Amin Maalouf: Levantei kikötők

1976. Párizs.

Egy júniusi napon egy fiatalember utazik a párizsi metrón, amikor is megakad a szeme egy ismerős arcon. Nem ismeri őt, de ez az arc már korábban visszaköszönt egy gyermekkori történelemkönyvből. Akkor is feltűnt neki, akkor is érdekelte, ki lehet ez az ember.

Többet szeretne róla megtudni, a kép hátterét, eredetét szeretné mindenáron megismerni. Nyomába szegődik, végül túllendül bátortalanságán és megszólítja.

Pár napot együtt töltenek, mialatt a fiatalember figyel, jegyzetel, issza magába Oszján történetét. Merthogy róla van szó, ő a főszereplője a történetnek. Oszján rendkívül értelmes, ambíciózus arab fiatalember, aki apja akaratának ellenére nem ellenállónak, hanem orvosnak készül. Szinte már az volt az érzésem, hogy mindegy milyen ellenálló, csak ellenálló legyen. Ő ez ellen kézzel-lábbal hadakozik, de a sorsát nem kerülheti el.

Bár véletlenül, de beszervezik a francia ellenállás csapatába. Baku álnéven teljesíti a megbízásokat, nem is rosszul, hiszen hőssé kiáltják ki! "Munkája" során megismerkedik Clarával, aki érdekességképpen zsidó származású.

Szerelmük mindent elsöprő! A házassággal, sőt a gyermekvállalással sem várnak sokáig.

"Soha nem csókoltam meg úgy Clarát, de még csak a kezét se fogtam meg úgy, hogy azt éreztem volna: ilyen már volt, ezen már túl vagyunk. Sosem éreztem, hogy túl volnánk a szerelmen. Igenis ép és hiánytalan maradhat a szeretet, a szerelem. Hónapokon, éveken át. Nem olyan hosszú az élet, hogy beleunna az ember."

Sajnos rövid időn belül a háború kíméletlenül szétválasztja őket, Oszján azt sem tudja, egészségben, biztonságban megszületett-e gyermeke. A tudattalanságba, távolságba lassan beleőrül, emiatt hosszú évekig elmegyógyintézetbe kényszerítik, ahol gyógyszerekkel tompítják érzékeit, így még amikor segíthetne is magán, képtelen azt megtenni.

A hosszú eltöltött évek után remény csillan fel. Lánya, Nadia látogatja meg titokban. A látogatásnak egyetlen, de nagyon is sorsfordító következménye, hogy Oszján erőt vesz magán, a gyógyszereket nem szedi be többé, így készül a szabadulásra.

Szép és mindenképpen érdekes történet a zsidó-arab ellentétről, kultúráról, illetve barátságról, mert ugye itt sem minden fekete vagy fehér.

A hírekben mindig csak az ellentétekről, a háborúról, egymás irtásáról van szó, de közben hétköznapi emberek élete folyik/folyna a megszokott mederben. Szerelmek szövődnek, barátságok köttetnek, és ez nem szólhat a faji-, nemzeti hovatartozásról. De mi van akkor, ha mégis szó szerint mindent ez határoz meg? Vajon túléli szerelmük a szinte egész élethossznyi szenvedést?

Amin Maalouf: Levantei kikötők

A levantei szó kapcsán egyből a középkori levantei kereskedelem jutott eszembe, ami a Közel-Keletet kötötte össze Európával. Maga Levante a mai értelemben Szíriát, Libanont, Palesztinát és Jordániát foglalja magába.
A könyvben adott egy „narrátor”, aki felismer egy embert az utcán a gyerekkori történelemkönyvében látott fénykép alapján. Akire már akkor, gyerekként felnézett. A kép a II. világháború végén készült, rajta az „Ellenállók” egy csapata. Ezen a képen volt Oszján, aki Párizsban 4 nap alatt elmeséli ennek az embernek az egész addigi életét. A cím sejteti, hogy Oszján a Közel-Keleten élt, növekedett, és tulajdonképpen a könyv nagy része itt is játszódik.

Megismerjük családi hátterét, miért lett őrült a nagyanyja, miért lett árva, miért kellett magántanulónak lennie, mit várt tőle édesapja, és miért ment el amint tudott Franciaországba tanulni, hogy orvos lehessen? Megtudjuk, hogy lett-e orvos belőle, hogyan csatlakozott a II. világháborús ellenállókhoz, mikor találkozott először jövendőbeli feleségével, hogyan ünnepelték őt hősként hazájában, és hogyan került nagyon hosszú időre elmegyógyintézetbe, elszakítva szerelmétől, kislányától. Természetesen megtudhatjuk minek (kinek) a segítségével jutott ki onnan.

Az egész történet elvarázsolt engem. A mondatok egyszerűsége, érthetősége és a cselekmény magával ragadott, élveztem minden sorát. Tetszett a regény stílusa, a történet, ahogyan azt az író megírta. Drukkoltam Oszjánnak a háborúban, a szerelemben, a megbocsátásban.
Oszján egész gyermekkora tele volt elvárásokkal, mégis sikerült olyan embernek lennie, aki próbál a problémáival megbirkózni, és ha nem megy neki, akkor sem adja fel, de elfogadja a kudarcokat. Élete során kapcsolatba kerül a II világháborúval, a palesztin háborúval, miközben ő folyamatosan a békét szerette volna. Aki muzulmánként egy zsidó nőt vesz feleségül dacolva a körülöttük lévő zavargásokkal, sőt a palesztin háborúban, zavargásokban is a békét próbálják elősegíteni. Hirdetik, hogy a szerelmük csendes, de erős, nem követel, de reménykedik.

A könyv utolsó oldala pedig bizonyítja nekem, hogy az élet fájdalmas, de mindig van remény, az újrakezdés lehetősége rajtunk is múlik, sorsunk egyedi és megismételhetetlen!
A könyv ismertetőjében megtalálható ez a mondat: „Főhőse Oszján annyiféle múltat, hagyományt, kultúrát, szokást, nyelvet egyesít magában, mint a hely, ahol született és felnőtt.
Az ő és családja sorsa éppoly hányatott, viszontagságos, mint a levantei kikötővárosok történelme.”