Fabio Volo:Ráadásnap

Az a lány a villamoson harmincöt éves lehetett talán. Ez volt az egyik jó mondat a könyvben! Vagyis minden harminc feletti nő lány,harminc alatt pedig kislány!?


Kicsit csalódtam a fülszöveg által ígértekben,ugyanis a történet jócskán elkanyarodik az alap szerelmi sztoritól-ez még nem is lett volna akkora baj,ha a többi szál is érdekfeszítő és jó lett volna.
Giacomo és Michaela egymásra találása egy villamoson-ez a történet valódi vonzereje,ez a hétköznapi szituáció,elhisszük,hogy ránk is vár valaki a rozoga villamoson,és ha mással megtörtént velünk is megtörténhet!!

Szerelemről,az életről,a kis szürke hétközanpiságainkról,nagyon jókat tudott írni a szerző aztán ebbe az idillbe rúg bele jó, nagyokat azokkal a mondataival amik azt ecsetelik,hogy mikor,és hányszor van szorulása!!! Hogyan,hol,mikor szokott üríteni,szokott-e repülőn és ha igen milyen!!!!Mikor szellent,és ha igen milyet!!!! És sajnos ez nem egyszer fordul elő:S Ezekkel a momentumokkal a történet végleg elásta magát.
Mielőtt bárki felhozná,hogy ajj már Fabio kérem férfi,és a férfi írók így írnak.-Nem! Olvastam már férfi szerzőtől könyvet,szerelmeset is,mégsem kellett gyomorforgató kórós testi tünetekről olvasnom! Példának okáért David Nicholls vagy Maugham sosem szórakoztatott ilyesmikkel.
Nem értem,hogy ilyen dolgok,hogyan és főképp miért!!kerültek a történetbe.Illuzíóromboló és ízléstelen.

A könyv többi része úgy ahogy olvasható,de nem nagyon tudtam egyikük érzelmi hullámzását sem követni,egyébként nekem Giacomo egy idő után a tipikus tirpák mintapéldánya lett,ezt főleg az érzelmi dolgaira értem. De Michaela sem volt jobb,kb:15 éves az érzelmi szintje.
Tudom,nem vagyunk egyformák,meg a kor az egy dolog,ez nem jelenti azt,hogy értelmileg/ érzelmileg is ott tartunk ahol a korunk,de sajnos nem tudtam őket megkedvelni,megérteni meg pláne nem.

Szóval így jártam az Olasz macsóval:P Fabio Volo annyira magáénak érezte Giacomo karakterét ,hogy saját maga játszotta el a film főszerepét!!

Elizabeth Von Armin:Elvarázsolt április

Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet,olyan kis csacska meg édes,de közben igen csak görbe tükröt tart elénk,hogyan is viselkedünk egymással? Milyenek vagyunk egyedül?Aztán pedig milyenek amikor valakire haraggal gondolunk,de évődünk vele mikor előttünk áll.
Négy nő elindul a ködös Londonból,hogy egyedül,magányosan töltsenek egy hónapot egy gyönyörű villában Olaszországban ,ahol már áprilisban nyár van,ahol az okozza a legnagyobb fejtörést,hogy mit együnk reggelire.
Kissé ellentmondásos ,hogy mind a négy hölgy egyedüllétre vágyik,mégis négyesben vágnak neki az útnak.Nos a zord anyagiak miatt kénytelenek elviselni egymás társaságát,bár indulás előtt mindegyikük kinyilatkoztatja,hogy egyedül óhajtja tölteni a napjait,és persze látszólag mindenki egyetért abban,hogy nem fogják zavarni egymás köreit.A négy hölgy közül,kettő házas,egy özvegy és van egy egyedüllálló gyönyörű hajadonunk.
A könyv elején kissé megfájdult a fejem a tekervényes mondatoktól,na meg az ismétlésektől,kissé idegesítő volt,aztán már tetszett,mert a könyv kész komédia!Rengeteget nevettem és bizony eszembe jutott Maugham ,aki hasonlóan tudja levetkőztetni előttünk a karaktereit,ha kissé komolyabb lett volna a hangvétel teljesen úgy éreztem volna,hogy drága William írta volna a könyvet!!
Rettenetesen jól szórakoztam,kész vígjáték volt ahogyan teltek a napok,ahogy az árnyas kertben egymás elől bujkáltak a hölgyek,vagy ahogyan egymás agyára mentek a közös étkezésekkor.Persze az igazi komédia akkor jó,ha új szereplők is felbukkannak,itt is így történik.
Olvastam volna még,olyan jól esett a napsütés a tenger zúgása ,és a virágillat.
A borító nem lehetne ennél tökéletesebb,olvasás közben annyiszor álltam én is így képzeletben San Salavtore gyönyörű kertjében.

Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok

Ez a könyv az, amiről nem igazán tudok mit írni.

Hömpölyög..
Érdekes.
Művészi.
Szép.
Fantasztikus stílusa van.
Sodródtam a történettel, sodródtam a szereplőkkel.
Közelebb kerültem a művészethez. A festészethez.

Először az jutott eszembe, hogy hasonló a stílusa, mint Tracy Chavelier-nek.

Senki ne kérdezze, hogy miért, de az a fajta nyugalom áradt belőle, hiába volt benne az őrület határán járó vagy éppen már megőrült Robert Olivier..., hiába volt benne agglegény, olykor szenvedő pszichiáter.

Nekem úgy volt jó ez a könyv, ez a történet, ez az író -Kostova-, ahogy volt. Még a hattyúkat is megkedveltem. A tolvajokat nem.

Nem emlékszem, hogy mikor tudtam ennyire élvezni egy olyan könyvet, ahol nem pörögnek az események, ahol, bár nem kell gondolkodni mégis el-elmereng az ember, ahol élvezek minden szót és történést, hogy megtudjam milyen hattyú vagy rút kiskacsa tette ezt a változást Robert Olivier-rel.. 

„ Csakis a szeretet erejében lehetünk biztosak. ” 

Van néhány oldal, ahol egy közel 90 éves ember (Marlow a pszichiáter édesapja) szerepel. Mindössze néhány oldal... Merészség lenne kimondani, hogy ő volt a kedvenc karakterem? Vagy éppen Kate? - a feleség...

Benne megvan minden, ami egy szerelmes nőben.. Aki végigment mindenen, és még, ha fájdalmasan is, de tovább tudott lépni.

Remélem a legjobbakat így a könyv befejeztével.

Ez egy olyan könyv, amely kívánságlistás maradt! Szeretném a polcomon. Néha bele-belelapozni.

10/10

Kathryn Stockett: A segítség

A hatvanas évek elején, Jacksonban járunk, a faji megkülönböztetés világában, ahol az őszinteség még nyomokban sincs meg, ahol a társadalom a gyűlöleten alapszik és minden érzelem gyanús.

A hely egy tipikus Délen fekvő amerikai kisváros, amely a végére már a sajátunk is, annyira belekeveredünk érzelmileg is az egészbe.

