A következő címkéjű bejegyzések mutatása: angol nyelvű. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: angol nyelvű. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. április 25., hétfő

Paul Auster: The New York Trilogy

A "sznob" szó meghatározásánál olvastam magyarázatként a minap a következő mondatot: "A filmet senki sem értette, de a sznobok odavoltak tőle". Nos, ez alapján teljesen sznob vagyok, mert eléggé ködös, hogy mi a fene a konkrét értelme ennek a regénynek, nem tudom, csak érzem kicsit, de teljesen odavoltam tőle.

Olyan volt ez, mint egy Lynch film. Talán nincs is válasz a kérdésekre, amiket felvet, sőt, talán kérdés sincs :P
Azt írtam valahol a Molyon róla, hogy abszurdan groteszken bizarr. Mert az.

Három detektívtörténetet tartalmaz a könyv, egyik sem hétköznapi, de mindhárom New Yorkban játszódik. Az első igazából egy súlyos ügy, egy gyermekbántalmazás és annak következményei köré épül, valaki véletlenül belekeveredik magánnyomozóként ebbe a történetbe. A másodikban szintén magánnyomozás folyik, de nem tudni milyen ügyben, csak figyelni kell, de a végén már nem tudni, hogy ki is figyel kit és miért. A harmadik talán a legemberközelibb. Egy újságíró nyomoz eltűnt barátja után. Mindhárom sztoriról elmondható, hogy rémálommá válik a végére, ha már az elejükön nem lennének azok, ha nem is a hagyományos értelemben. Feszült, abszurd, nem evilági jelenetek jellemzik mindhárom történetet. Auster szerintem olyan kérdéseket feszeget, amikbe bele lehet bolondulni, ha nagyon beleássuk magunkat - ez érződik is a könyvön :P Például, hogy kik vagyunk? Hogyan definiáljuk magunkat? Mi tesz minket azzá, akinek hisszük magunkat? Milyen törékeny az identitásunk? Mi a valóság? Az, amit látunk és érzékelünk, vagy ami bennünk zajlik valamilyen módon?

Én általában azokat az írásokat szeretem, ahol a szavak változatosságával és szépségével fejezi ki az író a mondanivalóját. Nem nagyon találkoztam viszont még olyannal, mint amit Auster ebben a regényében nyújt, azaz ennyire cseles és ravasz módon összekapcsolni három történetet ezer alig látható, pókfonalnyi szállal, finom utalással, illetve egy-egy leheletnyi momentumot megváltoztatva fordítani ellenkezőjére a jelentést. Na, most már ezt majdnem én sem értem, úgyhogy be is fejezem.

Auster elképesztő. A legvégén egy bekezdésben majdnem pontosan leírta, amit erről a könyvről gondoltam. Ez azért eléggé ijesztő. Vagy csak egyszerűen zseniális.

Ja, angolul olvastam, ezért angol a szöveg, lefordítani nem fogom, so it is only for the competents.

"If I say nothing about what I found there, it is because I understood very little. All the words were familiar to me, and yet they seemed to have been put together strangely, as though their final purpose was to cancel each other out. I can think of no other way to express it. Each sentence erased the sentence before it, each paragraph made the next paragraph impossible. It is odd, then, that the feeling that survives from this notebook is one of great lucidity. It is as if Fanshawe knew his final work had to subvert every expectation I had for it. These were not the words of a man who regretted anything. He had answered the question by asking another question, and therefore everything remained open, unfinished, to be started again. I lost my way after the first word, and from then on I could only grope ahead, faltering in the darkness, blinded by the book that had been written for me."

10/10 - Very confusing.

És akkor nem maradhat ki Alicia Keys New York c. dala, mert imádom és mert nagyon illik ide:

2011. március 14., hétfő

Jodi Picoult: Second Glance

Na, ez az egész onnan jött, hogy már egy ideje szerettem volna angolul olvasni, illetve szerettem volna valami misztikusat olvasni.
Persze az angolul olvasást nem valami keménnyel akartam kezdeni, hanem nyilván valami egyszerűbb szövegű, könnyedebb stílusú könyvvel és ami a misztikát illeti, ennek a fülszövege eléggé csábító volt, szellemek stb.

