2012. május 31., csütörtök

Lakatos István: Dobozváros


Nehezen íródott meg ez az értékelés, mert nagyon kétes gondolatok kavarognak a buksimban.
A mese
tetszett is és nem is
túl erőszakos volt és nem is
untatott és nem is
részletes lett és nem is

Zalánék családjához egy nem túl szép napon egy Székláb nevű öregember csenget be. Furcsán viselkedik és azt állítja: akiket Zalán a szüleinek hisz, nem az igaziak, hanem másolatok. Meggyőzi a fiút, hogy mivel édesanyját és édesapját elrabolták a dobozvárosiak, Zalán nem tehet mást, mint útra kel vele.
Székláb egy rettentő érdekes helyen él, ahol teljes a káosz, ugyanakkor minden a helyén van. Itt már el lett eresztve az író fantáziája, csodálom hogy tudta követni saját magát. :)) Számomra akkor kezdett beindulni, amikor Zalán egy rosszaság következtében (letagadhatatlanul gyerek, aki sokszor a felnőttek kérése ellenére cselekszik) bejut Dobozvárosba.
A történet folyamán mesebeli lények tengerével találkozhatunk: sárkányok, törpék, öreg és házsártos kecske, vízimanók, beszélő patkányok, mosómedve.
Megjelenik sok népmesei fogás is és persze óhatatlan, hogy egy író belevigye a saját élettapasztalatait is a könyvébe. Gondolom gyerekként sokat meséltek neki a szülei, mert ez a téma többször is előtérbe került. 


Rengeteg ötletes dologgal is találkozhatunk:
miért hajnalban adják a rajzfilmeket? (ez a kedvencem és ezen már én is sokat  gondolkodtam),
-milyen lehet a kóbor macska íze?
-óriásölő sugárágyú
-csillaggyurma
-felhőkre fel lehet mászni létrán
- elveszett dolgok szobája

Összességében a sok erőszak miatt adok 8 csillagot és mert az eleje vontatott lett.
Gratulálok az írónak, a képeket imádtam és a képregényes rész egyszerűen fantasztikus. 

8/10

2012. május 30., szerda

Isabel Allende: Kísértetház

Igen, most kapott el a gépszíj Allendével kapcsolatban. A Távoli sziget is nagyon tetszett, de ez végleg bedarált! :-)

A történet a chilei Trueba család négy generációjának történetét követi nyomon a XIX. század végétől a XX. század második feléig, de a középpontban mindvégig Esteban Trueba áll, aki a maga erejéből lehel életet a családi örökségből hátrahagyott, teljesen lepusztult vidéki gazdaságba. Bár vannak körülötte bőven szolgálók, mégis kínlódik a magánytól, férfias vágyaival küzd megállás nélkül. Olyannyira, hogy más választás nem lévén, a szolgálólányokat teszi magáévá, szinte válogatás nélkül. Kegyetlenkedései, kíméletlen munkatempója meghozza a gyümölcsét, hiszen a birtokot felvirágoztatja, ezáltal hatalmas vagyonra tesz szert, igencsak befolyásos földbirtokossá válik.

Viszont eljön az a pillanat, amikor már egy takaros feleségre vágyik. Így kerül kapcsolatba a del Valle családdal. Először Rosát jegyzi el, aki rövid időn belül meghal, később testvérét, Clarát, aki a felesége is lesz. Clara egy külön jelenség a történetben, a sava-borsát az Ő karaktere adja. Egy külön világban él a lány, amibe nem tudnak kívülállók behatolni. Csakúgy mint édesanyja, élénk kapcsolatot ápol a szellemvilággal, azzal teljes összhangban él. A mindennapi, való életben nem igazán vesz részt, így tragédiák, kudarcok sem rendítik őt meg. Álomvilága, ami egyben kiegyensúlyozottá is teszi, mindenkire nagy hatással van. A családot Ő tartja össze, nélküle minden a semmibe veszne. Megismerkedhetünk gyermekeikkel, a felmenők is sok említést kapnak, de a középpontban ez a két ember áll mindvégig.

Rengeteg szereplő van még a könyvben, mindenkinek fontos a szerepe is, de feleslegesnek és szinte lehetetlennek is tartom kibogozni itt most a szálakat. Amikor olvastam, tökéletesen beleillett minden és mindenki a képbe. Érzelmeimmel folyamatosan játszott az írónő, egyszer felnevettem, mert rengeteg humor is van benne, máskor a gyomrom összeszorult, annyira nyomasztó volt egy-egy helyzet.

A remek, szövevényes családtörténeten túl Chile történelmébe, politikai forrongásába is belepillanthatunk, ez egy külön érdeme a könyvnek.

Szoktam álmodozni, álmodni, huh, de még milyeneket. Álmomban tudok repülni, varázsolni, mindenfélét, aztán amikor felkelek, szomorúan konstatálom, hogy álom ez és nem valóság. De ez a könyv teljesen álomszerű volt, pedig ébren voltam. Felültem egy felhőre és csak repkedtünk. Ráadásul én nem is nagyon szeretem a misztikus dolgokat, a szellemjárkálós mizériákat, de most kifejezetten élveztem, sőt, szórakoztatott, pedig itt aztán tényleg tömegesen járkáltak a szellemek. Clarát pedig egyenesen imádtam, a fő szellembarátot. Egy tündér, akihez csak közel megyünk, egyből vidámak leszünk. És aki mindent, mindenkor megment, mellette minden megoldódik!

Annak ellenére, hogy Esteban Trueba egy mérhetetlenül kíméletlen, erőszakos emberként van ábrázolva, nem tudtam gyűlölni, inkább sajnáltam, és kívántam, hogy meglelje békéjét.

2012. május 29., kedd

Amy Tan:A gyógyító lánya

Amy Tan ismét egy remek kis misztikus családregényt adott ki a kezei közül, nekem visszahozta a Száz titkos érzék könyvének hangulatát, már nagyon vágytam rá.

Remekül felépített könyv, mely Ruth életével indul,aki ma modern nő,úgynevezett árnyékíró-vagyis íróknak segít érthetővé, fogyaszthatóvá tenni a könyveiket. A munka, élettársa és annak két lánya, folyamatos szélmalomharcra készteti a nőt, mert valahogy úgy érzi Ő csak egy szükséges kellék a háztartásban, nem családtag.... anyja hirtelen egészségromlása arra készteti őt, hogy alaposan visszaemlékezzen gyerekkorára, anyjával való kapcsolatára. Anyja egyre furcsább dolgokat állít múltjáról, anyjáról, életéről, Ruth először azt gondolja, hogy mindennek a betegségéhez van köze, ám amikor az édesanyjától  évekkel ezelőtt kapott papírköteget kínairól lefordítják Ruthnak ,kiderül milyen fordulatos, szomorú és hiedelmekkel teli életét élt az édesanyja, és mennyi mindent másképp tud, mint ahogy valójában történt....

Mind a mai szál, mint pedig az anyja és a nagymama élete lebilincselő volt számomra. Érdekes volt a párhuzam, hogy a három nő élete, érzései, gyermekkorának nehézségei  annyi hasonlóságot mutatott.

