Jacqueline Winspear – Maisie Dobbs

Miért is kezdtem neki?  A hátoldala szerint Agatha Raisin és a Downton Abbey rajongóinak ajánlják ezt a könyvet, én pedig mind a kettőt szeretem, tehát én kifejezetten célközönségnek számítok.  :)

Fülszöveg:

M. Dobbs Üzleti és Magánnyomozás – hirdeti a vadonatúj réztábla egy lerobbant londoni ház kapuja alatt. Az első ügyfél, aki becsönget, igencsak meglepődik, ugyanis az arisztokrácia köreiből melegen ajánlott iroda nyomozója csinos, harmincas nő.

Az eszes, érzékeny Maisie, az emberi természet éles szemű megfigyelője, akiben ott szunnyad a jövő meglátásának különleges képessége, egy utcai zöldségárus lánya, és tizenhárom évesen már kiscselédként dolgozott egy főnemesi család házában. Ám tehetsége és munkaadójának támogatása bejuttatja a cambridge-i egyetemre. Az első ügye kapcsán szövevényes, sötét titkok hálójába bonyolódik, és kénytelen szembenézni a saját múltja démonaival is.

A Downton Abbey és az Agatha Raisin sorozatok rajongóinak ajánlott lebilincselő detektívregény-sorozat első kötete olyan zseniális és szerethető karaktereket vonultat fel, akiket az olvasó tüstént a szívébe zár, sőt a barátjává fogad.

Maisie, Maisie fejtörést okoztál nekem. 

Kezdjük azzal, hogy az olvasás igen lassan ment. Eleinte nagyon érdekes karakternek találtam főhősünket, de a sok visszautalgatás általunk nem ismert múltbéli eseményekre (amelyekre csak nagyon lassan derült fény)  nem éppen kíváncsiságom ingerlését érte el.  Többször is azon kaptam magam, hogy a figyelmem elkalandozott és valami máson kezdtem el gondolkodni, ilyenkor pedig jobbnak láttam a könyvet félretenni és pihentetni.

Nem olyan lett, mint amire számítottam. Kétségtelen ugyan, hogy van benne némi Downton Abbey szerűség, és egy nyomozó hölgy is, tehát picit valóban mondhatni egy Agatha Raisin benyomást, de előbbi számomra nehezen volt összeegyeztethető ezzel a történettel, utóbbiból pedig elég kevés volt. :(

Lady Rowantől nagyon szép dolog volt, hogy felkarolta Maisie-t, de a könyvből számomra homályos maradt, hogy miért tette. A nagy elhatározása, hogy segít az alatta jóval alacsonyabban lévő osztályba tartozókon, nem volt elég kiindulás számomra. Miért csak Maisie? Miért pont ő?

Aztán ott van maga Maisie. Nem sikerült még teljesen megértenem őt, azt érzem, hogy hatalmas tudásvággyal rendelkezik és nagyon érdekli őt az emberek motivációja, de ezt nem éreztem benne folyamatosan, inkább időszakosan rángatta elő az írónő eme képességet. Inkább a megbízói és a megfigyeltjei esetében jön elő, de a közvetlen közelében élőknél ezt nem alkalmazza. (Egyedüli kivétel talán Enid, aki a szobatársa  a cselédszárnyban).  A leírások olykor hiányosak voltak számomra, az embereket sokkal jobban testesítette meg az írónő, mint például a környezetet.

A fordítás is több helyen eltérített az olvasás pályájáról. Volt, amit többször visszaolvastam mert elsőre értelmetlennek, tűnt. Aztán, amikor rájöttem mi lehetett az eredeti kifejezés már könnyebben ment. 

Pl:

- Maisie emlékszel, hogy felkötötted a sálat? 

[…]

- Igen. Ott van Iris. Jó éjszakát!

- Jó éjt!

Feltételezem az angol szövegben a „remember”-t használhatták, ami ebben az esetben inkább jelenti azt, hogy „Maisie ugye nem felejtetted el felkötni a sálat?”, amit egyébként azért kötöttek ki a sátorra, hogy a többiek tudják, hogy most ők nincsenek szolgálatban, alhatnak (frontkórház).  Volt, amikor a múltban történt jelen idei kifejezése zavart meg és így tovább.

A biszkvit szavon megvallom őszintén, meglepődtem, hogy magyarul is használjuk, de most már ezt is tudom. :) Ez viszont pozitívum a fordításból, így legyen ez a "Könyv szava számomra". (Hmmm lehet, hogy ezentúl ezt is figyelni fogom olvasás közben?! Meglátjuk :)

Tetszett tovább az idő is, ahol az egész játszódik. 1910-es és 20-as évek Angliája. Hmmm. Szeretem. 

Nagyon tetszik, hogy a magyar kiadáshoz a borítót meghagyták, az eredeti maradt, szépen fog mutatni az

egész sorozat egymás mellett a polcon (vagy a könyvesboltén vagy a sajátomén, ezt még nem tudom).

Ami pedig a recenzió elején említett fejtörést okozta… a történet végére ugyanis belelendültünk az igazi nyomozásba is (végre!) és ekkortól már jobban érdekeltek az események és tulajdonképpen már egészen addig nem tettem le, amíg valaki valahonnan ki nem jutott végre. Túl nagy csavar nincs benne, inkább amolyan pici Nahát! Tényleg! pillanat, senki ne számítson megdöbbenésre, de azért volt benne hangyányi izgalom és ez reménnyel töltött el a jövőre nézve. Végre láttam megcsillanni valamit Maisie nyomozói világából, valamit az Agatha Raisinből!

Őszintén megvallva csakis a vége miatt fogok adni neki még egy esélyt, úgy érzem megérdemli. Feltételezem, hogy Maisie múltjáról már nem akar túl sokat mesélni a szerző (remélem), és ebben az esetben én már szinte biztosan jobban is fogom élvezni.

Volt egy megérzésem egyébként Maisievel és egy bizonyos szereplővel kapcsolatban az olvasás alatt és a végén csak nem bírtam ki és utána néztem, hogy igazam volt-e. Jelentem igen, a megérzésem nem csalt és ennek nagyon örülök. Nem annak, hogy igazam lett (na jó, annak is) hanem annak, hogy a történet majd ilyen fordulatot vesz. :) Hajrá Maisie, hajrá bizonyos valaki!

Kedvenc karaktereim Billy, Maisie „segédje” és Frankie, Maisie apukája voltak.  Amikor ez a két férfi feltűnt a regényben mindig szívesebben olvastam a sorokat.

Ez most sajnos csak 5 csillag a 10-ből, de kap egy második esélyt.

Thierry Cohen: Jobb lett volna élni

2001.Május 8. A húszéves Jeremy szerelmi bánatában öngyilkos lesz. A tervébe viszont valami hiba csúszik, ugyanis magához tér, mellette a szeretett lány aki elutasította, de  most  már élete párja...minden szép és jó, az viszont igencsak ijesztő, hogy Jeremy semmire sem emlékszik...

A dátum 2002. Május 8.

