regényén, remélem az is hasonlóan jóra sikeredik.

Érdekességként pedig íme néhány más külföldi borító (indonéz, lengyel, spanyol)

















Eredeti cím: The thirteenth tale
Borostyán, 2008.07.31



Szeee véleménye

Én is elolvastam és azt hiszem nagyon jó időpontot választottam ennek a könyvnek az olvasásához. A 4 napos hosszú hétvége ugyanis pont alkalmas arra, hogy egy ilyen idős hölgyes, titokzatos, történetmesélős könyvet olvasson az ember. Arról nem is beszélve, hogy most volt rá idő, hogy szinte egyhuzamban - a munka és egyéb hülyeségek által nem elterelve az ember gondolatait - lehessen olvasni. Én azon kaptam magam, hogy éjszaka álmomból felébredve is a sztorin agyalok, hogy vajon mi történhetett Adeline-nel és Emmeline-nel azokban a történelemben sehová sem tehető években.

Az írónő ugyanis egy meghatározhatatlan korba teszi a történteket. Sehol nem tesz említést arról, hogy a sztori melyik évben játszódik, csak annyit tudunk, hogy Angliában. Persze a modern technikai eszközök jelenléte arra utal, hogy a közelmúltban, de mégis olyan sejtelmessé, meseszerűvé teszi a történetet ez a meghatározatlanság. A feeling viszont mégis inkább XIX. századi, ugyanis a sztori szerint például a történet lejegyzője, Margaret Lea ceruzával veti papírra a híres és titokzatos írónő, Vida Winters élettörténetét. Az írónő ugyanis Miss Lea-t választja erre a feladatra, aki először vonakodik ugyan, aztán mégis elvállalja a felkérést. Ő egy olyan vénkisasszony, aki a könyvek világában él, édesapja antikváriumában dolgozik és amatőr életrajzíró. Miss Winter történetébe azonban rövid idő után annyira beleássa magát, hogy nyomozásba is kezd, hogy megtudja a teljes igazságot, illetve hogy megbizonyosodjon, hogy az idős írónő valóban az igazat meséli-e neki. (Korábban ugyanis ahány újságírónak, annyiféleképpen mesélte élettörténetét.)

Nem véletlenül merül bele Miss Lea ennyire a történetbe, ugyanis az annyira szövevényes, borzongató, izgalmas, titkokkal teli, hogy teljesen magával ragadja az embert.
Nagyon tetszett az egész történet hangulata a könyvmoly antikvárius-kisasszonytól kezdve, a ceruzáin keresztül Miss Winter történetének elemeiig minden: az ódon, elhanyagolt kastély, a mentálisan terhelt család, a szellemek, a titkok... Szóval imádtam olvasni.

Egyébként a Bronte nővérek történeteinek motívumait fedezhetjük fel a sztoriban: a fenn említettek, illetve az őrült szerelem, a különleges testvéri kapcsolat, a tűz, stb. Ezek az elemek mind-mind megjelennek a Jane Eyre-ben illetve az Üvöltő szelekben is, így a könyv hangulata is ezekre emlékeztetett, ami nem zavart, mert főleg az utóbbit nagyon szerettem. A történet mégis egészen más volt.

Amadea írta róla, hogy az idők végezetéig tudná olvasni. Hát én dettó...:-)

Annak idején, amikor az Üvöltő szeleket olvastam, nagyon sajnáltam hogy Emily Bronte nem írt több könyvet, de most őszintén remélem, hogy Diane Setterfield hamarosan elő fog rukkolni valami hasonlóan klassz regénnyel.

Varázslatos hangulatú "mese", nálam:

Bejegyzés készült: 2008. október 26.

f-Andi véleménye

Elvarázsolódtam.
Jól éreztem magam.
Kiizgultam magam.

Éppen ideje részt vennem újra az Életben a könyv elolvasása után. Diane Setterfield regénye olyan történet, és olyan JÓL megírt történet, hogy joggal moroghat a család, ha az ember csak olvas, olvas, olvas....., és nem vesz részt a családi életben.