Nekem a kínai kultúra mindig is egy misztikus világot jelképezett,ebből most is becsempészett a szerző a történetbe, olyan jó érzékkel adagolva, hogy nem tűnik sem soknak, sem túlzásnak a csontdoktorok, hiedelmek varázslatos egyvelege.

A jó pár száz oldal elképesztően gyorsan fogyott, ahogyan San Francisco, Hon Kong vagy  éppen Peking utcáit járjuk szereplőinkkel.


Ally Condie: Crossed - Összefonódva

A trilógia második részéhez ért, valahogy nekem az első sokkal jobban tetszett, az még tele volt újdonsággal, egyedi elképzelésekkel, kis szerelemmel. A második rész viszont olyan volt, mintha mondjuk az Éhezők Viadala oldalait olvasnám.... mások a nevek, a helyszínek, de a lényeg ugyanaz, fellázadunk a hatalom, az állam, társadalom stb. ellen és harcolunk, szaladgálunk, elbújunk, aggódunk, hogy melyik fiút szeressük, közben kombinálunk ki lehet az igazán gonosz a főbűnös stb.

Azt hiszem erről a műfajról elmondhatjuk, hogy aki egyet olvasott az az olvasta mindet. A Tiszták, Éhezők Viadala, A Beavatott mind-mind ugyanarra az alapsztorira épül. Ezek közül talán a Tiszták az amire azt mondhatom ,hogy a legkevésbé hasonlít a többihez. Ez utóbbi a legsötétebb is, nem csak a tiniknek íródott.

Az, hogy kinek melyik lesz a személyes kedvenc, az azon múlik melyiket olvasta először. Nekem ez az Éhezők Viadala volt. Nekem ez marad a mérce és az összehasonlítási alap.
Nem baj ha mindet olvassuk, mert egyik sem unalmas csak éppen az ember már nem kap újabb impulzust, akkor sem dobog hevesebben a szíve ha harc van, mert valahogy sejtjük mi lesz a következő oldalon.

A sorozat utolsó részét mindenképpen elolvasom, már csak a teljesség miatt is.


2012. május 25., péntek

Jodi Picoult: Gyere haza

*Vigyázat, enyhe SPOILERVESZÉLY!*

Öööö, azon túl, hogy hol a felkiáltójel a felszólító módú cím végéről, tulajdonképpen ki is jöjjön haza? Zoe az új, női házastársától az ex, férfi házastársához, Maxhez? Vagy Zoe térjen haza végre a hetero eltévelyedése után az őt váró Vanessa karjaiba? Vagy Zoe és Max korábban lefagyasztott embriói a saját anyjukhoz, ahelyett, hogy mások nevelnék fel őket? Nekem ez nem jött át, ahogyan az egész könyv mondanivalója sem. Nagyon nem. 

Van ez a nő, Zoe, aki különleges foglalkozást űz, zeneterapeuta és aki sok éve próbálkozik teherbe esni a macsó, szörfös, néha alkoholista, szexi férjétől, Maxtől. De ez sokadik próbálkozásra sem jön össze. Max feladja a harcot, válik. Majd megtér Jézushoz. Hát, talán....Zoe pedig nősül. Igen. NEM!  

Szóval nem tudom kikerülni, hogy a saját véleményemet a homoszexuális családról ne szőjem bele az erről a könyvről alkotott értékelésbe. 
Nem érdekel, hogy ki mit csinál szabadidejében négyszemközt a partnerével, amíg abba mindkét fél beleegyezik és örömét leli. Nem is tartozik ez senkire. Viszont ne mondja senki, hogy ez természet szerint való. Itt akárhogy is, szerintem valami hibádzik. Genetikailag vagy agyban, én nem tudom. Az egészséges ösztön mást diktál, ez szinte biztos. A szaporodást, reprodukciót, ami csak ellenkező nemű egyeddel lehetséges. 

Aztán itt van a házasság. Azt gondolom, hogy ennek egyik fő célja, hogy stabil hátteret nyújtson a belőle születendő gyermekeknek.
Nem zavar, ha melegek együtt élnek, egészen addig, amíg nem hivalkodnak a szexualitásukkal és a másságukkal. Mi sem hivalkodunk ezekkel. Csendben, feltűnés nélküli párkapcsolatban létezünk. 
De nem értek egyet azzal, hogy házasságot köthessenek. Bevallom, émelyeg a gyomrom, ha két menyasszonyi ruhás házasulandóra gondolok, mint Zoe és Vanessa voltak. Ez számomra teljesen természetellenes. 

Úgyhogy a könyv témája, sugallata nálam nagyon-nagyon nem talált megértő fülekre. Hogy teljesen rendben van ez így és joga van bárkinek házasságot kötni bárkivel, valamint gyermeket nevelni bármilyen kapcsolatban. Azt gondolom, hogy nem véletlen, hogy homoszexuális partnerek nem képesek utódot nemzeni egymással. Ennyi. 

Azt meg, hogy Jodi egy szinte bigott vallási gyülekezetet állított a melegek ellenpontjaként a történetben, nagyon hatásvadásznak  és szélsőségesnek gondolom. A vallásosak nem feltétlenül kardforgató és bigott alakok. Nagyon fekete-fehér nekem tehát a történet, tele szélsőségekkel és sablonokkal.

Pedig igazán jól kezdődött. Az eleje kifejezetten tetszett. Jó a dramaturgiája, az írónő jól választotta ki a megírandó múltbéli és jelenbeli jeleneteket, jól hordja össze az anyagot, amiből összeáll a kép és frappáns párbeszédeket folytattat le a szereplőivel. Gördülékenyen folyik a történet, a szöveg nem igénytelen, nagyon kellemes a nyelvi közeg és kifejezetten tetszett Picoult szarkasztikus, finom humora is. De ennél több jót nem tudok elmondani róla. A sarkított elemeken túl egyúttal sablonos is a történet, ami természetesen happy enddel végződik. A "gonosz" meggondolja magát és a legnormálisabb szereplőn kívül a végén tulajdonképpen mindenki boldog lesz és elnyeri méltó jutalmát. Ennek semmi köze a valósághoz, pedig Jodi valós társadalmi problémákat ábrázol a regényeiben, csak sajnos nem valószerűen oldja meg őket a történeteiben.

És persze berakta a végére a 6 éves kislányt, akivel még engem is sikerült kizökkentenie az ellenállásomból pár pillanatra, mert ha valakivel, hát egy 6 éves kislánnyal biztosan le lehet venni a lábamról. Hasonlóan, mint  a cukormázzal a dobostorta tetején...

Andrew Nicoll: A derék polgármester


Te jó ég! Ki ez az író? Honnan jött? Valami olyan ismeretlen, de veszett jó húrokat penget meg, hogy a szavam eláll tőle. Illetve nem is annyira ismeretlen, és lehet, hogy őrültséget írok, de nekem folyamatosan Kafka írásai jutottak eszembe, és ez nálam mindenképpen pozitív. És attól, hogy eszembe jutott, nem azt jelenti, hogy ugyanaz, vagy hasonlítana rá. Nem, csak egyszerűen hasonló furcsa, érdekes világot varázsolt elém Nicoll. Eszméletlen jó kis könyv ez. Közhelyesen hangzik, de gyönyörű írást olvastam, teljesen a hatása alatt vagyok.

