Kari Hotakainen: Az életkereskedő

Szeretem a könyvek borítójával kezdeni, talán mert azt látjuk meg először, talán mert nem csak nekem fontos, talán mert szeretem, ha szép. Ez egy igazán jól sikerült borító lett, szeretem a rajzolt borítókat, valamiért nagyon közel állnak a szívemhez. Ráadásul, ha megismerjük a történetet kiderül róla, hogy egy hatalmas spoiler, így akármikor ránézek, mindig emlékezhetek Salmére és családjára.

Egy kiégett író téma hiányában meglepő üzletet ajánl Salme Malmikunnasnak: hétezer euróért megvásárolja az asszony hosszú életének igaz történetét. A nyugdíjas nő sokat gondolkodik, de mivel segíteni akar családjának beleegyezik, mesélni kezd, és az író elé tár mindent, ahogy ő emlékszik rá. Férje, Paavo némaságát és három gyermekük Helena, Maija és Pekka házasságát, munkáját, nehézségét, életük egy apró részletét.

De vajon az író valóban úgy írja meg a történetet, ahogy megállapodtak? És Salme vajon a teljes igazságot mondja el?

Az elején furcsa volt a beszédek előtti gondolatjelek hiánya, de ráeszméltem, hogy ezek hosszú monológok, itt senki nem szakítja meg a másikat a mondanivalójában. Salme mesél úgy, ahogy ő tudja, majd megismerhetjük a történet másik oldalát, ahogy valóban megtörtént. Salme a bezárt fonalboltjukból több száz képeslapot hozott el, amiből minden második héten küld a gyermekeinek egyet – egyet, kis gondolatokkal megfűszerezve. Ez az ötlet nagyon tetszett, ha kicsit aktívabb lennék nekem is meg kellene csinálnom valamilyen formában. A képeslapokból párat olvasás közben is megismerhetünk.

A számomra legjobb és legmegrendítőbb a történetben, ahogy a három testvér a történet közben egyre közelebb kerülnek egymáshoz, valamint az apa, aki a történet vége felé feladja némaságát.

Kari Hotakainen könyve megindító regény a jelen korról, amelyben minden adás-vétel tárgya, és amelyben valódi dolgok helyett egyre inkább csak szavakkal és képekkel kereskedünk. Viszont olvasás közben sokszor elkalandozott a gondolatom, kevertem a neveket, a vezetékneveket már ki sem mondtam. 

9/10

Matti Rönkä: A határjáró

"Ez a sajátos világú krimi napjaink Helsinkijében játszódik, ahol az alvilágot a szovjet utódállamokból érkező bűnözők uralják. Nem piti alakok, legális fedőtevékenység mögé bújva folytatják üzelmeiket. Az egyik keresztapa egy Oroszországból áttelepült finn származású férfi, Viktor Kärppä kisebb-nagyobb szolgálatait is igénybe veszi. Ártalmatlannak tűnő ügyek ezek, de a rendőrség figyelmét nem kerülik el. Kärppä, aki magándetektívként dolgozik, nem csak kényelmetlen üzletfeleitől, de a múltjától is szeretne elszakadni, amire igencsak jó oka van. Ebbeli fáradozását egyáltalán nem segíti elő, amikor egy férfi eltűnt feleségének felkutatásával bízza meg."

Matti Rönkä egy igazán feszes tempójú, humoros krimit rakott le az asztalra, ami egy elsőkönyves írótól kezdésnek egyáltalán nem is olyan rossz. A szerző hivatására nézve zsurnaliszta, ami szerintem érződik a regényen, tényszerű és sallangoktól mentes.

A történet nem az a klasszikus egy-két szálon futó detektívsztori, hiszen a főszereplőnek nem csak egy ügyet kell felgöngyölítenie, hanem más megbízásokat is el kell vállalnia a különböző nációjú megrendelőktől. Engem személy szerint ez idegesített a legjobban, hogy túl szerteágazó volt a történet, valahogy jobban szeretem ha egy könyvben a nyomozásé a főszerep. Szeretem, ha elmerülhetek az ügy felgöngyölítésében, ezáltal is megdolgoztatva az agytekervényeimet. Ráadásul a megoldás is annyira egyszerűre sikeredett, ahelyett hogy jól meglepődtem volna, majdhogynem fel is nevettem.

A sokszálú történetet a helyszín csak feldobja, ugyanis megismerhetjük az orosz-finn-észt határkörzetet, amiről én még sok mindent nem olvashattam. A főszereplő éppenséggel nem egy szentéletű egyén, hiszen vannak ám a kapcsolatai az alvilággal is. Néha bizony a jó és a rossz közötti határmezsgyén mozog, így számomra a cím két értelmet is nyert ezzel. Ha elképzeljük magunk elé egy egyszerű fickót láthatunk, ám ha még mélyebbre ásunk akkor sok titkot megismerhetünk.

Jó - jó, de ebből ki lehetett volna hozni egy sokkal jobbat is. Egy kicsit több odafigyeléssel és egy kicsit több ráfordítással egy hatalmas sztorit kaphattunk volna. De hát mint tudjuk a "remény hal meg utoljára", így lehet hogy a szerző következő könyve már meghozza a várva várt sikert a számára.