És igen. Jodi Picoult szuperül tudja, hogy mitől döglik a légy. Azaz mitől válik egy regény bestsellerré: nos, végy hozzá minimum egy beteg gyereket, aztán valamilyen állatot, legjobb a kutya, mert a kutyákhoz általában mindenkinek fűződik valamilyen pozitív élménye, aztán valami jó kis egzotikus népet, mondjuk az Indiánokat, akik ott Amerikában rögtön kéznél is vannak. Adj hozzá egy hosszú hajú, halott szerelmét sirató, megvigasztalásért ordító magányos macsót. 1-2 nagyon erős és magabiztos, gyerekét hősként nevelő magányos nőt. Aki persze még okos is, naná. Ez már bőven elég lenne, de hogy még véletlenül se süssék rád a hétköznapiság bélyegét, fűszerezd meg egy kis misztikával, például szellemekkel, akik rózsaszirmokat szórva hagynak nyomot maguk után. Ja, és ki ne hagyjuk a tudományt, elmésebb és kifinomultabb ízlésű olvasóink kedvéért. Kéne bele kén, vagyis inkább mondjuk legyen egy izgalmas kis genetikai vonal, ami a szociológiával párosítva tuti székhez szegezés, falhoz vágás.
A nyomozás sem maradhat el, mert ki kell deríteni, hogy visszajáró szellemünknek ki volt hajdanán, vagy 70 évvel ezelőtt a gyilkosa. És hab legyen a tortán (sic!), hogy a macsó és a szellem szerelembe esnek. Ennél többet már nem lehet kihozni a hozzávalókból, ebből az ízkavalkádból, tádámm: kész a tökéletes, izgalmas, minden igényt kielégítő finomság.

Boá...

Tetejébe idegesítő a 2-3 oldalas, filmszerű jelenetekből álló elbeszélésmód. A szöveg nem annyira egyszerű, mint vártam és vannak benne rettentően okos, szép és szívszorító mondatok, ahogyan az viszont elvárható.
A egész végén pedig egy már-már apokaliptikus jelenet, ami mintegy tetőpontként a történet legizgalmasabb jelenete akar lenni, de én itt már sírtam, annyira-de-annyira gagyi volt, hogy alig akartam elhinni, hogy ez a számomra is érdekesen induló és a feléig relatíve normálisan haladó történet itt kötött ki. Pedig gondolhattam volna.

Nyelvleckének jó volt, megtudtam, hogy simán képes vagyok közepesen nehéz szöveget gond nélkül olvasni, érteni, oszt ennyi.


2010. november 19., péntek

James Hall: Coffee with Michelangelo

A könyvtárban akadt meg a szemem ezen a kis könyvecskén. Tényleg könyvecske: kicsi alakú, kb. 10x15 cm-es, olyan igazi táskába bedobós, kávézóban olvasgatós.

Egy interjú Michelangeloval. Először bizarrnak tűnhet az ötlet, a művész halála után 4 és fél évszázaddal, ám a 16. századi olaszoknak ez korántsem volt annyira furcsa. A valóságos tényeken alapuló, félig-kitalált párbeszédek terjesztése a nagy tömegek tájékoztatásának egy bevett formája volt akkoriban.