Ő azt nyilatkozta, hogy nem divatos regényt írt. Hát tényleg nem, de ettől még - vagy ennek ellenére, döntse el ki-ki maga - tökéletes munkát adott ki a kezei közül. Nem is merném minden ismerősömnek ajánlani, viszont vannak jó páran, akiknek pedig kötelezővé tenném.

Nem is történnek csuda nagy dolgok ebben a könyvben. Egy egyszerű kisváros, Pont polgármesteri hivatalában játszódik nagyrészt a történet, amelynek városcímeréről, falairól, levélpapírjairól mindenhol visszatekint ránk Szt. Walpurnia, a helység védőszentje. Hozzá imádkozik minden esdeklő, hátha egyszer csak csodát tesz, hátha a reményteleneknek kinyújtja a kezét, abban a kért segítséggel, megoldással. Mert szükség van itt nagyon is a csodatévő támogatásra, hiszen itt van a mi derék, kissé ódivatú, régi vágású, ámde nagyon becsületes, igazságos polgármesterünk, Tibo Krovic, aki reménytelenül szerelmes titkárnőjébe, Agathe Stopakba, és aki nem mellesleg férjezett. Mindaddig plátói a szerelem, amíg egy szép napon az asszony bele nem ejti uzsonnás dobozkáját a szökőkútba, innentől megváltoznak a dolgok, a polgármester bátorsága fénysebességre kapcsol. A fénysebesség a történet sodrásához képest értendő mérték, hiszen nagyon lassan zajlanak az események, így van időnk még jobban magunkba szívni, emésztgetni a gyönyörű sorokat, mondatokat, hiszen a legegyszerűbb jelenségeket is olyan alapossággal, mégsem unalmasan festi le Nicoll, hogy huh, borzongató volt.

Annak ellenére, hogy egy férjezett asszony szerelmi életének alakulásáról szól a történet, az erkölcstelenség fogalma még csak fel sem merült bennem, pedig ha úgy tetszik, ódivatú vagyok ezen a téren.

A szerelemnek egyfajta csodaszép, varázslatokkal teli bemutatása ez a könyv. Nem vidám, sőt... mégis rendkívül szerethetőek a szereplői, az egész történet bizsergető finomságot, lágyságot áraszt magából.

"mindkettőnek más volt a szakterülete. Tibo az egyedüllét magányát ismerte, Agathe pedig a társas magányt."
Könyv a javából, annak is a sava borsából! Arról nem is beszélve, hogy nagyon szép a könyv külső megjelenése is. Egyébként az írónak a hetekben fog megjelenni az újabb könyve Valdez címmel, szintén a GABO kiadó gondozásában, amaz is csodaszép borítóval. Fenem rá a fogam... Nagyon kíváncsi vagyok, tud-e duplázni az író???

Update:  hivatalos forrásból most kaptam a hírt, hogy TUD!!! :-)



Máté Angi: Kapitány és Narancshal


Körülbelül 2 hete tart az őrület, azóta, hogy kézhez kaptam a könyvet. Menetrendszerűen este 8-kor, amikor már az orrom a bokámat súrolja az álmosságtól, elhangzik a szokásos: "anyaaaaaaaaaaaaaa, a Narancshalat akarjuk...". Persze nem szeretnénk, AKARJUK!!! De mindegy is, mert olyan édes kis kidobott kiskutya szemekkel néznek, hogy nem tudok ellenállni. Ráadásul én is nagyon élvezem.


Az én egyébként kimeríthetetlen, huncut kis csikóhalaim tátott szájjal, kidugott nyelvvel hallgatják a kicsit tökkelütött kapitány történeteit. Ez a  megfásult, öreg tengerészkapitány kiadja az utasítást a legénységnek, hogy kössenek ki, mert ő ugyan szögre akasztja a vasmacskát és nyugdíjba vonul. Beköltözik a városba, ott is nem máshova, mint magára a hídra az aranyhalacskájával, azaz Narancshallal egyetemben, onnan indulnak mindig a csodaszép fantáziavilágba a mese által.

Próbálom nagyon hangsúlyosan, lassan olvasni, mert muszáj közben őket is néznem, ráadásul örülök, hogy egy picit hanyagoljuk Annáékat is... Rengeteg sok szép mesekönyvünk van otthon, de valahogy nem kapaszkodunk meg egyikben sem, kivétel ez a mostani eset. Rajonganak/unk érte.

Nagyon bájos kis mesekönyv, amelyet Rofusz Kinga csodaszép rajzai ékesítenek. És ha a végére értünk, irány vissza az elejére! Azt hiszem, nem lesz ellenvetés otthon.



Sandro Monetti: Aki a király hangján szólt: Colin Firth



Azt kell mondjam, ugrottam a könyvre, mint mackó a málnásra, amint megjelent, hiszen az egyik kedvenc FÉRFI színészemről van szó. Pár éve jöttem csak rá, hogy én nagyon bírom Őt, de azóta tényleg nagyon! Jelen könyvet életrajzként aposztrofálják, de azért kicsit bulvárosra sikeredett, ami ebben az esetben engem egyáltalán nem zavar. Jöhet bármi tőle/róla! Rajongóknak kötelező! :-) Még énekelhet is, amivel meg is lepem a poszt végén a nagyérdeműt, meg magamat. Gondolom, sokak nagy-nagy örömére... :-)


Most tényleg próbálom az elfogultságomat picit félretolni, és anélkül is be kell látni, hogy a hollywoodi "sztároktól" megszokott hülye allűröktől, botrányoktól mentes életet él. Egyszerűen tök normális, emberi viselkedése van a pasinak. Már amikor szülei heves tiltakozása ellenére eldöntötte, hogy márpedig ő mindenképp színész lesz, akkor sem adta alább a főszerepeknél, és már akkor eldöntötte, hogy nem lesz háttérszínész, statiszta. Bejött, hiszen nem szűkölködik a jobbnál-jobb munkákban, és ez az elért díjaknál - pl. Oscar - is megmutatkozik.

Magánélete is rendben, bár azért gyerekeket elpotyogtatott itt-ott, de nem vészes a dolog. Felesége mellett kitart hosszú évek óta, úgyhogy ebbe sem lehet belekötni, ami szerintem tényleg nagy ritkaság még a hazai művészvilágban is, de ez különösen igaz a nagy amerikai sztárok életére. Nem akarok belemenni a könyv részleteibe, el kell olvasnia annak, aki kíváncsi az életére.

Nem mondhatnám, hogy a legjobb képeit tették bele a könyvbe, de a rajongók tudnak szelektálni! :-) Jó, néhol tényleg olyan, mintha karót dugtak volna a fenekébe, de hát Istenem, angol! Úgy ahogy van, jó az egész! Nincs vita!

Végre ezt a képet is nyilvánossá tehetem! (köszi Csenga!) :-))) Másrészt nem tudok a képre úgy ránézni, hogy ne jussanak eszembe Nima képzelt háttérinformációi a képről, amin 1 óráig röhögtem folyamatosan, de akkor is, khm, láv...