Számomra majdnem ez a helyzet állt elő. Egy tartalmas hétvége, amikor a téma a "rohanás ide-rohanás oda" nem alkalmas a könyvvel való foglalatosságba.

A napsütésben -a könyv felénél járva- el tudtam volna képzelni, hogy kifekszem egy kerti nyugágyba jól betakarózva, ott a napsugarak az arcomat, a könyv pedig a lelkemet simogatja.

Vida Winter egy írónő. Egy rejtélyes írónő, akinek regényeit, történeteit rengetegen olvassák, de személyéről nem sokat tudnak. Természetesen mindenki tudja, ki ő. De, hogy honnan jött, mi az ő saját története, azt senki sem ismeri. Interjúi során fantasztikusabbnál fantasztikusabb, képtelenebbnél képtelenebb történeteket, eseményeket talál ki, fogalmaz meg, de mindig mást, így könnyen kitalálható, hogy semmi sem igaz.

Vida Winter idős lesz, beteg. Felkéri Margaret Lea-t (antikváriumban dolgozó, könyveket szerető amatőr életrajzíró), hogy utazzon el hozzá, jegyezze le az ő történetét.

A történet két szálon fut. Miss Winter mesél, Margaret pedig kutat, keres: a jelenben, Miss Winter múltjában, ill. saját életét is megismerhetjük a sorokat pásztázva.

Vida Winter élete sejtelmesen bontakozik ki. Fejezetről fejezetre, oldalról oldalra, sorról sorra. Setterfield úgy bontogatja ki ezt a fantasztikus életet, mintha egy értékes gyöngyszemet keresnék rétegről rétegre a papírhalmazban. A gyöngy megtalálása a vég, amikor az i-re felkerül a pont. Amikor minden mozaikkocka a helyére kerül. Amikor lehullik a fátyol a szemünk elöl, amikor gondolkodóba esünk még percekre, órákra, napokra.

Megismerhetjük Isabell és Charlie Angelfieldet; Emmeline és Adelide March-ot, Ásó Johnt, a Dadust és még további szereplőket, akik egytől-egyik befolyásolják a regény alakulását.

Ez a könyv is tartalmaz csavart, rejtélyt, fordulatot. Megéreztem, el is találtam. Majdnem. Ezzel csak azt értem el, hogy még gyorsabban szerettem volna olvasni.

Annyit mindenképpen még érdemes megemlíteni, hogy Angliában játszódik a történet egy -számomra- meghatározhatatlan korban. A könyvben rengetek utalás van olyan híres könyvekre, mint a Jane Eyre, az Üvöltő szelek stb.

Mindenképpen ajánlom elolvasásra, azoknak is akiket a mesék birodalma varázsol el, és azoknak is akik az igaz történeteket kedvelik.




Bejegyzés ideje: 2010. március 29.


Erika véleménye


Jelentem, van egy új kedvenc könyvem! Bár ismét nem túl szívderítő történetet sikerült választanom, ez nem von le semmit az értékéből.

Vida Winter ünnepelt, sikeres író. Az életéről senki nem tud semmit, ugyanis akárhányszor kérdezik, Ő annyiszor ad elő különfélébbnél különfélébb, kusza történeteket. Ám eljön egy pillanat, amikor úgy dönt, felkéri Margaret Leát, hogy írja meg életrajzát.

Margaret magányos életet él. Édesapjával dolgozik egy nem túl nagy forgalmú antikváriumban, így sok izgalom nem éri az életben. A legizgibb történés, amikor édesapja aukciókon rálel számára egy régi kéziratra, mivel rég elhunyt írók életrajzát bújja, illetve azokat önti sorokba.

Az új munka, megbízatás által rengeteg rejtéllyel találja szemben magát. Teljes erővel beleveti magát a kutatásba. Az első, amivel szembesül, hogy az írónő regényében a címből is kitűnő tizenhárom történetből csak tizenkettő szerepel. Hol a tizenharmadik? Miről szól? Margaret feladata már-már rögeszméjévé válik: ezt a tizenharmadik történetet "megtalálni".

