A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tericum kiadó. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tericum kiadó. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. január 30., csütörtök

Jacquelyn Mitchard: Az arc nélküli lány


 

Nem gondolom, hogy jó dolog az életünket mindig valami máshoz, valami rosszabbhoz hasonlítani, és ez alapján értékelni jónak a sajátunkat. Viszont amikor látunk, hallunk, olvasunk másokkal megtörtént tragédiákról, akkor talán önkéntelenül is elgondolkodunk, hogy ehhez képest valóban nüansznyi problémákkal küzdünk, amiket mégis képesek vagyunk elefántméretűre felnagyítani. Így vagyok ezzel a könyvvel is. Nem akarom sokáig dédelgetni magamban, hogy nekem milyen jó, ehhez még csak hasonló gondokkal sem küzdök, de ilyenkor az értékrendeket kicsit újraalkotom és próbálom megbecsülni azt, amim van.

Sicily életében nem egy tragédia történik, hanem tragédiák sorozata, és még azon túl is küzdenie kell az elfogadásért mások és saját maga által egyaránt, és nem utolsó sorban az életéért folyamatosan.

13 évesen egy tűzesetben elveszíti az oltásban résztvevő apját, de Ő is annyira megsérül az arcán, hogy torzszülöttként kell tovább élnie életét. Ráadásul 2 évre rá anyja is meghal. Már ezek miatt sem könnyű talpon maradni, hát még élni tovább az életet viszonylag normálisan.

Örökbefogadó nagynénje lakásában éli eldugott kis életét hosszú éveken keresztül, munkát is csak olyat vállal el, amely minél kevesebb testi kontaktussal jár.

Már felnőttként, esküvőre készülve adódik lehetősége egy teljes arcátültetésre, ami számos következménnyel járhat, elsősorban az élete elvesztésével. Ugyanakkor ott van annak is a lehetősége, hogy úgy menjen be egy étterembe, hogy nem rémisztő arca miatt bámulják meg, hanem esetleg a szépsége miatt. Bár azt gondolhatnánk, hogyha épp az esküvőjére készül, akkor már nem teljesen mindegy? Elfogadták, szeretik. És ez így rendben is volna. De az élet tartogat még meglepetéseket. Bőven! Főleg Sicily életében.

Döbbenetes történet egy lányról, aki megjárja a poklok poklát és még utána is visszamegy. Amikor már azt gondolnám, hogy itt már tízszer meghaltam, belehaltam volna, akkor még egy lapáttal rátesz az élet. És annak ellenére, hogy nekem nem igazán volt szimpatikus ez a lány, még ha meg is bocsátható a cinizmusa (kinek, ha neki nem?), mégis végig összeszorított kézzel drukkoltam, hogy jóra forduljanak a dolgok, mert ilyen nincs, hogy ekkora átok üljön valaki életén, egyszer fel kell, hogy ragyogjon a nap.

2013. november 24., vasárnap

Jan-Philipp Sendker: Szívszelídítő- avagy a szeretet, a megbocsátás és a szabadság ereje



Belemerülök egy könyvbe, teljesen belefeledkezema képi világ a szemem elé tárul, a mondatok, cselekmények előttem peregnek le; annyira ott vagyok a könyv, a történet lapjain, hogy, amikor valami apró vagy nagyobb momentum megérint, nehezemre esik felállni, megszakítani az olvasást, mindig biztos vagyok benne, hogy emlékezni fogok ezekre az élményekre, hasonlatokra. De nem, sajnos soha nem emlékezem, így most is itt ülök csak a nagy szavak, nagy tettek jutnak eszembe. Azok a nagy tettek, amik a legtöbb embernek semmit sem érnek.

Vannak olyanok, akik nem tudnak szeretni. Az egész életük egy nagy harc, hogy merjenek szeretni, hogy vegyék észre, hogy valami nem jó az életükben, a napjaikban.

Juliával a Hazatérés című könyvben ismerkedtem meg, szerettem azt a történetet, a lapokon lévő gyöngyszemeket, a mondatokat; szívesen emlékszem vissza rá a mai napig, s amikor megláttam, hogy Jan-Philipp Sendker új könyve megjelent, azonnal olvasni szerettem volna. 
Elkezdtem és a történetben újra találkoztam U Ba-val és Juliával is, ez egy folytatása az előzőnek. Külön történet az igaz, de aki szívébe zárta őket őket valamikor, akkor ezt is elolvassa majd.

Julia 10 évvel későbbi new-yorki életéről hamar kiderül, hogy lelkileg szegényes, szomorú, és kaotikus. Julia magányos életében, a szakítás utáni "keresgélés"még mindig felesleges energiákat éget el, egyetlen örömét Amy, a legjobb szabadelvű barátnő jelenti. U Ba-val már 10 éve találkozott, Julia akkor tudta édesapjáról a teljes igazságot, s bár a visszautazás tervezgetése folyamatosan a szeme előtt lebegett, a zaklatott jogászéletmód mindig eltérítette egy újabb burmai látogatástól.
.............. mígnem hangokat nem kezdett el hallani, hangokat belülről. Gondolhatnánk skizofréniára, mély depresszióra, Julia el is ment pszichiáterhez a problémájával, de érződött, hogy ez a tünet több annál, mint, hogy valami bogyóval elnémítsák a hangokat.

Amy, a barátnő, egy festő a szabadság, a béklyók-nélküliség híve, aki olykor elmegy meditálni, feltöltődni egy buddhista-telepre, s ahova most a jogásznő is elutazik. Itt találkozik egy férfival, akitől megtudja, hogy a belülről jövő hang egy elhunyt nő hangja, s addig vele lesz, míg ki nem deríti, hogy ki ő, mi az ő története. 

"Azt, hogy az élet és a csillagok kegyesek voltak-e velünk, sokszor csak évekkel később tudjuk  meg. Az élet önkényesen alakul. Amit egyszer szerencsétlenségnek tartunk, arról később kiderülhet, hogy szerencse, és ez fordítva is megtörténhet, nem igaz?"

Bevallom, hogy eddig a pontig én is kételkedve olvastam, a belső-ellenkező hangot nehezen viseltem, de amikor Julia ismét találkozott U Ba-val, és elkezdődött a könyv valódi története, a valódi értéke, akkor beszippantott. Még azzal sem törődtem, hogy éppen azon a helyen találják meg elsőre azt a nőt, aki azonnal segíteni tud, aki a belső hang féltestvére. Mert ez nekem nem jelentett semmit.  Egy kis írói segítség, egy átkötő valami a bestseller-ség miatt. Még a vége sem zavart, sejtettem, hogy ez lesz szintén a női olvasótábor többsége miatt.

De ahogy megismertem Nu Nu és családjának történetét, abban minden olyan benne volt, amely az elcsendesedésre, a gondolataim áramlására, a nyugalomra intettek. Hogy nem a külsőségek a fontosak, hogy boldogan lehet élni sokkal rosszabb körülmények között, ha képesek vagyunk elhatárolódni, ha nem a felszínesség mellett szavazunk.

"Azon tűnődöm, vajon képesek vagyunk-e lelkünk egy részét levedleni magunkról, ha egy másik réteg már növésben van alatta. Akár a régi kígyóbőr.vajon egy meggyötört lélekből válhat kiegyensúlyozott? Egy szomorúból lehet vidám? Egy magányosból boldog? nem egy-két napra, hanem örök időre."

Nu Nu-nak nem egyszerűen indult az élete. Szülei két éves korában haltak meg a szeme előtt, őt egy rokon nevelte fel: egy nagynéni és annak férje. Nu Nu későbbi férjét Maung Szejn nagyon megkedveltem, szerettem a szeretetét. Születtek gyerekeik is, két fiúk: az elsőt rajongásig imádta a mama, a másodikat annyira nem szerette volna, hogy mindent megtett azért, hogy ne szülessen meg.