Jó, tudom, a poszt egy hangyányit csöpögős lett, de most mit csináljak, bírom a pasit nagyon. Rájöttem a titok nyitjára is, a legutóbbi években készült képeit nem nagyon kell nézegetni. Több mint valószínű, hogy az én bőröm sem a simulás felé tendálódik... Egyébként pedig Darcyt még mindig meg lehet találni benne egy kis kutakodás után!



Jostein Gaarder: A történetárus

"Minél több mondanivalója van két embernek egymás számára, annál lassabban mennek egymás mellett."

Én nem is tudom, mit és hogyan írjak erről a könyvről. Nem azért, mert nem tetszett, sőt! Nagyon is tetszett. Amolyan kis ékszerládika, tele kinccsel, de emésztgetem, gondolkodom rajta, ugyanakkor nem tudom a gondolataimat megfogalmazni. Azt sem tudom, mire számítottam, amikor belevágtam, pedig régóta készülök rá, hiszen nagyon  nagy becsben tartják könyvmoly ismerőseim. Nem az a fajta könyv, ami a befejezése után nagyon nyugton hagyna.

Mindannyian szeretjük a meséket, a történeteket, de nem mindenkinek van képessége arra, hogy jól, illetve legyen mit mesélnie. Ebben a könyvben a főszereplő Péter, aki előtt már gyermekkorában világos, hogy a történetmesélés lesz az élete, szó szerint. Eleinte az iskolában adogatja, cserélgeti el a történeteit, így húzván hasznot "tehetségéből", később aztán valóban ebből él. Csak Pók néven ismerik, személyét szigorú titok övezi. Akár könyvek tucatjait adathatná ki saját nevén, de ő úgy dönt, hogy inkognitóban marad, a neve ismeretlen az írói társadalomban, történetei pedig beterítik a piacot. Ő lesz a szó szerint értendő történetárus. Hihetetlen pontossággal, diszkrécióval végzi munkáját, mindent a részletekig menően megszervez, viszont egy idő után saját hálójába gabalyodik bele...

Furcsa, de nagyon szép könyv.

Katarina Mazetti: A pasi a szomszéd sír mellől

Kétféle szélsőséges reakcióval találkoztam a borító kapcsán. Van, akinek ez már sok: tehén, traktor, szívecskék stb., de főként a hatalmas tehénfej ütötte ki a biztosítékot. :-) A többieket, köztük engem is pont a borító fogott meg, szerintem nagyon vicces, és tökéletesen illik a könyv tartalmához is. Könnyed, kikapcsolódásra tökéletesen megfelelő történetet vártam, és azt is kaptam.

A történet elég morbid, már ha csak a kiindulópontját nézzük, akkor is. Hiszen Desirée és Benny a sír szélén ismerkednek meg, mindenki a magáénál. Desirée, a középkorú könyvtáros, nemrég elhunyt férjét gyászolja, Benny az édesanyját, és mindkettőnek feláll a szőr a hátán a másik láttán. Nagyon vicces, amiket gondolnak egymásról, és ez a realitásérzék később, a szerelem felhőjében is megmarad. Ugyanúgy kritikusan szemlélik egymást, de ha arról van szó, akár saját magukat is. Egyik sem tökéletes (ki az?), de itt, ebben a történetben különösen ki vannak hangsúlyozva akár a jellemhibák, de a testi fogyatékosságok is jócskán.


Benny a nőt egy vérszegény, elől deszka-hátul léc antinőnek látja, fordítva a nő pedig egy büdös, koszos, egyszóval igen ápolatlan parasztot férfit lát minden nap a temetőben. Egyszerűen nem tudják egymást elkerülni, lépten-nyomon egymásba botlanak, "nagy örömükre". De aztán az egyik nap, amikor valami okból kifolyólag az egyikük nem jelenik meg, elkezdenek egymásnak hiányozni. Egyre többet gondolnak egymásra, ami napról-napra csak fokozódik. A könyvben felváltva szólalnak meg, mindkettejük a saját gondolatát közvetíti számunkra, saját szemszögükből írják le a történteket. Nagyon vicces, sőt tanulságos, ahogy bizonyos mondatokat, a másik metakommunikációját a másik hogyan értelmezi. Mert félreértés az van bőven. :-)

És hogy lesz ebből kapcsolat? Létezik, hogy egy igaz szerelem kialakuljon egy kékharisnya könyvtáros és egy tanyasi gazda között? El kell olvasni hozzá a könyvet, mert nem akarok poéngyilkos lenni. Érdemes, mert nagyon vicces az egész. Tényleg elég morbid néhol, egy picit nálam túl is lőtt a célon időnként a szerző, de ők ilyenek, másként nem is tudnám elképzelni kettejük kapcsolatát. :-) Én nagyon kíváncsi vagyok, mi fog ebből még kisülni, merthogy lesz folytatás is!

"Fogalmam sincs róla, hogy szép-e vagy csúnya, de nem is az a fontos. Csak legyen olyan, amilyen."






2012. május 21., hétfő

Emile Ajar:Előttem az élet

                                      "Az élet, az egy olyan izé, ami nem való mindenkinek."


Amikor ilyen jellegű könyvet olvasok-ahol kisgyerek mesél baromi érettséggel felszerelkezve, mindig elszégyellem magam...mert bár neki baromi nehéz, és egyedül!!! van, és szegény, és mindig csak a holnap van előtte mint a jövő csodás reménye, mégis boldog, mégis tud örülni, mégis ilyen humorral, életszeretettel beszél a nehézségekről.
Biztosan sok ilyen hely van a világon és biztosan sok ilyen Rosa mama is, csak nekünk innen nehéz ezt elképzelni.

Momóból is biztosan több van és az ember csak reménykedik,hogy nekik van holnapjuk.A könyv elején persze szerintem mindenki hitetlenkedve rázza a fejét,hogy olyan nincs,és még a 70'-es években sem volt,hogy valaki lerakja egy nőnél a gyerekét és elmegy kurválkodni.... én valahogy pesszimista alkat vagyok ilyen téren, és azt mondom, hogy az elmaradt országokban még ma is létezhet ilyen, sőt....

Rosa mama öregszik, Momó pedig felnő....miközben sok-sok ember, különböző nemzetiségű, nyelvű, hitű embert ismerhetünk meg, igazi nemzetközi kavalkád vonul fel a könyv lapjain.

Azt hiszem ez az a könyv amit olvasni kell, átélni, átérezni nem pedig beszélni róla.