Tanúi lehetünk, ahogy a két nő munkakapcsolata átvált szinte már barátságba, Egyre szorosabb, bizalmasabb kapcsolatba kerülnek. Eközben Margaret életébe is bepillanthatunk. Abba az életbe, ami szintén nagyon "lyukacsos", sok részlet hiányzik. Pont azok a részletek homályosak, hiányoznak, amelyek segíthetnének megérteni neki, ki is Ő, honnan jött, hová megy? Folyamatosan szembesülnek saját múltjukkal, titkolni próbált hibáikkal. Ki nem mondva, egymást segítik elérni kinek-kinek a maga célját!

A könyv dúskál a csodaszép gondolatokban. Rendkívül színesen tárja elénk a szerző a megformált világot. Elmerültem benne, a külvilág szinte megszűnt a könyv olvasása közben. Amikor már sokadszor esett le az állam a meglepetéstől, azt gondoltam, most már nem jöhet semmi új fordulat. De akkor ismét elgurult a tantusz!
Nem csodálom, hogy sokat említi Jane Eyre-t. Szinte ugyanabba a világba, életérzésbe repített el. Csendben megjegyzem, néha már picit sok volt az utalás. De efölött szemet hunytam! :-)

Szívesen ajánlom a könyvet! És bízom benne, hogy az írónő tollából kerülnek még elő hasonló szép történetek!


"Van valami különös erejük a szavaknak. Ha avatott kezek alól kerülnek ki, megbabonáznak. Úgy rátekerednek az ember végtagjaira, mint a pókháló, és amikor annyira elbűvölték, hogy mozdulni sem tud, akkor átszúrják a bőrét, behatolnak a vérébe, és elnémítják a gondolatait. És a belső énében csodákat művelnek."






Bejegyzés ideje: 2010. június 27.

2008. július 26., szombat

Amy Tan: A száz titkos érzék

Nos, sokkal jobb volt ez a könyv, mint amire számítottam. Igazából a különleges jelző a legjobb rá szerintem. Hogy miért? Mert egyszerre íródott könnyed, vagány, ugyanakkor igényes, szépirodalmi stílusban. Egyszerre található meg benne a hétköznapi élet és egy misztikus másik világ...

A történet elbeszélője Olivia, félig amerikai-félig kínai "lány". Az ő életébe csöppen bele 6 éves korában egy 18 éves nővér, Kuan, aki a féltestvére apai ágon, és teljesen kínai. Kuannak állítólag jin szeme van, ami azt jelenti, hogy látja a halottak szellemét és kapcsolatba tud lépni velük. Persze ez miatt bolondnak tartják, igazából Olivia sem tudja, hogy higgyen-e neki, vagy sem. Kuan halálra idegesíti Oliviát jótanácsaival, folytonos fecsegésével a túlvilágról, az előző életéről, mely a történet másik szála. Ugyanis Kuan állítólagos előző életéről szóló meséjét is részletesen végighallgatjuk Oliviával együtt, amely a XIX. századi Kínába kalauzol minket.

Kuan rettenetesen ragaszkodik Oliviához, aki viszont folyton menekül előle - így megy ez hosszú éveken keresztül, egészen felnőtt korukig. Addig, amíg Olivia házassága tönkremegy, és persze Kuan ebbe is próbál beleavatkozni. Ráveszi a válófélben lévő párt, hogy menjenek el vele Kínába a szülőfalujába. Ott pedig olyan történeteket tudunk meg Kuantól, amelyben a szellemek testet cserélnek és összekeverednek a személyek, már az sem világos ki kicsoda... És ha ez még nem lenne elég, olyan események történnek, amelyek rádöbbentik Oliviát, hogy nővére talán nem is bolond, aki csak össze-vissza fecseg egy másik világról...