"Mit is mondott neki annak idején a bábaasszony? A gyermeki lélek mindent tud. Hogy megbocsájt-e, arról nem beszélt."

 Nu Nu élete, családjuk élete, és Tar Tar története bontakozik ki a lapok sorai között szívszorítóan, fájdalmasan, akár pálcát törően is, hogy mi nem tetszett, mi taszított Nu Nu-ban, mikor ráztam volna meg őt.
S nem tudtam nem értékelni a saját életemet. A múltamat, a jelenemet, s talán a jövőmet is. Hogy mit tudnék megtenni, és mit nem. Hogy miről tudnék lemondani, s miről nem.

..s, hogy mi a fontos az életünkben, s mi nem az.
....s, hogy a szeretet a legfontosabb, amit eddig is sejtettem.
.......s, hogy, ha ez nincs meg az életben, akkor keresgéljünk, míg egy önzetlen valaki, a mi szívhangolónk, szívszelídítőnk segíteni nem tud, s engedjük be a szeretetet.

"- ...mit követtem el, hogy kiérdemeltem ezt a gyötrelmet? (.....)
- És enyhült az idő múlásával?
- Nem, az idő nem hozott gyógyírt.
- Akkor micsoda? (..) Ma már nem vagy foglya semminek. Vagy tévedek?
(...)
- Elhatároztam, hogy szeretni fogok.
- Ezt el lehet csak úgy határozni?
- csak úgy nem lehet.  (..) Helyesebb ha úgy mondom, hogy a szeretet hozzám talált.Egyik reggel
az ajtóm előtt állt, és bebocsájtást kért. Sokéig volt úton, és én nem küldtem l.Biztos voltam benne, hogy másodszor nem fog bekopogni hozzám.
- Mi köze van a szeretetnek a rabságodhoz?
- Csakis az tud megbocsájtani, aki szeret, és akit viszontszeretnek. És csakis az lehet szabad ember, aki meg tud bocsájtani. Aki megbocsájt, többé nem rabja önmagának."

S, hogy mi a bestseller vég? Annyi a lényege, hogy végre Julia is magára talál, képes eldönteni, hogy mi a fontos az életében, s, hogy a tervek vagy az álmok megvalósítása fontosabb-e neki, s hogy ezek aránya hogyan alakult eddigi életében?

9/10*

Tericum Kiadó
2013

2013. június 21., péntek

C. W. Gortner: A Királynő esküje


Szerintem nincs annál nehezebb, mint, hogy egy valaha élt ember életét olyan hűen rekonstruáljuk, hogy nemcsak egy száraz történelmi adathalmaz legyen az illető életrajza, hanem egy olyan regény amit nem tudunk letenni, mert nemcsak izgalmas, és érdekes, de hűen bemutatja azt a kort is amelyben élt az illető.

A szerző nekem most harmadszorra is bebizonyította, hogy zseni!!!

Ezúttal Spanyolország királynőjét hozta közelebb hozzám. Kasztíliai Izabella gyermekkorától indul a történet. (1454) II.János , második feleségétől,Portugáliai Izabellától  született első gyermekük:  Izabella. A trónra Izabella féltestvérét Henriket szánták, vagy Izabella öccsét Alfonzot. A korona oly biztosnak hitt helye megrengett és végül a számításba sem vett Izabella volt kénytelen harcolni egy életen át, nemcsak a koronájáért de a hazájáért is.

Izabella apja halála után Henrik tíz évre száműzetésbe küldi Izabella családját, majd olyan váratlanul ahogyan elmenekültek, olyan hirtelenséggel üzent értük Henrik, hogy térjenek haza... innentől kezdve felgyorsulnak az események, anyjuk száműzetésben marad, a két testvért elválasztják egymástól, és Izabella jószerivel egyedül marad...egy tizenéves aki nem tudja ki az aki valóban a javát szolgálja, és ki az aki csak hasznot szeretne húzni a korona körüli hajcihőből.

Magánya és zavarodottsága mellett Izabella csak az ösztöneire hagyatkozhat, na meg az ima erejére, a hitére, ami egész életében fontos szerepet játszik.

Izabella elmondhatta magáról, hogy talán ő az egyetlen királynő, aki szerelmi házasságot kötött, sőt maga választotta ki a férjét!!

"Akármennyire próbáltam magamnak megmagyarázni, hogy mennyire bolond, és túlontúl érzékeny vagyok, ha a jövőmet egy magabiztos ígéretre, egy ellenállhatatlan mosolyra, és egy spontán táncra bízom, mégis ez történt."

Aragóniai Ferdinánd jött, látott és győzött, majd jó pár év huzavona és várakozás után Aragónia és Kasztília egyesülhetett.

Házasságuk viharos volt, nemcsak Ferdinánd kikacsingatása miatt, hanem a folyamatos harcok a mórok ellen, a pénztelenség, valamit egy törvénytelen gyermek állandó fenyegetőzése miatt is. Izabella anyjára, annak betegsége miatt nem támaszkodhatott, a két fiatal kénytelen volt egymásra, és az őket körülvevő nemesekre hallgatni. Ferdinánd hosszú évekig, apja rossz egészségi állapota miatt a Franciák támadták folyamatosan Aragóniát, így Ferdinánd sokszor két helyen csatázott egyszerre.

Ferdinánd a csatatéren harcolt, (1485 őszére, kilencvennégy!! váruk volt) Izabella feltett szándéka pedig az örökös világra hozatala minél hamarabb. Ami meg is adatott neki, igaz csak egyetlen fia lett, ám annál több lánya született, köztük Johanna, akiről   Gortner - Az utolsó királynő c. könyvében olvashatunk.

Izabella széles látókőrű nő volt, és szerette volna ha a népe nemcsak jólétben él, de tanulhat, olvashat is! Több tucat nyomdagépet vásárolt,amikor még igencsak gyerekcipőben járt a nyomtatás. Spanyolország volt az első, ahol rendeletben fektették le, hogy a nők is taníthattak. Sajnos voltak kevésbé népszerű tettei is, ilyen volt az inkvizíció- amely az olvasottak alapján, inkább a rá gyakorolt nyomás miatt történhetett meg, mintsem önszántából, hiszen a tíz évig tartó háborúskodás alatt, amit a mórokkal vívtak a zsidó egyház fejei támogatták anyagilag. Izabella neveltetése, vallása iránit elkötelezettsége viszont nem tűrt elnézést.

Izabella mindig is élvezte az utazást, így nem csoda, hogy  Kolumbusz Kristóf is az ő támogatásával tudott kihajózni 1492-ben, hogy valami újat fedezzen fel.

"Nem tudhatom, mit talál majd, ha egyáltalán talál valamit: hogy sikerrel megleli-e az elkerülő utat, vagy csak végtelen viharok és hatalmas fehér tarajú hullámok közé téved, ahol a hajók tengeri sárkányok áldozatául esnek. Csak a hite, és az álmai szolgálhatnak fegyveréül- ahogy annak a fiatal infánsnőnek is, annyi évvel ezelőtt, aki elhagyta arévalói otthonát, hogy ismertlen végzete elé menjen."

2013. január 20., vasárnap

Gina Buonaguro - Janice Kirk: Ciao, bella


Ciao, bella!