Michelangelo egy sokoldalú művész volt, az olasz reneszánsz kiemelkedő alakja, a világ egyik legnagyobb mestere, akit már saját korában is zseninek tartottak és megbecsültek. A Medici család, a pápák, más befolyásos arisztokrata főurak, mind-mind megbízásokkal látták el, amelyekért sokat fizettek neki (és sokszor saját szeszélyeik szerint ugráltatták).
Nem volt egy könnyű személyiség, sokszor ellentétben állt a világgal és önmagával, nem igazán ismerte el kortársai művészetét, nem voltak barátai, magányosan élt és alkotott.  Az viszont vitathatatlan, hogy örökre maradandót alkotott szobrászat, festészet, építészet és költészet területén. Sok esetben teljesen újszerűt: olyan megoldásokat eszelt ki, amelyek korábban még senkinek nem sikerültek (pl. egy márványtömbböl faragta a hatalmas Dávid szobrot vagy ő volt az első aki hatalmas mennyezet-freskót festett – a Sixtusi kápolnában).

A Maestroval történő beszélgetés sok témát érint:
- tényleg mindent önerőből tanult-e vagy voltak-e mesterei,
- a férfi test szépsége és tökéletessége iránti csodálatát,
- a halott boncolásokat,
- a rajzok és a vázlatok fontosságát,
- azt, hogy tehetségét Istentől eredőnek élte-e meg,
- polikai nézeteit,
- a nők ábrázolását,
- azt, hogy elsősorban szobrásznak tartotta magát,
- márvány-mániáját,
- azt, hogy műveinek kétharmada miért maradt befejezetlen,
- és még sok minden mást.


Ajánlom azoknak, akiket érdekel a reneszánsz, a művészetek, Michelangelo (és tudnak angolul).

8/10
Kiadó: Duncan Baird Publishers, London
Kiadás éve: 2007
Oladalk száma: 138

A “Coffee with” sorozat további köteteiben az alábbi hírességekkel kávézhatunk:

Arisztotelész
Buddha
Dickens
Einstein
Hemingway
Isaac Newton
Mark Twain
Marilyn Monroe
Mozart
Oscar Wilde
Platon
Shakespeare




2010. augusztus 1., vasárnap

F. Scott Fitzgerald: The Curious Case of Benjamin Button

Benjamin Button különös élete
Egy abszurd, gondolatébresztő mese felnőtteknek.
Egy érdekes kis egyórás novella, amely ötletet adott az azonos című film forgatókönyvéhez. Azért írom, hogy ötletet adott, mert a történet meglehetősen más és a szereplők gondolatai és érzései is máshogy vannak közvetítve.

A novella Benjamin Button életét mutatja be, születésétől halála napjáig. Főhősünk 1860-ban születik és kb. 70 év múlva hal meg. Ez természetesen így önmagában nem túl érdekes, ám ha hozzátesszük, hogy ő aggastyánként születik és újszülöttként hal meg, úgy már mindenki felkapja a fejét. Visszafelé öregszik, az idő múlásával fizikailag és mentálisan egyre fiatalabb lesz. Először éli meg azokat a dolgokat, amiket egyébként egy normális enber öreg korában, és csecsemőkorában már nem emlékszik arra, milyen volt, amikor 20 évesen ünnepelt futballsztár volt az egyetemen.

Az apja nagyon haragszik rá, először nem is hajlandó tudomásul venni fia másságát, gyerekruhákba öltözteti a bottal járó öregembert, babajátékokkal halmozza el, holott ő olvasni szeret.

Benjamin nagyapjával találja meg leginkább a hangot, vele jól érzi magát, hiszen mindketten egykorúak.
20 évesen (amikor ő 50-nek néz ki), 50 éves apja társaságában bálokra jár, majd átveszi tőle a családi céget, amit még jobban felvirágoztat. Tele van energiával, hiszen most lesz 40, majd 30 éves a teste, a lelke. 50 éves korában meg is nősül, felesége egy fiatal 20 éves lány, aki azonban öregedni kezd, míg Benjamin egyre fiatalabb. Persze ebből adódnak konfliktusok.
Benjamin megjárja a háborút, az egyetemet, ahova fia is jár, majd később a saját unokája lesz a játszópajtása.