Elképesztő dolgokkal találkozunk még a történetben, a reinkarnálódó szellemeken kívül van itt száz éves kacsatojás, ami valóban jellegzetes kínai étel (bár azt hiszem valójában csak száz napos), ecetesegér-bor(!) és egyéb nyalánkságok. Ugyanakkor pedig az élet alapvető kérdéseit boncolgatja: kik vagyunk, mi a boldogság, mik az igazán fontos dolgok az életben.

Azt hiszem, Kuan azt akarta megmutatni nekem, hogy a világ nem csupán egy hely, hanem maga a lélek, ami nem ismer határokat. A lélek pedig nem más, mint a végtelen, örök szeretet, amely elvezet bennünket az igazsághoz. Valaha azt hittem, a szeretet a boldogsággal egyenlő. Most már tudom, hogy aggodalom és szomorúság, remény és bizalom nélkül a szeretet nem is létezik. És ha az ember hisz a szellemekben, akkor abban hisz, hogy a szeretet halhatatlan. Ha a szeretteink meghalnak, csak normális érzékszerveink számára vesznek el, de ha emlékezünk rájuk, a száz titkos érzékünkkel bármikor megtaláljuk őket.


Ajánlom mindenkinek, aki könnyed stílusba csomagolt, misztikus/ezoterikus tartalmú történetre vágyik. Jókat hallottam az írónő többi könyvéről is, keresni fogom őket (Mennyei örömök klubja, Tűzisten asszonya).

Az egy-két apróbb, ponyvába illő fordulat miatt adok neki 9-et a 10-ből.

2008. július 24., csütörtök

Sue Townsend:Adrian Mole és a tömegpusztitó fegyverek

Adrian Mole ebben a kötetben 34 és 3/4 éves ,2gyermek apja 2nőtől,és egy könyvesboltban dolgozik.Válása után úgy dönt ideje újra kirepülnie a családi fészekből és házat vásárol a Patkány -rakparton,szülei követik példáját és egy disznóhizlaldát szeretnének othonossá tenni a Hátsó-rét Alsó -dűlőben.
Azt hittem,hogy az Adrian mole könyvek gyerekeknek iródtak akik igy könnyebben viselik el a gyötrő gyeremekkort és szüleiket.De a sorozat eme kötete nagyon is felnőtteknek szól ,és bár vannak benne hihetetlen helyzetek és figurák,a történet egy percig sem rugaszkodik el a valóságtól.
2002-2004 évek világ eseményei beleszővödtek a történetben amitől nagyon hihető lett,és ezek az események kihatnak Adrian és családja életére.
Adrian saját képessége szerint igyekszik hasznos tagja lenni a társadalomnak,a maga módján-folyamatosan levelekkel bombáz mindenféle hires embert a politikustól a teniszezőkig.
Őt pedig a bankok bombázzák folyamatosan felszólitó levelekkel,Adriannak úgyanis sűrű az élete-olvasó klubot szervez,keresi az új szerelmet-akitől aztán megszabadulni igyekszik,és persze szülei életében is folyamatosan jelen van.
szinte az egész könyvet végignevettem,és közben úgy éreztem adrian akár a szomszédom is lehetne.
Na jó az utolsó pár oldalon nem nevettem:(

Üdv:csenga

2008. július 20., vasárnap

Mert nem kell mindig sznobnak lenni...


...és ezt pont én mondom, vicces. Másfelől, ha én mondom, el lehet hinni (aki ismer, tudja).

Naszóval, az úgy volt, hogy eljött egy újabb Könyvszerda -juszt sem csinálok reklámot a cégnek, úgyis mindenki tudja, hogy miről beszélek...ööö...írok-, ami pont egybeesett egy nehéz és könyvmentes időszak végével. Így aztán könyvet vettem újra és olyat tettem, amit nagyon régen nem: ponyvát vásároltam, papírfedelest. Név szerint Jane Green-től a Hiúság városát. Jelzem, jó az utalás a klasszikusra...