Köszöntem majd elköszöntem a könyvtől, és 1945 nyarától egy olasz kis faluban, ahol Graziella vagy kanadai eredeti nevén Grace élt, ahová kalandos úton került.
A lány, azaz hölgy-feleség-meny-sógornő, aki ebben az olasz kis faluban várta vissza a második világháború után a férjét Ugo-t. Aki nem jött. Grace csak várta, várta töretlenül, hiszen a háborúnak hónapokkal korábban vége lett, mindenki hazatért már a munkatáborokból is. Minden túlélő. Graziella pedig csak várt, egyre kevesebb reménnyel, hiszen az egész család eltemette már gondolatban a férjét.
Egy napon azonban, váratlanul, felbukkant egy motoros, aki a ruhája miatt felismerhetetlen volt, így azokban a pillanatokban visszaköltözött a remény hősnőnk szívébe........................ de csak egy Olaszországban ragadt jóképű amerikai katona ült a nyeregben. Azaz ült volna, de a motor elromlott, így bebocsátást kapott a szerelés idejére Grace és apósa, az egyre inkább emlékeit vesztő Giovanni otthonába. Mivel egy kis faluban semmit nem maradhat titokban, így Frank katonának is hamar híre ment a sógornők, az atya illetve mindenki más körében. Frank pedig ott maradt velük, a pajtában élt, eljátszotta Ugo szerepét a szenilisedő édesapa kedvéért, játszik a temérdek kis olasz rokongyerekekkel, természetesen már potenciális jövendőbelit is szereztek volna neki, ha úgy adódik, de mi olvasók más kibontakozó rózsaszín felhőket látunk már magunk előtt. Igen, igen: Grace is nőből van, már éppen kezdi eltemetni magában vissza nem tért férjét, de a család miatt még tartja magát, nem tárulkozik ki, mégiscsak 1945-öt írunk ekkor. De Ámor nyila beléjük csapott, az érzékelhető...

A könyv eddig egy rózsaszín felhőcske.. Nem ítélkezem, nem mondok véleményt a cselekedeteikről, hiszen szerelembe esni nagyon könnyű egy jóképű, segítőkész, tökéletesnek látszó fiatalemberbe. Főleg a könyvekben könnyű! De a könyv egy könnyed délutáni szórakozásnak ígérkezett, és csak azért siettem vele, hogy ezt a csöpögő-szenvedő-romantikát ne kelljen sokáig olvasnom. Aztán azért is olvastam, mert arra gondoltam, hogy muszáj már valaminek történnie: Ugo éljen vagy haljon már végre, lépjen ki a patak a medréből, legyen már egy jó kis vihar a faluban vagy éppen a lelkekben, legyen valami életszerű -szagú a történetben.
Töretlenül és rendületlenül olvastam, és végre!!- el is érkezett a viharosabb időszak, amiről nem írnék, mert spoileres lenne. Elég legyen az, hogy elindul a változás, amikor Tazio is megérkezik! (éppen ezek miatt lett több a piros csillagok száma)

A Ciao, bella romantikus könyv, ez tagadhatatlan, de szerencsére a vége ad egy kis gondolkodni-valót ebben a témában, így be kell valljam én is megtettem ezt. ... és nem jutottam dűlőre, hiszen nem éltem meg, de szerintem ugyanúgy cselekedtem volna, mint Grace.

Érzékenyebb lelkű, romantikát kedvelő hölgyeknek ajánlom.

2012. december 13., csütörtök

Jan-Philipp Sendker: Hazatérés - avagy egy szívdobbanás meghallásának művészete


Szeretem, amikor megtalál, rám talál egy könyv; vagy éppen, ha egy friss megjelenés azonnal kíváncsivá tesz, és beigazolódik az a fajta jó, az a fajta kellemes, amire számítok.


A Hazatérés ilyen könyv volt most. Megláttam, megszereztem és olvasni kezdtem. Aztán néhány nappal később, most este befejeztem, és elgondolkodtató elégedettséggel nézek magam elé, és azon tanakodom, hogyan is kezdjek hozzá az értékeléshez, hogy sokan kedvet kapjanak hozzá...

Julia egy amerikai felnőtt nő. Illetve Amerikában született, felnövekedett félig amerikai nő, aki a jogi pályán dolgozik. Egyedülálló, egy bátyja van. Édesanyja fehér amerikai, édesapja pedig burmai, aki egyetemi évei alatt ismerkedett meg későbbi feleségével, családot alapítottak, egy sikeres Wall street-i ügyvéd lett belőle.
Nyomoztak utána, keresték, de nem találták, így a férfi családja élte tovább életét a fennmaradt kérdésekkel, hiányokkal, töprengéseikkel. Ezek a hiányok pedig megsokasodtak, hiszen semmit nem tudtak a férfi életének első 20 évéről.
Hirtelen előkerültek a papa régebbi iratai, s egy fellelt levél hatására Julia repülőgépre ült, 3-4 napig tartó utazás után megérkezett Kalavba, ahol U Ba, egy helyi lakos vette pártfogásába és meséli kezdett neki.

Ebből a mesélésből kapunk képet az egész csodálatos történetről. Megismerjük Tin Vin-t, Mi Mi-t, a helyi lakosokat. Megismerjük az akkori Burma életét, képet kapunk egy csodálatos szerelemről. Amikor gyorsan olvasunk, mert nagyon tetszőt, érdeklőt olvasunk. Amikor nagyon lassan olvasunk, mert U Ba olyan szépen mesél, hogy csak hallgatnánk tovább.
A könyv egy élet története. Két élet története.

Mi Mi és Tin Vin története.
Egy mozgássérült és egy vak fiú története.
Megismerkedésük és életük története Burmában.
Szerelem.
… és közvetve Julia története, aki egy félig amerikai nő.

Szép, elgondolkodtató, merengő. Misztikusan valós. Amikor el sem hisszük, amit olvasunk, de aztán valahogyan mégis. Amikor könnyezünk esetleg, vagy elgondolkodunk a miért?-eken. Sok dolgot, mi itteni népek nem is tudunk elképzelni! Sok dologról nincs is tudomásunk, ezt Julia is érzi, aki nehezen tudja háta mögött hagyni az amerikai létet, a gondolkodást, a logikus érvelés képességét. De őt is beszippantja U Ba meséje, története, s közben mi is válaszokat kapunk.
Mi a fontos? Mitől félünk? Lényegesek-e bizonyos dolgok?
Nyissuk a szemeinket vagy éppen halljunk a füleinkkel annyira, hogy mi is rácsodálkozzunk a szépségekre.

S a végén mindenre fény derül!

"Néztem az ágy körül pislákoló gyertyákat, az embereket és a virágokat. Célhoz értem. Megtaláltam, amit kerestem. Meg akartam ragadni, bele akartam kapaszkodni, holott tudtam, hogy olyan ajándék ez, amit nem tudok a táskámba gyömöszölni, hogy magammal vigyem. Egy ajándék, amely nemcsak nekem szól. Ami mindannyiunké, ám egyszersmind senkié sem. Egy ajándék, amely életem végéig erőt ad."



Tericum Kiadó
2012.

2012. február 24., péntek

Michelle Richmond: A köd éve

Vannak könyvek, amikről ha előre tudnám, hogy mennyire ledöntenek a lábamról, akkor nem várakoztatnám őket hónapokig, évekig. Ez a könyv is ott állt már jó ideje a polcomon, de mindig megelőzte valami. Csenga barátném is hiába mondogatta, hogy nagyon jó, ráadásul kicsit olyan Picoultos is, ami szintén a szívem csücske. Mindegy, most jött el az ideje, és nagyon élveztem mindvégig.

Abby és Emma idillikus hangulatban sétálgatnak a San Franciscó-i tengerparton. Abby Emma apjának a menyasszonya, az esküvői időpont is ki van már tűzve. Abby keresett fényképész, így minden pillanatot megragad, hogy újabb fotókat készítsen akár a kislányról, akár a környezetről, ahol sétálnak. Amikor egy halott fókakölyöknél elidőzik egy pillanatra, nem is gondolja, hogy az az egyetlen egy perc lesz mindennek a vége, hiszen mire felnéz, Emma már nincs sehol. Persze a szíve megáll hirtelen (kinek ne állna meg???), de eszébe sem jut a legrosszabb. Egyre csak abban bízik, hogy a kislány újabb viccelődéséről van szó, és a parkolóban, az autó mellett újból összetalálkoznak. De nem! Emma szőrén-szálán eltűnt!