Egy történet a másság (nem) elfogadásáról, arról, hogyan változnak az ember kapcsolatai, amikor már kevésbé van rá szükség, arra hogyan éljük meg saját öregedésünket.
Eszembe jutott róla egyébként Kaffka Átváltozások története is, ahogy ott is szépen lassan az egész család elfordul a csótánnyá változott Gregortól.

A film, mely  3 Oscart is kapott, (Brad Pitt, Cate Blanchett főszereplésével) még megindítóbbra sikerült, mint a könyv, leginkább azért, mert ugyan az alapötlet ugyanaz, de ott egy szerelmi történetet láthatunk (a novella nem erről szól).



Eredeti kiadás éve: 1922
Jelenlegi kiadás: 2008
Kiadó: Collins Design
Illusztráció: Calef Brown


2010. július 29., csütörtök

Domenica De Rosa: Villa Serena


Az alapszitu a szokásos: a 40-es évei elején járó angol írónő, Emily Robertson családjával - férjével és 3 gyerekükkel - Toszkánába költözik.

Innen írja hetente "Gondolatok Toszkánából" címmel egy angol magazin egyik rovatát. A cikkek arról szólnak, mennyire csodálatos itt élni, a naplemente, a terrakotta színek, az olajbogyó, a pasta, a bor dicséretével.

A valóság azonban más, és korántsem ennyire irigylésre méltó. Emily valójában nem igazán tud beilleszkedni az olasz kisváros életébe, ráadásul a férje is elhagyja őt. Ám a közhely itt is igaznak bizonyul: valaminek a vége mindig valami újnak a kezdete, és Emily valamint a 3 gyerek (a 17 éves, szőke bombázó Siena, a 14 éves intellektuális, anorexiás Paris, és a 3 éves elkényeztetett Charlie) élete mintha elkezdene jobbra fordulni és mintha kalandokban is jobban bővelkedne. Emily barátokat szerez, a házához taltozó telken egy szexi régész etruszk sírokat fedez fel, találnak egy kutyát, a közösség kezdi befogadni. Ez viszont azzal is jár, hogy a város lakói lelkében és a földben eltemetett titkokról is tudomást szerez. Természetesen második világháborús titkokról van itt szó, de van itt más is, ami viszont az ő életével kapcsolatos. Megszabadul-e valaha első szerelme kínzó, mégis édes emlékétől? Rátalál-e az új szerelem? És vajon kinek a személyében? Milyen titkokra derülhet még fény?

A történet nagyon nehezen indult be számomra. Az eleje nagyon sablonosnak tűnt (pedig én imádom az Olaszországban játszódó sztorikat, a terrakottás-olajbogyós hangulatot), ráadásul nem nagyon tudtam elképzelni, hogyan gondolhatja valaki, hogy egy teljesen idegen országba történő költözés (ráadásul családostul, gyerekekkel) rendbehozhat egy tönkrement házasságot, illetve az is furcsa volt, hogy hagyhatja el valaki a feleségét 17 évi házasság után sms-ben. Merhogy ez történt.

De aztán egyre érdekesebb lett a cselekmény, történt ez-az, és a végén egy olyan csavar volt, amire nem számítottam. Összességében jó volt angol gyakorlásnak.



