2009. április 29., szerda

Michael Scott: Az Alkimista - A halhatatlan Nicholas Flamel titkai

Úgy ragadtam le a polcról Alkimista barátunkat, mint aki újabb fényesen ragyogó, értékes kincsre bukkant. A fény azonban délibáb, a belbecs, pedig kérdéseket vet fel bennem.

Legtöbbször a: hogy lehet egy nagyszerű alapötletet ennyire elcsépelni? kérdés bukkant fel. Újra meg újra!
Hogy a történetből se maradjon ki senki, röviden leírom:
Nicholas Flamel, aki csupa nagybetűvel AZ ALKIMISTA, feleségével együtt jelen napjainkban is köztünk él (pontosabban amerikai barátaink között, hol máshol, ami kissé önellentmondásos, magyarázat később). Egy verőfényes san fransiscoi napon Sophie Newman ép telefonon csacsog barátnőjével és épp azt tárgyalják, hogy hogyan lehetséges az, hogy valakik nyakig beöltözve, kesztyűben és kalapban lép ki az utcára. (teljesen hétköznapi szituáció, én magam is felhívom a barátnőimet ha fura ruházatú embereket látok, majd fél órán keresztül hüledezek rajta) Ezek a fura fazonok a szemben lévő könyvkereskedésbe lépnek be, ami Nicholas Flamel tulajdona, és ahol történetesen Sophie ikerbátyja dolgozik a szünidő alatt. Hamarosan csörömpölés, dörömbölés hallatszik a boltból és pár kisebb földrengéshez hasonlatos remegés is kiszivárog onnan. Megérkezik Perenelle, Nicholas Flamel felesége és harcias amazonként beront az üzletbe, a 15,5 éves Sophieval a nyomában. Szó- és ökölcsata követi egymást, majd a gonosz John Dee megszerző Ábrahám könyvét (amit Flamel és felesége őriz már évszázadok óta, és innen nyerik a halhatatlanságukat, hisz az elíxir receptje abban van) vele az asszonyt is, majd sarkon fordul és elviharzik. Nicholasra marad az ikerpár, akikről kiderül, hogy egy nagyon fontos jövendölés részei, és rajtuk múlik majd a világ sorsa. (Persze mi más). Kalandos útra indulnak, hogy visszaszerezzék a könyvet és Perenellet a gonosz sötét ősök szolgálatában álló John Dee-től, akinek gazdája azon mesterkedik, hogy újra az ősök hatalma uralkodjon a Földön. Verseny az idővel, egy hónapjuk van, hogy megakadályozzák őket ármánykodásaikban, addigra mind a világnak, az ikreknek és Flamel házaspárnak is vége lesz, és nem marad senki aki megmenthetné az embereket.

Elvesztegetett sorok és ötletek kavalkádja az egész. Már az elején kiszámítható és megmondja az ember, hol ér véget az első kaland (igen, merthogy lesz több is) és ki a gyenge láncszem az egész történetben. Hátránya továbbá, hogy vagy százszor elismétli a nyilvánvalót, de ha nem is lenne az, akkor is max. kétszer leírni már bőven elegendő lenne. Egész pontosan Sophie és Josh kapcsolatára utalok. Minimum fejezetenként egyszer leírja az író, hogy a testvérek mennyire vigyáznak egymásra, és mennyire szeretik egymást, és mennyire egymásra vannak utalva, minekután szüleik régészek és állandóan utaznak. Ebből fakad a másik ismételgetés: szüleik régészek, szüleik régészek, a szüleik régészek!!!! Kösz, de elsőre is megértettem, feltételezem a gyermek olvasók is hamar felfogják a dolgokat.
A legántipátikusabb szereplő számomra Josh. Amennyire szimpatikus az elején annyira lesz tenyérbemászó a gondolkodása. 16 éves és nem használja az agyát, csak a pillanatnyi dühnek és a vaktában kimondott szavaknak él, tovább vagy hatszázszor el kell neki mondani valamit, hogy végre úgy is tegyen végre. Sophie kellemes személyiség és ezerszer okosabb, mint az öccse, de mégsem ő volt a kedvenc karakterem, hanem Perenelle, aki szerintem az egész könyvben a leghiggadtabban gondolkodó egyén.

Írtam, hogy ez a könyv több részes. Igen, valóban. Az egy hónap eseményei összesen 6!!! könyvben lesznek megörökítve. Amikor ezt megláttam, végleg lemondtam a folytatások olvasásáról. Lefogadom úgy nyújtja majd tovább a történetet, ahogy a folytonos ismétléseket is kiaknázta a regényben. Rétestésztát inkább sütve eszem, köszönöm szépen.

Felróttam az amerikai tartózkodást is. Néha valóban lefáraszt, hogy állandóan ők mentik meg a világot, hogy az UFÓ-k mindig ott landolnak és azt tartják a bolygó legizgalmasabb helyének, hogy a legszuperebb kémek az USA bokraiban teremnek és a szuperhősök szinte kivétel nélkül ott praktizálnak. Nem, nem ezért zavart ez annyira. Nicholas Flamelék állandóan bujkálnak John Dee elől, és az Alkimista el is mondja, hogy ahogy fejlődik a technika nekik egyre nehezebb meghúzniuk magukat. És hol bújnak el? Naná hogy a világ egyik legfejlettebb országában. Nem a Mongol Pusztában, nem az Antarktiszon, nem egy eldugott kínai faluban… neeeeem, ők a nyüzsgő Amerikát választják. A másik, amit nem értek, nem tudják fejből a receptet az elixírhez. Több, mint 600 éve már hogy havonta egyszer bedobnak egy koktélt, a könyv nélkül azonban ez nem megy nekik. Biztos elmagyarázza később, hogy miért van ez, de nem csábít ez engem annyira, hogy újra nekivágjak egy Flamel és Newman családi kalandba.

A magyar kiadásról: egy szóval írom le. Szörnyű! Ennyi elgépeléssel és hiányzó/fölösleges névelővel még az életben nem találkoztam egy könyv oldalain.