Természetesen annak rendje és módja szerint értesítik a rendőrséget, nyomokat keresnek. Semmi. Leginkább mindenki arra az álláspontra jut, hogy a kislány a vízbe veszett, kár minden fáradtságért. Apró emlékfoszlányai ugyan vannak a nőnek, de egyik sem vezet sehova sem. Ő viszont érzi, tudja, hogy van valami az emlékeiben, ami a kislányhoz elvezet, de ezeket az emlékképeket képtelen előhívni, illetve ha elő is jön valamelyik, nagyon szórványosan, homályosan, így nem sokra jut velük. Mindent kipróbál, a hipnózistól kezdve az emlékezést segítő filozófiai könyveken keresztül, de ezek sem vezetnek semmiféle eredményre.

Aztán előkerül Emma fél pár cipője, úgyhogy az apa ezzel fel is adja a harcot, a keresést, a reményt. Temetést rendez a lányának, és a továbbiakban hallani sem akar más eshetőségről, viszont Abby továbbra is kitart amellett, hogy a kislány él. Önmagával való vívódása szívszorító, viszont emlékei segítségével eljut arra az elhatározásra, hogy Costa Ricába kell mennie. A feladás határán, utolsó esélyként állítja maga elé ezt a célt! Csak még ezt az egy esélyt meg kell adnia, aztán vége.

Abby (érthető okokból) mindvégig magát hibáztatja, illetve azt a pillanatot átkozza, amikor egy fotó kedvéért levette a figyelmét a kislányról. Fantasztikus módon ábrázolja annak az egy pillanatnak a másfajta eshetőségeit, elmélkedéseit az időről, térről, azok kölcsönhatásait.

Annak ellenére, hogy én el nem tudom képzelni, hogy egy néptelen tengerparton eltűnjön a rám bízott gyermek, szenzációs volt a könyv, mindvégig nagyon sajnáltam a lányt, ugyanakkor csodáltam kitartásáért. Én biztos beleőrültem volna...

Lassú folyású, szépen kibontakozó, nagyon mély részletekbe menő jellemrajzokkal, leírásokkal tarkított, izgalmas krimi.

Másik regénye, az Úgysem ismered nem fog ennyit várni, ígérem!

2012. február 6., hétfő

C. W. Gortner: Medici Katalin vallomásai

Hiába, imádom a történelmet. Pedig anno a suliban utáltam. Ehhez persze kellettek a rettenetesen száraz tankönyvek és a még szárazabb tanár…

Pedig a mai fejemmel gondolkodva nem tudok izgalmasabb dolgot elképzelni a múltban lezajlott események megismerésénél. Ehhez persze kellenek ilyen írók, mint pl. Gortner, aki rettentően lebilincselően, eseménydúsan tudja tálalni nekünk a valaha történteket. Gortner ráadásul egyetemi tanár, kutató, a reneszánsz szakértője, tehát a regényében foglaltaknak még megalapozott háttere is van, azaz nagyjából hitelesek, ami nagyon fontos számomra.

Ezen a könyvön nem lehet unatkozni. Az első laptól, attól a perctől fogva, hogy megismerkedünk a kb. 10 éves Katalinnal, aki Firenze legnevesebb uralkodójának és a művészetek legnagyobb támogatójának, Lorenzo de Medicinek a dédunokája, filmként peregnek előttünk e lány, majd asszony életének legfontosabb eseményei. És habár Medici Katalint kora egyik legveszedelmesebb és leggonoszabb uralkodójának tartották, ez a regény próbált a felszín alá ásni és könyvtárnyi levelezés, naplófeljegyzés és egyéb jegyzetek alapján elénk tárni Katalin valódi személyét, amely egy nagyon erős és határozott asszonyt mutat, aki tűzön-vízen keresztül védte egy olyan ország, Franciaország érdekeit és stabilitását, mely nem is a szülőhazája… A birodalmán kívül a családja, annak további boldogulása és a királyi cím megtartása volt az, amiért tíz körömmel küzdött. Viszont azt is megmutatja ez a regény, hogy ez az asszony hogyan vált sokszor a körülmények és a sajátjain kívül a mások intrikáinak áldozatává.

Számomra az olvasottak alapján közel sem volt ő egy vérengző és okkult dolgokkal foglalkozó őrült, sokkal inkább egy bátor és erős nő, aki nem volt lusta tenni. Én sokszor sajnáltam, mert nem igazán volt választása: belekerült a királynéi pozícióba, gyermekeket szült (a 10 világra hozott gyermeke közül 8-at túlélt…) és próbálta a feladatát a lehető legjobban elvégezni. Persze követett el hibákat, de az a kép, ami a sors fintora és a körülmények furcsa játéka során a közvélemény szemében kialakult róla, nem tűnik igazságosnak. Illetve ennek a könyvnek az alapján én remélem, hogy nem is igaz.

Azért is tetszett a regény, mert elsősorban a katolikusok és protestánsok/hugenották között dúló vallási háború köré fonódott és ezek a vallási dolgok engem mindig érdekeltek. Minden intrika, amit akár Katalin, akár vetélytársai szőttek, azon kérdés körül keringett, hogy a mindaddig katolikus Franciaország engedje-e a szabad vallásgyakorlást a kálvinista tanok követői számára. És miközben Katalin az első uralkodók között volt, akik toleranciát hirdettek az ügyben, az a fonák helyzet állt elő, hogy a vallásháború legvéresebb eseményének tartott Szent Bertalan-éji mészárlást az ő nevével pecsételték meg, amikor is a katolikusok több ezer hugenottát mészároltak le Párizs szerte…

Egy csillagot azért vontam le, mert a tökéletesen szőtt események és a világosan ábrázolt ok-okozati viszonyok mellett kevésnek találtam a hangulati elemet a regényben, illetve a mellékszereplők ábrázolása is lehetett volna mélyrehatóbb, pl. Katalin gyermekeié.

Ettől függetlenül nagyon ajánlom a könyvet annak, akit érdekel a kor és a téma, de annak is, akit nem, mert ezek után garantáltan érdekelni fogja :)



2012. január 25., szerda

Fazekas Anna: Mackó, mókus, malacka

Róna Emy rajzaival megtűzdelve, egy bűbájos kis verses mesekönyvet mutathattam meg gyermekeimnek. Persze jók is, szépek is a modern mesekönyvek, de nekem az ilyen picit régimódi, igazi állatokhoz hasonlító rajzokkal illusztrált mesék a szívem csücskei.

Szóval adva van egy nagyon komoly társaság. A mackó, a mókus és a malacka, ki hitte volna...? :-) Egy szép napon malacka és mackó lepihen egy öreg tölgyfa alatt, ámde mialatt...

"Vadmalacka szuszogott,
mackókölyök mormogott,
s felébredt e víg zenére,
az öreg tölgy kis vendége.
Mert nem volt a fa lakatlan,
(odúja nagy, mint a katlan)
s az odúban ott aludt a
hosszúbajszú, rőt mókuska."
Morcos mókus a még morcosabb medvével veszik össze, hogy meri az elfoglalni saját bejáratú tölgyfaodújának legalját.
"Elhallgass, te kis mihaszna,
mert az enyém a vén makkfa!"
Nagy csetepaté keveredik a kis banditák között, megvívnak a tölgyfaodú aljának birtoklásáért.
"Mackó karmol, rúg, harap,
mókuska is mind vadabb,
malacka döf és visít,
mint a füttyös fűzfasíp."
Végén aztán békét kötnek, tölgyfa körül őgyelegnek, bújócskáznak, játszadoznak, barátságuk lankadatlan. :-)

Nagyon kis cuki mese, és valahonnan nagyon ismerős a felvázolt kép! :-)

Tari Annamária: Z generáció

Itt az Y generáció után a Z. A kőkemény számítógépes, virtuális világban élő korosztály. A gyakorló pszichológusnő a 12-25 év közötti korosztályt titulálja ezzel a jelzővel. Vajon minden rendben van körülöttük? Törődik velük valaki? Leginkább persze a szülők? Vagy jobb homokba dugni a fejet?