Jeremy élete tulajdonképpen egy -egy napból áll, amikor magához tér és csak az biztos, hogy telnek az évek és mindig, minden teljesen új neki. Mondhatnánk, hogy átlagos a fel felvillanó életútja, elveszi feleségül Victoriát, aki miatt annak idején eldobta az életét, gyereke születik, költöznek, és a karrierje is beindul.

De ki az a férfi aki átaludja az életet? És ki az aki éli Jeremy életét? 

A legborzalmasabb az, hogy az egy-egy napra magához térő Jeremy egészen más ember mint akivel Jeremy minden ébredése alkalmával szembesül.

A történet eleje nagyon izgalmas volt, teljesen lekötött a sodrás, hogy vajon Jeremy mire ébred a következő alkalommal, milyen változás történetek az életében. Jeremy élete vagyis az az ámokfutás amit megismerünk belőle, az egyre durvább és szerintem attól még a legoptimistább ember is a kardjába dőlne. Ráadásul a könyv terjedelme miatt szinte biztos voltam benne, hogy a vége nagyon le lesz egyszerűsítve. Így is lett. Az alap ötlet jó volt, de a kivitelezésen lehetett volna még finomítani.

Egész olvasás alatt éreztem, hogy mi lesz a végkifejlet, mi is kellene tennie Jeremynek, hogy megszakadjon ez az életnek nem igazán nevezhető szenvedés. 

A szerző szerintem misztikusra szerette volna venni a dolgot, de az elején túlságosan is nagy falatokat dob az olvasónak, a végére pedig már csak morzsák maradnak, így nem volt akkora hatása a befejezésnek.

Katie Fforde: Francia kaland

A borítóba beleszerettem, ráadásul valami könnyedebbre is vágytam most. Aztán amikor az első lapokon túljutottam, rájöttem, hogy azért nem ennyire könnyedre gondoltam. Majdnem félretettem, annyira bosszantott a két főszereplő lánynak a buta, ostoba csacsogása. Persze időnként kellenek ilyen jellegű kis könyvek is, a végére ráadásul relatíve egészen feltornászta magát nálam, úgyhogy valamelyest békét kötöttünk.

Az angol Gina és Sally Makepiece nagynénjük haláláról kapnak hírt, és ezzel szinte egyidőben megtudják azt is, hogy a Francia Ház nevű régiségüzletben egy bolthelyiséggel is gazdagodtak az örökség révén. A ház tulajdonosa, Matthew az, aki körbevezeti a lányokat, ismerteti velük a lehetőségeket, erősen utalva rá, hogy szerinte inkább adjanak túl rajta, úgysem fogják tudni állni a sarat. Gina, aki egyébként marketingesként dolgozik, azonnal meglátja a lehetőséget a házban, egyből elkezdi tervezgetni, miképpen futtatja fel az üzletet. Arról viszont megfeledkezik, hogy régiségekkel foglalkozó cégről van szó, ahhoz is kéne némiképp értenie.

Több kudarcos próbálkozás után Matthew melléjük ál, támogatásáról biztosítja őket, és még Gina is kiélheti kisebb-nagyobb nyomakodásokkal marketinges felbuzdulásait. Matthewnak eleinte nagyon sok a lány személye, viharos forgószéllel kavarja fel az ő leülepedett, múlt század hangulatával átitatott életét, bár a kémia szinte az első pillanattól fogva próbál utat törni kettejük között.

Miközben dúlnak a viharok kettejük között, a férfi egy másik fronton is próbál helytállni, mivel volt felesége egy nagy összegű tartozást próbál rajta behajtani, ezzel a ház eladására kényszerítve őt. Matthew számára sokat jelenet a Francia Ház, nem csak a megélhetést, hanem hatalmas szellemi értéke is van. Gina próbál mindent kitalálni, mivel menthetné meg a férfit, illetve a régiségüzletet, de pechjére mindig a férfi mögött szervezkedik, így kapcsolatukban is egy lépést előre, hármat hátrafelé haladnak.

A borító, a stílus jó befejezést ígér, de az út odáig nagyon nehézkes.

M. C. Beaton: Agatha Raisin és a spenótos halálpite

Hogyan is találkoztam először a könyvvel…

Az Ulpius Facebook oldalán még a könyv megjelenése után nem sokkal volt egy címszavazás :))

amiben a második rész címéről kellett sorsot vetnünk. Tetszett a borító és a rövid leírás, így megjegyeztem magamnak azt a bizonyos „spenótos pités könyvet”. (A második rész címe azt hiszem örökre az elmémbe vésődött a parázna lódoktorral

Bár a könyv felkerült a kívánságlistámra, mégis majd’ két évet kellett várni arra, hogy el is olvassam. (Lehet, hogy közrejátszott ebben a tény, hogy a spenótot semmilyen formában sem szeretem?) 

Fülszöveg:

„Agatha Raisin, az egyedülálló, célratörő reklámügynök eladja cégét, felszámolja londoni életét és leköltözik a mesés nyugalmú, festői Cotswoldsba. Ám a vágyott életről kiderül, hogy borzalmasan unalmas. Agatha, hogy unalmát elűzze, benevez a helyi pitesütő versenyre. Mivel fogalma sincs sütésről-főzésről, vesz egy kész pitét a londoni ismerős boltban, és sajátjaként nevezi be. Még a zsűri elnökét, a helybeli Cummings-Browne ezredest is megpróbálja megvesztegetni, de nem ő nyer. Ám a verseny végeztével az ezredes hazaviszi a süteményt, megeszi és meghal. Kiderül, hogy a pite spenótjába gyilkos csomorika keveredett. A rendőrség ugyan véletlen balesetként zárja le az ügyet, ám Agatha gyilkosságra gyanakszik és nyomozni kezd…

A skót írónő regénye – mint valamennyi Agatha Raisin könyv – pompás, izgalmas krimi, nagyszerű szatíra a londoni és a vidéki életről, remek karakterekkel és pergő, fordulatos cselekménnyel. Az amatőr detektív remekül megrajzolt figuráját kritikusok és a rajongók egyaránt megszerették, a sorozat már a 21. kötetnél tart.”

A fülszöveg utolsó mondata kisebb kiegészítésre szorul. 2013. szeptembere óta ugyanis az a 21 már 24 és van egy olyan érzésem, hogy ez még mindig nem az utolsó.

Mikor belekezdtem a történetbe, kételyeim támadtak. Minél többet tudtam meg főhősnőnkről, Agatháról (akinek ugyanaz a keresztneve, mint a krimi koronázatlan királynőjének, nem véletlenül) annál kevésbé voltam biztos benne, hogy én valóban erről a nőről akarok-e minél többet olvasni. Mert Agatha finoman szólva is erősen antiszociális, egoista és törtető. Ez a három tulajdonság, ha együtt mutatkozik meg egyetlen személyben, igen hamar ösztökélni kezd, hogy sikítva meneküljek az ellenkező irányba. Végül mégis kitartottam Agatha mellett és nem bántam meg. Fejlődőképes a csaj (vagy „öreglány” ahogy Roy előszeretettel becézi). Azt szokták mondani, hogy bizonyos kor felett az embertől már ne várjunk számottevő változást a személyiségében. Nos, Agatha hál’ Istennek erre rácáfol. Eleinte idegesítően rátarti, számító és kiállhatatlan és bár ezek a tulajdonságok nem múlnak el, mégis valahogyan átalakulnak (ezen kellemetlen tulajdonságai főleg a gyilkos kilétének kiderítésében segítenek) és már megjelennek bizonyos kedves emberi vonások is. (Utóbbitól maga Agatha is padlót fog – olykor szó szerint). Antiszociális jegyei elmosódni látszanak, egoizmusának burka repedezni kezd, a törtetése pedig…. nos, igen… az megmarad, de mindezt most már legalább a közösség érdekeiben (is) teszi.