A hátsó borítón hirdetik, hogy hamarosan jön a film is. Bárhogy keresgéltem nem találtam róla semmilyen nyomot, ha valaki jobban értesült nálam, legyen kedves és ossza meg velem. Filmen még lehet megnézném, de csak akkor ha pár részt összevonnak, és egy filmként forgatják le. Általában rosszat tesz egy könyvnek a kurtítás, és nem sikerül annyira jól egy film, ahogy az olvasó várná, de most döbbentem csak rá, hogy mégis akadhatnak kivételek!

Pozitívum az egészből: megtudtam, hogy Nicholas Flamelnek milyen okos felesége volt és azt is, hogy John Dee létező személy volt, aki I. Erzsébet angol királynő tanácsadója, asztrológusa és alkimistája volt. És, hogy ő volt a világ első 007-es ügynöke. Nem viccelek, ez volt az álneve, amikor a királynőnek kémkedett. Állítólag a két nulla a királynő szemeit jelképezték, míg a hét John Dee szerencseszáma volt.

Sajnálom, ha most kissé felbosszantottam a könyvsorozat rajongóit, de ahogy nekik nekem is megvan a magam véleménye erről a könyvről.





Eredeti cím: The Alchemyst
Borostyán, 2009. április 29.

2009. április 28., kedd

Stephenie Meyer:New Moon/Újhold


Ez is megvolt!

Akár milyen lassan teltek a napok,végül is csak április lett és mindenki rohant,rendelt,hogy övé legyen az első példány!

Aki azt várta,hogy folytatódik a két szerelmes sanzonja kicsit csalódni fog,mert Edward az első felvonás után eltűnik magára hagyva az összetört szivű Bellát aki élőhalottként tengeti napjait,míg végül úgy dönt ideje felújítania barátságát Jacobbal az indián sráccal. Ami remekül sikerül, mert Bella jól érzi magát Jacobbal és mindig akad egy-két hülyeség amire ráveszi a fiút. Közben persze nem szűnik meg Edwardot szeretni, és pont mikor már meguntam, hogy még mindig sajog a szíve kicsit felélénkül a sztori-rejtélyes halálesetek, a Cullen család egyik tagja felbukkan de előtte még Bella megpróbál megfulladni-mondanom sem kell, hogy nem jön össze. Aztán kiderül, hogy Jacob tulajdonképpen egy báránybőrbe bújt farkas!!! és hogy ezúttal majd Bella kell, hogy megmentse Edwardot!! És csakúgy mint az első részben,most is a könyv végén kapunk egy nagy adag izgalmat.

Sokat agyaltam rajta,hogy miért is olyan nagy szám ez a sztori?? Hiszen nem sok minden történik azon kivül,hogy egy szerelmes lány a kedvese után sír... csakhogy rájöttem, hogy amit még a tizenévesek nem tudnak, azt az idősebbek már igen, hogy NEM létezik ilyen szerelem!! Vagyis létezhet de csakis ilyen formában, mármint, hogy az egyik fél vámpír-mondjuk ennyi erővel lehetett volna törpe is csak az má' milyen snassz lenne. Na de két sima mezei ember közt nemigen :(

Csak ezzel meg az a baj, hogy majd sok tini abba a hibába esik, hogy mindenáron vámpír fiú kell neki, és a sima emberi lényekre rá sem néz-tuti létezik egy-két ilyen elvakult tinilány!!!

A másik szál ugye a barátság-ami nem létezhet ellenkező neműek között, hiába állítják oly sokan, hiszen az egyik mindig többet szeretne! Tipikus példa erre Jacob ugye aki belezúg Bellába. Na ugye és Bella ezt rohadtul ki is használja!!! Nekem Bella a mostani részben sokkal nyafibb volt, mint az első részben, habár egy évvel idősebb lett!! De ez nem jött át nekem.


2009. április 23., csütörtök

Nagy Katalin: Próbarepülés

A húsvéti szabad percek sajnos gyorsan elillantak, de még tart számomra az "ártatlan április" akciója, aminek keretében gyorsan elolvastam még ezt a csíkos könyvet. Tulajdonképpen tetszik nekem nagyon ez az ártatlan április, de a párhuzamosan olvasott szakkönyvek miatt nincs annyi idő a pöttyösökre és csíkosokra. Így elképzelhetőnek tartom, hogy csapok egy "mókás májust" és egy "jámbor júniust" is...

A most olvasott csíkos könyv a korábbi bejegyzésemben emlegetett Intőkönyvem történetének a folytatása. Melinda immár 8. osztályos tanuló, büszkén indul a nyári úttörő táborba, amelyen ifi-vezetőként vesz részt az előző történetben megismert barátnőivel együtt. Lassan-lassan mindannyian próbálgatják szárnyaikat már nemcsak matematika versenyek, de a szerelem terén is- innen a cím. Melinda változatlanul dacos, harcol az igazságért és pártfogásába veszi az elesetteket.

Emellett változatlan a könyvben az idillikus hangvétel és fogalmazás is, ami számomra nem tűnt túl életszerűnek ("Drága Tutenkámon, százszor drága!"), de mint tudjuk, az akkori fiatalok mások voltak... Mindemellett örülök, hogy a könyv bekerült a gyűjteményembe, főleg a megható befejezés miatt.


2009. április 18., szombat

Carmen Laforet: A semmi

Barcelonában játszódó könyvet keresve akadtam rá erre a regényre. Azért örültem neki, mert Carmen Laforet nálunk tulajdonképpen ismeretlen író, ahogy a regénye is az, viszont utánaolvastam és nagyon jó kritikája van ennek a műnek. A spanyol gimnáziumokban pedig kötelező olvasmány A Semmi... (Ezt így a regény elolvasása után teljesen jogosnak tartom: a téma, a karakterek - mind-mind nagyon alapos elemzésre és fejtegetésre alkalmasak a fiatal korosztály számára.)