Aimee Agresti: Megbűvölve

"A tizenhat éves Haven Terra, az illinoisi iskolás lány nyugodt életében hatalmas változás következik be: két társával együtt gyakornok lehet a híres chicagói szállodában, a Lexingtonban. Ebben a hotelben lakott egy időben a neves gengszter, Al Capone is. Havennek kalandos gyermekkora volt: öt évesen egy árokparton találtak rá, és az őt gondozó ápolónő fogadta örökbe; testén különös sebhelyek vannak; érzékeny, értelmes és fogékony lány. A patinás hotelépületet nemrég újították fel, és most gőzerővel készülnek a megnyitóra. Haven megismerkedik a szállodával és közelebbi kapcsolatba kerül az igazgatónővel, a gyönyörű, ám kiszámíthatatlan Aureliával, segédjével, a jóképű Luciannel, a fennhéjázó szakáccsal, Etannel, valamint a különös személyzettel is. Ahogy telik az idő, Haven és legjobb barátja, Dante, valamint a másik gyakornok, az okos Lance nyugtalanító felfedezéseket tesz: egy üres könyv lapjain üzenetek jelennek meg, fotók kezdenek el átváltozni, egy szoba magától tüzet fog, egy átjáró mögött elmondhatatlan titok lappang… Minden jel arra mutat, hogy semmi sem történik véletlenül…
De miért az ő életük változik meg? Miért akarja Aurelia olyan nagyon, hogy Haven beálljon a titokzatos Társaság tagjai közé? Egyáltalán: hogyan kerülnek ide, hiszen egyikük sem jelentkezett gyakornoknak a Lexingtonba? És a legfontosabb kérdés: túlélik-e életük legizgalmasabb, ugyanakkor legveszélyesebb kalandját?"

Fogalmam sincs mi alapján sikerül kiválasztanom azokat a könyveket, amiket mostanában olvasok, hiszen semmi ráció nincs benne. Nem mintha bármi problémám lenne ebből, csak szeretem amikor látom az összefüggéseket.

Aimee Agresti regényére biztos nem vetettem volna szemet, ha nem lenne ennyire kellemes a könyv külleme. A borító szerintem nagyon klassz lett és pont ez volt az, amiért annyira vonzott engem. Na most persze kérdezhetnétek, hogy mi van a fülszöveggel? Mivel egy párszor befürödtem velük (elspoilerezték a lényeget), ezért messziről kerülöm őket, legfeljebb csak felületesen vetek rájuk némi pillantást, hogy nagyjából behatároljam, érdekelhet-e engem a történet. A lényeg, hogy a Megbűvölve szó szerint azért került  a közelembe, mert elbűvölt a borítójával. Meglepődtem mikor a kezembe vettem, mert jó kis vaskos kötet, a maga ötszáztizenhét oldalával. Viszont nagyon rossz volt tartani, mert nem akartam megtörni a gerincét, de a betűk annyira a széltől-szélig folytak, hogy néha muszáj volt egy kicsit meghajtani, aminek egyáltalán nem örültem.

Nem mondom, hogy teljesen meg vagyok elégedve a történettel, mert ez távol állna a teljes igazságtól, igaz, azért eltöltöttem vele néhány kellemes órát. De még ne szaladjunk előre. A regény legnagyobb hibája maga a történetvezetés. Rengeteg olyan pontja volt, ahol legszívesebben átlapoztam volna, de ez leginkább az első száz oldalra vonatkozik. Ahogy elértem ezt az oldalszámot egyszerűen lehetetlennek tartottam, hogy lerakjam a könyvet. Nem tudom mi történhetett az írónővel, biztos megcsípte a cecelégy, de úgy beindult a történet, hogy lehetetlen volt abbahagyni. Csak azt nem értem, hogy ezt miért nem tudta már az elején megtenni.

Ami különösképpen megfogott az a részletgazdagság, ahogyan ábrázolta a környezetet. Szerettem, hogy a szerző ennyire belemélyed a helyszínek leírásába, mert sokkal könnyebben tudtam magam odaképzelni, gond nélkül ment a fantáziavilágom létrehozása. Mivel hasonló történethez még nem volt szerencsém eddig, ezért különösképpen nem érdekelt, hogy rájöttem valójában mik is a szereplők. Igyekezett az írónő nagyon titokzatos lenni, de azért annyira nem, hogy ne jöjjek rá a megoldás kulcsára. A befejezés számomra meglepő és furcsa volt. Nem is igazán tudom hova tenni, és nem is igazán értem.
Haven, Dante és Lance voltak az iskola éltanulói, emiatt kerülhettek be az egyik leghíresebb szállodába, ahol gyakornoki munkát végezhettek. Haven a történet szószólója, az ő szemüvegén keresztül ismerhettem meg a történetet és pont ezért nem is igazán rá fókuszáltam. Inkább a többiek személyiségét, átalakulását figyeltem volna. Sajnos itt egy kisebb falba ütköztem, mert az írónő kevésbé koncentrált rájuk, mint ahogyan azt vártam volna, nem igazán mutatta be őket a könyvében. Pedig Lance érdekes karakter, ő állt hozzám a legközelebb a csöndességével, a szerénységével. Bízom benne, hogy a folytatásban több teret enged Amiee Agresti a fiúknak és nem Haven lesz az, aki elviszi a hátán a történetet. 


Joggal kérdezhetitek magatoktól miért is adtam a végén neki egy négyest, amire én azt válaszolnám: mert a könyv elejétől a végéig egy hatalmas fejlődésen ment keresztül. Ahogy az írónő belelendült a mesélésbe, úgy lett izgalmasabb a történet. Jó ez a könyv, csak még egy kicsit dolgozni kellett volna rajta.



2012. május 15., kedd

Az 1Q84-es év véget ér


Aki olvasta ez előző két (12.) kötetről a véleményemet, az el tudja képzelni, mit éreztem, amikor a Könyvfesztiválon egymás hegyén-hátán, megpillantottam a piros borítós gyönyörűséget, és amikor a kezembe vehettem a trilógia harmadik kötetét. A vonatra direkt egy aprócska könyvet vittem, A nagy Hoggarty gyémántot, hogy miután hazaérek, belevethessem magam. Aztán persze nem úgy alakult a vasárnap, hogy elkezdhessem, így maradt a hétfő. A reggeli buszozást azzal töltöttem, hogy felelevenítettem az előző két rész tartalmát magamban, hogy cselekményében szintre hozzam magamat. Annyira beizgultam a visszaemlékezéstől, hogy nem bírtam ki és olvasni kezdtem. Nem tudom, hogy vagytok vele, de én reggel nem bírok olvasni, mert nagyon gyorsan elálmosodok, és bealszok. Szóval totál kómásan húztam végig a napot, de hazafelé újra belemélyedhettem a történetbe. Az egyszer biztos, hogy a trilógia kötetei között nem célszerű Murakami más könyvét olvasni, főleg nem A határtól délre, a naptól nyugatra című könyvet, mert párhuzam húzható a könyvek között (és itt most nem a szokásos murakamis elemekről beszélek), és roppant kellemetlen, amikor összegabalyodnak az amúgy is kusza szálak. De azért győzött a történet sodrása.

A cselekményről a harmadik résznél nem szerencsés szót ejteni, főleg, hogy alapvetően az alapszituáció halad párhuzamosan az összefonódás felé. Ugyanott folytatjuk tovább, ahol korábban abbahagytuk, még azok a szokásos kisegítő visszaemlékezések is olyan minimálisak, hogy csupán a kósza emlékezetünkre kell hagyatkoznunk. Egy újabb tanulság, hogy egyhuzamban olvasandó a három rész.