Kiadó: Headline Review, 2007
Oldalak száma: 377

2010. július 13., kedd

Louise Candlish: The Double Life of Anna Day


Aki meglátja a borítót, az egészen biztosan beleszeret. De persze nem csupán a borító miatt érdemes megvenni a könyvet.
Anna Day sokáig várt, hogy végre rátaláljon a szerelem, és amikor megtörténik, nem hagyja, hogy a vőlegénye édesanyja az útjába álljon. Meredith Grainger előkelő neveltetést kapott, végtelenül művelt és képtelenség a kegyeibe férkőzni. Így aztán Charlie nem is nagyon akarja bemutatni Annát az anyjának.
Charlie viszont külföldre utazik, így Anna úgy dönt, most vagy soha alapon, egyszer, s mindenkorra elbűvöli Meredith-t. Ehhez azonban újra kell terveznie saját magát. A mocskos szájú fiúk közt dolgozó hirdetésszervezőből, rózsaszín, virágos Laura Ashley modellé kell válnia. Egyszerűnek tűnik.¬
De Anna nem éri be néhány kerti partival és egy különleges tenisz meccsel: úgy dönt, elkíséri Meredith-t és a barátait a Művészet Barátainak andalúziai kiruccanására.
Ez az a könyv, amelynek minden lapja színtiszta élvezet. A sok városi hősnő után valóságos felüdülés Anna vidéki látogatásairól, és ezekről a régi vágású, de cseppet sem begyöpösödött karakterekről olvasni. Mert miközben az életben megvetően kinevetjük ezeket az embereket, a szívünk mélyén mi magunk is így szeretnénk élni. Egy vidéki kisvárosban, mesébe illő házikókban. Egy olyan helyen, ahol a legnagyobb bűn az, ha tíz év veretlenség után megmondod a tortasütő verseny győztesének, hogy valójában pocsék a tortája, és ezzel vérig sérted. Ahol a lakóknak van idejük kiállításokat szervezni és kacsákat menteni, és különben is mindenki tagja valamilyen helyi bizottságnak vagy jótékonysági szervezetnek, és az év fénypontja az, hogy elutazhatsz Andalúziába egy művészeti túrára.
Louise Candlish hősei nem képmutatók, még csak nem is sznobok, és semmiképpen sem Stepford feleség stílusú, rózsaszín cukormázas figurák. Ők is képesek lazítani és öniróniával szemlélni magukat és zárt kis világukat, amely talán nem is olyan zárt, csak meg kell találni hozzá a kulcsot.
Aki szereti a vidéki Anglia hangulatát és élvezi az ott élők a mentalitását, az mindenképpen olvassa el! Lebilincselő olvasmány, Laura Ashley módra.

2010. július 6., kedd

Isabel Wolff: Rescuing Rose


Rose Costelloe egy bulvármagazin problémarovatát szerkeszti és imádja a munkáját. Talán túlságosan is. A férje legalábbis erre hivatkozik, amikor végül úgy döntenek, hogy elválnak. Rose, férje puccos lakásából a szimbolikus elnevezésű Remény utcába költözik, a város másik végébe. Egyedül azonban nem tudja fenntartani álomotthonát, így barátnői javaslatára albérlőt fogad. Az ideális jelölt pedig úgy tűnik, Theo, a visszahúzódó könyvelő, akinek viszont szintén megvannak a maga titkai.
Amikor végre úgy tűnik, minden rendben, Rose tökéletes világa a feje tetejére áll.
Felbukkan a még mindig férj, és feltűnően kedves, a főnöke azt követeli, hogy a rovatában több szexuális jellegű problémával foglalkozzon, és meg van róla győződve, hogy valaki zaklatja. De persze ez még mind semmi!
Az az igazság, hogy miután az ember elolvasott egy Isabel Wolff könyvet, a többinek már nem is nézi a fülszövegét, csak teszi automatikusan a kosarába. Isabel Wolff-ban ugyanis ennyire vakon meg lehet bízni.
Hősnői a chick-lit irodalom zömével ellentétben nem huszonéves fruskák, hanem kiforrott, harmincas nők, akik általában valami komoly titkot cipelnek magukkal. Végtelenül rokonszenvesek, és többnyire valamilyen különleges foglalkozást űznek.
Rose a problémarovat szerkesztőjeként nagy átéléssel próbálja megoldani mások problémáit. Minden neki címzett levélre és e-mailre válaszol, mert úgy érzi, ha az emberek vállalták, hogy bizalommal fordulnak hozzá, neki kötelessége megoldást találni a problémáikra, hiszen az olvasóinak szükségük van rá. Ahogy azonban az általában lenni szokott, a saját problémáit már nem képes olyan könnyedén megoldani, és rá kell döbbennie, hogy neki is változnia/változtatnia kell.
De Wolff-nak nemcsak a hősnői, hanem a mellékszereplői is érdekes karakterek. Theoba természetesen képtelenség nem beleszeretni. Romantikus lényével, kisfiús bájával, amely azonban korából és nem éretlenségéből fakad, minden olvasót elvarázsol. Bea és Bella, Rose gyerekkori barátnői, (egypetéjű ikrek) flúgos civakodásaikkal élénk színfoltok a szereplők palettáján. Aztán ott vannak Rose szomszédai, Bev és Trev, akik igazán egyedülálló karakterek, az ex-pasi Henry, aki mindig képes meglepetéseket okozni, és végül, de nem utolsó sorban Rudolph Valentino, a néma filmek cseppet sem néma (papagáj) sztárja.
Isabel Wolffot általában nem azért olvas az ember, mert jókat akar kacagni. Sokkal inkább a különleges karakterek és az izgalmas titkok miatt vesszük le a polcról. Ezúttal azonban Rudy garantálja a „visítva röhögést”.
Isabel Wolffot bárhol el lehet kezdeni. Mindenkinek más lesz a kedvenc könyve tőle, és lesznek olyanok is, akik képtelenek lesznek választani. Egy biztos, Isabel Wolffot olvasni kell!