Szóval, nekiestem, lazításilag. Jó döntés volt. A lány, akiről szól, csillogó szemlyiség, brilliáns elme és gyönyörű. Cirka negyven kiló súlyfölösleg alatt. Újságíró, aki persze méltatlan munkát végez egy semmi lapnál és végtelenül magányos, valamint reménytelenül szerelmes egy kollégájába. Kliséhalmaz, tudom. Viszont belép a képbe az internetes randizás és a lány végre az lehet, aki legbelül: gyönyörű.

Nem akarom leírni az egész történetet, amiben meglepő módon tényleg vannak csavarok és nem várt fordulatok. Annyit azonban el kell mondanom, hogy legkevésbé sem a szereleről szól a történet: inkább a félelmekről és a hamis biztonságérzetről. Azokról a kapaszkodókról, amik bizton állíthatom, hogy minden nő életében ott vannak, csak másként manifesztálódnak: van, aki túlsúlyban, van, aki hamis kapcsolatokban tapasztalja meg őket. A variációk száma végtelen, sokféleképpen hívhatjuk a gyűlölt kalodákat, amiktől nem merünk elszakadni.

Ugyanakkor nem akar a könyv több lenni önmagánál: laza regény, kifejezetten kellemes. Pont nyaraláshoz illik, gyöngyöző fröccs mellé, az alkonyatban.


2008. július 18., péntek

Angie Sage - Szeptimusz sorozat

Ennek a sorozatnak az első részét, úgy egy éve olvastam el. Nem volt túlságosan nagy hatással rám, sőt egy kicsit megkönnyebbülten tettem le a végén, mivel számomra túl gyermeteg a nyelvezete. Mert hiába gyermek ill. ifjúsági könyv, attól még lehet(ne) élvezetes egy gyermeteglelkű huszonévesnek is :P. Ez sok más író esetében beteljesül, sokaknál azonban nem. Angie Sage az utóbbi stíluscsoportba tartozik. (De lehet, hogy tévedek és a fordítás az oka az egésznek, a http://www.septimusheap.com/ honlapon beleolvastam az első fejezetbe, és úgy már nem tűnt olyan vészesnek.)
A történetben több ellentmondást is találtam (Ennyi idő távlatából már nem rémlik mik is voltak azok, de arra tisztán emlékszem, hogy sokat bosszankodtam a dolgon) így elhatároztam nem erőltetem friss ismerettségünk kibontakozását.

De aztán elcsábultam. Igen, gyarló vagyok és kimondhatatlanul naív. Persze - mondanom sem kell – megint elégedetlen sóhajtásokkal és fejcsóválásokkal lapozgattam végig. Ellentmondásokkal most nem találkoztam, de a stílus… Nem fogjuk mi egymást szeretni úgy érzem, de akkor mégis mi volt az ami rábírt a folytatás olvasására, amikor még az sem hozható fel a történet mellett, hogy minden idők legkreatívabb álomvilága lenne?!

Egyszerűen csak a kíváncsiság. Kíváncsi lettem, hogyan alakult tovább a főszereplők élete, és titkon reméltem, hátha azóta felnőttek és érettebb lesz a szöveg is. Sajnos csalódnom kellett, de maradjon is ennyiben egyszemélyes agóniám története, íme a sztori, melyet az első könyvvel kell kezdenem, hogy jobban követhető legyen:

Az első rész: Mágia

A történet kezdetén, egy téli estén Számos Timót az erdőt járja és gyógyfüveket próbál beszerezni vajúdó felesége számára. Úton hazafelé egy elhagyott leány kisbabát talál, akit gondolkodás nélkül magához vesz, és hazavisz. Számos Sára életet ad egy fiú gyermeknek akit Szeptimusznak neveznek el (jelentése: hetedik, ő a hetedik fiúgyermek, és mivel ő egy hetedik fiú hetedik fia, úgy tartják kivételes varázslótehetséggel fog bírni). De sajnos nem éli túl az éjszakát, így a kislányt sajátjukként nevelik fel és Jenna-nak nevezik el. Szegénységben de egészségben élnek a már meglévő 6 fiú gyermekükkel és fogadott leánykájukkal 10 éven át, annak ellenére is, hogy azon a szörnyű éjszakán nem csupán őket érte tragédia, hanem az egész birodalmat is. A szeretett királynőt és leányát meggyilkolták, a várat elfoglalták. Rossz hírek, de még rosszabb hogy ezen 10 év alatt a fehér mágia helyét átvette a sötétmágia és a Varázslók Tornyában élő fővarázsló(nő) Marcia egyre biztosabb benne, hogy valami tragédia fog hamarosan bekövetkezni. Miután megérzései kezdenek valóra válni, rögtön cselekvésre szánja el magát. Terveiben igen fontos szerep jut a Számos családnak. Habár Marcia és Timót nem túlzottan rajonganak egymásért (gyermekkori emlékek) kénytelenek szembesülni a ténnyel, ők az egyetlenek akik nagyjából tudják mi felé vezetnek az események és csak sejtésük van hogyan lehetne megelőzni azt. De útjuk nem mondható éppen könnyednek, Dom Daniel a fekete varázsló aki Marcia helyére pályázik, állandóan a sarkukban van vagy személyesen vagy gonosz kis varázslóinasa által, akinek nagy jövőt jósolnak, hisz ő egy hetedik fiú hetedik gyermeke…




A második rész: Repülés

1 év telt el azóta, hogy Szeptimusz igent mondott Marcia felkérésre és beállt varázslóinasnak hozzá. Azóta a fiú nagyon sokat fejlődött mind tudásban mind jellemben, Jenna-val pedig egy nagyon erős testvéri köteléket kötöttek. Mindenki örül, hogy Marcia őt választotta inasának, és joggal büszkék a fiúra. De van aki egyáltalán nem örül annak, hogy Szeptimusz lett a szerencsés kiválasztott. Simon, Szeptimusz legidősebb bátyja, sértett hiúságát ápolandó átáll a sötét oldalra (de azért nincs fénykardja) és bosszút esküszik. 1 éven át követi sötét mestere parancsait (még mindig nincs fénykardja), majd egy nap végül megjelenik a családi fészekben és elrabolja Jenna-t. A kislány értetlenül áll bátyja jellemváltozása előtt, hisz Simonra régen akár az életét is rábízta volna, ő volt a legkedvesebb testévre mind közül. Szeptimusz megteszi a szükséges lépéseket, hogy megmentse a lányt, de hamar rá kell ébrednie egyetlen ember kivételével senki nem hisz neki. Útnak indul hát Nicko-val, tengerész bátyjával és megpróbálják a lehetetlent: rájönni, merre lehet a kislány és hogyan tudják észrevétlenül kiszabadítani, hisz Szeptimusz még nem tud minden varázslatot. De szeretett hugáért még a sötét varázslatokkal is képes szembeszállni (A rend kedvéért, őt nem Luke-nak hívják és neki sincs fénykardja :P). Kalandjaik során hamar kiderül: Dom Daniel nem is annyira halott, mint azt ők eddig gondolták…


Van a történetnek egy saját kis bája, akad néhány eredeti ötlet is benne: például a hírpatkányok, a nyávogó kacsa vagy az a szabály hogy mi szerint közlekedhetnek a szellemek a mi világunkban, de ezek számomra mégsem „dobtak” olyan sokat rajta.

Amit azonban maximális pontszámmal szeretnék kiemelni a könyvekeben az az illusztráció! Csodálatosak, aprolékosak és szerethetőek annak ellenére, hogy nem színesek. (Lehet pont ez a szépség benne.)

Ennyi. Olvastam külföldi oldalakon, hogy már két újabb része is megjelent, de én egyelőre azt mondom, nem kérek többet, köszönöm.