Mások most a problémák, mint a „mi időnkben”? Én úgy látom, hogy igencsak megváltozott a világ, és a pszichológusnő is ezt próbálja érzékeltetni, szétbontani a generációk közötti, nagyfokú különbségeket. Anno nekem a színes tv is nagy durranás volt, manapság pedig már nem győzöm kapkodni a fejem a legújabb technikai csodák láttán, hallatán, ami a mai kamaszoknak szinte „kijár”. Ezekkel nőnek fel, természetes kellékei életüknek. Ennek persze vannak előnyei és hátrányai is. Mint majdnem mindennek.

Klinikai tapasztalatait veti be segítségként, hogy rávilágítson a mostani, felgyorsult világ veszélyeire. Felnőttként sem könnyű helytállni, a gyermekeknek még nehezebb feldolgozni a mindennapi történéseket. A megnövekedett közömbösség, agresszió bizony kihat gyermekeinkre, és ez kellő segítség nélkül nagyon rossz hatással lehet rájuk. A régi értékrendek egyre inkább kihalófélben vannak, átadásukra szinte képtelenné válunk szép lassan. Hacsak nem állunk a talpunkra és nem látjuk meg mi magunk is az értékeket gyermekeinkben, mindennapjainkban.

A legfontosabb tanulság, amit talán enélkül is tudtunk, de mégis jó, ha időnként figyelmeztetnek rá, a kommunikáció. Ne hagyjuk eltelni az éveket jó kis beszélgetések nélkül!

2012. január 10., kedd

C.W.Gortner:Medici Katalin vallomásai

"Voltak,akik közel sem éltek olyan hosszú életet ,mint én,és csupán töredékét érték el annak,amit én véghezvittem,mégis dicsfény övezi a homlokukat ,miközben én gonosztevőként süllyedek el a hamis vádak tengerében"

Nem is értem miért történt így,hiszen a könyvből megismert uralkodó nekem nagyon szimpatikus volt,már gyermekkorában is bebizonyította,hogy a Medici vére tartotta életben.Nekem úgy tűnik semmi olyat nem követet el amit más királynők ne tettek volna meg,sőt voltak olyan időszakok az életében mikor pusztán az életben maradásért küzdött ,na és persze a gyerekeiért.Francia királyné lett belőle de férje túl későn ismeri el ,hogy méltó is rá.Magára maradt gyermekeivel,és hiába a gyönyörű Loire völgyi kastély az élete cseppet sem volt meseszerű.

A naplószerű könyv remekül ábrázolja a reneszánsz kori Párizst, az uralkodói házak állandó csatáit,intrikákat,árulást,szeretőket,megaláztatásokat.
Minden egyes oldal elképesztően jó volt,olyan emberek bukkannak fel a könyvben akikről történelemórán ugyan hallhattunk,de nem tudtuk milyen ember is volt valójában-Nostradamus,vagy Stuart Mária...

A mesékben a hercegnőknek remek életük van,és a királyfi is pont a kedvükre való,azonban ebben a könyvben végleg nyilvánvaló lett számomra,hogy a rang egyet jelent a boldogtalansággal,házasságaik pusztán a politika színterén köttetik akár már tizenéves korban ha az ország érdekei úgy kívánják,és bár lehet,hogy az egyik pillanatban még a lányom esküvőjén mosolygok,másnap már vejem hadsereget toboroz ellenem..és mi még azt mondjuk micsoda stresszben élünk manapság...

Hihetetlen kaland volt a felnégyelések és felségárulások korából.

A borító csodaszép és igényes lett mint mindig minden,amit a Tericum kiadó jelentet meg.




2011. december 12., hétfő

Tasha Alexander: Gyöngyként hulló könnyek

A borító és a cím alapján picit másra számítottam. Hogy mire? Némiképp csöpögős, kicsit Romana-szerű romantikus, néhol erotikus történetre. Végül is romantikusnak romantikus volt, viszont vicces is és krimi is. A kettőt nagyon szeretem együtt, és a végeredmény tényleg kellemes volt.

Az 1800-as évek végén játszódó történet világa egy picit emlékeztetett A huszadik feleség c. könyvre. Csupán annyiban, hogy ott is rendkívül színesen ismerkedhetünk meg a varázslatos(?) hárembeli élet mindennapjaival.

Most Konstantinápolyba, ott is a világ egyik leghíresebb háremébe, a Topkapi Szerájba kalauzol el bennünket a szerző, megspékelve egy jó kis gyilkossági üggyel. A főszereplők, Emily és Colin ifjú házasok, akik pont Törökország felé indulnak az Orient Expresszen mézesheteiket eltölteni, de már a vonaton gyanús események kellős közepén találják magukat. Sok jel utal rá, hogy ezennel lőttek a romantikázásnak.

Egy fiatal háremhölgyet gyilkolnak meg, hőseink pedig pont akkor érkeznek meg a szerájba, amikor éppen megtalálják a holttestet. Kinek állt érdekében megölni őt, a szultán kedvence volt, illetve pont az ellenkezője? Ráadásul még máshonnan is ismerős lehet a hölgy, ami tovább bonyolítja a helyzetet, megnövelve ezzel a potenciális gyilkosok számát is.

Emily nőként viszonylag könnyen bejut a hárem belső világába, így engedve a nyomozás iránti vágyának, csillapíthatatlan tettrekészségének. Többször kerül ő maga is életveszélybe, de nagy leleményessége, szerencséje folytán mindig megússza a rázósabb helyzeteket. És persze addig nem nyugszanak férjével együtt, amíg a gaztettet fel nem göngyölítik.

Ez a könyv egy sorozat negyedik része, de abszolút megállja a helyét önálló olvasmányként is. Van pár visszautalás az előző részekre, de nem éreztem hiányt amiatt, hogy nem ismerem a múltban történt részleteket.

A borító és a cím nálam nem jött össze a történettel, nem tudtam őket összekapcsolni. Egyébként pedig pihentető, könnyed, tényleg szórakoztató könyv volt, jól esett!

A törökországi Topkapi Palota.











2011. október 19., szerda

Tahir Shah: Kalandozások az Ezeregyéjszakában



"A mesék sajátos módon ragadnak magukkal, ... színes történeteikkel szórakozást nyújtanak, de közben önismeretre is tanítanak. Hallgassátok a meséket, ... mert hasznos vezérfonalul szolgálnak az életben."


A stílus ismerős, hiszen A kalifa házánál már megismerhettem, megkedvelhettem. Bár másra készültem, meglepett és örültem is neki, hogy egyfajta folytatásban lehet részem, más aspektusból megközelítve.

Hogy mire készültem? Meg voltam győződve róla, hogy fikció, mese lesz az egész. Megijedtem, mert bevallom az Ezeregyéjszaka meséi sosem tartozott a kedvenceim közé. Persze akad benne bőven mese is, de azok "csak" még jobban tarkítják Tahir Shah és családjának életét, történetét, amelyet nagyjából már megismerhettünk a fent említett könyvben.

Az író felmenőinek szeretete a mese iránt, azok izgalmas elmesélésének képessége magát a szerzőt is megragadják. Egész gyermekkorát a mese szeretete itatta át, és már-már fanatikusan, országokat átszelve keresi saját belső meséjét, miközben sok száz másikat ismer meg. Nehéz dolga nincs, mert az adott kultúrából adódóan, a csapból is a mesék folynak. Bármerre is térül-fordul, mesével találkozik szembe, és ő szívesen szán is rá időt, hogy mindenkor meghallgassa, hátha talán épp az lesz az ő belső, saját meséje. Egy ősi berber hagyomány szerint ugyanis minden embernek kötelessége ezt a mesét megtalálni a saját szívében.