Cotswolds

A megmosolyogtató és kellemes perceken kívül még egy dolgot köszönhetek az írónőnek.

Ez pedig a Cotswolds vidék. Újabb hely került fel arra a listára, amin azok a helyek találhatók, amelyeket szívesen megnéznék a saját szememmel életemben. Ahogy elnéztem a Google által kidobott keresési eredmények képeit, engem kicsit egy Hobbit falura emlékeztet, csak kissé sűrűbben lakott és nincs lekerekítve minden él és sarok. (És magasabbak az ott élők, nem sokkal csak egy hajszálnyival).

A spenótos pite gondolatáért még nem tudom, hogy hálás vagyok-e vagy sem. Talán egyszer, amikor megszeretem a spenótot, akkor kellemesen elmélázok majd eme érdekes desszerten, de addig is inkább csodabogárként gondolok rá és meghagyom az egészet Popeye-nek. :P

Hogy a szereplők közül kit kedveltem meg, azt még korai lenne kijelenteni, de eddig Bill Wong volt az, aki mindig feldobta a hangulatot, amikor megjelent egy-egy oldalon. Agatha még kétesélyes, Roy pedig hát annyira nem bűvölt még el, de talán ez is változhat. A tiszteletes felesége kedves teremtés, de mi ketten tutira nem lennénk jó barátok.

És, hogy kitaláltam-e, hogy ki a gyilkos? Az elején rögtön azért nem, de kb. a felénél már majdnem biztosra tudni véltem. :) Mindez nem vett el a varázsából cseppet sem, szívesen olvastam „az öreglány” lehetetlenebbnél lehetetlenebb kalandjait és nagyon szívesen kukkantottam be Agatha lakhelyére is, Carsely-be (ami egyébként a valóságban nem létezik).

Én is szívesen mennék vásárokra, ennék pár falatot a Vörös oroszlánban és neveznék be versenyekre. (Persze szigorúan méregmentes termékekkel).

A borítója nagyon tetszik, a magyar kiadáshoz az egyik eredetit használták fel (ezer hála érte) nem cserélték le másikra. (Ráadásul egy ilyen szép, angol porcelánkészletet el is fogadnék!).

Az első rész eredetileg 1992-ben jelent meg, ez kissé érződik a város leírásán és a használt technológián is. Nem tudom, hogy a 24. részben vajon mennyire érezhető a különbség, de ha eljutok egyszer oda, akkor feltétlen beszámolok róla. Bár ez a szám azért kissé ijesztő és attól félek a leginkább, hogy addig húzza-vonja majd az író Agatha karakterét, amíg az el nem laposodik.

Na de, optimistán előre a jövőbe és haladjunk apránként! :)

Ide veled te parázna lódoktor!

 

Érdekesség!

Íme a cotswoldsi birka. Ha ki akarnánk szúrni egy angol pásztorral, akkor csak egy pulit kéne a nyáj közé engedni. Vakarná a fejét napestig az tuti! :))

J. Sterling: Hibátlan játék

Nincs problémám a kiszámítható történetekkel, a romantikus, szerelmi sztoriknál ugye borítékolva van a boldog végkifejlet, de egyáltalán nem mindegy, hogy milyen módon van megíva.

Próbálkozom ezzel a műfajjal, mert igenis vannak itt is gyöngyszemek, de ezúttal is egy hibás gyöngyre bukkantam.

Azt már megszokhattuk, hogy az ilyen történetek zömében a lány álomszép, a fiú is tökéletes, esetleg kicsit agresszív és gondjai vannak az érzelmek közlésével.

Tulajdonképpen kár részletesebben elővezetnem a sztorit, mert klisék halmaza.

A gyönyörű Cassie sosem akar a nagyképű, beképzelt, macsó, és szexi Jack barátnője lenni, dehogy áll be a nyálcsorgató lányok sorába. Ennek ellenére egymás karjaiba sodorja őket a szerelem vagy mi.

Ehhez asszisztál Cassie barátnője, és Jack öccse.

Egyébként nem sok minden történik velük, általában kilépnek vagy épp belépnek valahová ahol Jack is tartózkodik, vagy meccsen ülnek - Jack baseball játékos. Erről a remek sportágról is vannak unalmas részek a könyvben,

Aki szereti a szappanoperák világát, azt ahol sokadik rész után sem történik semmi eget rengető és a stílus egyszerű, annak jó kikapcsolódást lehet a könyv. Engem csak untatott a sok ismétlés.
Én is szoktam káromkodni, úgy egy hónap alatt csúszik ki annyi a számon, mint itt egy oldalon!

"...csak néztem rá ellenségesen, szűkre húzott szemmel." - Cassie nincs tisztában azzal, hogy ez szemizélés korai ráncokat jelent!

"Gyorsan összehúztam az ajkamat" - Ezt muszáj nekem is megtanulnom!!!!

"...elégedetten szemléltem, hogyan feszül a popsim ívére a csípőfarmerem." - Hova, mi feszül??

"Cicus!" -mijáúúúúúú.

10/3

J.A.Redmerski: A soha határa

"Camryn Bennett még csak húszéves, de azt hiszi, pontosan tudja, milyen lesz majd az élete. Ám egy vad éjszaka után az észak-karolinai Raleigh legmenőbb belvárosi klubjában ismerősei és önmaga elképedésére úgy dönt, otthagyja megszokott életét, és elindul a vakvilágba. Egy szál táskával és a mobiltelefonjával felszáll egy távolsági buszra, hogy megtalálja önmagát – és helyette rálel Andrew Parrish-re.

A szexi és izgató Andrew úgy éli az életét, mintha nem lenne holnap. Olyan dolgokra veszi rá Camrynt, amilyenekre a lány sosem hitte magát képesnek, és megmutatja neki, hogyan adja meg magát a legmélyebb, legtiltottabb vágyainak. Hamarosan ő lesz Camryn merész új életének központja – olyan szerelmet, vágyat és érzelmeket kelt, amilyeneket a lány korábban elképzelni sem tudott. De Andrew nem árul el mindent Camrynnak. Ez a titok vajon örökre összehozza őket – vagy mindkettőjüket elpusztítja?"

Annyira nagyon vágytam erre a könyvre, és magam sem tudom, hogy miért. Valahogy a cím elkapott, vagy a borító?- aztán vágyakoztam utána, sokáig nem tudtam megszerezni, végül mégis más formában most olvastam el. 2 nap alatt. A benyomásaim vegyesek. Igazából tetszett a könyv, de a túlfűtött szexualitás nem vonzott ebben a történetben sem. Általában nem az aktusok érdekelnek, hanem az emberek jelleme, személyisége, szenvedésük, útra találásuk, ez a vonal viszont lenyűgözött még akkor is, ha szükségesnek látszottak benne a 18-as karikás jelenetek.