Amióta pedig Hollywood kezd felkészülni arra, hogy Harry Potternek is eljön hamarosan az utolsó felvonása, így keresgélnek a könyvpiacon, mi is lehetne az amivel kárpótolják a varázslatokat kedvelő mozinézőket. Ez a könyv is szóba került (sok sikert nekik, szükségük lesz rá, hacsak nem kapnak ki egy csodákat tevő forgatókönyvírót) Így lehet a filmet majd megkukkantom, hátha segít rajta, de az még jóval odébb lesz.

2008. július 10., csütörtök

Dr. Ranschburg Jenő: Pszichológiai rendellenességek gyermekkorban

Elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy ez nem az a klasszikusan népszerű pszichológia könyv, amilyeneket Ranschburgtól megszokhattunk. (Amik szerintem népszerűségüktől függetlenül, vagy éppen azért nagyon jók! ) A különbséget már rögtön jelzi az, hogy ezt a Nemzeti Tankönyvkiadó jelentette meg. Valahogy úgy alakult, hogy éppen mindig "pánikhelyzetben" szemeztem a könyvvel; másfél éve vettem, mikor a jelenlegi állásomba kerültem, de olvasni csak egy nyár közepi szorongató állásinterjú rémisztő hatásának köszönhetően kezdtem el.

Nagyon hasznos kis könyvecske ez egyébként. Kicsi, hiszen alig 200 oldalas, de hatalmas témát ölel át. Nemcsak arra vállalkozik, hogy a címben ígért rendellenességeket leírja, a gyermekkori evészavaroktól kezdve, a tanulás zavarain át a neurózisokig, de érinti a különböző iskolák magyarázó elméleteit, illetve az ajánlott terápiás módszereket is. Sőt, a pedagógusoknak és a szülőknek is szolgál egy-két jó tanáccsal. Végig élvezhető stílussal teszi mindezt, jól illusztrálva azt a tényt, hogy egy téma szakmailag igényes bemutatásához nem szükséges 3 latin szakszót beszuszakolnunk egy-egy mondatba!
Szóval kis könyv ez, de annál hasznosabb! Főleg azoknak, akik tanultak már pszichológiát, de kissé megkopott tudásukat szeretnék újra élővé tenni. Nekem mindenképpen hasznomra vált! ;o)




ui.: használható kép sajnos nem lelhető fel a neten, ez is jelzi a tankönyv jelleget, szemben a médiában, nagy plakátokon hirdetett könyveivel szemben...

2008. július 4., péntek

Khaled Hosseini: Ezeregy tündöklő nap

Mielőtt elolvastam ezt a könyvet, már láttam filmen az író Papírsárkányok c. könyvéből készült filmet, ami nagyon tetszett. Azelőtt igazából oda sem figyeltem, ha például a híradóban Afganisztánról volt szó, annyira távolinak éreztem földrajzilag is, meg egyébként is azt a világot...

De nagyon örülök, hogy megnéztem a filmet és elolvastam ezt a könyvet, mert betekintést nyerhettem ennek az országnak a számomra eddig ismeretlen és nagyon hányattatott történelmébe, illetve a muszlimok életvitelébe.

Az Ezeregy tündöklő nap két nehéz sorsú nő története. Marjam a hagyományok "áldozata" - ugyanis törvényen kívüli gyerekként születik, ami a vallás és a szigorú erkölcs miatt rányomja bélyegét egész életére. Leila pedig a folytonos háborúk következtében elveszíti családját. A két nő rögös útját követhetjük végig gyermekkoruktól egészen egymásra találásukig, barátságuk kibontakozásáig, majd a tragikus és önfeláldozó végkifejletig.

Nem is részletezném a történetet, mert számomra nem is ez volt igazán a lényeg. Hanem a történelmi-politikai háttér finom beleágyazása a történetbe, a nők közötti viszony és az érzelmek alakulásának remek ábrázolása. Volt ugyan benne egy-két ponyvába illő fordulat, ami nem tetszett, de ezt megbocsájtom az írónak, összességében tetszett a regény.