Martin Luther King vezetésével, a fekete polgárjogi mozgalom megindulásával egy időben zajlanak az események. Jacksonban is úgy érzik a fehérek, hogy ők a világ urai, mindenki csak alábbvaló lehet náluk. A feketék maximum csak szolgálói, gyermekfelügyeleti feladatot láthatnak el, de a "piszkos kezükkel" nem érhetnek a WC-jükhöz, étkészletükhöz, egy asztalnál nem ülhetnek velük. Felfuvalkodott, gőgös háziasszonyok, akik ujjukat sem mozdítják semmiért, csakis az új ruhákért, a feltupírozott hajukért hajlandók valami kevéskét tenni. Fő foglalatosságuk, hogyan alázzák meg nap mint nap a feketék többségét.

Persze kevéske kivétel van, de bátorsága senkinek sincs szembemenni a szegregációval. Ebben nőttek fel, ez a természetes. De vajon hogyan éreznek a feketék, hogyan élik meg a mindennapokat a fehérek házaiban cselédként, mit gondolnak az életükről, értékeikről. Ez kit érdekel?

Skeeter, az egyetemet éppen befejező, írói ambíciókkal megáldott fehér nő álmai között szerepel, hogy New Yorkban kapjon állást, ehhez viszont valami nagy dobásra lenne szüksége. Eleinte csak ötletként merül fel benne a gondolat, hogy papírra vesse mindezeket a fontos gondolatokat, később már elvi kérdésnek, mérföldkőnek tartja a feketék egyenjogúságáért vívott harcban.

Nem kis kockázatot vállal a könyv megírásával, hiszen ennél jóval kevesebbért házakat gyújtanak fel, hozzátartozókat öldösnek le a városban bosszúból. Persze névtelenül szándékozik megjelentetni, de az így sem kétséges, hogy a "tisztes" úrinők magukra ismernek. Eleinte nem nagyon talál önként jelentkezőt az interjúra, később csak-csak felbátorodnak a fekete cselédek, és kiöntik a szívüket neki. Nem kevesebb, mint barátság szövődik közöttük, fontossá válik számára ezeknek az embereknek az élete, sorsa, jövője.

Nagyon kényes a téma, ráadásul a mai napig aktuális is, csak éppen a szereplők változnak folyamatosan. Mindig van gyengébb, utáltabb, csak a helyszín, a kor változik. A mai napig megrendít, ha a rasszizmussal szembetalálom magam, legszívesebben a világból is kimenekülnék olyankor. És ez nem kevésszer fordul elő... A könyv humora nehéz pillanatokon segített át!

A borító pedig... még azt sem tudtam, miről szól a könyv, de már hónapokkal ezelőtt beleszerettem a boltokban.

Van egy álmom: egy napon felkel majd ez a nemzet, és megéli, mit jelent valójában az, ami a hitvallásában áll: „Számunkra ezek az igazságok nyilvánvalóak; minden ember egyenlőnek lett teremtve.” Van egy álmom: egy napon Georgia vöröslő dombjain a hajdani rabszolgák fiai és a hajdani rabszolgatartók fiai le tudnak ülni a testvériség asztala mellé. Van egy álmom: hogy egy napon még Mississippi állam is, amely ma az igazságtalanság és az elnyomás forróságától szenvedő sivatag, a szabadság és a jog oázisává fog változni… Van egy álmom, hogy négy kicsi gyermekem egy napon olyan nemzet tagja lesz, ahol nem a bőrszínük, hanem a jellemük alapján ítélik meg őket.

– Martin Luther King: Van egy álmom

A könyvből film készül, amely nemsokára bemutatásra kerül a hazai mozikban is! Íme az előzetes:

Melania Mazzuco: Egy tökéletes nap

A könyv olvasása nagyon vidám apropóval kezdődött. Gondolkodtam, hogy mikor lehetne a legjobbkor belevágni, mint Rómába indulás előtt 1 héttel. Egy kissé el voltam tévedve, mert - fogalmam sincs miért - azt gondoltam, hogy ez egy vidám, ahogy a címe is engedni sejtetni, tökéletes nap története. Egyből a "Mielőtt felkel a nap" c. film jutott eszembe. Szóval én valami ilyesmire készültem, megspékelve némi római útmutatással is.

A csalódás persze nem jó szó arra, amit éreztem, ahogyan szép lassan rájöttem, hogy itt szó sem lesz vidám, felemelő dolgokról, sőt... Rendkívül nyomasztó könyvről van szó, bár bitang jól megírva! Nem utolsósorban pedig a vége itthonra maradt már, és nagyon klassz volt mellemet veregetve konstatálni, hogy jé, ennél a megállónál én is vártam a római metrót, a Piazza del Popolo-nál én is ültem a lépcsőn, és még sok hasonló, azonos élménnyel lettem gazdagabb.

Egy nap 0. órájától a 24. óráig követi nyomon az eseményeket, több ember szemszögéből, azok sorsát vizsgálgatva, elemezgetve, mindez Rómában. Egyik sem egyszerű eset. Önmagában mindegyiket nagyon nehéz volt megrágnom magamban, de a pálmát Emma és családja vitte.

Miért tökéletes ez a nap? Sokat rágódtam rajta. Én ezt másképp értelmeztem. Inkább egy tökéletesen egész nap lenne a címe. Bár kinek mi a tökéletes!? Én attól távol maradnék, hogy a szó szoros értelmében ilyen legyen egy tökéletes napom...

Sok szálon fut a történet, látszólag egymásnak teljesen idegen emberek napja kezdődik el. Aztán szép lassan fény derül rá, hogy ha addig egymásnak idegenek is voltak, az biztos, hogy ezentúl közük lesz a másikhoz. Emma retteg, szinte bujdos a volt férj elől, aki pszichiátriai eset, kamasz lánya lázad minden ellen, elsősorban anyja döntései, életvitele ellen. Nem utolsó sorban az apját is nagyon szeretné visszakapni, és ugyanezen a napon lövet piercinget a köldökébe is. A kancsal, kissé szerencsétlen kisfia az egész élettől retteg, mégis "rámosolyog a szerencse", amikor a leggyönyörűbb és egyben milliomos szülők leánya az iskolából meghívja a szülinapjára. Nem mellesleg ennek a kislánynak az apja egyben munkaadója is Emma volt férjének, tudjátok a gázos palinak.

Abban a családban sem kell nagyon megkapargatni a felszínt, hogy előkerüljenek furcsaságok. Kihűlőben lévő házasság, sikertelen politikai kísérletek, problémás, épp kamaszkorát elhagyó, első házasságból született fiúgyermek, aki hajnalban épp egy McDonald's-ot robbant fel, és "természetesen" vonzódnak egymáshoz az apa új feleségével. Talán egyedül a kislánnyal nincs gond, ki is rí a történetből.

Már az elején sejteni, sőt tudni lehet a tragédiát, csak a részletekkel vár a végletekig az írónő. Ráadásul az a bizonyos pisztolylövés is elhangzik a történet legelején. Nagyon jól, szépen, kifinomultan megírt könyv. Csodáltam, hogy viszonylag fiatal kora ellenére ilyen mélységeket tudott bejárni az írónő. Sajnáltam, hogy ennyire lenyomott, de esély sem volt, hogy ez másként történjen. Az biztos, hogy azon kívül, hogy velem utazott a könyv, Rómában játszódik, látszólag semmi köze az utazásomhoz, mégis mindig eszembe fog jutni róla! :-)

Alessandro D'Avenia:Fehér,mint a tej,piros,mint a vér

Korábban már megígértem magamnak,hogy óvatos leszek az ifjúsági irodalommal. Amikor megláttam könyv borítót,na meg a címet minden óvatosságomat sutba dobtam és rohantam a könyvért.