Murakami korábban olvasott könyvei vagy a szerelem vagy a misztikus realizmus vonalán mozogtak. Éles vonalat tudtam húzni, hogy melyik-melyik csoportba tartozik. Az a következtetés is megfogalmazódott egyszer bennem, hogy a szerelmeseknek van végük, a misztikusoknak meg nincs. Murakami most eljutott arra a szintre, hogy a kettőt ötvözte, és "normális" véget adott neki. Az utolsó oldalakig féltem, hogy befejezés nélkül maradok, de valahol ezt vártam is. Olyan murakamis lett volna. Mondják, hogy ez az író nagyregénye, a munkája csúcsa, amit így is éreztem az első két kötet alatt. Ez a harmadik nekem egy kicsit hatásvadász volt, mintha rakattak volna bele olyan elemeket, amitől úgymond eladhatóbb lesz a könyv. Ettől függetlenül én végigizgultam ezt a részt is, csak ottmaradt valami kellemetlen szájíz az utolsó oldalon, az utolsó pont után. Aztán persze lehet, hogy nincs igazam, és ilyenre akarta írni.

Az alapötletet amúgy zseniálisnak találtam, imádtam a megfoghatatlanságát, hogy addig olvashattam, amíg úgy nem éreztem, elhiszem, amit olvasok. Már én sem lepődtem volna meg, ha két hold van az égen, ha a Könyvhétre megjelenik a Légből szőtt gubó magyar fordításban. :) Voltak benne olyan szép hasonlatok, amiket úgy szeretek, és volt benne macska, meg klasszikus zene, meg szép nők, meg kaja, meg fül, meg kék, meg erős emberi kapcsolatok. Azt a pici negatívot leszámítva én nagyon szerettem olvasni, és tuti, hogy újraolvasós a könyv, ha egyszer eljutok arra a szintre, hogy könyvet újraolvasok. :)
Szóval a trilógia abszolút tanulsága: Murakami imádóknak kötelező, és az tuti, hogy ez után bármelyik másik kötete csak átlagos lehet.

Murakami Haruki: 1Q84 3. kötet. Geopen Kiadó, 2012.

2012. május 11., péntek

Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz



Tavaly augusztusban hallottamelőször erről a könyvről az interneten. Már akkor beindultak a jósgépek és úton útfélen azt hirdették, hogy ez aztán akkora siker lesz, hogy ámul a világ, beleszédül a Föld, de legalábbis úgy süt majd a Nap ránk az égből, mint még soha! A kiadó hat számjegyű összeget fizetett érte, így aztán érthető, hogy mennyire akarták, hogy kapkodjanak érte. Azon bátor kijelentések, miszerint ez a könyv lesz az új Twilight és/vagy a Harry Potter már akkoriban is bűzlöttek számomra (minden könyvnél, nem csak ennél), de hát azért sosem lehet tudni, ezért felkerült az „érdekel” listámra.

Miután megtudtam, hogy a Libri kiadó meg is jelenteti, még kíváncsibb lettem rá. Az már csak hab volt a tortán, hogy a molyok is nagy csodálói lettek a könyvnek és úgy repkedtek az „ötcsillagok” mint apró szikladarabok üstökösök tömeges vonulása idején. Amikor pedig végre megláttam a könyvesboltok polcán elismerően hümmögtem a borító szépsége miatt.

Mindezek függvényében hogyan is kezd bele az ember az olvasásba. Tele várakozással, reménnyel de mindenekelőtt kiadós elvárásokkal. Ha valaki esetleg még nem olvasta a könyvet, de nagyon szeretné, akkor azt ajánlom, hogy nagyon óvatosan kezdjen bele. Ne legyenek illúziók sem elképzelések a tetszési indexet illetően. Csak a könyv legyen és te. Mondom és tanácsolom mindezt azért, mert én bizony megszívtam, mint a torkos borz…

A történetre nem pazarolnék sok időt vagy helyet, mert meggyőződésem, hogy a többi bloggernél én sem tudnék többet írni róla.

Először nézzük mi az, ami TETSZETT 
Először is az időpont. 1886-ban kezdődnek az események és 1902-ig tartanak (többé kevésbé). Izgalmas és színes időszak volt ez Európában és a tengerentúlon, mind a tudományok, a művészet, az irodalom, a divat, a politika és a technika területén. Tehát a cirkuszt ebbe az időbe elhelyezni igazán nagyszerű ötletnek tartom.

A főpapnő - tarot kártya.
Maga az írónő festette.
A karakterábrázolás. Majdnem mindegyik szereplőre azt tudnám mondani, hogy élettel telire sikerült.  Azért egyértelműen a női karakterek lettek az erősebbek, a férfiak kissé elhalványulnak mellettük (ha feminista lennék, akkor azt mondanám, hogy akár a való életben… - de hát nem vagyok az. Köhhhömmm). Marco nekem sehogy sem volt szimpatikus, főleg ahogy Isobelle bánt (egy önző kis takony – már bocs) fel nem fogtam mit szeret Celia rajta, de a szerelem két ember között nem mindig érthető egy harmadik ember számára, még ha történetük olvasója is az illető. Celia azonban nagyon szimpatikus volt, ahogy a Murray ikrek lány tagja is. Celia elegáns, nőies, nagyon okos, független és karizmatikus ez tisztán látszik olvasás közben. Bailey szerepét valahogy erőltetettnek éreztem (különösen a végén). Az ő történetéből az jött le nekem, hogy a tipikusan a „szamár is jó” típusú versenyző. Nem volt más kéznél, jó lesz ő is. Az ő különlegessége ill. fontossága nekem nem jött át. Chandresh, akit észrevétlenül tudnak mások irányítani színes foltja lett a kis társaságnak. Különleges vacsorái és változó hangulata segítették hozzá a könyvet ahhoz, hogy a csupa fekete-fehér díszletek és szereplők között végre egy igazán színes egyéniséget is ünnepelhetünk. Mert hiába életszerűek a karakterek, a legtöbbjük teljesen karót nyelt, nagy meglepetést viselkedésük nem okoz, reakciójuk általában kiszámítható. Két ember okozott nekem meglepetést. Az egyikük a már említett Chandresh, a másik Isobel. Utóbbi azért volt meglepetés, mert vele kapcsolatban hiába éreztem meg előre, hogy mire lesz képes, a féltve őrzött kártyával és a végkifejlettel teljesen meglepett.
A két mester – Hector és Alexander – jelenléte is nagyon erős volt a regény során, pedig ők nem is szerepelnek benne sokat. A háttérben azonban mindig ott vannak, mindent látnak, minden hallanak és elég sokszor megpróbálnak irányítani is.

A cirkusz, mint helyszín.
Bármennyire is hidegen hagy a cirkusz, ez valahogy megfogott. Nem tudtam feltétel nélkül, szőröstül-bőrüstől elfogadni ezt a világot, ahogy a legtöbb olvasó tette, de voltak benne olyan sátrak és mutatványok, amik nekem is kedvemre valók lettek volna. Az bejáratnál lévő órát magam is megtekinteném, szerintem egész este tudnám bámulni. :) 


Ami NEM tetszett
Az akasztott ember -
Tarot kártya
Maga az írónő festette
A színek, ill. azok hiánya. Megértem, hogy különleges ez a csakis fekete-fehér téma, de én már a gondolatba is beleőrültem. Arról nem is beszélve, hogy ahogy kinyitottam a könyvet szembevágott a fekete-fehér csíkozás. Minden előjött egyszerre: enyhe hányinger, szédülés és fájdalmas szemjojózás. Nem viccelek, tényleg. Igyekeztem minden egyes könyvkinyitásnál elkerülni, hogy akár csak egy pillanatra is a látómezőmbe kerüljön a csíkos rész. Az oldalak széle is fekete festést kapott, ami nagyon sok helyen megfojt, és nem lett ezáltal túl esztétikus.