Aki szereti az érzelmes, szép-szomorú emberi történeteket és kíváncsi egy távoli világ történetére az elmúlt fél évszázadban, az mindenképpen olvassa el a regényt.




(Csak halkan merem megjegyezni, hogy Hosseini Amerikában élő afgán és tudtommal sosem élt a háborús Afganisztánban... De ennek ellenére jó, hogy legalább ő írt ennek a népnek a történetéről... Gondolom az ott élő afgánoknak kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy regényeket irogassanak, főleg - mint az a könyvből számomra kiderült - hogy a tálibok uralma alatt eleve tilos volt mindeféle művészeti tevékenység, így az írás is....)

2008. július 3., csütörtök

Raana Raas (Görgey Etelka): Kiszakadtak (Csodaidők 2. rész)

A jó fészkes fene! Most újra átélhettem mi is az, amit nem szeretek a könyvsorozatokban: a várakozás, főleg ha olyan izgalmasan fejeződik be egy történet, mint a Kiszakadtak.
A türelem nem igazán tartozik az erényeim közé (edzem magam, hogy ne legyen így) de ilyenkor különösen tehetetlennek érzem magam.

Édes kín ez, mert ugyan továbbra is úgy gondolom, hogy a legjobb azoknak, akik akkor fedeznek fel egy jó könyvsorozatot, amikor már minden rész elérhető és az első rész elolvasása után folyamatosan tudják beszerezni a többit és nincs más dolguk, mint olvasni, olvasni… ugyanakkor csodálatos dolog megszeretni bizonyos karaktereket, végigizgulni a kalandjaikat, majd elméleteket gyártani arra, milyen is lesz majd a folytatás, esetleg más rajongókkal megosztani ezeket a várakozás idejében.

Judy, Giin és Yaan életét 6 évvel a családot ért tragédiát követően kísérhetjük újra figyelemmel. Ezúttal felgyorsultak az események, a háború már nagyon közelinek látszik, de Giinre továbbra is csak kevesen hallgatnak. Ahhoz, hogy minél többen felkészüljenek, és megtegyék a szükséges óvintézkedéseket, egyre nagyobb és nagyobb közönség elé kell kiállnia, egyre nyíltabban kell tetteivel is kimutatnia elhatározását, ami persze a Kavennek nem nyeri el tetszését, sem néhány családtagnak. Politikai életében legalább kiszámíthatóságot talál, nem úgy, mint tulajdon lányában, aki az utóbbi időben mintha teljesen másképpen viselkedne, megingatva ezzel Giin önmagába vetett hitét, mint szülő.

Judy bátran bíztatja édesapját, hogy tetszése szerint válasszon számára vőlegényt, eközben új érzéseket fedez fel önmagában, amelyeket egyik pillanatban tökéletesen logikusnak talál a következőben azonban értetlenül néz magára, mert bár gyermekként egyáltalán nem volt átlagos, tinédzserként hozza a papírformát.

Yaan ígéretes tehetségként hagyja háta mögött a katonai akadémiát. Egy roppant fontos és kényes küldetést bíznak rá, melyet örömmel elfogad, nem is sejtve, hogy a rábízott feladat hatására gondolkodása örökre megváltozik, és ami eddig nem fájt, hosszú ideig kínozni fogja ezután.

Ebben a könyvben elérkezett a lelki és testi harcok ideje. Egy pillanatra sem pihenhetünk mi olvasók sem: izgulunk, aggódunk, megkönnyebbülünk, megint aggódunk, újra megkönnyebbülünk, meghatódunk, elborzadunk, fellélegzünk, majd megdöbbenünk. Körülbelül ez a sorrend.

Gatyát felkötni! Zsepit bekészíteni! Majd türelmesen várakozni!

Ennyit tudok tanácsolni.




Ui: Animus kiadónak küldött érdeklődésemre az volt a válasz, hogy ha az eladások is úgy alakulnak, akkor örülnének egy karácsonyi megjelenésnek. (Harmadik rész). Szóval hajrá!

Borostyán, 2008. július 3.