Nagyon különös olvasmány volt ez számomra. A könyv hangulata elég melankólikus, borongós, de nyilván a címhez hűen próbálja így érzékeltetni az írónő a főszereplő, Andrea érzéseit. A lány a II. világháború után, 18 évesen faluról kerül fel rokonaihoz Barcelonába. Nagy várakozásokkal van teli, hiszen itt a nagyvárosban kezdi meg élete új szakaszát, egyetemi éveit. A kötet a városba érkezésétől az első tanév végéig ábrázolja a történéseket. De maga az iskola nagyon csekély szerepet játszik a történetben, inkább Andrea azon kívüli családi és társasági életét ábrázolja. Azért, mert ezek határozzák meg a lány közérzetét. A család ugyanis, ahová belecsöppen cseppet sem mondható békésnek. Hangos, veszekedős, folyton egymást figyelő, egymás ellen ármánykodó emberek ők. Konkrétan Andrea 2 nagybátyja, az egyikőjük felesége, a kedves, de szellemileg nem teljesen tiszta nagymama, valamint a cseléd. A lakás romos, koszos, a családtagok tisztességes munka helyett csencselésből, gyanús üzletekből élnek, de éppen hogy, folyamatosan nélkülözve, éhezve...

Rajtuk kívül egy-két fiúbarát és az egyetemi csoporttársnő, a jó családból származó Ena az, akik jelen vannak a lány életében. Az ő tetteik, reakcióik is hatással vannak a lányra, aki számomra olyan volt, mint saját (mások) életének csak egy szemlélője, nem pedig szereplője. A dolgok tulajdonképpen csak ritkán történtek vele, ő inkább a körülötte pörgő eseményeknek csak megfigyelője volt, azok persze mégis jelentős hatással vannak rá. Andrea ugyanis elég gyermeki, naiv teremtés - de a történet eseményei hatására rádöbben dolgokra, amik már a felnőttség felé terelik őt: hogy nem minden olyan, amilyennek látszik, az emberek valódi arca sokszor egy álarc alatt bújik meg. Hogy a látszólagos dolgok mögött valójában milyen mélységek lehetnek.

Egyszóval semmi érdemleges nem történik vele, mégis ezek a dolgok teszik felnőtté a lányt.
Elég érdekes. Ahogyan az írónő stílusa is az. Valahogy nem enged közel a történetet mesélő Andreához, számomra olyan volt, mintha folyamatosan egy fátyolon keresztül szemlélnénk a lányt és az eseményeket, ahogy magát a várost is inkább a kihalt, fülledt, fátyolos, melankólikus oldaláról mutaja be nekünk - itt szó sincs a ragyogó és nyüzsgő Barcelonáról.
Laforet leírásai egyszerűen remekek, akár egy-egy városrész vagy épület hangulatát, akár a lány benyomásait, hangulatait, érzéseit ábrázolják. Karakterei pedig nagyon erősek és kifejezőek. Nagyon jó írónak tartom, kár, hogy nem olvashatunk tőle többet magyarul...

(A fordítás is majdnem remekül sikerült. Azért majdnem, mert úgy tűnt, hogy a fordító szerelmes az iparkodni szóba... Nem számoltam, de ha 20x nem szerepelt ebben a regényben ez az idióta szó, akkor egyszer sem. Ráadásul sokszor egyáltalán nem illett a szövegkörnyezetbe, nagyon bénák lettek tőle a mondatok. Mellesleg a köznapi nyelvben nem is igazán használatos ez a szó, úgyhogy nem is értem, miért szereti annyira Pávai Patak Márta. Amikor már sokadszorra találkoztam vele, már sikíthatnékom volt tőle...)

Összességében tetszett a könyv, szerettem olvasni, de annyira különös és szokatlan volt a hangulata, hogy még emésztenem kell egy darabig.




Az írónőről itt olvashatunk bővebben.

2009. április 16., csütörtök

Anna Godbersen: Luxe girl

Borostyán is back! :P

Hiányoztam? Ha a válasz igen, akkor jó hír, hogy mostantól (remélhetőleg) többet leszek.
Szüneteltetésemről majd többet később, ha már aktuális lesz. :P

De most, lényegre fel!

Az újabb könyv, amit olvastam ez a kis finomság volt Anna Godbersentől.

Az, hogy ez a könyv a kezembe került igazán szerencsésnek mondható. A könyvtárban bandukolva figyeltem fel az újonnan beszerzett könyvek polcára. És ott volt köztük. Hamar lecsaptam rá, mert már terveztem, hogy elolvasom, és a könyvtár újonnan szerzett könyveskínálata piszok hamar megcsappan a szemfüles és sokszor szerencsés kölcsönzők által. (A könyvtárban néha farkastörvények uralkodnak :))



Ha olvasta valaki Edith Wharton-tól az Ártatlanság korát (vagy látta a nagyszerű adaptációt Michelle Pfeiffer-rel, Winona Ryder-rel és Daniel Day-Lewis-zal) akkor könnyedén el tudja képzelni milyen miliőben játszódik ez a történet. A helyszín ugyanúgy New York, az emberek itt is arisztokraták, az intrikák és megvetések ugyanolyanok. A különbség csupán 20 év a két regény történetének korszaka között. Míg az Ártatlanság kora az 1870-es években, addig a Luxe girl első része az 1899-es évben játszódik.