Cam élete fekete (vagy éppen sötétebb) időszakában, folyamatos szomorúságok és egy csalódás után távolsági buszra ül, és elindul. Mivel az USA-ról van szó, így ne egy Budapest-Miskolc távolságot, de ne is egy Letenye-Záhony távolt képzeljünk magunk elé, hanem a hatalmas államok útvonalait. Amiket mi, a legtöbb magyar csak a térképen ismerünk.

"Az utazás egy távolsági buszon olyan, mintha az ember egy másik világban lenne."

Cam Idahoba utazik, mert a pénztáros sült krumplijáról a burgonyatermelő Idaho jutott eszébe a jegy megvásárlásakor, és a feneke is kezd elgémberedni a mérföldek számának a növekedésével, amikor is egy csodálatosan gyönyörű, hangos zenét hallgató huszonéves srác száll fel a buszra és telepszik le mögé. Első kommunikációjuk a hangos zene miatt lesz, de az első szemkontaktus során elindul bennük egy érzés, ami az utazás folyamán kibontakozik. Beszélgetni kezdenek, majd Andrew célba érkezésekor, Wyoming-ban elválnak útjaik. De csak egy kis időre, mert a fiatalember visszatér és életet, bocsánat tisztességet ment. S innentől nem válnak el egymástól.

Ebben nincsen semmi spoiler, mert a  történet inkább a saját útkeresésük, amelynek olvasásakor úgy éreztem, hogy Cam nyílt lapokkal játszik, őt megismerjük, de Mr.Parrish titkolózik. Valami ott lebeg, de láthatatlanul. Együtt mennek a férfi haldokló apjához, majd együtt folytatják autóval az útjukat, mert nehéz az elválás, és mert keresik-kutatják az életüket, vagy éppen a megoldásokat.

Andrew "életet lehel" Camryn-be, kibontakoztatja őt; a lány magára talál, célokat tűz ki, de ott van a kérdés közöttük: vajon együtt maradnak-e, vajon van-e jövőjük? S míg Cam változik, addig Andrew csendben van, hangjai között az éneklés, a bujaság és a nevetés húzódik meg. Vagy a sírás, amelyeket elrejt.

"..egy harcos soha nem sír, nem engedi, hogy egy ütés a földre vigye. Csak és kizárólag az utolsó, végső csapás terítheti le, de akkor is férfihoz méltóan végzi."

Utaznak, buliznak és énekelnek a new-orleans-i vad éjszakákban, utaznak és közel kerülnek egymáshoz, utaznak és félnek maguktól, utaznak és bizonyos szinten félnek egymástól is, utaznak és megérkeznek a célba: Texasba.

A jövőjük megfogalmazódott: együtt-egymásért. 

Sikerül nekik?

A sikeren kívül nem tudtam elvonatkoztatni az egyéni gondolataimtól, azaz, hogy hányan vannak azok az emberek, akik képesek itt hagyni csapot-papot és elindulni a vakvilágba, megszüntetni a röghöz-kötöttséget, hátra sem nézve menekülni ismerősöktől, barátoktól, rokonoktól?
Hányan vannak azok, akik megtehetik anyagiak tekintetében is, hogy elinduljanak hetekre, hónapokra, hogy magukra találjanak?
Hányan vannak, akik ennyire magányosan keresik az útjukat?
Hányan vannak, akiknek tényleg erre van szükségük?

Valahogy az amerikaiak kevesebbet gondolkoznak ilyen dolgokon. Mindig azt hallom, olvasom, látom, hogy ők sokkal könnyebben kelnek útra, költöznek keletről nyugatra, többezer mérföldre a szülőktől. Ez már az egyetemre való jelentkezésnél elkezdődik sokaknál. Ott nem olyan erősek a kötődések?

Cam szülei elváltak, bátyja börtönben, barátnője haragszik rá, a mamája éppen szerelmes, így 20 évesen egyedül érzi magát, egyedül van. Annyira nagyon sajnáltam. Nekem nem annyira a szabadságvágy kiélését jelentette a buszra szállása, hanem a menekülést. Nem annyira mondtam azt, hogy hű, de jó, hogy elmehet, mennyire klassz dolog, hogy simán megteheti!-hanem inkább mentem volna vele, hogy ne legyen egyedül.

Andrew is a gondolkozás miatt ült buszra a gyorsabb repülőút helyett. Nem annyira a szabadságvágy hajtotta. Inkább a félelem. Az idő. A lassúság. A gondolkodás.Kinek Camino menetelése kell, kinek elég a kietlen amerikai utak sokasága és hossza.

Ez a könyv az ő közös útjuk.- Első része. S én várom a második könyvet, hogyan megtudjam az út folytatását.

P.S. Igen, mindennek ellenére én is elmennék sokszor. Valahova, nem tudom mennyi időre, de nem tehetem. És itt le is kell zárnom ezt a témát.
8/10

Erica James: Mondd el a csillagoknak!

"Ha van valami ami a szívedet nyomja, soha ne fojtsd magadba. Mondd el a csillagoknak!"

El sem tudom mondani hány éve mosolyog rám, néz le rám ez a vastag kötet a polcról, jól látható helyről. Egész egyszerűen az 500+ oldalszám, és, hogy kevesen olvasták és értékelték ezt a könyvet elbizonytalanított. Az előttem álló szabadságos hetekre szépen felépítettem a tervezett olvasnivalóimat, a hétvégén elakadtam, mert kaptam kölcsön a Rubinvöröst, elakadni látszok a HP4-gyel, mert egyik gyermekem sem az olvasással foglalkozik a Balaton partjánál, így egyszerűen odamentem, és leemeltem, és elkezdtem tegnap este a sötétben, majd folytattam ma.

A Mondd el a csillagoknak! kb. 530 oldal, amit majdnem egy nap alatt olvastam el, igaz nem voltak itthon a gyerekek, de több órán keresztül vásárolni is voltam. A lényeg, hogy lekötötte a figyelmemet, nem néztem az oldalszámot, hogy hol tartok, izgultam, s kíváncsi voltam. Olvastatta magát, amit nem minden tud elérni a mostani finnyás korszakomban. Tény, hogy a harmadik negyedben valami sok volt, a sok esemény zavart egy kicsit, valami nem kellett volna, de végül kerek egész lett, és mindenre válasz is érkezett. Valamit nagyon kihúznék a történetből, de nem tudom, hogy mit. :) Ezért 4,5*, de ha nem jövök rá, hogy mit változtatnék, akkor 5* lesz. :)

A könyv egyik megközelítés szerint: történet egy testvérpárról, lányokról, akik egy tragédia miatt a nagyszülők felügyelete alá kerülnek. Az itteni élet teljesen különbözőképpen éri őket a hatásokkal, a kapcsolatokkal, de bárhogy is történnek az események, kiderül, hogy a látszat kicsit csalhat is akár. Lydia és Valeria távolodása és egymásra találásának története. Lydia, az idősebb testvér, aki 9 évesen kerül a nagyszüleihez, aki önmagát hibáztatja a bekövetkezett tragédia miatt, aki önmagát hibáztatja a folyamatosan elszenvedett események miatt, akinek két barátja van: egy kisfiú Noah és Lottie nővér, aki folyamatosan próbálja túlélni a jelent és céltudatosan elérni a tervezett jövőjét, miközben a kb. 7 évvel fiatalabb húgát is óvni próbálja.