2009. július 18., szombat

Claire Tomalin: Jane Austen: A Life

Jane Austenre a legtöbb olvasó úgy gondol, mint egy bájos, de semmiképpen sem szép, halk szavú vénkisasszonyra, akinek meglehetősen eseménytelen élete volt. Claire Tomalin rendkívül olvasmányos életrajzában ennek az ellenkezőjét akarja bizonyítani. Az írónő egymás után cáfolja meg az Austen körül kialakult mítoszokat. Legfőbb forrása pedig maga Jane Austen. Nem is annyira a művei, mint inkább a levelezése. Már ami megmaradt belőle.

A legelső tévhit, amit Tomalin el akar oszlatni, hogy Jane Austen úgy nézett volna ki, ahogyan nővére, Cassandra egyik vázlatán ábrázolja. De mivel a kortársak, és a családtagok visszaemlékezései annyira eltérnek egymástól, újabb, pontosabb portréval ő sem tud szolgálni. Ugyanakkor kapunk egy másik portrét, amely messze túlmutat a külsőségeken. Kiderül, hogy miközben hősnői szavai mögött elvétve felvillannak Jane Austen nézetei, ő maga nagyon is sokban különbözött világhírű teremtményeitől. Csípős nyelvű, olykor megkeseredett, depressziós nő volt, akinek a környezete nagyra értékelte a humorát. Tökéletes nagynéni volt, aki ha kellett, izgalmas játékokat eszelt ki, ha kellett, hasznos tanácsot adott unokahúgainak és unokaöccseinek.

Természetesen az élete sem volt olyan eseménytelen, mint azt gondolnánk. A legváratlanabb pillanatokban kellett elhagynia az otthonát, ami nagy érzelmi megrázkódtatásokkal járt. Egy ízben szándékosan eltávolították tőle szerelmét, mert a házasság anyagilag előnytelen lett volna a férfi számára, évekkel később pedig ő maga bontotta fel eljegyzését egy másik férfival, miután meggondolta magát egy éjszaka leforgása alatt.

Az közismert tény, hogy Cassandra, a nővére kíméletlenül elpusztította Jane Austen leveleinek nagy részét. A könyv végére azonban megértjük, hogy csupán húgát, és családja többi tagját akarta ily módon védelmezni. Oly sok örökössel ellentétben, Cassandra tökéletesen véghezvitte Jane Austen akaratát.

A megmaradt levelek és visszaemlékezések alapján Claire Tomalin regényes formában tárja elénk az írónő regénybe illő alakját, Jane Austen életének meghatározó témái köré szőve történetét. De az életét övező rejtélyek továbbra is rejtélyek maradnak.