A végkifejlet. Egész pontosan a meglepetés hiánya. Az írónő elkövette azt a hibát, hogy többször is utalt rá, hogy mi lesz a megoldás a végén. HOGY ÉN EZT HOGY UTÁLOM!  Utálom, mert elveszik az izgulás és a találgatás lehetőségét. A könyv felétől körülbelül arra pazaroltam az olvasási energiám egy részét, hogy azért drukkoljak, hogy ne legyen igazam. De sajnos igazam lett. Miért? Miért nem lehet az olvasóra bízni, hogy a kellő időben (mondjuk a végén) világosodjon meg? Miért nem lehet a meglepetés erejét bombaszerűen alkalmazni? Miért kell ennek előszoba? Persze ezt elegánsan is meg lehet oldani. Nagyon ügyesnek kell lenni ahhoz, hogy egy félig meddig odavetett információról később kiderüljön, hogy az mennyire fontos is volt valójában. Az sem baj, ha sejthető, hogy erre valamiért oda kell figyelni, na de hogy szájba kelljen rágni? Erin Morgenstern sajnos nem ügyes (legalábbis az én ízlésem szerint), tanulhatna Kate Mortontól vagy Diane Setterfieldtől. Remélhetőleg most készülő következő könyvében (ami semmi cirkuszos dolgot nem foglal magába) már olajozottabban fog menni.

Mindent egybevetve nem rossz könyv, stílusában szép és a kitalált világ könnyen fogyasztható. Ajánlom azok számára, akik szeretik a cirkuszt vagy akik egy időre megpihennének a folytatásos regények göröngyös útján.

A magyar kiadás egyébként nagyon igényes (eltekintve a helyenként megfojt fekete lapoktól és a 253. oldalon elírt dátumtól 1890 márciusát írtak 1900 márciusa helyett és ez kissé összezavart), keveréke az amerikai és a brit verziónak. A papíros borítóképben és a piros kemény kötésben a brit, a belső idegesítő csíkozásban pedig az amerikai ízlés köszön vissza. 




2012. május 9., szerda

Abraham Verghese: Könnyek kapuja

Most akkor készüljek az orvosira vagy ne? Orvos szeretnék lenni, most azonnal! Pedig eddig nem voltak ilyen irányú ambícióim. Félő, hogy lekéstem róla, de tényleg megszállott lettem, köszönhető ennek a nagyszerű könyvnek.

Megint egy számomra tökéletes könyv. Rendkívül kifinomult, letisztult, mindez nagyon olvasmányos formában. Amikor először megláttam a könyvet, "csak" három dolog rettentett el, a borító, a cím és a terjedelem. De így utólag, a tapasztalatokkal a hátam mögött, egyikkel sincs baj.


A történet tele van olyan szörnyűségekkel, tragédiákkal, amik Etiópiában mindennaposak, mondhatni szokványosak, ezzel nehezen birkóztam meg lelkileg, de sok élménnyel lettem ezek által is gazdagabb.


Az indiai Mary Joseph Áldás nővér 1947-ben Afrikába érkezik, egy misszió keretein belül. A küzdelemmel teli hajóút során ismerkedik meg Thomas Stone doktorral, amire az ismeretség nem a legjobb szó, mivel a súlyos beteg, eszméletlen embert ápolja mindvégig. Persze ekkor még nem tudhatják, hogy kapcsolatuk élethosszig tartó lesz.


Évekkel később Etiópiában találkoznak újból az egyszer félreírt nevű Nemhely (Menhely) Kórházban, amely csupán adományokból tartja fenn magát. Kapcsolatuk nagyon érdekes, szinte érthetetlen. Vonzódnak egymáshoz, mint a mágnes, tökéletes páros, de az orvos fura jelleme megakadályozza ennek beteljesülését. Illetve mit nevezünk beteljesülésnek, mert (talán csak)  egyszer bizony enged a vágyainak, amely esemény következményeként egy ikerpár születik. Marion és Siva. A fiúk a homlokuknál összenőttek, és bár a születés után rögtön szétválasztják őket, a rettentő szoros kapocs mindig megmarad. Anyjuk a szülésbe belehal, apjuk pedig azon nyomban elmenekül a szülőszobáról, és az országból is.


A két fiút a missziós kórházban dolgozó két orvos veszi magához, akik szintén megmagyarázhatatlan kapcsolatban vannak, bár ez igen hamar rendeződik, helyreáll a rend. :-) Hatalmas szeretetben nevelik a gyermekeket, és bár eszükkel tudják, hogy nem ők a vér szerinti szüleik, eszükben sincs másként gondolni rájuk.


A SivaMarion párosból Marion az, aki inkább igényelné önmaga megtalálását, bár sokszor menekül vissza a kapocshoz. Próbálkozásaik, szárnybontogatásaik egymás nélkül néhol sikeresek, aztán van, hogy szörnyűségeket vonzanak magukhoz.


A szerző szó szerint mélységeiben adott ismertetőt Etiópia egzotikus, bár sokszor félelmetes világából, nem beszélve az orvostudományról, aminek köszönhetően most épp pont orvos szeretnék lenni. :-)


Féltve őrzött kincs marad ez a könyv. Sírni támad kedvem azóta is, ahányszor ránézek a könyvre, és nemcsak szomorúságomban, hanem örömömben is. Nagyon bízom benne, hogy ragad még tollat a szerző, hiszen gyönyörűen ír!







Jodi Picoult: Gyere haza

Huh, hát ez a téma! Egy szerencséje van a könyvnek, hogy Picoult írta! :-) Mert számomra az a dolog, az a fő dolog, amivel foglalkozik, nagyon necces. Ismét több fontos, társadalmi, szociális problémát okozó kérdést boncolgat. A középpontban a homoszexualitás, azon belül is a melegek elfogadásának, különböző jogaik érvényesítésének kérdése áll. Aztán nagy jelentősége van a történetben a megtermékenyített petesejtek felhasználásának, jogi-erkölcsi megítélésének is, de ez már "csak" szinte adalék. Ha valaki állást foglal egyik vagy másik oldalon, akkor már a másik kérdés sem kérdés többé.


Adott egy pár, Max és Zoe. Majdnem minden rendben van közöttük, de a baba évek óta nem akar megfoganni. Míg mások védekeznek a teherbeesés ellen, ők a lombikprogram összes kálváriáját végigjárják. Mikor végül Zoe terhes marad, nagy az öröm, már a babaváró bulit is megszervezik, amelyen rosszul lesz, és a kórházban halott gyermeket szül.