Igazi ,igényes ifjúsági irodalmat olvashatunk D'Avenia tollából aki tanár,és ez az első regénye.Ha mindenképpen hasonlítanom kellene valamelyik nemrég olvasott ifjúsági történethez akkor az Alaska nyomában -jut eszembe,ami hasonlóan színvonalas és kissé lehangoló olvasmány,ám ha kellő hangulatban talál meg a történet akkor nagyon élvezhető.

Én kissé nehezen nyeltem a keserű szavakat,de a kíváncsiságom nem engedte,hogy félbehagyjam a könyvet.

Leo éli a tizenhat évesek gondtalan életét,ám még mielőtt pillanatok alatt kénytelen felnőni egy megrázó esemény okán,már előtte is az a tipikus önmarcangoló,mindenre választ kereső fiú volt.

Egyrészt irigylem az ilyen örökké kutató,kérdező típusú embereket,másrészt valahogy jobban örülök neki,hogy nem szeretem mindig mindennek firtatni az okát.Vannak dolgok amiket el kell fogadnunk úgy ahogy vannak,ilyen egy szeretett ember elvesztése is,a létünk értelme és még sorolhatnám.

Felnőtt fejjel is nehézséget okoz elfogadni bizonyos dolgokat de egy kamasz számára egyenesen földbe döngölő.

D'Avenia mint tanár nagyszerű beleérző képességgel bújt Leo bőrébe,és mutatott be egy olyan tanárt is aki érzékeny minden olyan rezdülésre ami arra utalhat,hogy tanítványa nehéz helyzetbe került.

Egyedül vagyunk mikor megszületünk és egyedül is halunk meg,de a két esemény közötti úton ha a szeretet kísér végig minket ,ha szeretve vagyunk,és viszont szeretünk-ennél többet nem kívánhatunk.

Szép szavak,gondolatok,szomorúság jellemzi a könyvet,de mindenképpen érdemes elolvasni,érettebb kamasz kezébe adni.

A borító nagyon szép!! A cím pedig ennél kifejezőbb nem is lehetne!

Alessandro D'Avenia

Dimitri Verhulst:Problemszki szálloda

A piciny kötetből ki és a mindössze158 oldalból sem néztem volna,hogy ennyire remek történetet takar.

A szerző nem kitalált történetet vetett papírra,sajnos ez egy dokumentumregény a belgiumi menekültszálláson rekedt emberekről.

Bipul Masil a narrátorunk,Ő mutatja be sorstársait és a szürke hétköznapokat a drótkerítéssel körülvett szálláson.

Ami számomra megdöbbentő volt,az a humor.Olyan önironikus és keserédes a könyv stílusa,hogy nem lehet letenni és bár persze vannak benne megdöbbentő dolgok mégis átérződik rajta az élet szeretete.

Megannyi nemzetiség szorul egy piciny szobába,hogy elmesélje milyen menekültnek lenni,várni egy papírt ami akár azt is jelentheti,hogy mehetsz vissza oda ahonnan elmenekültél...

"Ha az egyik azt mondja,hogy neki a katonák otthon mindkét lábát eltörték,akkor a másik rögtön rávágja,hogy náluk otthon odahaza sokkal rosszabb a helyzet,neki ugyanis három lábát törték el.Ezzel aztán el is múlik minden reményed,mert miért is kapnál két törött lábbal menedéket,ha van aki még hárommal sem kap.

Joyce Carol Oates: Jó étvágyat, Amerika!

Cseri javaslatára nyúltam Oates-nak ehhez a regényéhez. Deeeee.... Nem volt rossz, de nekem ez sem az az Oates, akit a Napfordulóban vagy az Állatokban megkedveltem.

Ez számomra az igazi felszínes, csacsogó, mosolygós amerikaiakat hozta. Persze a jelenség mögé nyúlt az írónő, hiszen természetesen ez csak a felszín, a mélyben ott van a valóság. De valahogy nem érdekelt eléggé a téma, azt hiszem.

Van egy felső-középosztálybeli házaspár, McCullough-ék, középkorúak egy 19 éves lánygyerekkel. A férj demográfiával foglalkozó tudós, a nő szakácskönyveket ír, a lány egyetemista. Nagy társasági életet élnek partikkal, hatalmas baráti körrel. Jólét, biztonság. Többször elhangzik a történet során, hogy a nagy baráti összejöveteleken, partikon úszkálva a saját jólétük és nagyszerű életük mámorában milyen jól érzik magukat, mennyire boldogak. Aztán persze a társaság nem egy tagjáról később kiderül, hogy a háttérben azért nem olyan fenékig tejfel az életük, mint mutatják.

Egy napon a szánalmasan suta és jóindulatú, békés főszereplő férj egy ügyetlen ügye miatt a feleség ijesztően kifordul önmagából és megtörténik a tragédia. Összetörik házuk hatalmas üvegablaka, súlyos sérülést okozva egyiküknek. És összetörik mindnyájuk élete. Bírósági tárgyalás következik, mely azt hivatott kideríteni, hogy szándékosság vagy baleset volt-e a tragikus esemény hátterében. A gyanúsított, bár kezdetben makacs hallgatásával próbálja védeni az áldozat és saját jó hírét, végül mindent bevallva új életet kezdhet. De milyen életet? Okulva a tragédiából? Nem feltétlenül... Hanem mintha újabb "üvegpalotát" építve...

De ha neked ez kell, akkor jó étvágyat hozzá, Amerika!

Az Áldatlan szerelmeket nem bírtam végigolvasni az írónőtől, nekem olyan csapongó, lényegtelennek tűnő dolgokról csacsogó volt, nem tudtam követni igazán a gondolatmenetét, untam. Ez a regény helyenként szintén ilyen volt, de sokkal jobban olvasható, lineáris történetszövéssel. Annál jobbnak találtam, de számomra nem közelíti meg a Napforduló és az Állatok lélektaniságát, feszültségeit.

Paolo Giordano: A prímszámok magánya

Nem is tudom, mit írjak. Gondban vagyok ezzel a könyvvel. Tetszett, ugyanakkor nagyon meg is viselt. Úgy veszem észre, hogy időről-időre egymás után hasonló témájú könyvekhez nyúlok. Mostanság is így vagyok ezzel. Mindegyik nagyrészt a magány, a magányból adódó komplikációk, defektek kérdését boncolgatja.

Alice és Mattia. Két nagyon súlyos pszichiátriai eset. Hogy hogyan alakult így az életük? Mindenki döntse el maga a könyv elolvasása által... ha tudja! Szerintem, hangsúlyozom szerintem egyértelműen a családi háttér, a szülői oda nem figyelés vagy esetleg túlzott, rossz módon való figyelés az oka. Azért vagyok ezzel a kijelentéssel óvatos, mert ez a téma sokkal mélyebb, nehezebb annál, minthogy egy egyszerű földi halandó (mint én) csak úgy diagnosztizálja az esetet. Ha ilyen egyszerű lenne, gondolom, nem jelentene ekkora problémát.