A regénynek több főszereplője is van, a szálak azonban sokszor külön-külön futnak, hogy aztán egy közös pontban mégiscsak bonyodalmakat és félreértéseket okozzanak. A történetet több szemszögből mesélik el, nincs két egyforma látásmód. És ami a fő: mindenki szerelmes valakibe. Az egész egy temetéssel (és egyben a könyv végével) kezdődik. A gyönyörű Elizabeth Holland a new york-i elit tündöklő csillaga tragikus módon életét vesztette egy lovas kocsi balesetben, testét örökre elsodorta a folyó. A többi főszereplővel és jellegzetes vonásaikkal már itt a gyászolók között megismerkedhetünk. Itt van például Penelope Hayes, Elizabeth legeslegjobb szintén gyönyörű barátnője, akiről hamar kiderül, hogy képtelen veszíteni, és addig nem nyugszik, amíg meg nem kapja amit akar. Ezúttal Elizabeth vőlegénye, Henry Schoonmaker kell neki. Henry nem szerelmes Elizabeth-be, unalmasnak és szenteskedőnek találja, olyan valakinek, aki mellett szabados életvitele miatt állandó lelkiismeret furdalás és bebörtönzés várna rá. Ő valaki másba szerelmes, Diana Holland-be, aki történetesen Elizabeth két évvel fiatalabb húga és nővérével ellentétben igencsak sok lázadó gondolattal, különcséggel és életörömmel áldotta meg az Ég. Diana viszontszereti a férfit, de jó testvérhez méltóan igyekszik ellenállni a kísértésnek, annak ellenére, hogy megveti a nővérét annak szolgai és erényes természete miatt. Elizabeth pedig… nos, ő sem szerelmes a vőlegényébe, ő Will Kellert szereti már évek óta (egy igen alacsony származású férfi), de mivel családja sorsa azon múlik kihez megy férjhez, így beleegyezik a házasságkötésbe a Schoonmaker birodalom egyetlen férfi örökösével. Will Keller viszontszereti Lizt, és el akarja venni feleségül, Liz azonban a családjához hűen állandóan nemet mond neki. Lina a komornája szintén szerelmes Will-be, és tiszta szívből gyűlöli Elizabethet, amiért az elcsábította a fiút. Aztán Elizabethet baleset éri, és a főszereplők közül sokan fellélegezhetnek. Lehetséges, hogy egyiküknek köze van a balesethez?

Ez már nem is szerelmi háromszög, hanem sokszög, ennek ellenére könnyen követhető a történet. Izgalmas fordulatokkal teli írás, és a stílus is tetszetős. A főszereplők elevenek, jó jellemábrázolást kapunk mindegyikükről. Maga Anna Godbersen is beismeri, hogy Edith Wharton nagy hatással volt rá, és szereti olvasni a könyveit. Az ő tiszteletére nevezte Elizabeth és Diana nagynénjét Edith néninek.

Ez a történet egy sorozat első része. Itthon meghagyták a Luxe címet, de az Ulpius kiadó mellé biggyesztett egy „Girl” jelzőt is, feltételezem a Bad Girl sorozatuk mintájára lépték ezt meg, így csábítva annak a szériának az olvasótáborát is. Nem olvastam a Bad Girl sorozatot, így nem tudom megmondani, hogy azok, akik szeretik azt olvasni, mennyire lehetnek elégedettek vagy csalódottak. Azok viszont, akik szeretik az intrikus történeteket, egy jó írónő tolmácsolásában, és kedvelik a XIX század végi korszakot, azok nem csalódnak majd.

A borító gyönyörű, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezért a HarperCollins-é az érdem, az Ulpius helyesen döntve „csupán” átvette az eredetit. Ennél szebbet és gusztusosabbat nem tudtak volna adni nekünk így igazán dicséretre méltó, hogy nem játszadoztak a borítóval.

Ami viszont kissé zavar engem az az, hogy a címlapon lévő lány (Elizabeth) nem igazán korhű ruhában és frizurában tetszeleg. Ettől még változatlanul szemet gyönyörködtető az eredmény, de azért én hiányolom azokat a szép XIX. század végi ruhákat. :P






Ugye, hogy mások a ruhák?









A sorozat második része május 30-án várható magyarul, míg Amerikában októberre ígérték a negyedik rész megjelenését. (Ha valaki a Bookline-on szeretné megkeresni a könyveket, akkor ne az író nevével tegye azt, mert elírták a szerző nevét... A Luxe szóval érdemes kutatni!)

Sorrendben a könyvek címei:

Luxe (ennek borítóján Elizabeth)
Rumors (a borítón Penelope)
Envy (a borítón Diana)
Splendor

A könyvsorozat hivatalos honlapja itt található.







Azért kap csak 8 csillagot, mert nem gondolkodtat el, "csak" szórakoztat, és még egy csillag minusz jár neki mert a végén azért nincs olyan oltári nagy meglepetés.



Borostyán, 2009. április 16.

2009. április 14., kedd

Libba Bray - Rettentő gyönyörűség

A történet az 1800-as évek végén játszódik. Gemma Doyle indiában él családjával. 16 éves és olyan mint minden más tinédzser. Utálja Indiát, a meleget a tömeget és mindenáron Angliába akar menni. Egy nap azonban minden megváltozik. Gemma átéli első látomását lesz, majd relytélyes körülmények között elveszíti édesanyját. Teljesedik szíve vágya, édesapja a londoni Spence akadémiára iratja be.
Gemma nagyon zárkoózott és anyja halála miatt folyamatosan magát hibáztatja, így nem könnyű beilleszkednie a szigorú irott és íratlan szabályok szerint működő iskola diákjai közé. Itt az iskolában lassan ráébred arra, hogy mekkora hatalom relytőzik benne, és végül bekerül az iskola legnépszerűbb lányainak körébe. A lányokkal átélt természetfeletti utazások során megtudja, édesanyjának miért kellett meghalnia és megismeri képességeit,és egy teljesen új világot.
Libba Bray könyve a Könymolyképző kiadó gondozásában jelenet meg és a Vörös pöttyös könyvek családjába tartozik a Twilight-hoz hasonlóan. A Viktoriánus kor szigorú szabályait tárja elénk a hatalmas szoknyák és fűzők világával, ahol a nőknek csak egy célja lehet, a gazdag férj és gyerekek. Azonban Gemma és még néhány lány más utat választ, és ezért áldozatot kell hozniuk.

Az írónő nagyon valóságosan ábrázolta a lányiskolák életének sötét oldalát. A kiközösítést, megfelelni vágyást, megalázást és a szépség hatalmát. Fordulatos olvasmány, ahol kicsit háttérbe szorul a fantasztikum és néhány részletet még a végén is homály fed. pl.: Nem tudjuk meg hogy ki is valójában Kirké és, Raksana pozitív vagy negatív karakter.
Ajánlom mindenkinek aki szereti az olyan fantasy regényeket ami tartalmaz bőven valóságos elemeket, de csak 16 év felett, hiszen a kiadó is ezt ajánla.