Másik megközelítés szerint: két problémákkal rendelkező, nem a szülőknél nevelkedő gyerek, egy fiatal lány és egy fiatal fiú egymásrautaltsága, barátsága majd szerelme, és az elszakadásuk története.

 
(Harmadik és negyedik megközelítés is lehetne egy szekta vagy éppen a gyerekek bántalmazása kapcsán…)

Tetszett, őszintén mondom. Azt hittem, hogy egy szerelmes csöpögős történetet fogok olvasni, pedig a fülszöveg sem sejtette ezt, valahogy mégis vonakodva kezdtem neki. 

Lydia önfeledt velencei életét egy titokzatos fiatal férfi felbukkanása zavarja meg, aki életre kelti az asszony rég lezártnak hitt múltját. 
Lydiát és húgát a vidéki nagyszülők nevelik fel, akiktől nem sok szeretetet kapnak. Így a két lány hamar megtanulja; ne bízz senkiben, és tartsd meg a titkaidat! 
A szerelem is korán köszönt rá, amikről diáklányként még nem sejti, hogy egyszer sokkal többet jelent majd számára, mint, múló szenvedélyt… 
A régmúlt árnyai azonban nem hagyják nyugodni: érett nőként kénytelen szembenézni az egykor történtek következményeivel, és talán új fejezetet nyitni az életében, hiszen sosem késő. 

J. A. Redmerski: A Soha határa

A Gyönyörű sorscsapás, Dublin Street, Egyszeregy  után itt az újabb baklövésem... bár a felsoroltak közül még ez volt a legolvashatóbb, sőt mi több voltak részek amik kifejezetten tetszettek.

Vigyázat, sok-sok cselekmény leírást tartalmaz!!!!!

Ebben a történetben már kissé idősebbek a szereplők, Camryn húsz, Andrew huszonöt éves. Mindketten menekülnek...szó szerint. Egy buszon ismerkednek meg amíg a busz járatok amik átszelik Amerika államait, van idő az ismerkedésre.
Camryn barátja meghalt, testvére börtönben ül, anyja a férfiakat próbálgatja, ki lehetne az új társa, barátnője fiúja pedig rámozdul szegény főhősünkre. A lány besokallva a sok-sok problémától találomra buszra szál, hogy minél messzebb legyen az otthonától.
A buszon, minő öröm feltűnik a jóképű, tetovált, laza srác Andrew-beszélgetnek, zenét hallgatnak...aztán kiderül, hogy a srác apja haldoklik, és a fiú a kórházba "siet".

A történet jó része, az volt, hogy itt a testiségen kívül azért volt valódi ismerkedési szakasz, volt jó pár meghitt pillanat, vagy éppen humoros rész, és tetszett az is, hogy csak úgy neki indulunk a nagyvilágnak, hátunk mögött hagyva a szürke hétköznapokat.

A baj az volt, hogy ahogy haladt a történet egyre csökkent a színvonala, na meg a bébi és moccanatlanul szavaktól már sikíthatnékom volt. Sajnos megint előtérbe került, a szex, ennek is a vulgárisabb része. Amit le lehetett volna írni szépen, vagy éppen finoman, azt itt nem sikerült megvalósítani. Na meg a tökös srác imázs sem hiányozhat a történetből, aki kiveri mindenkinek a fogát, a lány meg természetesen álomszép stb.

A történet elejétől folyton lebegtetve van, hogy a fiúnak van még egy nagy-nagy titka, amit én kb. az 5. oldalon már kitaláltam... be is jött, a végén persze van nagy dráma, meg minden, hogy minél boldogabb lehessen a befejezés.

Sokszor emelgettem a szemöldököm-szerintem egy agydaganatos fiúnak, aki oké, hogy állandóan kanos, nem hiszem, hogy pont egy kézimunkára van szüksége egy kórházi ágyon, ahogy azt sem tudom elképzelni, hogy a súlyos beteg mellé, befekhet a barátnője melltartóban bugyiban, hogy aztán a kórházi pecséttel ellátott takaró alatt egymást kényeztessék...
Persze a két fiatalnak volt pénze utazgatni, ennivalóra is futotta, meg motelekre-ez nem is volt kérdés.
Ha volt kedvük megálltak itt-ott zenélgetni, mit ad isten a srác gitározik, remek hangja van, na meg kiderül, hogy a lányban is egy Celine Dion veszett el.

Szeretem ha az ilyen romantikus történetek némileg a realitás talaján maradnak, és most itt főleg az érzelmekre gondolok. Nekem túl sok volt, és túl giccses. Mindenkinek van múltja, vannak problémái, a szüleivel, magával az élettel stb. unalmas volt folyton visszakanyarodni ezekhez a dolgokhoz, és nyafogni meg rágódni rajtuk, főleg, hogy nem voltak akkora horderejű dolgok. A fiú apjának haldoklása meg kissé háttérbe lett volna szorítva, én valahogy többet vártam a vagány fiútól, nem csak annyit, hogy néha sóhajt egy nagyot...

Sajnálom ezt a könyvet, mert a szerző jól ír, jó stílusa van. Azt hiszem ez a könyv áldozatul esett a most tomboló divatnak.

E.L. James:A szürke ötven árnyalata

Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre-mint mindenre amit nagyon reklámoznak megjelenés előtt..anno a Vízköpő -t hasonló kíváncsisággal vártam,majd  olvastam, tudni akartam mit tud, miben rejlik az "ereje", hogy milliók olvassák.

Minap egy cikkre bukkantam, ami nem kevesebbet állított, hogy az amerikai háziasszonyok a könyv hatására sokkal többet szexelnek a férjükkel, mint házas éveik alatt eddig bármikor :O De miért?? Mert ebben a könyvben egynél kicsit (nagyon) több a szexjelenet?? Egyébként szerintem semmi extra nincs a könyvben... nem vagyok prűd, nem háborodtam fel, nem forgott a gyomrom... egyszerűen csak szépen lépésről lépésre leírja mi történik az ágyban... a szerző saját bevallása szerint, (aki egyébként álnéven ír, és több írói álnevet használ) a negyvenes évei válságtermékének tartja a könyvet és persze nem hitte, hogy ekkora durranás lesz a könyv... mit könyv egy egész sorozat!!!

Amiben nem hiszek az a szexualitás ekkora ereje... vagyis, hogy engem ne kössön semmi más egy emberhez csak a testiség... ez számomra elképzelhetetlen...nekem Grey csak egy test volt végig olvasás közben, egyszerűen a szexen, a testiségen kívül nem tudtam semmit hozzátársítani... Ana pedig csak egy fiatal lány, aki szerintem rossz első férfit, első élményt kapott ki....

Számomra kevés volt benne a valódi kapcsolat építés fázisai... valahogy az e-mail nekem nem pótolja a beszélgetést, ismerkedést.