Persze mindkettejüknek konkrét, nagyon súlyos oka is van a "megzakkanásnak", de kellő segítséggel, terápiával talán jobban feldolgozhatóak lettek volna. A fiatalkoruk nem az ifjúság gondtalan napjaival telik, hanem a belső vívódással, önmaguk kárhoztatásával.

"Zsák a foltját" effektus alapján egymásra találnak, kiegészítik egymást, illetve még inkább kihangsúlyozzák hátrányukat a társadalommal szemben. Mindenesetre szükségük van egymásra, támaszt remélnek a másikban.

"Olyanok ők, mint a matematikában ikerprímeknek nevezett számok: egymás közelében, egymás szomszédságában vannak, de valaki vagy valami, egy nem prímszám, mindig közöttük áll."

Éveken át kísérhetjük figyelemmel életüket drukkolva, segítségért kiáltva.

Mindvégig szántam őket, de nagyon! Az érzelmeim ide-oda csapódtak, hol dühöt, hol tehetetlenséget, hol szomorúságot éreztem. Szélsőséges eset kettejüké, bár nem tudom, mennyire hétköznapi!?

Aggódom, hogy gyermekeim soha még csak a közelébe se érjenek ilyen élethelyzetnek. Ez úgy gondolom, nagyrészt a mi szülői felelősségünk!

Gondolkodom még, hogy szeretném-e a magánkönyvtáramban látni ezt a könyvet!

Azon is gondolkodom még, mit tennék, ha a környezetemben hasonló esettel találkoznék!?

Christoph Hein: Paula Trousseau

Nagyon személyes volt nekem ez a könyv. Soha nem olvastam még olyan emberről, aki ennyire hasonlított volna rám, vagy én rá. Nem külsőségekről beszélek, nyilván, hanem a személyiségjegyekről.

A regény egyben egy nagy arconcsapás is volt számomra, mert ugyan egy ideje már érzem, de így kívülről szemlélve már látom is, hogy mi - Paula és én - úgy általában tekintve nem vagyunk egy szimpatikus emberfajta. De ez azért nem akkora baj, mert az emberiség, úgy általában tekintve meg nekünk nem szimpatikus :P

Nem mondom, hogy teljes egészében azonosulni tudtam Paulával, de az alapvető tulajdonságai meglehetősen emlékeztettek magamra.

De kezdjük az elején. A történet Paula halálával kezdődik, nem titkolja tehát az író, hogy hogyan végződött a művésznő élete. Igazából a regény lapjain a miértre nyújt nekünk választ Christoph Hein, hogy miért kellett(?) ennek a nőnek viszonylag fiatalon úgy végeznie, ahogy.

Nem sok szívderítő pillanat van Paula sorsában. Gyermekkora a szocialista NDK díszletei között szeretettelen, rideg, pedig teljes családban nő fel: szülők, testvérek, de ugye ez még nem recept semmire. Nem csoda tehát, hogy a lány az amúgy is vonzónak talált festészetbe menekül. Nem akar semmi mást, csak festeni. Mindennél fontosabb ez, szerelemnél, gyereknél, barátoknál, bárminél. Persze később azért a magánélet zajlik nála is, lesz házassága, kapcsolatai, gyerekei, de valami olyan kimértséggel, még az érzelmekbe is logikát és tudatosságot víve (ú...), hogy az nem tekinthető normálisnak. Ugyanakkor időnként elragadják az ösztönei is, amik viszont érdekes irányba viszik, a nők felé, amiben én szintén látok valami logikát. Nagyon érdekes.

A történésekből jól látszik, hogy bár Paulában eleve van ugyan egy adag introvertáltság, de szerintem nagyobbrészt a környezete alakította ilyenné: a nehéz gyerekkor, majd a félénkséget, tudatosságot és őszinteséget arroganciának tituláló környezet.
És igen, kegyetlennek is tűnt Paula sokszor, ez ismerős. De azt gondolom, hogy kíméletből, szép szavakból nem ért az emberiség, nem azért mert hülye, hanem mert nem akar érteni... Ha nem muszáj, ugye...
Kedvenc idézetem a könyvből:

Magam is meglepődtem egy pillanatra, de most szinte élveztem milyen kegyetlen tudok lenni. Egész jó dolog a kegyetlenség, ha magunkra találunk tőle. A kíméletlen egoisták mindig őszinték, nem színlelnek, tisztességesek és egyenesek. Nincs olyan kívánságuk, amit ki ne mondanának, ettől olyan egyszerű velük. Nem éppen könnyű, de egyszerű.

Kezdetben elcsodálkoztam Hein hűvös és szenvtelen hangján, ami az egész regényt jellemzi. Ugyanakkor meg kell hagyni, nagyszerűen illik ez az ábrázolásmód a 70-es, 80-as évek beli NDK légköréhez és Paula egész személyiségéhez. Ennek ellenére vagy talán éppen a tárgyilagosság miatt azonban nagyon olvasmányos, gyorsan olvasható: Hein nem beszél mellé, nem filozofálgat, a történések bemutatására szorítkozik, mégis jól kidomborodik a sztoirból a főszereplő lelkivilága.

Nagy hangsúlyt fektet az író Paula művészetére is, ahogyan küzd az ihletével és azzal, hogy csak azt tudja festeni, rajzolni amit akar, olyat nem nagyon amit meg is vesznek. Pont ezért soha nem lett belőle igazán nagynevű és szélesebb körben ismert festő. Ezen kívül hónapról hónapra él, küzd a felszínen maradásért.
Nagyon ismerős volt a büszke és segítséget soha el nem fogadó magatartása, kellemetlen őszintesége. A logikára alapozott gondolkodása, a romantikátlan és hűvös viselkedése, a világról tudni nem akaró hozzáállása.
Azért remélem én túlélem.

Lian Hearn: Rikolt a kócsag : az Otoriak története : IV. könyv

Huhhh, a végére értem! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem könnyebbültem meg egy picit, de ez kizárólag az utolsó fejezet majd' 800 oldalas terjedelmének volt köszönhető.

A sorozat továbbra is a szívem mélyéig hatol, nagyon megszerettem ezt a történetet.

Némiképp ez a kötet különvált a többitől, hiszen az első három viszonylag szoros folytatólagosságot követ. Itt viszont eltelt röpke 15 év, nagyon sok minden megváltozott. Kaedének és Takeonak három gyönyörű leánygyermeke született, akik ilyen-olyan módon örökölték szüleiktől a kiváló képességeket, bár az ikrek kapcsolata nagyon érdekes a szülőkkel, kiváltképp Kaedéval. Mindez a babonának, hiedelmeknek köszönhető, amely fura lényként tartja számon az ikertestvéreket.

A Hármas Birodalomban megteremtett béke miatt gyermekeik csak hallomásból ismerik, miféle háborúkon mentek keresztül szüleik. Idillikus környezetben nőttek fel, viszonylagos szeretet veszi őket körül. Főként a legnagyobb leány, Sigeko élvezi szülei osztatlan szeretetét, figyelmét. Reményeik elsősorban benne vannak.

Persze így azért nem lenne elég izgalmas a történet, hiszen megszokhattuk, hogy a szerző folyamatosan ellátott minket eddig is nem kis izgalmakkal. A nagy béke közepette olyan helyről érkezik a szurka-piszka, ahonnan Takeo álmában sem remélte volna. Komoly vészhelyzet áll ismét elő, csatarendbe kell állni. Mi több, a lányoknak is ki kell venniük a harcból a részüket.