„Senkit sem ismerhetünk meg teljesen. Ezért a legfélelmetesebb elfogadni valakit, hittel és bizalommal, és reménykedni, hogy ő is így fogad el minket.”


„A dolgok önmagukban, önmaguktól nem jók, vagy rosszak, csak az teszi őket egyikké, vagy másikká, hogy mit kezdünk velük.”








Egy negatívumot azonban említenem kell. Magából a könyvből nem derül ki hogy ez egy triológia első része. Ezt azért illett volna az olvasó orrára kötni.


Gemma Doyle Triológia:

2009. április 13., hétfő

Békés Pál: Csikágó - gangregény

Iscnor már vagy 1 éve ajánlotta nekem ezt a könyvet, de bevallom, a címe miatt kicsit tartottam tőle. Nem tudom miért, de azt hittem, hogy a pesti Csikágóban valami nagyon primitív, bűnöző jellegű embercsoportról lesz szó. De egyáltalán nem ilyen emberek szerepeltek benne, hanem "normális, átlagemberek" (ha létezik egyáltalán ilyen) életének egy-egy rövid szakaszát ismerhetjük meg a könyvben.

A kötet hat rövidebb történetet tartalmaz, mindegyik sztori főszereplőjének köze van Csikágó függőfolyosós, gangos házaihoz, amelyek a Keleti Pályaudvar melletti részen találhatóak Pesten. Nem egy jó környék, sokféle ember él, élt itt. A történetek ugyanis a XX. század elejétől a végéig mozognak időben. Különlegességük, hogy a helyszín gyakorlatilag ugyanaz - a Bethlen tér és környéke - és az egyes történetek szereplői között is érdekes átfedések vannak. Az egyik történet mellékszereplője a következő, vagy az az utáni főszereplője lesz. Nagyon érdekes "játéka" ez az írónak, és ahogy olvastam, az jutott eszembe, hogy ha van Isten vagy valaki ott fenn, aki mindent lát, milyen jól szórakozhat az egyes emberi sorsok véletlenszerű összefonódásán, kereszteződésén... Mert valóban szórakoztató, de egyben megdöbbentő is volt látni, hogy bizonyos véletlenek hogyan kapcsolnak össze vagy éppen választanak szét embereket, anélkül, hogy ők tudnának róla...

Ami a stílusát illeti, már az első 3 oldal után imádtam... Békés Pál valami nagyon kellemes hangnemet üt meg, nagyon ért a meséléshez, jó olvasni. A kellemes hangnemhez jön még az ismerős környék, az ismerős politikai helyzet: egyáltalán, az ismerős magyar élet - és valami nagyon szívet melengető dolog sül ki belőle. A 6 fejezet mindegyike szép-szomorú történetet tár elénk - különösen tetszett Az amerikai nagybácsi és a Dr. Puszin tévedése. Igazi magyar sorsok elevenednek meg előttünk. Nagyon ajánlom mindenkinek, főleg azoknak, akik valamiért idegenkednek a kortárs magyar irodalomtól (mint én korábban), mert szerintem meg fognak lepődni...:-)



Nagy Katalin: Intőkönyvem története

Kihasználva a húsvéti hétvége okozta szabad perceket gyorsan elővettem ezt a régi csíkos könyvemet (ez gyakorlatilag nem is fedi teljesen a valóságot, hiszen ez az 1968-as kiadású regény valójában édesanyám tulajdonát képezi), amit már nem is egyszer olvastam. Az úgy indult, hogy mademoiselle hatására kedvet kaptam a régi, békebeli lányirodalom újra felfedezéséhez, egyúttal párom ötletét is megvalósítottam azáltal, hogy meghirdettem magamban az ártatlan áprilist. Ennek keretében csakis olyan könyveket veszek a kezembe áprilisban, amiket gyermekkoromban olvastam, esetleg olvasnom kellett volna. (Ez alól kivételt képez Az öngyilkos szüzek, amit szintén áprilisban olvastam az Amadea által meghirdetett online könyvklub- alias OKK- miatt. Erről bővebben később...) Megvettem hát a következő pöttyös és csíkos könyveket az antikváriumban: Jean Webster-Nyakigláb apó; Szalay Lenke- Mogyoró, Mogyoró kinövi a kabátját, Te már nagylány vagy, Mogyoró!; illetve Nagy Katalin Próbarepülés című könyvét, ami az Intőkönyvem történetének folytatása.

Jelen könyv főhőse Melinda, hetedik osztályos tanuló. Tiszaáron nevelkedett nagyszüleinél egészen a történet kezdetéig, ám meghal szeretett nagyapja, ő pedig kénytelen Pestre költözni édesanyjához és az őt folyamatosan nevelni akaró nagynénjeihez. 12 intőjének történetét meséli el most nekünk, ezeken keresztül bontakozik ki egész élete. Kamasznak lenni nem könnyű, ezt mindig is tudtuk, Melinda életét azonban külön keserítik a már említett nagynénik, élükön Tantikával, a legidősebbel; egy lehetséges mostohaapa felbukkanása; és természetesen a tanárok, akik előszeretettel adnak intőt az amúgy végletekig tisztességes emberlánynak.

Mindenképpen jó döntés volt a könyvet újra előkapni, bár nem tudom, mennyire ábrázolja reálisan az írónő az akkori ifjúságot... Aztán persze lehet, hogy akkoriban minden kamasz matekversenyről matekversenyre járt és önkéntesen szervezett tánctanfolyamon vett részt. Mindenesetre jó ebben hinni...