Fez és Marrákes ódon falai között járja útját, és sokszor tűnik úgy, hogy valójában nem véletlenül keveredik egy-egy helyre. Ha kell, a Szahara végtelen homokdűnéi között tölti az éjszakát, csak közelebb kerüljön céljához. Mindenhol mesébe botlik, életre kelnek a különböző misztikus szerzemények, jelen és múlt, mese és valóság keveredik egymással. Az Ezeregyéjszaka világa elevenedik meg a mi szemünk láttára is. Ebben a formában én nagyon élveztem.

A családról ebben a könyvben most viszonylag kevés szó esik, nyugalom van, hiszen a kalifa házát már belakták, abszolút otthonukká vált. A dzsinekkel is megbékéltek, így házuk őrzői is békén hagyják gazdáikat, bár azért a szolgálólányok között folyamatos dúlnak a buta viták, amelyek rendkívül viccesek egy európai számára.

Közben mindvégig ugrálunk az időben, visszakanyarodunk gyermekkorához, a kalifa házának körülményes megszerzéséhez, meghódításához, de a szerző első kötetének el nem olvasása szerintem nem probléma, nem akadályoz ennek megértésében. Ajánlani viszont mindenképp ajánlom! :D

Számomra az egyetlen negatívuma az volt a könyvnek, hogy picit tömény és hosszú lett. A borító viszont ismét gyönyörű.


2011. szeptember 18., vasárnap

Khaled Hosseini: Papírsárkányok



Amir történetenét elolvasva muszáj bevallanom, hogy nem lett kedvenc, nem varázsolt el, de mindenképpen érdekelt.
Ha elgondolkodom a "miért?"-eken, rövid időn belül ott tolonganak a vál

aszok, amik nem engedik meg a "kitűnő" jelzőt.

A "Papírsárkányok" című könyv egy jól strukturált történet, ami tulajdonképpen három részre tagolódik. Az első részben kifejtett gyer
mekkor betekintést ad Amir kisfiú korába, Amir-Haszan barátságába, Amir-Baba (az édesapja) kapcsolatába, a család gazdagságába, az akkori Afganisztán történetébe.
Fejtsem ki, mennyire utáltam Babát azért, ahogy a fiával bánt? Azért a dologért, amit meg kellett volna apaként tennie a fiáért? Azért, mert nem fogadta el, hogy a gyerekek nem kifestőkönyvek, amelyet magunk kedvére kiszínezhetünk. Nem teszem..., persze egyáltalán nem voltam megelégedve Amir jellemével, drukkoltam, hogy feldolgozza a problémáit, hogy átessen a szemétkedésein, hogy megvilágosodjon, hogy minden másképpen alakuljon, de őt nem tudtam hibáztatni, hisz egy gyermek életéért a szülő nagymértékbe
n felelős, akár Afganisztánban él, akár Magyarországon. Haszan mellett pedig ott voltam. Védelmeztem, olvastam neki, és segítettem neki munkájában, a szolgaságban. Folyamatosan azt hajtogattam magamban, hogy nincs igazság.
Háromszor könnyeztem a könyv alatt, az első a gránátalmafa tövében történt...., a vég, a tragédia kibontakozásának kezdete, a sikátor, a szülinap, már csak "hab voltak a tortán"..

"Baba szívta a pipáját, és beszélt. Úgy tettem, mintha odafigyelnék. De nem tudta odafigyelni, mert Baba elejtett apró megjegyzése bogarat ültetett a fülembe: a megoldás az lesz, ha megnyerem a téli bajnokságot. Meg fogom nyerni. Más
lehetőség szóba se jöhet. Meg fogom nyerni, és megszerzem az utolsó sárkányt is. Aztán hazahozom és megmutatom neki. Bebizonyítom neki egyszer s mindenkorra, hogy értékes ember a fia."

"Amir dzsan, tudom, milyen kemény volt veled apád, amikor gyerek voltál. Láttam hogy szenvedtél, és vágyakoztál, hogy kivívd a szeretetét, és vérzett érted a szívem."

A második harmad Amir és Baba meneküléséről, amerikai életéről, Babával való kapcsolatának alakulásáról, és Amir szerelmi életének történetéről szól. Nem terveztem erről a részről számottevő mennyiséget írni, a lényeg, hogy Amir gondolatait körbefogták a Haszanról történő elmélkedések, a röpke gondolatok, a múlt.
Harmadik harmad: Aztán jött egy régi barát Ráhim Khan afganisztáni telefonhívása, és nagyon örültem, hogy Amir azonnal repülőre szállt. Nem mondom, hogy éreztem az elé
m táruló eseményeket, bár Szohrebet azonnal magammal vittem volna. Én. Egymagam. (Harmadik könnyezés: a "csengettyűs" Szohreb)
Az előttem kibontakozó valóság bemutatta nekem a háborús helyzetet, a háború keltette nyomort, a gyermek kolduskezeket az utcákon (=második könnyezés), a tálibok szemétkedéseit. A néhány fejezet tele volt félelemmel, tele volt igazsággal, tele volt részvéttel tele volt szeretettel, tele volt elmélázással. Amirnak muszáj volt megjárnia a Kabulba vezető utat, ha nem tette volna, akkor a könyvet a falhoz hajítottam volna. A gyötrő emlékek feloldozása és feldolgozása során még jobban szerettem Haszant, és továbbra sem utáltam Amirt, hanem ismét szántam gyermekkora miatt. Haragudni csak azért tudtam, mert soha egyszer sem akart visszamenni szülőhelyére és kutatni. Úgy gondolom, hogy ha valaki kedvel egy embert, akkor zavarják a múltban történt események,
kavarognak a gondolatai, rendezni szere
tné a helyzetet, s addig ez nem történik meg akár negatívan, akár pozitívan, addig ott lesz benne, mint egy méreg. Így a felnőtt Amirt már csak szántam és megvetettem, hogy hallgat, mint a sír....., egészen sokáig... aztán Ráhim kinyitotta a szemét.....

"........akinek nincs lelkiismerete, akiben nincs jóság, az szenvedni sem tud."

2011. július 19., kedd

Laura Fraser: Hét év a nagyvilágban

Megint beigazolódott, hogy ne ítéljek első olvasatra. Amikor megkaptam a könyvet, belelapoztam és egyből le is írtam annyival, hogy nagyon gagyi. Szerencsére mégis túllendültem a kezdeti előítéletemen. Nagyon-nagyon tetszett! Azt hiszem a könyv sava-borsa az írónő humorában van.

A történet maga szerintem viszonylag közhelyes, már számtalanszor olvastam önmagukat kereső, bizonyos életkorba lépő, mégis magukkal, társadalomban elfoglalt szerepükkel elégedetlen nők kalandos életmódváltásáról, utazásba való "meneküléséről".

Eleve a szingliség kérdése jó pár évtizede vitatott. Ki így, ki úgy fogja fel. Egyik oldal azt hangoztatja, hogy sok nő biztos, hogy nem vágyik többre, mint karrierjének építésére, annál szebb dolog nincs is a világon. A másik oldal pedig hazugnak nevezi ezt az álláspontot, mivel egy nő életében a legszebb dolog csakis a gyerekszülés, -nevelés lehet. Az most tök mindegy, hogy én melyik oldalon állok, viszont nagyon szimpatikus volt, hogy Fraser bevállalta, és igenis kiállt amellett, hogy nagyon is szeretne családot, gyerekeket.

Az ő esetében a dolog azért nem ennyire egyszerű. Túl egy rossz házasságon és a váláson, negyven éves korára jut el oda, hogy nem tudja, mit kezdjen magával. Vívódása nem kicsi, mivel abszolút megalapozott háttere, egzisztenciája van, akkor utazik a nagyvilágban, amikor csak akar és ahová csak szeretne. Valljuk be, erre a gyermek/ek születése után vajmi kevés esély van.