Kaede és Takeo szerelme töretlen. Bár bevallom, amennyire kedveltem a nőt korábban, ebben a részben nagyon a bögyömben volt. Pedig próbáltam belehelyezni magam az akkori hagyományok, elvárások, hiedelmek világába - hiszen négy fejezet óta benne éltem -, nem sikerült megértenem "anyai" viselkedését. Valahogy úgy gondolom, hogy az anya az minden korban, társadalmi helyzetben, kultúrában ANYA!

Mint mindegyik része a sorozatnak, a végére ez is megríkatott rendesen. A szerző kiválóan bánt az érzelmeimmel! Legyen szó haragról, szerelemről, bánatról!

9/10

Első rész: Lian Hearn: Fülemülepadló
Második rész: Lian Hearn: Fűpárna
Harmadik rész: Lian Hearn: Ragyog a hold

Lian Hearn: Ragyog a hold : az Otoriak története : III. könyv

Nincs mese, menthetetlenül beleszerettem a történetbe. Nem győzöm dicsérni, áradozni róla. Megunni pedig végképp nem sikerül!

Házasságával és a Törzstől való menekülésével Takeo kivívta Arai, illetve Fudzsivara nagyúr haragját is, ráadásul a Törzs is üldözi őt minden erejével.

Arai Daiicsi, aki a Tohanok bukását kihasználva megkaparintotta a Hármas Birodalom fölötti hatalmat, azért haragszik rá, mert szövetségeseként elvárta volna Takeotól a tájékoztatást házasságáról, illetve nehezményezte a Törzzsel való szó nélküli eltávozását is. Fudzsivara pedig egyoldalúan kreált egy eljegyzést Kaedével, így ő is "joggal" dühös.

Takeónak nincs könnyű helyzete, rengetegféle elvárásnak kell megfelelnie, nem tud lelkiismeretével sem rendesen elszámolni.

"Neveltetés a Rejtettek közt, befogadás a harcosok osztályba, ráadásul törzsi elvárások: csupa kibékíthetetlen elem Takeo életében."

Miközben Takeo hadakozik uradalmukért, az őket megillető jussukért, Kaede elhatározza, hogy meglátogatja testvéreit. Döbbenettel veszi tudomásul, hogy Fudzsivara nagyúr elrabolta őket. Hamarosan ő maga is fogságba esik, miközben menteni próbálja testvéreit.

Vajon elegendőek Takeo képességei és a bosszúvágy céljai eléréséhez, a jóslatok megvalósításához? Ő és Kaede vajon valaha békés módon tudják élni együtt az életüket?

A szerelem Takeo és Kaede között nem hogy nem múlik, de minden eddiginél lángolóbb.

"Rábámultam. A haja nedves volt, a vonásait ellágyította az iménti szeretkezés. Ő volt a legszebb teremtés, akit valaha is láttam, de közben az agya úgy vágott, mint a borotva. Kimondhatatlanul erotikusnak találtam ezt a kettősséget, nem kevésbé azt, hogy ez a nő a feleségem."

Az utolsó oldalaknál alig láttam a sorokat, úgy potyogtak a könnyeim. Az örömtől vagy a bánattól? Mindkettőtől egyszerre. Nagyon hatásos vége volt!

Így a harmadik résznél ideje volt utánanéznem az írónőnek is, ha már ennyire rajongok munkájáért! :-)

Lian Hearn modern nyelveket tanult az Oxfordi Egyetemen. Londonban dolgozott nint filmkritikus és művészeti szerkesztő, mielőtt letelepedett Ausztráliában. Egész életen át tartó érdeklődése Japán felé, a sok utazás, tanulmányai meghozták az eredményt, az Otori trilógiát.

Íme az eredeti borító. Nekem jobban tetszik a magyar verzió! De azért ez sem rossz! :-)

Első rész: Lian Hearn: Fülemülepadló
Második rész: Lian Hearn: Fűpárna

David Leavitt: Az indiai hivatalnok

Kissé mellényúltam ezzel a könyvvel, de a borítója és a fülszövege miatt nem tudtam neki ellenállni.

Igazából témájából adódóan jó és érdekes lehetett volna, de valahogy mégsem volt az. A XX. század 10-es éveire emlékszik benne vissza G.H. Hardy matematikus. Akkoriban ismerte meg Ramanudzsánt, az indiai autodidakta matematikus zsenit, aki saját magától fedezett fel különböző tételeket, amiket a világ másik felén már korábban felfedeztek ugyan tudósok, de ő még sosem hallott róluk. Egy napon Hardy levelet kap az indiaitól és köpni-nyelni nem tud annak tartalmától. Megérzi, hogy zsenivel van dolga, ezért kollégájával együtt elhatározzák, hogy Angliába hozatják, hogy a továbbiakban itt tudja kibontakoztatni tehetségét az ő segítségükkel. Ők egyébként Cambridgeben, a Trinity College-on tevékenykednek.

Leavitt a könyv egyharmadában bemutatja nekünk a Trinity társadalmát, életét, és a tudósokból álló titkos társaságot, mely az épület falai között tartja összejöveteleit. Én kicsit kikerekedett szemekkel vettem tudomásul, hogy ebben a magas-értelmiségi körben szinte alig akad heteroszexuális személy. Amibe végül belenyugodtam, this is reality, de kicsit fura volt, hogy Leavitt elég pikánsan ábrázolt bizonyos mozzanatokat. Aztán amikor a későbbiekben bedobott egy full homopornó jelenetet, akkor már biztos voltam benne, hogy nem véletlen a témában való érzéki tapicskolás és neki is köze van ehhez a szegmenshez. Ami alapvetően nem baj, de ha egy matematikus életéről szóló könyvet választok, akkor valószínűleg rohadtul nem érdekel, hogy Hardy mit és hogyan csinált az ágyban a kis pajtásával és bizonyos fokú polgárpukkasztást, öncélúságot szimatoltam az író részéről.

Mindemellett az ígéretes kezdés után valahogy ellaposodott a történet is. Kitör az I. világháború és a Trinityn dolgozó tudósok burkoltan vagy nyíltan, de nagyrészt ellenállnak és pacifista nézeteiket hangoztatják. Betekintést nyerünk Hardy családi életébe, Ramamudzsánról igazából csak kevés szó esik, az is inkább pikánsabb vonatkozásban, hogy legyen benne valami érdekesség is, mert egyébként halálosan egyszerű a története: mindvégig puritán, kívülálló életmódot folytat Angliában, nem igazán sikerül beilleszkednie. Matematikai munkája mellett hosszú és nem ill. rosszul diagnosztizált betegségével járja a kórházakat, szanatóriumokat, hogy végül Indiába visszatérve meghaljon. A néhány valós és kitalált mellékszereplő, aki gondolom arra volt hivatott, hogy feldobja a két főszereplő lapos történetét, szintén unalmasra sikerültek, úgyhogy a próbálkozás nálam nem jött be.

Ami viszont tetszett a regényben, az a stílusa volt. Gördülékeny, igényes: Leavitt alapvetően jó tollú író. De mindhiába, ha a szavai nem voltak elég erősek ahhoz, hogy dobjanak a történet langyán.

(Azért a Trinity College-ban elbarangolnék...)