Innentől indulnak be az események, ugyanis Zoe hallani sem akar arról, hogy leálljanak a próbálkozásokkal, Maxnál viszont betelik a pohár, nem tudja felvállalni tovább a megerőltető beültetésekkel járó stresszt. Bár a férfi már jó ideje tiszta, egyébként alkoholista (és kísértetiesen emlékeztetett Ericre, az Elrabolt az apám c. könyvéből). Ahhoz képest, hogy a történet elejétől kezdve egy nagyon szoros kapcsolatra gondol az ember, meglepő, hogy egy szempillantás alatt zajlik le a válás, és mint két idegen élnek tovább.


Zoe sikeres zeneterapeutaként dolgozik, beteg gyerekeket, felnőtteket segít a gyógyulás, esetleg az eltávozás útján a zene segítségével. Munkája során ismerkedik meg Vanessával, akinek a vállán sírja ki minden fájdalmát. Szoros barátság alakul ki közöttük, és bár Vanessa gyermekkora óta tudatában van annak, hogy saját neméhez vonzódik, Zoénak kell egy kis idő, amíg saját maga is rájön, hogy ez jóval több, mint barátság. Gyorsan peregnek az események, jövőjüket hosszú távon képzelik el egymással, így nem teketóriáznak, össze is házasodnak. Mint ahogy az várható, döntésük erős reakciókat vált ki környezetükben, különösen az azonos térségben működő keresztény egyház biztosítékait verik ki, akikhez időközben Max is csatlakozott. Aztán persze ide jön még a megtermékenyített petesejtek problémája is, amelyeket Max és Zoe utolsó orvosi kísérleteinél fagyasztottak le.


A két nő nagyon szeretné, ha Vanessa hordhatná ki ezeket a magzatokat, de ott van Max testvére és annak felesége, akik szintén meddőek, évek óta próbálkoznak gyermekvállalással, sikertelenül. Nem mellesleg, a fent említett gyülekezet tagjai. Innentől kezdve a jogi procedúrán, a tolerancián, a belátáson múlik minden... És az írónő kitesz magáért, felsorakoztat ezer meg ezer érvet, ellenérvet, és egy kissé az volt az érzésem, hogy néhol eléggé részrehajlóan.


Sokat gondolkodtam, hogy vállaljam-e a véleményemet!? Nem elég, ha tárgyilagosan leírom a könyvről úgy általánosságban a véleményem? De hiszen anno felvállaltam, hogy nagyon is szubjektív lesz a blogom, mindenkor vállalom a véleményem, úgyhogy itt most miért ne tenném? Nem mélyedek bele, mert vitázni sem akarok, meggyőzni végképp nem, csak a miheztartás végett. Én abszolút a klasszikus család megtestesítésében hiszek, nő-férfi-gyerek(ek). A homoszexualitás semmilyen formáját nem tudom elfogadni, viszont nagyon fontos, hogy az EMBERT igen. Nem vagyok sem fanatikus, sem üldöző. Ez annyit jelent, hogy lehet tőlem bármilyen identitású, akár faji, akár szexuális téren, az embert nagyon is tisztelem és elfogadom, csak velem ne próbálják meg magát a jelenséget, életvitelt normálisként elfogadtatni, mert azt nem fogom, abnormálisnak tartom! A petesejtekkel kapcsolatban pedig ezek után kikövetkeztethető a véleményem.


Kicsit rossz volt, hogy gyakorlatilag senkivel nem tudtam azonosulni vagy legalább szimpatizálni. Még Max álláspontja, hozzáállása volt a dolgokhoz  az elején úgy-ahogy a legszimpatikusabb, de a végére már csak őt is szánni tudtam.


Tényleg csodálom az írónőt, hogy folyamatosan ilyen rázós témákhoz mer nyúlni, és ha már bevállalta, maximálisan fel is készül belőle. Nagy munka, utánajárás érződik ezen a könyvén is. És persze azzal is egyetértek, hogy sokszor túlzásokba esik, kissé szirupos néhol, de továbbra is ugrom a könyveiért, letehetetlenek! :-)


A könyvhöz zeneanyag is tartozik, a dalok és dalszövegek itt tölthetőek le ingyenesen!





2012. május 4., péntek

Rebecca Skloot: Henrietta Lacks örök élete

Nagyon érdekes könyv volt, és sokszor nem is tudtam, milyen oldalról közelítettem meg. Egyszer  regényként olvastam, a következő pillanatban már tényfeltáró, tudományos ismeretterjesztő könyvként fogtam a kezemben. Örülök, hogy ilyen formában olvastam a témáról, hiszen sokkal könnyebben emészthető, mintha egy orvosi szaklapban tárták volna elém a száraz tényeket. És pont azért örülök, mert nagyon izgalmas az, ami történt, néhol szinte krimibeillő.

Szégyen, nem szégyen, én sosem hallottam a HeLA-ról. Ami viszont érdekes, hogy amióta elolvastam a könyvet, lépten nyomon összeakadok a témával. Nyilván jobban rá is áll a szemem, most már tudom, miről is van szó. Egyébként tényleg furcsa, hogy az orvostudomány számára ilyen fontos jellegű felfedezés hogy maradhatott ennyire a háttérben!? Rebecca Sklootot is ez a "tudatlanság" inspirálta a könyv megírására, amelybe hatalmas kutatómunkát fektetett.

Hogy miért is örök életű Henrietta Lacks? Tudatlanságomat jól mutatja, hogy először valami szellemjárós történetre számítottam. :-) Szó sincs róla, bár ha nagyon elvontan közelítjük meg a dolgot... "Csak" arról van szó, hogy a mai napig javarészt az Ő levett  rákos, illetve egészséges sejtjeiből "táplálkozik" a tudomány. Henrietta méhnyakrákkal jelentkezett orvosánál, ekkor vették le Ő és családja tudta nélkül ezeket a mintákat. Családja is jóval  Henrietta 1951-ben bekövetkezett halála után értesült az esetről.

Különböző sejtek laboratóriumi körülmények között történő életben tartására ugyan volt már ezelőtt is példa, de ezek a próbálkozások nem jártak sikerrel. A HeLA sejtek voltak az elsők, amelyek nemcsak életben maradtak, hanem rohamszerűen szaporodtak is, ellátva ezzel először az ottani orvostársadalom szűk környezetét, később az egész világot. Ezek a sejtek nemcsak különböző betegségek-, orvosságok-, hanem az űr- és atomkutatásban is nagy segítséget nyújtottak, így felemás érzésekkel közelíti meg a világ ezeknek a sejteknek a történetét.

Bár a könyv kiélezetten a HeLA sejtekről szól, nagy hangsúlyt fektet Henrietta Lacks életére, mindennapjaira is. Megismerhetjük, hogyan boldogult fekete rabszolgák leszármazottjaként az ötvenes évek Amerikájában. Súlyos lelkiismereti kérdéseket feszeget a könyv, úgymint etika, erkölcs, jog, mindez két oldalról, orvosi és emberi szempontból is. Döntse el ki ki maga, melyik oldalon áll. Nem könnyű dolog, nekem nem sikerült.

Skloot nagy energiát fektetett a család felkutatásába, de az együttműködésre is nehéz volt őket rávenni, különösképpen amiatt, mivel míg a kutatásokból befolyt pénzösszegeket talán már mérni sem lehet, mindaddig ők a mindennapi betevőjükért küzdöttek nap mint nap.