Férfiak ugyan vannak Laura életében, de csak olyan "kutya vacsorája" módon. Egy stabil pontnak mondható szeretője - akivel a világ különböző pontjain randizgatnak - szintén megállapodik más nő mellett, úgyhogy az is ment a levesbe. A jövőben egyedül vág neki a világnak, az idő pedig egyre sürgeti. Rájön, hogy addig semmiképp nem tud dönteni, megállapodni, amíg a belső egyensúly, harmónia nem jön létre. Nyugalmát, önbizalmát keresi mindenhol, próbálkozik ő mindennel, sokszor nem kis veszélybe sodorva magát.

Amint az elején is írtam, a humora nagyon megfogott, amely megfelelő mértékű öniróniával, önkritikával van megspékelve. De szerintem őt is sokszor ez segíti át a különböző, nem kevés krízisen, ami kijut neki. Kíváncsi vagyok/leszek, merre vezet az útja a magánéletben!?

Egyébként Laura Fraser jelenleg San Franciscóban él, a Berkeley egyetemen újságírást tanít. Az Itáliai affér önéletrajzi ihletésű első regénye, amit szintén szeretnék beszerezni.

2011. április 18., hétfő

Philip Beard:Kedves Zoe!


Sokáig kerülgettem ezt a könyvet,valami azt súgta,hogy érdemes elolvasni viszont a fülszöveg elbizonytalanított.Szeptember 11.-e -erről mindenkinek ugyanaz jut az eszébe és nem kíváncsi egy újabb elcsépelt sztorira.Aki azt gondolja,hogy erről szól a könyv nagyon téved.Igaz ,hogy Tess testvére szeptember 11-én hal meg de az aznapi események csak érintőlegesen vannak megemlítve a könyvben.

"Szerintem a terápia azoknak használ,akik nem tudják,mi miatt dühösek vagy szomorúak,az én esetemben ez világos.Te nem vagy többé,és én sem leszek soha a régi.Soha,beszélhetek,megoszthatom a dolgaimat,amíg már egyetlen titkom sem marad,de Te akkor is halott leszel,én pedig szomorú."

Tess úgy dolgozza fel testvére halálát,hogy ír neki.Megírja annak idején mikor még anyukájuk pocakjában volt,hogyan választottak neki nevet.Hogy viselkedik most Em akinek ugyan úgy hiányzik mint apjának vagy neki.Elmeséli a nyarat amit apjánál töltött mert nem tudta elviselni nevelőapja és anyja gyászát.Mesél neki az első szerelemről, a lelkiismeret furdalásáról,fontosnak vélt pillanatokról amiknek részese volt Zoe vagy már nem tudott velük lenni de Tess úgy érzi ha leírja neki valahogy Zoe is újra a az életük része lesz.

Engem nagyon megfogott ez a kis könyvecske,aranyos ,szívbemarkoló és remekül mesél.Egy pillanatra sem unatkoztam,nem volt túldramatizálva és teljesen hihető volt Tess karaktere,gondolkodásmódja.

A szerzőnek ez az első regénye és szerintem nagyon jól sikerült! Az ügyvédkedés helyett nyugodtan írhatna.



2011. április 9., szombat

Janice Y. K. Lee: A zongoratanárnő

Fő érdekessége számomra a könyvnek az volt, hogy a II. világháború "kulisszatitkait" most nem Európa szemszögén keresztül láttam, hanem az írónő Hongkongba vitt el, onnan élhettem át a történteket.

Attól, hogy évek óta véget ért a háború, minden helyreállhat nyomtalanul? Dehogyis! Milyen hatásai lehetnek egy háborúnak, a II. világháborúnak az emberek életére? Nyilvánvalóan nagyon sok, ez nem kérdés. De sok-sok év múlva milyen elfojtott, belső szorongások, titkok, kérdések merülhetnek fel egy emberben.

Mielőtt a háború előszelei elérnék Hongkongot, az angol bevándorlóknak csuda jó dolguk van. Kínai szolgálók, mérhetetlen anyagi javak, partik, szép ruhák, gondtalan élet. Will is élvezi ezeket az előnyöket, ráadásul még a szerelem is megtalálja egy eurázsiai lány személyében. Kapcsolatuk nem mentes a különböző szóbeszédektől, de ez mit sem zavarja őket. Két különböző, de nagyon erős egyéniség. Az irányító Trudy, Will pedig mint pincsikutya követi, ketten alkotnak egy nagyon egyedi párt.

Közben ugrálunk át a mába, amikor is Will életébe belép Claire is, aki házas, konzervatív és minden, ami kizárná Willel való kapcsolatát... Annak ellenére, hogy kapcsolatuk viharos, szenvedélyes, Claire tele van kérdésekkel, talányokkal. A múlt kísérti őket, a háború alatt történtek üldözik a köztük lévő harmóniát. Hol van Trudy? Ki a jó és ki a rossz? Kiben bízhatunk meg? Szinte a történet végéig nyitva maradnak ezek a kérdések.

Bár Will volt az egyik legszimpatikusabb katakter a történetben, melankóliája rányomta bélyegét a hangulatomra. Claire szerepe pedig nekem túlerőltetett volt ebben a könyvben. Egyszerűen nem értettem, hogy került oda, annyira kirítt az egész történetből. Így igazából a könyv címével sem tudtam mélyebben megbarátkozni!

Egyébként nagyon olvastatja magát, nehezen tudtam letenni!

2011. február 21., hétfő

Nancy Baxter: Mindörökké Norma

Nem tudom mi van velem mostanában, de egyre inkább azt veszem észre, hogy a fantasy-ket kerülve most inkább a romantikus könyvek felé húz a szívem. Pedig nem vagyok az a chick-lit vagy romantika faló ember, most mégis valahogy jól esik ez nekem.

Igaz, véletlenül nyúltam erre a könyvre a könyvtárban, nem céltudatosan választottam, de a borító és a fülszöveg alapján a kezemben is hagytam.

Norma életére úgy tűnik már örökre rányomja bélyegét a középiskolai lét. Élete legemlékezetesebb éjszakája nem csak azért marad meg örökre a szívében mert akkor történt meg az a bizonyos nagy esemény, hanem azért is mert akkor lett végérvényesen az a lány, akit a „Jaj ne! Pont te?” kérdéssel illetnek. Innentől kezdve már nem is tud magára másképpen gondolni, csakis ezzel a jelzővel. Évekkel később, mikor Norma már felnőtt és házasságban él édesapja váratlanul súlyosan megbetegszi, még mielőtt meghalna elárulja Normának féltett titkát. Egy nagyobb vagyont sikerült félretennie nem törődöm édesanyja és felszínes nővérei elől, amit szeretne ha Norma használna fel és menekülne el a savanyú élettől. Norma egy, az apjától kapott kis plüss lunda madár segítségével kiválasztja Észak-Skócia egy kis szigetét (Orkney-szigetek) és útra kel. Előbb azmég megáll Londonban ahol új ruhatárra, frizurára  és egy kicsivel több önbizalomra is szert tesz. A szigeten aztán megváltozik az élete, és a gondolkodása is. Már az első nap megismerkedik azzal a férfival (Brian-nel) aki örökre bevési magát a szívébe. Norma csak pár napra tervezte a látogatást, egyszer csak mégis azon kapja magát, hogy már a letelepedését tervezgeti…

Azon kívül, hogy megtudtam a puffin-t magyarul lundának kell hívni (érdekes, hogy előbb ismertem ennek a madárnak az angol nevét mint a magyart) egy varázslatos szigettel ismerkedhettem meg és ezt köszönöm az írónőnek. És bár Norma annyira nem nyűgözött le (szinte állandósuló alkoholizálása már kifejezetten irritált), mégis ellazulva olvastam a szigetlakókról és a rengeteg látnivalóról. Olvasás közben letelepedtem szépen a számítógép mellé és egymás után gugliztam a nevezetességeket és lestem meg a képeiket. Az pedig nem kérdéses, hogy a lundákat én is nagyon szívesen meglesném költés idején. Az írónő stílusában sincs semmi különös, vagy emlékezetre méltó, egyszerűen csak kikapcsol.