Lian Hearn: Fűpárna : az Otoriak története : II. könyv

Vigyázat! Ömlengés következik...

Remegve vártam az újabb rész kézbevételét! Szerencsére most sem kellett csalódnom! Mintha nem is lennének külön a kötetek, ugyanott folytatódott a történet, ugyanazzal a megszokott izgalommal. Ugyanúgy fogvatartott, csak a kötelességek miatt tettem le a könyvet. Szemem már majd kiesett, úgy faltam a sorokat!

Hogy is csináljam, hogy ne lőjek le poént azoknál, akik még nem olvasták az előző részt??? Azt hiszem pici spoiler muszáj lesz, de tényleg csak a szükséges mértékben!

Otori Takeo lesz a Tohan nemzetség vezére apja, Otori Sigeru halála, illetve Iida Szadamu vezér legyilkolása által. Új kötelességek előtt áll, hatalmas felelősség szakad a nyakába. Az emberek már nem úgy néznek rá, mint annak előtte. Tőle várják a felszabadítást az éhezés, az elnyomás alól. Nincs könnyű helyzetben továbbra sem, hiszen két nemzetség is igényt tart rá. Az egyik a Törzs, a másik pedig apja, azaz most már az ő nemzetségének népe, a Tohanok. Továbbra sem bízhat szinte senkiben. Egyedül szerelmébe, Kaedébe veti bizalmát, de róla nem tudja, él-e, hal-e?

Nehezíti a dolgot, hogy a Törzs tagjai erőszakkal elrabolták őt, kényszerítik rá, hogy ehhez a nemzetséghez legyen hűséges, őket szolgálja az egyre kifinomultabb, egyre fejlettebb képességeivel.

Takeonak egy porcikája sem kívánja a Törzshöz való csatlakozást. Mindent elkövet, hogy megszökjön és a szívének kedves utat válassza. Úgy érzi, hogy az ősei által ráhagyományozott szellemi-testi örökség kettészakítja. Emellett ráadásul leghőbb vágya, hogy Sigerunak fogadott hűségéről tanúbizonyságot tegyen, halálát megbosszulja.

Kaedének sincs könnyű dolga. Hiszen az előző részben Sigeru nagyúr menyasszonyaként bizonyos védelmet élvezett. Most viszont ki van szolgáltatva a jelenleg legerősebb nemzetség vezére, Arai döntésének. A mielőbbi házasságkötés a cél, a nagyúr által kiválasztott férfival. Kaede próbálja húzni az időt, kénytelen hihetetlen határozottságot, már-már férfias viselkedést tanúsítani a férfiak távolságtartásának érdekében. Ő is próbálja kitapogatni, kiben bízhat, kitől kérhet segítséget. Közben persze ő is sóvárog szerelme után, bár előtte is bizonytalan párja holléte, hogyléte. A legkézenfekvőbb és legszerencsésebb megoldás persze az egymással kötött házasság lenne, de hát ugye így érdekes a történet, hogy nem megy ez olyan könnyen. Egyáltalán sikerül-e valaha???

Odavagyok ezért a könyvért, szinte fájt, hogy abba kellett hagynom. Továbbra sem vagyok oda a japán kultúráért, harcművészetért, de ez egy cseppet sem zavar! :-)

Kérem a következőt!!!

Első rész: Lian Hearn: Fülemülepadló

10/10***

Helen Dunmore: Ostrom

Amikor Debra Dean Leningrádi Madonnák c. könyvét olvastam, akkor figyeltem fel Leningrád ostromára, mint a II. világháború egyik fontos eseményére. Már akkor szerettem volna bővebben olvasni a témáról, ezért örültem, hogy megjelent ez a regény. Viszont hibáztam, hogy nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget a fülszöveg annak a mondatának, hogy a regény a mindennapok apró mozzanataira koncentrál. Mert tényleg.

Egy érdekes felállású család küzdelemmel teli napjait kísérhetjük figyelemmel a könyv lapjain, ahogyan a németek által körbezárt és minimális élelmiszer tartalékkal rendelkező városban harcolnak napi szinten az éhség ellen, az éhenhalás ellen, az életükért. A történet főszereplője a 23 éves Anna, aki édesanyjuk halála után anyja helyett anyja 5 éves öccsének, Koljának és aki a magába fordult, mellőzött íróként vegetáló idős apjukat is támogatja - főleg lelkileg. A város körbezárása után, a válságos helyzetben a családhoz csapódik egy hajdanán híres színésznő, Marina, aki az apa szeretője volt korábban, valamint képbe kerül egy fiatal medikus, Andrej, aki pedig a lány szerelme lesz. Az ő ötük sorsát mutatja be nekünk az ostrom első felében az írónő, amikor is a legnagyobb volt az élelmiszer-hiány, a legkevesebb volt a tüzelő, a leghidegebb volt a tél és a legtöbben haltak éhen...

Nagyon szenvedtem ezen a könyvön, az az igazság. Egyrészt mert magáról az ostromról elég keveset tudtam meg. Jobban érdekeltek volna a katonai szempontok, az élelmezés megoldása, a felmerült stratégiák stb. De megértem, hogy ez a könyv nem ezt hivatott bemutatni. És az előbbieknél is jobban érdekelt volna az emberek lelkivilága, a helyzethez való hozzáállása, gondolatai, következtetései ebben a helyzetben, de ezt csak nagyon-nagyon halványan kaptam meg. Nem vitás, hogy Dunmore nem ír rosszul, főleg a leíró részei voltak rendben, jó a szókincse.
A természetet, ételeket, éhséget szavakkal egészen jól körülírja, de ez azért kevés egy jó regényhez. Egyszerűen rám nem hatottak a mondatai, még akkor sem, amikor arról írt, hogy hogyan voltak az éhenhaltak a temető kapuja elé odazsúfolva... Időnként azért sajnáltam a szereplőket ebben a hatalmas éhségben, de teljes mértékben ezt sem tudtam, mert egyszerűen nem hittem el a szereplőket, nekem nem voltak igazán valóságosak.

Talán mert nem engedett igazán beléjük látni, így meglehetősen bambának tűnt nekem így kívülről főleg a főszereplő Anna. Olyan volt, mintha egy érzések nélküli ösztönlény lenne, aki mindent megtesz ugyan a családjáért, próbál túlélni, de semmi több. Egyszerűen nem voltak mélységei. Az Andrejjel való szerelme is olyan sután volt ábrázolva, hogy az valami vicc. Az öt éves Kolja megnyilvánulásait sem hittem el, ugyanis Dunmore pechére van itthon egy 4 és fél évesem, és tudom, hogy bizonyos mondatok egy ekkora gyereknek ebben a formában biztosan nem hagyják el a száját. Lehet, hogy bennem van a hiba, de nekem az édesapa és Marina kapcsolatát sem igazán sikerült megfejtenem, egyszerűen mert nem volt kifejtve igazán az egymáshoz való viszonyuk. Számomra Marina meglehetősen öncélúan keveredett a történetbe, mert milyen "izgalmas" ha van benne egy régen ünnepelt színésznő, aki most megmutathatja a sztáron felül emberi oldalát is.