2009. április 11., szombat

Murakami Haruki: A határtól délre, a naptól nyugatra

Ahhoz képest, hogy pár napja azon siránkoztam a blogomban, hogy nem tudok olvasni, most olvastam ki 2 nap alatt ezt a könyvet. Elvittem a lányomat játszani a könyvtárba és kezembe akadt ez a könyv. Mivel rövidke és az első pár mondata azonnal megfogott, úgy gondoltam ráhangolódom kicsit Murakamira az On-line Könyvklubban bevállalt Kafka a tengerparton előtt. És nem csalódtam ebben az íróban, akitől korábban a Világvége és a Keményre Főtt Csodaországot olvastam, ami nagyon tetszett.

Érdekes, hogy a két könyv témája annyira, de annyira más. A stílus mégis teljesen azonos. Úgy látszik Murakaminak nagyon kiforrott, jellegzetes ez a stílusa, de ez nem baj, mert nekem nagyon bejön. És hogy milyen is? Nehéz megfogalmaznom, de ha muszáj lenne mondanom valamit, valahogy úgy fogalmaznék, hogy nagyon letisztultan, higgadtan, intelligensen, ugyanakkor titokzatosan, filozofálásra hajlamosan ír. És amíg az előző regényéből hiányoltam kicsit az érzelmeket (de hát ott teljesen másról volt szó), itt aztán voltak dögivel.

A regényben ugyanis Hadzsime, egy japán fiatalember meséli el nekünk életét, életének legintenzívebb érzelmi időszakát, nagy szerelmének történetét. Simamoto-t még gyerekként, 12 évesen ismeri meg, nagyon közeli barátok lesznek, de 1-2 év múlva költözés miatt megszakad a kapcsolatuk. 25 évvel később találkoznak újra, amikor Hadzsimének már családja, gyerekei, egzisztenciája - egyszóval jól működő kis élete van. Hogy Simamoto milyen változásokat hoz az életébe, arról győződjön meg mindenki maga, megéri, higgyétek el :-)

Murakami nagyon hatásosan érzékeltette Hadzsime érzelmeit, gondolatait. Teljesen felzaklatott helyenként, amikor olvastam...
Egyébként a regény hangulatáról az egyik kedvenc filmem, Wong Kar-Wai Szerelemre hangolva c. filmje jutott eszembe, ami egy remekmű és szintén távol-keleti. És érdekes módon nagyon hasonló eszközöket használ. Lehet, hogy ez a távol-keleti művészek sajátossága? A szereplők keveset beszélnek, de amikor igen, akkor minden szónak súlya van. Sokat mondóak a csendek, az arckifejezések, a mozdulatok és a csend által generált látszólagos nyugalom mögött valami nagy feszültség van, és ezt annyira szeretem...

A könyvben a Világvégé-hez hasonlóan megjelenik a valóság és álom motívuma. Valószínűleg az író sokat gondolkodik ezen a témán, hogy mi is a valóság. Mit tekinthetünk annak, hol van a határa?

Nagyon tetszett a könyv, egy fokkal még jobban is, mint a Világvége. Úgyhogy nagyon várom a Kafkát és azt hiszem lett egy új kedvenc íróm. Nekem nagyon bejön a stílusa. Viszont szerintem Murakami az az író, aki eléggé megosztja az embereket, ez a stílus szerintem sokaknak egyáltalán nem fekszik, viszont sokaknak meg nagyon. Örülök, hogy ez utóbbiakhoz tartozom.


Jacqueline Wilson: A kofferes kislány

Lassan az a helyzet kezd előállni, hogy mások ajánlása nélkül már bele sem kezdek egy könyvbe. Jacquline Wilson-ról először a most már kétgyermekes barátnőm beszélt nekem [meg is jegyezte, én biztosan ismerem, hiszen Vekerdy szokott rá utalni... -persze nem ismertem]. Majd később olvashattam arról, hogy a kritikusokat mennyire megosztja a stílusa, úgyhogy külön kíváncsi lettem, mi az, amiért ennyire különleges ő. Wilson történetei általában valamilyen szívet fájdító, gyermekeket érintő eseményekről szólnak, olyan témákról, amelyeket más gyermekkönyvek láthatóan kerülni igyekeznek (válás, bipoláris anya, iskolai erőszak, kirekesztés stb.).

A kofferes kislány története sem a felhőtlen pöttyös könyvek kategóriájába sorolható. Andy szülei elválnak, a családgondozó pszichológusa pedig a -megkérdőjelezhető- egy hét itt, egy hét ott variáció mellett dönt. A helyzetet külön nehezíti, hogy mindkét szülőnek van új családja, így Andy kap még pár undok, vagy kevésbé undok mostohatestvért is... Jobb választás nem lévén, Andy kézen fogja plüssnyusziját Retket, és a múltba menekül, álmodozva a régi szép időkről...

Egyelőre nem ismerem az írónő többi könyvét, de elsőre ez egy nagyon jó élmény volt. Érthetően, viccesen, mégis szívszorítóan ír. Gondolkoztam azon pl. ajánlanám-e elvált szülők gyermekének? A válaszon még mindig gondolkodom, de az biztos, hogy válófélben lévő szülőknek kötelezővé tenném... Azoknak, akik tudják, hogy a válás milyen hatással van egy gyerekre, de talán nem érzik. Arra sem kaptam választ, mitől kritikusokat megosztó író Jacueline Wilson, de azt hiszem, még néhány könyvet biztosan elolvasok tőle, hogy erre rájöjjek...


Susan Loomis: Ház a Tatin utcán

Rólam tudni kell, hogy szinte soha nem főzök. Azt szoktam mondani általában, hogy gyakorlatilag (egyelőre!) 2 heti menüt tudok megfőzni és abból három étel mirelit. Igaz, meggyőződésem, hogy szakácskönyvből szinte bármit képes lennék összerittyenteni, ha arról lenne szó, de mivel nincs még saját háztartásom, ezért még ez sem túl gyakori. Az is ritkaságszámba megy hát, hogy én gasztronómiai könyveket olvasgassak, de most kadarm reklámjának köszönhetően valahogy úgy döntöttem, mégis kivételt teszek...