Egyébként  egy korábbi olvasásom kapcsán (Légy a felesége) sejtem miért olyan népszerű ez a könyv ,mert elhiteti az olvasóval, hogy van ilyen, létezik a tökéletesen gazdag és gyönyörű szexisten hapsi, aki mindig tudja mi kell a nőnek... és persze elég ránéznie a szeretett nőre máris megkívánta....

Nem érzem azt, hogy időpocsékolás volt elolvasni a könyvet, inkább amolyan tanulságféle volt, van ilyen is, lehet írni ilyet is.... nekem kicsit azok a romantikus füzetkék jutottak eszembe (Romana,Júlia) ez annyiban különbözik, hogy a címében nem sejtetik, hogy miről is szól - Csókolj fulladásig, Száz évig ölelj! stb- és persze nagyobb terjedelemben van megírva mint az 50. oldalas füzetek.

Úgy érzem,hogy a túlságosan az ágyjelenetre korlátozódott, remélem az  első részhez képest a többi fejlődni fog, szeretném ha Ana és Grey úrfi is fejlődne, érnének, egymással karöltve kicsit egészségesebb lélekre tennének szert.

Ami pedig a Twilight beütést illeti, nos Grey tiszta Edward - vagyis nagyon hasonló karakter...de szerintem kár hasonlítgatni. Van akinek tetszeni fog, van akinek nem....de egy könyvnek szerintem az is siker ha ennyien beszélnek róla, kíváncsiak rá.

Marian Keyes:Egy sármos férfi

           "A nehéz dolgokkal megbirkózunk, a lehetetlen kicsit tovább tarthat."


      Keyes meglepett ezzel a témával...de a kiadó még inkább,mégpedig azzal ,hogy nem igazán tudta miről is szól ez a könyv,ha tudja biztosan nem kap ilyen lila színt,és ilyen címet, a virágcsokorról és a tűzijátékról nem beszélve...Persze aki olvasta Keyes könyveit az többnyire a könnyed témákra emlékszik,pedig a Van valaki odaát? is egy éppen komolyabb témát,a gyászt dolgozza fel.
Ebben a könyvben három fiatal nő,köztük egy testvérpár Marnie és Grace illetve Lola életét követhetjük nyomon.Ahogy halad a történet úgy derül ki,hogy mégis mi ,illetve ki az aki összeköti a három lányt.
Ez a történet főleg arra döbbentett rá,hogy a szavak mennyire nem mérvadóak,mondani bármit lehet.Az igazán mérvadó dolog az a tett!Mire vagyunk képesek ha valakit szeretünk,milyen kisebb-nagyobb tettekre ragadtatjuk magunkat,ha valaki fontos nekünk,ha őszintén szeretjük.
A három nő szomorú,és megrázó múlttal rendelkezik,Paddy az a személy akit mindhárman igyekszenek elfelejteni.
Paddy aki éppen nősülni készül és ígéretes politikai karrier előtt áll.A látszat azonban csal, a gáláns,jóképű,sziporkázó,könnyed és laza férfi valójában egy szadista ,beteg állat....
A történet közben,ahogy felváltva olvashatjuk a három nő életét,közben egy -egy oldal erejéig mint képkockák villannak fel azok a megaláztatások,verések amiket el kellett viselniük e szeretett férfitől.
Olvasás közben arra gondoltam,hogy biztos vagyok benne,hogy valahol sajnos az ilyesmi ma is megtörténik,időről-időre hasonló hírek  röppennek fel,borzolják az átlagos ember kedélyeit.
A kérdés talán hiábavaló-Miért? mert a hatalom megrészegíti őket? vagy átlagos villanyszerelőként is így viselkednének? Hogyan tud egy ember mindenkit elbűvölni ,hogy aztán a négy fal között csikket nyomjon el a szereleme tenyerén??

Kicsit sekélyesnek éreztem a három nő érzelmeit..hiszen Paddy semmit sem nyújtott nekik,semmi olyat amiért megérte volna hagyni,hogy tönkre menjen az a jövő amit még meg sem éltek.Mindhárman egyetlen okot tudtak csak felhozni,hogy karizmatikus,na meg a szex-bocs,ez két érv volt,de akkor is...

A szerző ezúttal sem aprózta el a történetet,politika,szerelem,család,gyerekkor,mind-mind helyet kap a vaskos könyvben.És bár a téma nagyon komoly,ahol lehetett azért a humort sem nélkülözi a könyv.

Emile Ajar:Előttem az élet

                                      "Az élet, az egy olyan izé, ami nem való mindenkinek."

Amikor ilyen jellegű könyvet olvasok-ahol kisgyerek mesél baromi érettséggel felszerelkezve, mindig elszégyellem magam...mert bár neki baromi nehéz, és egyedül!!! van, és szegény, és mindig csak a holnap van előtte mint a jövő csodás reménye, mégis boldog, mégis tud örülni, mégis ilyen humorral, életszeretettel beszél a nehézségekről.

Biztosan sok ilyen hely van a világon és biztosan sok ilyen Rosa mama is, csak nekünk innen nehéz ezt elképzelni.

Momóból is biztosan több van és az ember csak reménykedik,hogy nekik van holnapjuk.A könyv elején persze szerintem mindenki hitetlenkedve rázza a fejét,hogy olyan nincs,és még a 70'-es években sem volt,hogy valaki lerakja egy nőnél a gyerekét és elmegy kurválkodni.... én valahogy pesszimista alkat vagyok ilyen téren, és azt mondom, hogy az elmaradt országokban még ma is létezhet ilyen, sőt....

Rosa mama öregszik, Momó pedig felnő....miközben sok-sok ember, különböző nemzetiségű, nyelvű, hitű embert ismerhetünk meg, igazi nemzetközi kavalkád vonul fel a könyv lapjain.

Azt hiszem ez az a könyv amit olvasni kell, átélni, átérezni nem pedig beszélni róla.

Lesley Pearse: Remény

Szeretem Pearse könyveit, mert egyediek, különlegesek ugyanakkor nagyon izgalmasak is, minden női alakját egyből a szívembe zártam.

Úgy tűnik ez a könyve, és Hope a főszereplő marad a kakukktojás a könyvei között, mert valahogy elmaradt az izgalom olvasás közben, talán a túl sok részletben vesztem el, idegesített, hogy egy-egy momentum: például az időjárás, több karakter szájából elhangzik, ismételve egymást.

A történet 1836-ban indul, Hope nem véletlenül kapta a nevét, egy házasságtörés gyümölcse és a hófehér bölcsőből egyenesen egy omladozó viskóba kerül a Renton családhoz akik egyébként a házban szolgálnak ahol Hope született....

Gyermekkorának hamar vége szakad mikor kénytelen menekülőre fogni, meg sem áll Bristolig...

Bár a történet folyamatosan pörög, változik valami mégis hiányzott nekem belőle...maga Hope személye sem lopta be magát a szívembe, igaz hogy amikor hideg volt fázott, ha nem evett éhség gyötörte de ennél jobban nem sikerült Őt megismernem és ez zavart.