A könyv végén az éhség és a hideg tetőpontja után pedig egy huszárvágással kitavaszodik, az élelmiszer fejadagok hirtelen megemelkednek és minden átmenet nélkül könnyebbé válik az életben marad leningrádiak sorsa, a család életben maradt tagjai pedig elsétálnak a napsütésben. (........)

Én azt gondolom, hogy a háborúban, éhségben túlélésre játszó embereknek is vannak az éhségen felül érzései, amik nagyon is szívfacsaróak lehetnek, a helyzet pedig eleve annyira tragikus, hogy abból a megfelelő szavakkal nagyon-nagyon ütős és hatásos, mély írást lehetne létrehozni, a téma adott. Ezt nekem nem tudta most nyújtani Helen Dunmore, nekem ezek az életkép szerű leírások kevesek voltak. A fent említett Debra Dean a Leningrádi Madonnák c. regényének pár sorával sokkal jobban megrendített, mint ez a regény összességében.




Találtam egyébként egy orosz regényt, Nyikolaj Csukovszkij A balti égboltját, ami Leningrád ostromáról szó, méghozzá hitelesen, hiszen a szerző maga is átélte az eseményeket. Na, talán ezt kellett volna és fogom is elolvasni a témában.

Douglas Coupland:Barátnő kómában

A végzet felé haladunk .A jövő még nem létezik.A sors a lúzereké."

Jared 1979 Januárjában tizenévesen meghal...Ő meséli el barátai -Richard,Pam,Wendy,Linus,Hamilton,és Karen életét.

Érdekes ,fura hangvételű történet,kis fantasy beütéssel.

Karen és Richard tizenhét évesek,életük első szeretkezése után Karen pár szem válium és kis alkohol után kómába esik...előtte még zavaros beszélgetésükkor egy levelet ad Richardnak...Karennek látomásai vannak egy sivár,sötét,és hideg világról ahol mindenki halott...

Karen kómája túl hosszú, túl értelmetlen...barátai szép lassan felnőnek,próbálnak értelmet találni az életben,szerencsét próbálva útnak indulnak,hogy aztán ugyanott találkozzanak újra-Karen ágyánál.

Richardnak elég sokk Karen kómája-amire az orvosok sem találnak magyarázatot-de mikor közlik ,hogy Karen terhes Richard végleg elveszti a talajt a lába alól...

Mindannyiuknak megvan a saját démonja a drog,vagy az alkohol.

"Miért tűnik az élet olyan hosszúnak és rövidnek egyszerre?"

Karen tizenhét év,tíz hónap,és tizenhét nap kóma után felébred...elkezdődik az élete..még emlékszik az utolsó házi feladatára,arra hogy tizenhét éves...

Karen gyorsan alkalmazkodik a világhoz,újságok,tévék ostromolják.Lányára ugyan idegenként tekint de Richard iránt érzett szerelme változatlan.Barátait olyannak látja amilyenek...egyikük sem találja a helyét,egyikük sem boldog.

Aztán Jared a halott barát újra megjelenik az életükben,és vele együtt eljön a világvége is.....

"...A jövő nem jó hely.Sötét és könyörtelen,s minden értelmetlenné vált benne."

Szürreális,érdekes,és izgalmas könyv az életről,annak értelméről, a boldogság keresésről.Nekem már maga a kóma köré épült sztori is elég lett volna,de így még egyedibb lett.Egy kis idő kellett mire átálltam a furcsa hangvételre és stílusra,de nagyon illet a történethez.Akinek tetszett az Öngyilkos szüzek-hangvétele,stílusa,története ,ezt a könyvet is igazi csemegének fogja tartani.

A furcsa borító,és cím ne tartson vissza senkit.Élvezettel olvastam minden egyes sort bár alapvetően távol áll tőlem ez e világvége hangulat az összes kellékkel együtt,ez most nagyon jóra sikerült.

Amin Maalouf: Levantei kikötők

1976. Párizs.

Egy júniusi napon egy fiatalember utazik a párizsi metrón, amikor is megakad a szeme egy ismerős arcon. Nem ismeri őt, de ez az arc már korábban visszaköszönt egy gyermekkori történelemkönyvből. Akkor is feltűnt neki, akkor is érdekelte, ki lehet ez az ember.

Többet szeretne róla megtudni, a kép hátterét, eredetét szeretné mindenáron megismerni. Nyomába szegődik, végül túllendül bátortalanságán és megszólítja.

Pár napot együtt töltenek, mialatt a fiatalember figyel, jegyzetel, issza magába Oszján történetét. Merthogy róla van szó, ő a főszereplője a történetnek. Oszján rendkívül értelmes, ambíciózus arab fiatalember, aki apja akaratának ellenére nem ellenállónak, hanem orvosnak készül. Szinte már az volt az érzésem, hogy mindegy milyen ellenálló, csak ellenálló legyen. Ő ez ellen kézzel-lábbal hadakozik, de a sorsát nem kerülheti el.

Bár véletlenül, de beszervezik a francia ellenállás csapatába. Baku álnéven teljesíti a megbízásokat, nem is rosszul, hiszen hőssé kiáltják ki! "Munkája" során megismerkedik Clarával, aki érdekességképpen zsidó származású.

Szerelmük mindent elsöprő! A házassággal, sőt a gyermekvállalással sem várnak sokáig.

"Soha nem csókoltam meg úgy Clarát, de még csak a kezét se fogtam meg úgy, hogy azt éreztem volna: ilyen már volt, ezen már túl vagyunk. Sosem éreztem, hogy túl volnánk a szerelmen. Igenis ép és hiánytalan maradhat a szeretet, a szerelem. Hónapokon, éveken át. Nem olyan hosszú az élet, hogy beleunna az ember."

Sajnos rövid időn belül a háború kíméletlenül szétválasztja őket, Oszján azt sem tudja, egészségben, biztonságban megszületett-e gyermeke. A tudattalanságba, távolságba lassan beleőrül, emiatt hosszú évekig elmegyógyintézetbe kényszerítik, ahol gyógyszerekkel tompítják érzékeit, így még amikor segíthetne is magán, képtelen azt megtenni.

A hosszú eltöltött évek után remény csillan fel. Lánya, Nadia látogatja meg titokban. A látogatásnak egyetlen, de nagyon is sorsfordító következménye, hogy Oszján erőt vesz magán, a gyógyszereket nem szedi be többé, így készül a szabadulásra.

Szép és mindenképpen érdekes történet a zsidó-arab ellentétről, kultúráról, illetve barátságról, mert ugye itt sem minden fekete vagy fehér.

A hírekben mindig csak az ellentétekről, a háborúról, egymás irtásáról van szó, de közben hétköznapi emberek élete folyik/folyna a megszokott mederben. Szerelmek szövődnek, barátságok köttetnek, és ez nem szólhat a faji-, nemzeti hovatartozásról. De mi van akkor, ha mégis szó szerint mindent ez határoz meg? Vajon túléli szerelmük a szinte egész élethossznyi szenvedést?

Azár Náfíszí: A Lolitát olvastuk Teheránban

Volt, hogy úgy éreztem ennek a könyvnek az olvasása közben, hogy olyan ez az iromány, mintha én lennék, de legalábbis mintha nekem írták volna.

Ez a könyv majdnem teljes egészében eleget tett az én „ideális regény” elképzeléseimnek, amilyet folyamatosan keresek.

Volt benne minden, ami nekem a szívem csücske.