Skara Brae - ahol Norma többször is
eltöltötte az éjszakát
Fordítási hibák azért szépen akadnak benne. Például nem tudom, hogy a napéjegyenlőség mióta történik decemberben, ráadásul ezt többször is kihangsúlyozta… Brian dédnagymamáját simán nagymamaként tűntetik fel, aminek hála eleinte nem is nagyon értettem, hogy most akkor ki kinek a kicsodája, de aztán levezettem magamban szerencsétlen családfáját és szépen helyre tettem magamban.

Komolyan mondom csakis a leírások miatt kap ilyen sokat, 7 csillagot.


2011. február 8., kedd

Robin Maxwell: Ó, Júlia!

Modern kori shakespeare-i történettel találtam szemben magam. A fülszöveg, borító és a sejtéseim alapján gondoltam, hogy köze van a nagy klasszikushoz! :-) De azért titkon reménykedtem (főként a végében), hogy némiképp szakítunk a hagyományokkal.

Magáról a történetről mit is írhatnék? Nyilván mindenki töviről-hegyire ismeri, felesleges lenne belemenni. Ráadásul én sosem voltam oda Rómeó és Júlia bármely változatáért sem. Soha nem értettem, hogyan lehetett ekkora baklövést elkövetni. :-)

Viszont nagyon tetszett, hogy ebben a könyvben a szerző úgy közelítette meg a szereplőket, mint akik valóban hús-vér emberek. Tisztán, egyértelműen ábrázolta az érzéseiket, mindamellett, hogy itt is folyamatosan verseltek, fennkölt idézetekkel volt tele az egész könyv! :-) Míg a klasszikus verziónál el nem tudtam volna képzelni, hogy az égből jövő, szinte plátói szerelem kézzel fogható is lehet közöttük, szinte nem is e világi volt, itt teljesen egyértelműen érezhető volt, hogy testileg is vonzódnak egymáshoz, nem is kicsit. Ha a szövegkörnyezet és a nyilvánvaló korbehatárolás nem lett volna, akár két mai szerelmespárnak is el tudtam volna képzelni őket.

Kellemes, olvasmányos, szórakoztató kis könyv!

Mint mondtam, egészen a végéig reménykedtem, bárcsak valami csoda folytán másképp végződne...

2011. január 28., péntek

Tahir Shah: A kalifa háza

Ha eleged van a ködös Albionból, térre, napfényre, szabadságra vágysz, vegyél egy házat és költözz Casablancába. Na de nem akármilyen házba ám! A kalifa házába. Az írónak, Tahir Shahnak volt elég bátorsága, megtette.

Mindig is csodáltam az ilyen bevállalós embereket, és csendben megjegyzem, irigylem is őket.

Mindenképp nagy bátorság kellett hozzá, nemcsak azért, mert egy teljesen új, más környezetbe készült otthonra lelni, de két kicsi gyermeket is magukkal vittek.

Sokáig kutatta emberünk a megfelelő házat, többszöri nekifutásra lelt rá a kalifa házára. Vagy talán a ház találta meg Őt?

A házra hatalmas felújítás vár kívül-belül, ami egyébként sem egyszerű dolog, de ott aztán végképp nem kispiskóta. A szerzőnek nemcsak a már említett kulturális különbségek nehezítik a mindennapjait, hanem a házban jelenlévő dzsinnek is, akik nem szívesen engedik át az uralmat a ház felett az új tulajdonosnak! :-) Aztán ott vannak az őrök, akik viszont a dzsinnektől félnek, így ők sem mindig munkaadójuk érdekeit szolgálják.

Számomra nagyon viccesek voltak a jelentek, bár akadtak olyan helyzetek, amiket ha személyesen élek át, nem biztos, hogy így vigyorgok a markomba!

Néhol nagyon ki voltam akadva főhősünk szerencsétlenkedéseitől, bár nem tudom, adott helyzetben én mit tettem volna. Főként, ha még figyelembe vesszük a már fent említett kulturális hátteret is. Semmiképp, semmilyen módon nem lehet az európai viszonyokhoz hasonlítani, légyen az hivatalos ügyintézésről, munkások megbízásáról, egyszerű vásárlásról.

Egyszerű kis történet, rendkívül szórakoztató mindennapokkal, élethelyzetekkel.

Mellesleg pedig a könyvborító az egyik kedvencem! :-)

2011. január 8., szombat

Indu Sundaresan: A huszadik feleség

Rekordidő alatt faltam fel a könyvet. Szerencsére mostanában módomban állt sokat is olvasni, de ha nem így lett volna, valahogy akkor is találtam volna rá időt. Maximum nem alszok soha többé! :-)

Kissé pipa vagyok az írónőre, mert a végletekig feszítette a húrt nálam. Az idegeim szétzilálódtak, majd' felmondták a szolgálatot! Gyakorlatilag az utolsó soroknál lélegezhettem fel, mikor végre megtudtam, mi is lett az egész történet vége.

Ismét született egy kedvenc! Nagyon megszerettem, faltam a sorokat, alig bírtam a részletekkel betelni. A részletekkel, amellyel ecsetelte az épületeket, ruhákat, ékszereket, szertartásokat, a pompát, amit egy császári palota, annak lakói magában rejthetnek.

A 16. század végén, Kandahár tartományban járunk, ahol Ghiász Bég családját újabb gyermekáldás éri el. Nagyon nehéz helyzetben vannak, hiszen kegyvesztettek lettek, vagyonuk nincs, így menekülniük kell Perzsiából. Bár a gyermeknek nagyon örülnek, egyetlen kényszermegoldásként az út szélén hagyják, a sors kezére bízva őt. A karaván vezetője rálel a gyermekre és visszaviszi családhoz, némi anyagi segítséggel megtoldva. Szülei nagyon örülnek, hogy visszakapták Marunisszát. Immár kiegészülve a család, tovább folytatják hosszadalmas útjukat.

A családot a mogul császári udvarban fogadják be, ahol nagy tekintélynek örvendhetnek. Marunissza nyolcévesen megpillantja Szálim herceget, amikor is elhatározza, hogy egy nap a felesége lesz. Minden idejét kitölti az erre a szerepre való készülődés. Figyeli a császári udvar életét. Rendkívül kedves jellem, ráadásul gyönyörű is. Az idős császárné is felfigyel rá, társalkodónőjévé fogadja, szórakoztatására rendszeresen magához rendeli a leányt.

A kiszemelt herceggel több ízben összefut, és hát ugye nem kőből faragták ezt a férfiút, úgyhogy benne is felélénkül az érdeklődés Marunissza iránt.

Történetük, szerelmük rendkívül változatos, fordulatos, és ahogy az elején is írtam, mindvégig zaklatott voltam a végkifejlet miatt.

Mély érzelmek, gyönyörű képek, rendkívül finom, nőies vonulatok vannak a könyvben. Egyszerűen szép az egész, úgy ahogy van.

Nem gondoltam volna, hogy ilyet fogok egyszer írni, de gyönyörködhettem a hárembeli életben, amelybe bekerülni bármilyen módon is, igen kimagasló megtiszteltetésnek számított.

A hercegbe csélcsap viselkedése, megbízhatatlan jelleme ellenére menthetetlenül beleszerettem. Rendkívül szexi volt, nem csodáltam, hogy Marunissza kislány kora óta epekedett utána.

A regény valós történelmi tényekre épül, bár sokszor a szereplők életének hiányos adatait a képzelet pótolta. Bizonyított tényként tartják számon, hogy a császári család berkein belül létrejött szerelem ihlette a Taj Mahal megépítését. Bár nem túl részletesen, de erről is olvashatunk a könyvben.

A leges legvége (de tényleg csak az) picit szirupos lett, de kit érdekelt! :-)