Természetesen Hope hiába menekül a titkolt és ismert múltbéli dolgoktól azok egyre-másra felbukkannak az életében.

Alapvetően szeretem a hasonló regényeket, szívesen követem egy ember életútját, pláne ha ilyen eseménydús mint Hopé, de valahogy sok helyen untam már olvasni, ahogy egyik szenvedésből a másikba esik.

Ettől függetlenül Pearse az egyik kedvencem marad, hiszen korábbi könyveivel: Hit,Titkok,Utazók nekem már bizonyított.

Selmeczi Mari: Randevú a Broadwayn

"Jack Strimmer, a középkorú, sikeres Broadway-rendező egy új musical bemutatására készül, amelyben Thomas Banks, a körülrajongott bonviván és a színház új üdvöskéje, a gyönyörű Fanny Caron játsszák a főszerepet. Jack boldogan éli kétlaki életét: otthon szerető, szép, fiatal feleség és két aranyos gyerek várja, egyébként pedig egyik színésznő követi a másikat az ágyában. Fannyt is kiszemelte már magának, ám ekkor borzalmas dolog történik: Thomast megmérgezik - csak a gyors orvosi beavatkozás menti meg az életét -, és a fiatal színésznőt is támadás éri. A rendőrség nyomozni kezd a két gyilkossági kísérlet ügyében. A szálak a távoli múltba és távoli országokba vezetnek, és a hősöknek mélyen eltemetett, megrázó családi titkokkal kell szembesülniük. De vajon elégtételt lehet-e venni a múltért?"

Selmeczi Marival a Libriben találkoztam. Megfogtam, beleolvastam és azt gondoltam magamban, hogy ez jó lesz, hiszen mindjárt az első oldalon felnevettem. Igyekeztem hamarjában beszerezni, ha már szerelem volt első látásra. Bizseregtek az ujjaim azért, hogy végre elkezdhessem, ami rég történt meg velem. Amilyen nagy hévvel kezdtem neki, olyan rossz szájízzel váltunk el egymástól.

A történet New Yorkban játszódik, melynek főszereplője egy középkorú rendező. Ez viszonylag jól hangzik, nézzük csak mi sült ki ebből. Először is érdekes és szórakoztató, érdekfeszítően mutatja be nekünk a Broadway világát, de egy olyan férfival a főszerepben, aki egyszerűen elviselhetetlen. Képtelen voltam magam túltenni azon, hogy folyamatosan azt kellett olvasnom, milyen úton-módon próbálja meg önmagát kielégíteni. Rengetegszer kellett elolvasnom, hogy mennyire szexéhes őrült és hogy álmaiban is azon fantáziál, hogy az új színésznőt, hogyan tudná magáévá tenni. Nincs problémám az ágyjelenetekkel, különben el se olvasnám a romantikus irodalmat, de ez egyszerűen már az elviselhetetlen határát súrolta. Ha valaki megkérdezné mi a könyv legkritikusabb pontja, egyből rávágnám, hogy maga a rendező.

Jack Strimmer nem más, mint egy egoista, önző férfi, akinek az agyában csak a szex jár. Sajnálom, hogy ilyen karakterre lett felhúzva az egész történet, mert maga a környezet, ahol játszódik igazán érdekesre sikeredett. A krimi szál nagyon ütős és jól is van felépítve, ezt nem is tagadom. Ha összességében nézem a könyvet, akkor valójában nem érzek vele kapcsolatban semmi gondot. De tényleg. Selmeczi Mari jól ír, csak ne ilyen karaktert tett volna a középpontba, akit szerintem egy női olvasó sem fog szeretni. A könyvet sziporkázó párbeszédek, rengeteg csavar jellemzi és a színházi élet titkaiba is betekintést nyerhettek. Ha esetleg valakit elsősorban ez érdekel, és szemet tud hunyni a szereplők felett, akkor nem lesz gondja, biztosan tetszeni fog neki.

Kivételesen nem szeretném értékelni, melynek nyomos oka van. Sajnos nem tudok elszakadni Jack Strimmer karakterétől és nem lenne fair, ha emiatt húznám le az egészet. Biztos vagyok benne, hogy számos olyan olvasója lesz, aki szeretni fogja a könyvet, mert már most is olvashattok jobbnál-jobb értékeléséket, többek között a molyon.

Chaim Potok: Asher Lev öröksége

Huh, imádom ezt a történetet! Már az első rész is teljesen kiiktatott a külvilágból. Több apropója is van az olvasásnak. Nagyon kíváncsi voltam a történet folytatására, mivel az elsőt is kedvenccé avanzsáltam. Másrészt jelentkeztem egy kihívásra, amely kötelezettségvállalással jár, és ebben ez a könyv is szerepel. Harmadsorban nagyon rég kértem kölcsön, úgyhogy szeretném visszaadni! Bár erős a gyanúm, hogy előbb-utóbb a saját könyvespolcomon is ott fog csücsülni.

Mi változott Asher életében? Felnőtt. Franciaországban él. Felesége, két gyönyörű gyermeke és nagy sikere van a művészvilág berkein belül. A világ minden táján felismerik, összesúgnak a háta mögött. Ki ezért, ki azért. Merthogy még mindig megosztja, főként a vallásos embereket. Művészete nem egyértelmű, mármint a befogadóközönségnek. De saját magával is tovább birkózik. Valahogy az egész életét, mindennapjait egy szüléshez hasonlítanám. Folyamatosan rágódik a való és az elvont világ között. De közben ott van a családja is, akiknek szükségük lenne rá hús-vér férfiként. Szerencsére csodálatos feleséggel áldotta meg az ég, ő talán az egyedüli a történetben, aki megérti őt.

Jichák bácsikája hirtelen halála miatt Brooklynba utazik az egész család. A szomorú apropó más oldalról nézve nagy boldogságot hoz a nagyszülőknek, hiszen ritkán látott unokáikkal tölthetnek egy hetet. Aztán az egy hétből egy picit több lesz. A gyerekek nagyon jól érzik magukat a teljesen új környezetben, feleségének, Devorahnak is nagy dolog ez, hiszen végre Franciaország-beli zárkózott életükhöz képest itt közösségre lel, anyósában, apósában rég elvesztett szüleit találja meg. Asher viszont nagyon szenved. Neki már Franciaország jelenti az otthont.

Maga sem érti miért, de egyik napról a másikra Izsák feláldozásának a képe kerül gondolatai középpontjába, kereszttüzébe. Próbálja megfejteni ennek jelentőségét, de ezt csak még jobban nehezíti a rebbével való többszöri beszélgetés. Aztán szép lassacskán tisztul a kép. Élete szinte legnagyobb döntése előtt áll. De vajon melyik karját vágja le???

Legszívesebben ódákat zengnék Potokról, fantasztikusan ír!

Janet Evanovich: Egy fejvadász (A szingli fejvadász 1.)