Irodalom: az írónő saját élményeit, tapasztalatait, kapcsolatai, érzéseit írja le egyetemi irodalmi professzorként. Dr. Náfíszí az angol irodalom professzora. Az egyetemeken tartott óráiba és a saját lakásán tartott kis irodalmi összejövetelekbe is bepillanthatunk, ami nagyon intellektuális élmény. Többé-kevésbé részletesen foglalkozik négy irodalmi alkotással ill. regényíróval. Nabokov Lolitájával, Fitzgerald Nagy Gatsby-jével, Henry James Daisy Millerével és Jane Austen írásaival. Elemzi őket és párhuzamba állítja saját hazája, Irán aktuális politikai helyzetével, az iráni élettel. Amin van mit gondolkodni, ugyanis az iráni forradalom alatt-után járunk a regény lapjain.

Egzotikus, keleti környezet, vallás (bár annak nem éppen a pozitív oldala mutatkozik meg, de jó volt, hogy kicsit segített árnyalni, tágítani a képemet erről a világról): A regény kb. fele az aktuális politikai helyzet, azon belül is főként a nők sorsa és nehézségei bemutatásával foglalkozik. Nem szeretném részletezni a vallás által szabályozott Irán hétköznapjait, mert nem lehet röviden elmondani, hogy milyen szinten volt rákényszerítve egy vallás összes esztelen törvénye mindenkire, akár akarta, akár nem. Nem fogom soha megérteni, hogy hogyan lehet egy vallást mindenki számára kötelezővé, államformává tenni, hiszen épp az lenne a lényege, hogy mindenki szabad akarata és hite szerint gyakorolja azt.

Felkavart az irániak és főleg a nők helyzete, együtt éreztem a modern gondolkodású, nyugatot bejárt és ismerő professzor-asszonnyal, minden kétségével, ellenérzésével az adott rezsimmel kapcsolatban.

Stílus és okosságok: Nagyon tetszett a finom, nőies, intellektuális, sokat gondolkodó hangvétele a regénynek, de a legjobban talán az irodalom iránti lelkesedése, ahogyan megmutatta, hogy hogyan lehet műveket értelmezni, felhasználni azokat a saját életünkben.

A könyvben elemzett ill. megemlített művek némelyikét is nagyon vonzóvá tudta tenni számomra az írónő, annak ellenére, hogy alapból semmi érdeklődést nem mutattam irántuk. A nagy Gatsbyt és a Daisy Millert mindenképp el fogom olvasni, és nem kizárt, hogy Saul Bellow művei közül is valamelyiket.

Úgy érzem, hogy ez a könyv még közelebb hozott az irodalomhoz, amiért hálás vagyok neki.

Eric-Emmanuel Scmitt: Noé gyermeke

Eric-Emmanuel Schmitt. Néhány hónapja, hete még csak ízlelgettem ezt a nevet, most már fogalommá vált számomra.
Eljutottam oda, hogy bármit, bármikor megveszek majd tőle, hiszen 3 olvasott könyvből mind a három tetszett.
Amiben egyforma három történet:
- van benne egy gyermek és egy felnőtt kapcsolata, amiből mindketten "profitálnak",
- rövid,
- velős, van mondandója.

A II. világháború alatt játszódó történet főszereplői Joseph a 8 éves zsidó kisfiú és Pons katolikus atya, aki az egyedül maradt zsidó gyermekeket a "Sárga Villa" nevezetű házban nevelte, óvta.
Kapcsolatuk alakulása, a történet menete elindult egy pontról, eljutott a végkifejletig, miközben a vallás súlyos, fajsúlyos, fontos kérdéseit érintette.

Legalábbis számomra fontosakat.
A hit: kinek fontos , kinek nem. Ki érti, ki nem. Ki ismeri a vallások közötti különbségeket, ki nem. Ki törődik ezekkel a különbségekkel, ki nem…..

De miben is hiszünk? Ki ebben, ki abban. Schmitt számomra fontos mondatokat alkotott, amiknek megalkotására ÉN eddig nem voltam képes.
Könnyű a dolgom, valaki megtette ezt helyettem, én pedig ízlelgetem ezeket, és egyre tisztábban látok. Pl.
"Az emberek komiszak egymással, de ez nem Isten baja. Szabadnak teremtette az embert. Az örömünk és a fájdalmunk nem függ össze a jó és a rossz tulajdonságainkkal. (...) Isten nem avatkozik a dolgainkba."

Nehéz írni most. Tetszett. Noé bárkája? vagy Noé gyermeke? Mi a közös? Mi a más? Mi a lényeg? Mi a mondandó? Miért elég ez a rövidke történet? Olvassátok!

Nem tudom elhinni, hogy egy majdnem 8 éves kisfiú ilyen komolyan tud gondolkodni, ezért:

Agatha Christie: Tíz kicsi néger

A világ legkeresettebb krimije, ebből adták el eddig a legtöbb példányt. Nem véletlenül.

Eddig is sejtetettem én, hogy az írónő zseni volt, de ez után a könyv után bizton állíthatom.

Nyolc különös, egymásnak ismeretlen vendég kap meghívást egy világtól teljesen elzárt szigetre, ahol csak két ember várja őket, a komornyik és felesége. A házigazda sehol.
Az első este, a vacsora után egy hang mindannyiukat egyenként megvádolja egy-egy ember megölésével. Olyan esetek ezek, amiket törvényes úton bizonyítani nem lehet, ám a halálesetek megtörténtek.

És nem telik el egy óra sem, az első vendég meghal. Véletlen baleset? Öngyilkosság? Gyilkosság? És ki az elkövető?
Reggelre még egy vendég meghal.

Minden vendég szobájában ott van egy versike a falon, és a gyilkos ezt követi:

"Tíz kicsi néger éhes lett egyszer; s vacsorázni ment,

Egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc.

Kilenc kicsi néger későn feküdt le, s rosszat álmodott,

Egy el is aludt másnap, s nem maradt, csak nyolc.

Nyolc kicsi néger sétára ment egy szép kis szigeten,

Egy ott is maradt örökre, s így lettek heten.

Hét kicsi néger tűzifát aprít, gyújtóst hasogat,

Egyik magát vágta ketté, s már csak hat maradt.

Hat kicsi néger játszadozik a kaptárok között,

Egyet megcsíp egy kis méh, és nem marad, csak öt.

Öt kicsi néger tanulgatja a törvény betűjét,

Egyik bíró lesz a végén, s marad, csak négy.

Négy kicsi néger tengerre száll, és egy piros lazac

Egyet lépre csal, bekapja, s csak három marad.

Három kicsi néger állatkertben jár, egy nagy medve jő,

Egyet keblére ölel, és így marad kettő.

Két kicsi néger kiül a napra s sütkérezni kezd,

Egyik pecsenyévé sül és nem marad, csak egy.

Egy kicsi néger magára hagyva, árván ténfereg,

Felköti magát, és vége is, mert többen nincsenek."

Vajon ki lesz a következő? És melyikük a gyilkos?
Vérfagyasztóan izgalmas, hátborzongatóan rejtélyes történet, nem is krimi ez, hanem thriller a javából.

Eredeti cím: And there were none / Ten little niggers

Eredeti kiadás: Collins Crime Club, 1939

Kiadó: Európa, 2010

Oldalak száma: 266