Sofi Oksanen: Tisztogatás

Számomra nehéz erről a könyvről írni, hiszen egy komoly témát dolgoz fel Oksanen, aki nem mellesleg zseniálisan ír.

Aliide és Zara életét ismerhetjük meg, akik hasonló élményeken mennek keresztül kb. 40 év különbséggel.

Aliide egyedül él Nyugat-Észtországban egy kis faluban. Egyik reggel eszméletlen nő fekszik a kertjében, akit nem is tudja megmagyarázni miért, de befogad és pár napot együtt töltenek. Ez a pár nap az emlékezés időszaka.

Aliide II. Világháború eseményeire emlékszik vissza. A családjára, szerelemre, félelmeire, reménytelenségre, rettegésére. Zara pedig az 1 éve tartó szenvedéseire, megaláztatására, gyötrelmeire, túlélésére.

Pörgős, eseménydús, hátborzongató történet, szerencsére az írónő könyörületes velünk és nem mesél mindig részletekbe vágóan a történtekről, néhány pillanatot a képzeletünkre bíz.

Aliide alakja nagyon unszimpatikus nekem, de a történet vége felé, amikor már megtudjuk mi mindenen ment keresztül megértettem. Zara egy szeretetre méltó fiatal lány, akit rettenetesen sajnáltam. Családja megsegítése miatt hagyta ott otthonát, sok pozitív gondolattal. A vége pedig tele lett negatívumokkal.

Az íróról írt szépségek után, amit köszönhetek a remek fordításnak is, hiszen nélküle biztosan nem jöttek volna át az események részünkre, muszáj megemlítenem a könyv borítóját. A könyv tartalmának ismerete nélkül arra gondoltam, hogy ez egy rovarokról szóló kézikönyv. A légy megjelenítése érthető és persze ötletet sem tudok adni mit kellett volna kitalálni, de ez a légy nem a legjobb választás.

Elina Hirvonen: Hogy ő is ugyanarra emlékezzen

"Mindvégig sajnáltam, hogy gyermek volt.
Felhőnek kellett volna lennie.
Olyannak, amelyekbe elbújnak a madarak,
ha félnek."

(Miltos Sahturis)

Félelmetes, hogy milyen érzéseket képes kiváltani egy könyv. Miért is mondjuk egy könyvre, hogy tetszik? Jó a története? Jól van megírva? Szépek a mondatok? Magunkra ismerünk benne? Elgondolkodunk rajta?

Elina Hirvonen könyve tetszett, felzaklatott, megsiratott.

Anna és Ian.
Anna és Ian családja.
Anna és Ian családi háttere.
Anna és Ian gyermekkora.
Anna és Ian gyermekkora, emlékei.
....amelyek befolyásolják életüket, ami nem engedi a változtatást, aminek hatására változtatni akarnak, aminek hatására elgondolkodnak, hazudnak maguknak, becsapják magukat, hibáztatják magukat, kapcsolatokat keresnek, szerelmesek lesznek egymásba. Szerelmesek lesznek egymásba? Inkább két szárnya törött kis madarat látok magam előtt, egyiknek a jobb szárnya, másiknak a bal szárnya van eltörve; egymást támogatva próbálják túlélni az életüket.

Anna családjában tragédiák sora megtalálható, ami rányomja bélyegét az egész család életére: bántalmazás, őrültség...
Ian családjában, életében is megtalálható a kirekesztettség, az elmebetegség...

Két felnőtt ember kapálózása, fuldoklása, életben maradása, miközben megtudjuk, miért is kapálóznak, küzdenek, fuldokolnak. Miért is nem képesek felnőttként a normális életre?

Elgondolkodtam: ha felmenőink életében valamiféle nyomot hagyó tragédia történt, a mi életünkre is kihat? Egyértelmű, hogy mi is szenvedni fogunk?

Anna próbálkozott. Talán a legnormálisabb, legegészségesebbnek próbálta beállítani az írónő az összes személy közül. De nem az. Szerintem súlyos beteg ő is. Lelki.

Elina Hirvonen jó könyvet írt. Elgondolkodtatót, magunkba nézőt, lelkizőst.

Sajnálom Annát a könyvben. Sajnálom az egész életét.
Sajnálom Iant a könyvben. Sajnálom az egész életét.
Sajnálom Anna és Ian kapcsolatát. Sajnálom az egész közös életüket.

"Olyan gyerekkort akarok, amire lehet emlékezni. Olyan életet, amiről lehet másoknak beszélni. Olyan testvért, akinek van igazi élete. (...) Egy átlagos nő akarok lenni, padon ülni egy napos délutánon, várni valakire, vagy készülni valahová."

Ne olvassa az, aki nem bírja a gyermekbántalmazást.
Ne olvassa az, aki szórakoztatásra vágyik.
Ne olvassa az, aki nem akar sírni, szomorkodni.

Olvassa az, aki irodalomra vágyik. Kortárs szépirodalom, ami egyáltalán nem "szép"!