Töredelmesen bevallom, hogy amikor először láttam a magyar kiadás borítóját nem éreztem túl nagy késztetést, hogy kezembe vegyem. Mert mégis mire számíthat az olvasó, ha egy forrónadrágos, combig érő tűsarkú csizmában pózoló (szigorúan könyékig érő kesztyűvel) macho nőt láthat?! Az én egyéni válaszom az, hogy tuti nem sok jóra. Most már elmondhatom, hogy régen csalódtam ekkorát pozitívan (utoljára amikor Harry Potter első részét olvastam. Akkoriban azt gondoltam – mint kiderült tévesen – hogy amit ennyire hypolnak az nekem tutira nem tetszene. Hála Istennek, hogy végül csak belekezdtem!) és ezennel megfogadom, hogy a jövőben megpróbálok borító témában előítélet mentes lenni.

Annak oka pedig, hogy végül mégis rávettem magam a regény olvasására nem más, mint Katherine Heigl és a nevével fémjelzett Szingli fejvadász című film. Pontosabban annak előzetese. Mindamellett, hogy megdöbbentem a színésznő barna hajszínén és lelkesen bólogattam az előzetes zenéjére (Pink: Trouble) nagyon is ismerősnek tűnt a címe. Rövid internetes keresgélés után rá is jöttem miért: ez az a tűsarkúscsizmásköyékigkesztyűscsajszisborítós könyv. Közben az is kiderült, hogy azóta másik borítóval és címmel is megjelent. Minél többször láttam az előzetest, annál többször éreztem úgy, hogy adnom kell a könyvnek egy esélyt. Végül neki is kezdtem és náthás korszakom kellős közepén, az ágyban kiterülve, taknyos zsepik társaságában olvastam végig. Egyetlen délután kellett csupán hozzá.

Vicces, kellemesen szórakoztató és olykor még izgalmas is. De a legtöbbször tényleg szerethetően humoros és könnyed. Itt a hangsúly elsősorban nem az üldözéseken van, hanem egy talpraesett, de anyagi gondokkal küzdő nő találékonyságán. Stephanie humorában a sajátomra ismertem, talán ezért is tudtam jókat derülni rajta. Ennek azért is örültem nagyon, mert az utóbbi időkben oly annyira humorosnak tartott könyveken a szám széle sem rezzent (példának okáért a sokak által sokszor felemlegetett Wodehouse könyvek. Én részemről az első rész után feladtam.). 

Kedvenc szereplőim (mert többen is vannak) Stephanie, Morelli és a nagyi. Mazur nagyi egyszerűen fantasztikus, nem egy aranyköpést produkált a regény során. Stephaniban pedig az optimizmusa fogott meg leginkább, és persze humora neki is van, mind saját maga mind a környezete irányába (biztos a nagyitól örökölte). Morelli meg a szemtelensége miatt fogott meg (amolyan aranyosan, kisfiúsan szemtelen, a női szívek megrontója). Kegyetlen fajta – Bridget Jones anyja után szabadon.

Akit viszont kifejezetten rühelltem az Ramirez volt. 

Ráadásul már a történet első felében kiderül, hogy főhősnőnk bizony félig magyar félig olasz, és anyja a mai napig előszeretettel főz magyar ételeket. Az egyik kedvenc idézetem a könyvből:

Hazamentem, ettem még egy kicsi zabpelyhet, és felhívtam az anyámat. 
– Csináltam egy nagy fazék töltött káposztát – mondta.
– Hazajöhetnél vacsorázni. 
– Jól hangzik, de dolgom van. 

– Micsoda? Mi lehet olyan fontos, hogy nincs időd töltött káposztát enni?

Ezen párbeszéd és két másik mondat (Százhetven centi vagyok, és elég erős csontú a Mazurok jó magyar paraszti fajtájára ütve. Tökéletes felépítés ahhoz, hogy paprikaföldeken dolgozzak, húzzam az ekét, és potyogtassam a csecsemőket, mint madár a tojásokat.) függvényében azt hiszem kijelenthetjük, hogy Janet Evanovich nem pusztán a városi legendákra támaszkodott amikor magyar származásokról írt. Egy átlag amerikai ha megkérik, hogy mondjon egy magyar ételt (ha tud egyáltalán válaszolni erre a kérdésre) akkor valószínűleg a gulyás levest fogja mondani, ahogy a világ nagy részén mindenhol. A töltött káposzta és a paprikaföldek megemlítése vagy utánjárásra, rokoni kapcsolatra vagy nagyon jó magyar származású barátra utal. Először azt hittem, hogy az egyetlen bibi a Mazurokkal van, de aztán rájöttem, hogy az bizony a nagyszülők és anyja vezetékneve. :P

Az írónő születési dátumát pedig leesett állal konstatáltam. Még két helyen meg kellett néznem, mert egyszerűen nem tudtam elhinni. Mind a róla készült fényképek, mind a stílusa alapján sokkal fiatalabbnak gondoltam volna. 1943-ban született, tehát 69 éves! 15 évet szerintem simán letagadhatna.

Ami a filmet illeti, nagy lelkesedéssel álltam neki, hogy máris vetítési időpontot nézzek a mozikban, amikor megakadt az IMDB értékelésen a szemem. 4,9/10. Ez nagyon nem jó. És a Porton is iszonyatosan lepontozták. :-( Ezek után fájó szívvel de lemondtunk róla barátnőmmel és inkább másik filmet néztünk meg. (Utólag azt mondom még az is jobb lett volna, mint az, amit végül kiválasztottunk de ez egy másik történet).

Végezetül pedig annyit, hogy egy harmadik (vagy első, nézőpont kérdése) címmel is bekerült a magyar forgalomba ez a könyv még a ’90-es évek második felében. A Magvető adta ki (egy – öhm, hogy is mondjam csak – roppantul érdekes borítóval. Valahogy Fritz Lang 1927-es Metropolis című filmje jut eszembe róla.) Egy - mérgezett a meggy címmel. A fordítás ugyanaz volt, mint az Ulpius jelenlegi kiadásában. Csáki Judit egyébként szerintem nagyszerű munkát végzett.

Már rágom a körmöm, hogy minél előbb olvashassam a folytatásokat! Szeretnék még jókat hahótázni! 


Magyarul eddig négy rész jelent meg.

1. rész: Egy – mérgezett a meggy (Magvető) / A szingli fejvadász 1. (Ulpius) / Egy fejvadász (Ulpius)
2. rész: Kétesélyes játszma (Beholder) / A szingli fejvadász 2. (Ulpius) / Két ravatal (Ulpius)
3. rész: Hárman a pácban (Beholder) / A szingli fejvadász 3. (Ulpius) / Három díler (Ulpius)
4. rész: A négy fejvadász (Beholder) / Négy lövés (Ulpius)

Az egyetlen kissé elszomorító tényállás a sorozattal kapcsolatban számomra az, hogy 18!! részes. Komolyan! És még ehhez csapjunk hozzá négyet, ugyanis ennyi kiegészítő (ünnepi) könyvet is írt hozzá Evanovich. Van egy Karácsonyi, egy Valentin napi, egy Szent Patrik napi és egy Halloween napi különkiadás. (Csodálkozom hogy Hálaadás napjára semmi). Eddig átlag évente jelentek meg a könyvek idehaza. Ha jól számolom, akkor a tavaly év végén született unokaöcsém érettségije körül fogom olvasni a befejező részt :S Remélem gyorsabban jönnek majd azok a kötetek! :-)