Susan Loomisról annyit kell tudni, hogy létező személy, aki fiatalon beiratkozott egy párizsi főzőiskolába. Évekkel később egy szakácskönyv megírásával bízzák meg, ekkor férjével és kisfiával költözik Franciaországba, pontosabban egy normandiai kisvárosba, amely a Louviers nevet viseli. Itt anyagi határaikat feszegetve teremtenek otthont, és felfedezik a francia élet gyönyöreit és visszásságait: a veszekedős ügyintézést, a sajátos gyermeknevelést, a törvények közötti finom lavírozást, és hál'istennek a francia konyhát is... A munkamegosztás a következő módon történik: a férj építi a házat, a gyerek suliba jár, Susan pedig főz és ír...

Mindebből pedig egy nagyon szórakoztató, étvágygerjesztő, varázslatos könyv jött létre. Loomis olyan érzékletesen ír le mindent, hogy az ember azonnal Louviers-be szeretne utazni, hogy lófráljon egyet a városban, bemenjen a henteshez, és fürödjön egyet a tóban. Én a könyv olvasása közben folyamatosan éhes voltam, valószínűleg ez vehetett rá, hogy a fejezetek végén álló receptekből egyet-kettőt ki is próbáljak. Íme a Békítő kifli és a Dordogne-i krumplis lepény:





2009. április 6., hétfő

Debra Dean: Leningrádi Madonnák

Szeretem az olyan regényeket, amelyekben a művészetnek nagy szerepe van. Ezért is figyeltem fel Annamarie-nál erre a könyvre. De ahhoz képest, mint amire számítottam, gyengébb volt a regény... Vagy én vagyok különösen kukacos kedvemben mostanában - nem tudom...

A történet egyik szála Leningrádban játszódik a II. világháború alatt, amikor a németek körbezárták a várost. A lakosság a pincékben bújkált. Még az ostrom előtt, a front közeledtével az Ermitázs összes műtárgyát összecsomagolják és biztonságos helyre evakuálják. Ebben segédkezik a főszereplő, a múzeum egyik alkalmazottja, a fiatal Marina. Éjt nappallá téve dolgoznak, majd a bombázások elől az Ermitázs pincéjében húzzák meg magukat.
A másik szál Marina időskorába repít minket, Amerikába. Az Alzheimer-kórral harcolva, az idős hölgy egyik unokája esküvőjének környékén emlékszik vissza a háborús hónapokra és férjével való szerelmének kezdetére...

Az tetszett, hogy a történet szerkezete nem egyszerű lineáris volt, hanem a múlt és a jelen párhuzamosan volt jelen. Van benne egy-két olyan rész, ami gombócot okozott a torkomban. Régen olvastam ennyire torokszorítóan szomorú, szuggesztíven ábrázolt jelenetet, mint amikor az ostrom sokadik hónapjában, amikor már mindenki az éhhalál szélén áll, Marina a családja egyetlen táplálékát, nagybátyja életének egyetlen esélyét, egy tábla csokoládét megoszt egy vadidegennel, akinek lehet, hogy ezzel az életét menti meg...

Az írónő stílusáról nem tudok mit mondani, mert nem volt különösen érdekes vagy jó, de rossz sem... De a történet sajnos túl rövid volt, a művészet szépsége, ereje valahogy nem jött nekem annyira át, mint vártam. Maga a történet kicsit különleges volt a helyszín miatt, de a szerelmi vonal sem volt számomra igazán egetrengető benne.

De azért le a kalappal az írónő előtt, mert hihetetlen energiát fektetett az ermitázsbeli festmények tanulmányozásába és pontos leírásába.

Nálam:




(Kicsit utánaolvastam Leningrád ostromának, mert szégyen, de ha valaha is tanultam erről, most se kép se hang. Megdöbbenve olvastam, hogy 900 (!) napig vonták gyűrűbe a németek a várost, céljuk a kiéheztetés volt, ami részben sikerült is....Közel egymillió ember halt meg az ostrom alatt...)

2009. április 3., péntek

Jeffrey Eugenides: Öngyilkos Szüzek

Csenga véleménye


Erről a könyvről először Bridge blogjában olvastam-és bár ritkán történik velem ilyesmi, a pár soros könyvidézet alapján nagyon megtetszett. Aztán egy-két másik blogban is felbukkant a könyv cime és én elmentem megvenni.

A történet a 70-es években egy Amerikai kisvárosban játszódik-az eleje kicsit hasonlít a Szomszéd Lányéhoz,bár ez jóval visszafogottabb, még akkor is ha öngyilkosságokról szól.

Aki elmeséli a Lisbon lányok életét egy szomszéd fiú,ő az aki még a lányok halála után is kutatott,és keresett,hogy vajon miért is tették,és,hogy ne merüljön feledésbe az öt testvér tragikus sorsa.

Amikor Cecilía a legfiatalabb Lisbon lány kiveti magát házuk ablakán,elkezdődik a bomlás a családban....
"....Az ősz ekkor már zordra fordult, acélabroncsba zárta az eget. Lisbon úr termében a bolygók mindennap elmozdultak néhány centivel,s ha felnéztünk,egyértelmű volt, hogy a föld elfordította fejét a naptól, és saját sötét pályáján száguld az űrben,a plafon sarka felé, ahol pókhálók gyűltek, és ahová nem ért el a gondnok partvisa.Amikor a nyár párás levegője már csak emlék volt,maga a nyár is egyre valószerűtlenebbé vált, míg végül el nem vesztettük szem elől. Szegény Cecília a legváratlanabb pillanatokban jelent meg a tudatunkban,leggyakrabban akkor ,amikor felébredtünk álmunkból vagy útban a suliba kibámultunk az autó esőcsíkozta ablakán-egyszer csak megjelent az esküvői ruhájában ,amelyre rátapadt a túlvilági élet sara....."

Nekem nagyon tetszett a könyv nyelvezete,és annak ellenére,hogy a téma elég kényes voltak olyan mondatok amikor bizony felröhögtem.A szerző nem kérdez,nem kutat csak elmeséli egy család tragédiáját.

...."A tél az alkoholizmus és a kétségbeesés évszaka.Számold csak meg a részegeket Oroszországban vagy az öngyilkosokat Cornellben.Annyi vizsgázó vetette magát a mélybe azon a dimbes-dombos kampuszon ,hogy az egyetem a tél közepére beiktatott egy szünnapot,a feszültséget enyítendő......Azokat a Cornelli fiatalokat sem értjük jobban.Köztük volt egy bizonyos Bianca aki első peszszáriumával vetette le magát egy gyaloghídról.......

Mindezt csak annak illusztrálására említjük, hogy még az egyetemisták közül is-akik pedig szabadon alkoholizálhatnak és dughatnak- milyen sokan vetettek véget az életüknek. Képzeljük el milyen lehetett a Lisbon lányoknak a házba zártan, dübörgő magnó, és kéznél lévő fű nélkül."

Egyszerűen remek stílusú,letehetetlen könyv. A címe pedig ne riasszon el senkit! Nemcsak a történet klappol, de még a könyvborítón sem lehet kifogást találni.




Bejegyzés készült: 2009. április 03.


f-Andi véleménye
















Érdekes módon jutottam el ehhez a könyvhöz: Csengának kerestem ajándéknak való könyvet, így találtam rá az ő egyik nagy kedvencére, kölcsön is kértem tőle.

Számomra azért nem ennyire csillagozott ötös, csak egy négyeske, de mindenképpen érdemes volt elolvasni.
Ami már a fülszövegből kiderül: „Öt lánytestvér, öt rejtélyes, megmagyarázhatatlan öngyilkosság.(…..) Miért pazarolták el feleslegesen az életüket? Miért választották az élet helyett a halált?”

A könyv a legfiatalabb lány, Cecilia öngyilkossági kísérletével indul el, innen számítva kb. egy évet ölel fel a történet.

Cecilia halálával súlyosbodott a Lisbon családban eluralkodó helyzet, állapot. Addigi lassú, monoton, szabályokkal teli életük megrekedt, leállt. Házukból a maradék élet nagy gőzzel elpárolgott, csak az állott levegő, a kosz, a por maradt benne.

Az életben lévő négy lány egy egységként élt a könyvben. Többet csak Lux Lisbonról tudtam meg, konkrétan azt, hogy ő nem szűzen halt meg. A többi lányról igazán csak a nevüket ismertem meg: Therese, Mary, Bonnie. Ők négyen együtt vannak ábrázolva, külső tulajdonságokban nehezen is lehetett megkülönböztetni őket, belső jellemzőkben megjelentek utalások.

Nagyon tetszett a regény íve, vonulata, leírása. Eugenides szépen, élvezhetően vezeti végig a történetet, érdekessé teszi azt, amiről tulajdonképpen nem is ír. Érdekelt volna a háttér, a család élete, konkrétan mitől is keseredtek meg, mitől keseredtek el a Lisbon lányok.? Természetesen tudom, hogy a neveltetésük, főleg az édesanyjuk miatt történtek meg az események, de sokkal jobban belemélyedtem volna ezekbe a „falak között meghúzódó” rejtelmekbe, a konkrét okokba, indokokba. (Nem értem meg a könyvbe azt a momentumot, hogy a családdal nem törődtek a szomszédok. Látták, hogy nem járnak iskolába, látták, hogy nem dolgoznak a szülők, érezték, hogy gond van, de nem törődtek velük? Megtörténhet ilyen egy olyan országban, ahol a gyereket verő szülőt megbüntetik? )

A történet narrátoraként egy fiút képzelek el, aki fiatal fiúként és férfiként is mesél. Fiút képzelek el, aki ugyanolyan nagy ámulattal figyelte a lányokkal való történéseket, mint a többiek. Utcabeli, ablak mögül leselkedő fiút képzelek el, aki percre pontosan tudja mi történik, amikor éppen nincsenek zárva a zsalugáterek. Fiút, aki meg volt hívva a buliba, akit a lányok értesíthettek, hívhattak, elérhettek, akik ott voltak azon a bizonyos napon. Azon a bizonyos napon, amikor ők négyen úgy döntöttek, hogy követik Ceciliát. Követik Ceciliát, és fiatal lányokként eldobják maguktól a földi életet. Vajon hányan vannak olyan sanyarú sorsban, hogy szüleik miatt ilyen lépésre szánják el magukat.

A lányok meghaltak. Öngyilkosok lettek. Hogy mit csináltak a szülők, Mrs. és Mr. Lisbon?

A rajzot Shaina készítette, aki volt olyan kedves és hozzájárult hogy a képet
használhassuk. Köszönjük!
Thank you Shaina!
Forrás
Nagyon-nagyon remélem, hogy a könyv leíratlan mondataiban, kimondatlan szavaiban az áll, hogy öngyilkosok lettek.

„Nem tudtuk elképzelni azt az ürességet, amivel valaki borotvát emelhet a csuklójához és felvághatja az ereit, az ürességet és a nyugalmat. És a sajét képünket kellett beletolnunk utolsó nyomaikba, a sárfoltokba a padlón, a lábuk alól kirúgott bőröndbe, s örökre magunkba kellett szívnunk a szobák levegőjét, ahol megölték magukat. Végső soron nem számított, hogy mennyi idősek voltak, vagy hogy lányok voltak, csak az, hogy szerettük őket, s ők nem hallották hívó szavunkat, mint ahogy most sem hallanak itt fent a lombházban, gyérülő hajunkkal és megereszkedett pocakunkkal, ahogy hívogatjuk őket ki a szobákból, ahová bementek, hogy mindörökre egyedül legyenek, egyedül az öngyilkosságukban, amely mélyebb, mint a halál, és amelyben már sohasem fogjuk megtalálni a darabkákat, hogy újra összeillesszük őket.”




(A filmet nem ismerem, de kutatom, merre, hol tudom megnézni. Igazán kíváncsi lettem rá.)

Bejegyzés ideje: 2010. február 04.